16. rész

Tudtam, és éreztem, is, hogy szükségem lenne az alvásra, ugyanis nagyon ki voltam merülve, ráadásul a balesetből adódó fájdalmaim sem akartak csillapodni, ennek ellenére képtelen voltam álomba merültem. Egész éjjel forgolódtam és egyfolytában Seben járt az agyam. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni azt, amit elmondott késő délután. Nem akartam belenyugodni abba, hogy beteg és mindenáron meg akartam gyógyítani. Most először éreztem igazán azt, amiért erre a pályára léptem. Ekkor éreztem a szívem mélyén, hogy milyen az, amikor nem akarsz mást, csak meggyógyítani valakit. Ám még abban sem voltam teljesen biztos, hogy meg kell-e gyógyítanom. Valamiért olyan gondolatok is megfogalmazódtak a fejemben, hogy talán nem is olyan súlyos a baj, mint amilyennek beállítjuk. Erre a „gyanúmra” azonban csak másnap derülhetett fény…….

Gondolhattam volna, hogy pont vasárnapra romlik el a kórházban a számítógépes rendszer, ami megakadályoz abban, hogy végre a kezembe kapjan a kicsi német laboreredményét. Iszonyatosan dühösen, az ajtót becsapva magam után léptem be a Home-ba 12 óra magasságában. A csapatból sok mindenki ott tartózkodott, tekintve, hogy ebéd idő volt és igencsak meglepetten néztek rám, amikor ilyen hangos bevonulóval érkeztem meg.
Kértem egy üveg ásványvizet Tinától, aztán bemasíroztam a vizsgálóba és bezártam még az ajtót is, hogy ne zavarjon senki. Ám a számításom nem jött be, ugyanis érdekes módon éppen az nap sikerült a csapat felének valamilyen sérülést szereznie, amelyeket pedig természetesen köteles voltam ellátni.

Annyira elszaladt az idő, hogy mire lett volna legalább 10 percem belemélyedni a leletek tanulmányozásába, már háromnegyed kettő volt. Nagyot sóhatjtva kimentem Tináékhoz és kényelembe helyezkedtem, hogy együltében végig tudjam nézni a futmot. Az agyam továbbra is Seben járt és amikor megláttam a tv-n keresztül a teljesen semleges arckifejezését, tudtam, hogy nem lesz képes rendesen a versenyre koncentrálni. Féltettem őt és rettegtem attól is, hogy nehogy előjöjjenek azok a „dührohamai”, amikről szót ejtett előző nap. Nem volt hiába való a félelmem, ugyanis a 16. körben Sebastian belecsúszott Button autójába, így az angolnak fel kellett adni a versenyt. A kicsi német autóján szárnyat cseréltek, de így alaposan visszacsúszott, ráadásul megkapta a boxutca áthajtásos büntetését is, amivel már pontszerzésre sem volt igazán esély. Teljesen le voltunk sújtva, és ha nem lett volna elég ennyi rossz egy verseny alatt, még Liuzzival is sikeresen összeakadt, aminek következtében defektet kapott és három keréken gurult vissza boxba. Ezek után sem adta fel, újra a pályára hajtott, ám végül csak a 15. helyen végzett. Biztos voltam abban, hogy ezek után még nehezebb lesz beszélni vele, de muszáj volt őt valahogyan „összekaparnom”, mert tudtam, hogy ez így nem állapot. A díjtátadót-amin Mark is részt vett, hiszen második lett-és az interjúkat már nem néztem meg, helyette fogtam magam és elmentem a kórházba a papírért. Szerencsére már megjavították a rendszert, így végre megkaphattom az eredményt.

Most nem érdekeltek az interjúk, a benyomások a versenyről, csak az igazságot akartam kideríteni, de minél gyorsabban. Bevonultam hát a vizsgálóba és elkezdtem áttanulmányozni a leleteket.
Az MR felvételeket nézegettem éppen, amikor halk kopogást hallottam, majd a következő pillanatban már ott állt valaki mögöttem. Megfordultam és szembe találtam magam Sebbel.
-Szia!-köszönt halkan.
-Szia!-mosolyogtam rá.-Hogy vagy?-kérdeztem kedvesen.
-Pocsékul! Elcsesztem a versenyt!-mondta szomorúan és lerogyott egy székre.
-Nyugi! Sok futam van még, amin pontokat tudsz gyűjteni!-simogattam meg bíztatóan a vállát.-Most viszont szeretnék beszélni Veled a leleteidről!-néztem mélyen a szemébe.
-Hallgatlak!-bólintott.
-Először is, szeretném neked megmutatni az MR-t!-biccentettem a fejemmel a kivetített felvételekre.-Feltettem egy korábbit-pontosabban egy két évvel ezelőttit-illetve a mostanit is, te is jól láthatod, hogy semmi eltérés nincsen a kettő között. Ott sem láttam semmiféle elváltozást, ezen szintén nem. Tehát ez a vizsgálat nem mutatja ki az SM-et.-magyaráztam neki türelmesen.
-De a többi ki fogja, igaz?-hajtotta le a fejét.
-Ne szólj közbe kérlek!-torkolltam le finoman.-Megnéztem a lumbal punctio eredményeit is és az is negatív, ami azt jelenti, hogy ez a két vizsgálat nem támasztja alá azt, hogy Sclerosis multiplexben szenvedsz!-beszéltem tovább, és közben visszaültem az asztaloz, majd a kezembe vettem a laboreredményeit.-Mielőtt a vérvizsgálatról ejtenék szót, szeretném megkérdezni, hogy szedsz altatót, nyugtatót vagy valamilyen antidepresszánst?-néztem rá komolyan és kíváncsian vártam a válaszát.
-Nem-nem, dehogy!-rázta meg a fejét.
-Nos, ez igen érdekes, ugyanis a szervezetedben, nagy dózisban kimutatható egy Alprazolam nevű anyag, amely egyébként az altatók, görcsoldók, nyugtatók gyakori összetevője. Szokatlanul nagy mennyiségben mutatható ki ez nálad, és nagy valószínűséggel ez okozza a tüneteket, amiket produkáltál! Azonnal le kell állítanunk a további bevitelét, ugyanis legrosszabb esetben függőséget is okozhat. Emellett félek attól is, hogy egy esetleges vizsgálatnál, ez, mint doppingszer lenne kimutatható
-De hát hogy került a szervezetembe?-nézett rám döbbenten és értetlenül rázta a fejét.
-Nem tudom, de hogy gyorsan ki kell onnan üríteni, az teljesen biztos.-jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, majd felálltam és odasétáltam mellé.-Viszont ami a jó hír, hogy szó sincsen Sclerosis multiplexről!-mosolyogtam rá bátorítóan és megsimogattam a vállát.
-Hála a Jó Istennek!-fújta ki megkönnyebbülten a levegőt, aztán hirtelen felpattant a helyéről és megölelt engem.-Köszönöm!-suttogta a fülembe.
-Ne köszönj semmit! Ez a dolgom!-mosolyogtam rá.-Fogok adni neked most egy Flumazenil hatóanyagú injekciót, ami remélhetőleg semlegesíteni fogja az Alprazolám hatását!-magyaráztam neki és közben a gyógyszeres szekrényhez léptem.-De kérlek, erről ne szólj senkinek, mert komolyan megüthetjük a bokánkat, ha ez kiderül, ugyanis én ezt az injekciót nem adhatnám még szakorvos jelenléte nélkül! Ennek ellenére meg kell, hogy nyugtassalak, tudom mit csinálok!-mosolyogtam rá.
-Tökéletesen megbízom benned és attól ne félj, hogy eljár a szám!-kacsintott rám és felhúzta a pólója ujját, hogy be tudjam adni neki az injkciót.-Csak azt nem értem, hogy miért mondta azt az orvos, hogy SM-em van, amikor látta a papírokat!-tanakodott halkan.
-Nem tudom Seb, de meg kell, hogy mondjam, úgy érzem, valami nagyon nem tiszta ebben a dologban!-húztam el a számat.-Nem adott neked véletlenül valami gyógyszert mostanában?-kérdezgettem tovább.
-De, de igen! Valami vitamint azt hiszem!-gondolkodott.
-Ha minden igaz, ennek nemsokára már hatnia is kell!-sóhajtottam és egy vattát szorítottam a karjára.-Milyen vitamint?-hunyorogtam rá gyanakodva.
-Talán A-vitamint!-vonta meg a vállát kissé tudatlanul.
-Tedd meg kérlek, hogy nem szeded!-vágtam rá azonnal, elég parancsolósra sikeredett stílusban.-Nem fogunk most két hétig találkozni, de légy szíves hívj fel legalább két naponta, mert tudni akarom, hogy jobban leszel-e, ha nem szeded!-tettem hozzá még, miközbn leírtam a mobilszámom egy papírra és a kezébe nyomtam azt.
-Úgy lesz!-bólintott.-Nem is tudod milyen hálás vagyok neked, amiért ilyen sokat törődsz velem!-pillantott rám kiskutya szemekkel.
-Szívesen teszem!-mosolyogtam kedvesen.-Ígérem, megpróbáljuk még kideríteni a háttérben zajló dolgokat is!-kacsintottam rá.
-De majd csak a következő alkalommal!-nevetett.-Ideje mostmár neked is pihenned, mert nem úgy festesz, mintha máris túltetted volna magad az agyrázkdáson! Visszaviszlek a hotelbe, és most nem fogadok el nemleges választ!-emelte fel a mutatóujját. Megráztam a fejem, de azért felnevettem és a vékony kis kabátkámat, meg a táskámat felfogva elindultam a parkolóba, a kicsi német társaságában……..

15. rész

A riadt pillantásából már tudtam, menekülni akar, ám ezt én nem hagyhattam. Megragadtam a karját, mire azonnal visszafordult és döbbenten nézett rám.
-Gyere velem!-súgtam a fülébe és elkezdtem húzni a vizsgáló felé. Nem ellenkezett, azt hiszem tudta, hogy ezúttal elvesztette a velem folytatott csatát.
-Nora, kérlek! Nincs kedvem most semmihez és senkihez!-kezdett el durcázni, amikor beértünk a helyiségbe, és leültettem az egyik székre.
-Tudom, nem vagyok valami szórakoztató társaság, és nincs hozzám túl sok hangulatod, én viszont nem bírom nézni, ahogy szenvedsz és eszed magad valami miatt!-mondtam el neki őszintén a véleményem, és leültem vele szembe.
-Ne értsd félre Nora, nem arról van só, hogy nem kedvellek téged, vagy a társaságod, egyszerűen csak nem akarok most senkivel sem beszélni!-hajtotta le a fejét.
-Az időmérő miatt vagy ennyire kiborulva? Még semmi sincsen veszve, és tudom, hogy képes vagy előrébb jönni és akár még…….
-Nem!-vágott közbe hirtelen.-A kvalifikációnak semmi köze a mostani állapotomhoz!-rázta meg a fejét.
-Na jó, ha harapófogóval kell is kihúznom belőled az okát a szomorúságodnak, akkoris megtudom, hogy miért vagy ilyen!-jelentettem ki egy sóhajtás kíséretében.-Ha esetleg attól félnél, hogy elmondom valakinek is, amit mi itt most beszélünk, akkor meg kell hogy nyugtassalak, kötelez a titoktartás, annak ellenére is, hogy még nem vagyok orvos.-néztem mélyen a szemébe és bátorítóan rámosolyogtam.
-Abba kell hagynom a versenyzést!-mondta ki hirtelen, ám nekem nem jutott el ez a mondat az agyamig néhány másodpercig. Nem tudtam és nem is akartam felfogni, amit mondott.
-Mi….miről beszélsz?-kérdeztem össze-vissza dadogva.
-Nem versenyezhetek, mert……mert beteg vagyok!-suttogta teljesen megtörten.
-Ne beszélj ilyeneket Seb, biztosan gyógyítható, legyen szó bármiről is. Ne légy ilyen szkeptikus!-szóltam rá erélyesen és hirtelen felpattantam a helyemről, majd fel-alá kezdtem járkálni idegességemben.-Tudod milyen betegség?-kérdeztem, egy pillanatra megállva, majd tovább folytatva a sétálgatást.
-Sclerosis multiplex!-ahogy kimondta a szavakat, még a vér is megfagyott az ereimben. Egyszeriben megálltam és hitetlenkedve rázni kezdtem a fejem.
-Az nem lehet, nem, nem, nem!-jelentettem ki határozottan, de a hangom vészesen remegett és hiába próbáltam erős maradni a lábaim megrogytak, és csak Sebi reflexeinek köszönhettem, hogy a következő pillanatban már nem a földön voltam.-Mondd, hogy ez csak valami tévedés!-néztem rá könyörögve.
-Bár mondhatnám!-suttogta maga elé és elcsuklott a hangja. Akkor, ott nem tudtam mást tenni, csak magamhoz ölelni őt és megpróbálni a lehetetlent, vagyis kicsit „összekaparni” és lelket önteni belé.
-Nem lesz semmi baj! Mindent megteszünk, hogy a lehető legkönnyebben együtt tudj élni ezzel, ha tényleg ebben a betegségben szenvedsz!-suttogtam a fülébe és megsimogattam a hátát.
-Hogy érted azt, hogy ha tényleg?-pillantott rám könnyes szemekkel.-A vizsgálatok már kimutatták!-sóhajtott fel gondterhelten.
-Milyen tüneteid vannak?-kérdeztem komolyan és közben elkezdtem megkeresni az „aktáját”, amiben a vizsgálati papírjai, illetve adatai voltak.
-Mostanában mindig fáradékony vagyok, sokszor úgy érzem, hogy legszívesebben egész nap aludnék, máskor meg pörgök ezerrel. De ami a legszörnyűbb az egészben, hogy vannak perceim, vagy akár óráim, amikor nem lehet szólni hozzám, mert egy apró kis megjegyzésnél már leharapom a másik fejét.-kezdte el sorolni a panaszait.
-És megkerested a doktorurat emiatt?-kérdezgettem tovább.
-Igen!-bólintott. Vért vett, elküldött MR-re és valami szörnyen kellemetlen és fájdalmas vizsgálatra is.-borzongott meg egy kicsit.
-Lumbal punctio!-vágtam ráe gyből, mire ő értetlenül nézett rám.-Gerincvíz csapolás!-fordítottam le számára közérthető nyelvre.
-Igen, az!-fintorgott.-Szóval ezeket megcsináltatta és ma, az időmérő után a szobájába hívatott. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy ezt kell elmondania, ráadásul pont most, de sajnos nem tud mást tenni.
-Megengeded, hogy vért vegyek tőled? Szeretném látni a laboreredményeidet! Az MR és a lumbal punctio eredményeit megszerzem, de szeretném, ha friss vérkép lenne a kezünkben!-jelentettem ki határozottan. Valamiért olyan érzésem volt, hogy utána kellene járnom ennek az ügynek, mert nem voltam egészen biztos mindenben.
-Persze Nora! Ha ez segíthet!-vonta meg a vállát.
-Ígérem, mindent megteszek, hogy kiderítsem milyen fázisban van a betegséged és hogy milyen módon tudnék segíteni neked!-mosolyogtam rá bíztatóan, miközben a vérvételhez szükséges előkészületeket tettem meg.
-Nem is tudod milyen hálás vagyok neked!-suttogta és nagyot sóhajtott. Szerencsére sikerült elterelnem a figyelmét, így fel sem tűnt neki, hogy már „csapalom” is a vérkészletét.
-Készen is vagyunk!-mosolyogtam rá ismét, miközben egy vattát szorítottam a tű helyére. –Ezt még ma este beviszem az itteni kórházba, úgyhogy holnap már többet fogunk tudni!
-Rendben!-bólintott.-Megyek, nem zavarlak tovább. Gondolom rengeteg dolgod lenne még!-állt fel a helyéről.
-Most semmi sem fontosabb annál, hogy kiderítsük, milyen folyamatok játszódnak le a szervezetedben! Menj vissza a hotelbe és pihend ki magad! Holnap szükség lesz az erődre! Hosszú verseny lesz!
-Elvigyelek téged is?-ajánlotta fel, visszafordulva az ajtóból.
-Köszönöm, kedves vagy, de apuval megyek ma!-mosolyogtam rá.
-Hát jól van, akkor jó éjszakát!-búcsúzott!
-Jó Éjt Seb!-köszöntem el tőle, majd ahogy elhagyta a helyiséget, lerogytam egy székre és csak üresen néztem magam elé, aztán egyszer csak kitört belőlem a sírás, ami már a beszélgetésünk kezdete óta fojtogatott………

14. rész

A hotelbe érve, első utam a fürdőbe vezetett, majd egy gyors zuhanyzás után bedőltem az ágyba. Mély álomba merültem és csak órákkal később ébredtem fel. Sokkal kipihentebb voltam, mint reggel, annak ellenére is, hogy még mindig ugyanúgy fájt a fejem és a csuklómba nyilalló fájdalom sem szűnt meg. Lassan, kicsit komótosan felöltöztem, aztán lementem az étterembe, hogy egyek végre valami értelmes ételt, két nap óta először. Tudtam, hogy visszaaludni úgysem tudnék és hajtott a kíváncsiság is, hogy megtudjam a kvalifikáció eredményét, ezért a kora délutánra tolt ebéd után rendeltem egy taxit, ami kivitt engem a pályára.

A paddock pillanatnyi állapota jól tükrözte, hogy éppen zajlott az időmérő edzés, hiszen csak néhány ember lézengett a kamionok között. A Home-ban is csak pár csapattagot „találtam”. Legtöbbjük az óriási plazma tv-ken keresztül nézte az időmérőt, amelynek éppen a második szakasza zajlott.
-Sziasztok!-köszöntem vidáman a kis társaságnak, ők pedig egyöntetű „Hello”-val üdvözöltek engem és ez igencsak megmosolyogtatott.
-Nora! Te már megint mit keresel itt?-nézett rám csodálkozva Susie, amikor odaléptem az asztalhoz, ahol Tinával ültek.
-Unatkoztam a hotelben, úgyhogy gondoltam bejövök inkább. Hogy állunk?-kérdeztem kíváncsian, miközben lehuppantam az egyik üresen álló székre.
-Vége a második etapnak és mindkét srác bent van a Q3-ban!-mondta Tina kissé gépiesen, még mindig a monitort bámulva.
-Ez remek!-mosolyodtam el elégedetten és én is a képernyőre irányítottam a figyelmem.-Jéé, ott van apu!-mutattam rá a képen, néhány pillanatra feltűnő apukámra. A kislányokhoz illő viselkedésemet a Home-ban lévők jókedvű nevetéssel fogadták, én meg persze fülig pirultam.
-Ott pedig Tommi!-szólalt meg egyszer csak Tina nagyot sóhajtva. Susie és én kuncogni kezdtünk, és jelentőségteljes pillantásokat váltottunk. Úgy éreztem, lesz még folytatása ennek a dolognak……
-Lányok? Mi lenne ha abbahagynátok a csiripelést ott hátul? Szeretnénk végre hallani is valamit!-szólt ránk az egyik csapattárs, és a valószínűsíthetőleg megszeppent arckifejezésünket látva elkezdett nevetni, majd újra előrefodult, mi pedig a szánkra lakatot téve, egy pisszenés nélkül néztük meg az időmérő végét.
Mark megszerezte az első rajtkockát, ami a lehető legtökéletesebb pozíció volt, Seb viszont csak negyedik lett, ám ennek ellenére sem volt oka szomorkodni, hiszen tudtuk a verseny hosszú lesz, bármi megtörténhet, és ez egy olyan pálya, ahol lehet előzni.

Az időmérő után a pilótáink, a mérnöki illetve szerelő gárda tanácskozásba kezdett. Tudtam, hogy ennek nem lesz vége egyhamar, ennek ellenére nem akartam még visszamenni a hotelbe, ugyanis jól éreztem magam a lányokkal és emellett szerettem volna megvárni aput, hogy végre beszélgethessek vele is kicsit. Már hiányzott a vele való csacsogás, ami egyébként állandó program volt nálunk.

Susie-val és Tinával szerencsére már a kezdetektől fogva megtaláltam a közös hangot, ahogy a hozzánk csatlakozó személyi edzővel, Tommival is. A titkárnők gyöngye na és persze én is igen élénken figyeltük barátnőnk és a finn szöszi között kialakuló románcot. Úgy tűnt, kölcsönös az egymás iránti vonzalom, hiszen sokszor volt úgy, hogy minket szinte teljesen kirekesztettek a beszélgetésből, és egymáshoz egészen közel hajolva diskuráltak az élet dolgairól. Természetesen ez cseppet sem volt zavaró, inkább örültünk annak, hogy ilyen boldognak és felszabadultnak láthajuk őket.
Már negyed 6 felé járt az idő, amikor szinte özönleni kezdtek a Home-ba az eddig „ülést” tartó csapattagok. Mindenki élénken beszélgetett és akkora hangzavar alakult ki, hogy jobbnak láttam berekeszteni a srácokkal való traccspartit és leültem egy kicsit távolabb eső sarokba.
Csendesen és elgondolkodva figyeltem a rengeteg embert, mígnem egyszercsak megláttam Sebastiant, aki a mosdóból jött ki éppen, teljesen lesápadva és úgy tűnt számomra, hogy nem áll egészen biztosan a lábain. Felpattantam a helyemről és a tömegen „átverekedve” magam odamentem hozzá. Egy falnak dőlve, a cipője orrát fixírozta és a világért sem nézett volna fel, pedig valószínűleg feltűnt neki, hogy „vendége” érkezett.
-Seb!-érintettem meg finoman a karját. Hirtelen felkapta a fejét és a tekintete rögtön összekapcsolódott az enyémmel. Soha nem láttam még rajta ilyesfajta érzelmet. Teljesen kétségbe volt esve.
-Szia Nora!-suttogta egészen halkan.-Hogy vagy?-eresztett meg felém egy gyenge mosolyt.
-Én egészen jól, de azt hiszem itt most az a kérdés inkább, hogy te hogy érzed maad? Mi történt?-néztem rá kérdőn.
-Semmi!-vonta meg a vállát.
-Sebastian! Ne nézz madárnak! Látom, hogy valami nincs rendben. Falfehér vagy!-mondtam neki aggodalmaskodva.-Mi a baj?-kérdeztem meg ismét, még lágyabb hangszínen, mint az imént.
-Nem mondhatom el!-rázta meg a fejét, majd a pillantásomat kerülve, menekülni akart a további „vallatás” elől……..

13. rész

Szeretném ezt a részt Timinek (Alofun) ajánlani, aki ma ünnepli a szülinapoját! Nagyon-nagyon boldog születésnapot kívánok Neked Timi! :) Remélem tetszeni fog a rész! :) Puszi ♥

Minden ellenkezésem ellenére éjszakára még benn fogtak a kórházban, de mivel nem produkáltam semmi komolyabb tünetet, ezért másnap délelőtt kénytelenek voltak búcsút inteni nekem. Szabadedzés ide, vagy oda, apukám otthagyott csapot-papot és bejött értem a kórházba, ugyanakkor a szállodáig már nem tudott elfuvarozni, ugyanis hosszas vita után megállapodtunk abba, hogy én is a pályára megyek vele. Persze ő ennek a legkevésbé sem örült, de miután szavamat adtam, hogy amint kicsit is rosszabbul kezdtem érezni magam, máris visszavitetetem magam valakivel a hotelbe, belement a dologba.

Kicsit még kótyagosan, és apu támogatását igénybe véve léptem be a motorhome-ba, és a kíváncsi csapattársak pillantásaitól övezve sétáltam oda a büféhez, ahol az egyik barátnőm most is szolgálatot teljesített.
-Szia Tina!-köszöntem kissé erőtlenül a lánynak, aki éppen háttal állt nekem és egy üdítőt próbált kihalászni a hűtő mélyéről.
-Nori!-kiáltott fel meglepetten és megpördült.-Mit keresel te itt?-kérdezte meglepetten, és mire én feleszméltem a büfések gyöngye már a nyakamban volt.
-Jahjj Tina! Összenyomsz!-nevettem fel.
-Ne haragudj! Csak úgy örülök, hogy látlak!-hadarta teljesen izgatottan.-Hogy vagy? Fáj valamid? És miért nem vagy most a szállodában?-sorolta a kérdéseket egy levegővel
-Fáj a fejem és szédölgök kicsit, de ne aggódj nem fogok beájulni ide!-kuncogtam és elhelyezkedtem az egyik széken.-És a csuklóm is fáj kicsit, de ennyi az egész!-tettem még hozzá.
-Annyira megijedtünk, amikor Seb felhívta apukádat, hogy kórházban vagytok! Szegény eldobott mindent, ami nála volt és már rohant is hozzád!-mosolyodott el.
-Nagyon aggódik! Igazándiból most sem szeretett volna idehozni, de ragaszkodtam hozzá!-vontam meg a vállam.
-Pedig hallgathattál volna rá! Szükséged lenne a pihenésre!-jelentette ki szigorúan.
-Igazad van, de mi lenne ha adnál egy bögre teát és majd csak utána vitatnánk meg ezt a kérdést?-kacsintottam rá, aztán megfordultam és figyelni kezdtem a home-ban nyüzsgő csapattagokat. Míg a teámra vártam, néhányan odajöttek hozzám, érdeklődtek a hogylétem felől és még ők is a lelkemre kötötték, hogy pihenjek sokat és gyógyuljak meg hamar! Jól esett a kedvességük és a tőrödésük, ráadásul mindezt úgy tették, hogy szinte nem is ismertek engem, annak ellenére, hogy néhány hete már a csapatnál dolgoztam én is.
-Hahóó! Kislány! Figyelsz te rám?-lengette meg a kezét az arcom előtt Susie, aki időközben csatlakozott hozzánk.
-Persze, ne haragudj, csak elgondolkodtam!-ráztam meg picit a fejem és elmosolyodtam.
-Azt látjuk! És miről, vagy kiről? Ha szabad kérdezni!-vigyorgott rám Tina. Válaszolni szerettem volna, de ekkor egy árnyékot pillantattom meg magam mellett és rögtön odanéztem, hogy tudjam, ki az újabb „vendég”. Rájöttem, nem kellett volna megtenni ezt mozdulatot.
-Nézzenek oda! A királykisasszony is tiszteletét teszi nálunk?-kérdezte, szokásához híven kiabálva és igencsak szarkasztikus hanglejtéssel a „drága” felettesem.
-Jó napot doktorúr!-köszöntem neki teljes lelki nyugalommal és felé fordultam.
-Nem jön be dolgozni és még szemtelenkedik is velem?-visította fülsértő hangon.
-Ne haragudjon, de tegnap még arra sem voltam képes, hogy a kórházi ágyból felkeljek!-reagáltam az iménti megjegyzésére még mindig roppant higgadtan.
-Nem hinném, hogy olyan súlyos dolog történt, ami megakadályozta abban, hogy bejöjjön és elvégezze a munkáját!-kiabálta, mindenki figyelmét felénk irányítva ezzel.
-Éppen a hatalmas papírdobozaival jöttem idefelé, mikor majdnem elcsapott egy autó. Csak Sebastiannak köszönhetem, hogy agyrázkódással és csuklórándulással megúsztam a dolgot!-feleltem vissza kicsit keményen.
-Na mostmár aztán elegem van magából! Rosszul végzi a munkáját, ebédelgetni jár, korábban hazamegy, olyat csinál, amit megtiltottam és még felesel is! Nem tűrök meg ilyen munkaerőt magam emellett! Ki van rúgva!-ordította bele a képembe, mire én meghökkenve hátrébb húzódtam kicsit.
-Álljon meg a menet!-hallottam meg hirtelen oldalról egy erélyes férfihangot. Arra fordítottam a fejem és megláttam Christiant, aki karbatett kézzel állt tőlünk pár lépésre és igencsak mérgesen méregette az orvost.-Nem lesz itt kirúgva senki, amíg én azt nem mondom!-jelentette ki szigorúan és közelebb lépett hozzánk.
-Na de Christian! Láthatod te is, hogy nem teszi azt amit mondok és ráadásul dolgozni sem jár be!-kaplózott jobbra-balra és mérgesen ingáztatta a tekintetét köztem és a csapatfőnök között.
-Nem várom el senkitől, hogy betegen jöjjön be dolgozni és ez alól Nora sem képez kivételt!-közölte a véleményét Patrickkal.
-Hát persze! A te döntésed!-gúnyosan elmosolyodott.-Várom az irodámban Nora, ha már jobban fogja érezni magát!-legszívesebben hánytam volna ettől a megjátszott, szirupos „kedvességtől”, de egy diszkrét mosollyal az arcomon bólintottam és nagyot sóhajtottam, amikor végre elhúzta a csíkot.
-Téged pedig meg ne lássalak itt, mikor 5 perc múlva visszajövök! Nyomás a szállodába!-fenyegetett meg viccesen Chris, mire én elnevettem magam és egy hálás mosolyt küldtem felé.
Ügyes, okos kislányokhoz illő módon követtem a csapatfőnök bácsi utasítását. Elköszöntem a lányoktól, hagytam apunak egy üzenetet és fogtam egy taxit ami egyenesen a szállodába vitt engem.

12. rész

Még arra sem volt időm, hogy pislogjak, Sebastian máris ott volt a szobában. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, aztán zsebre dugott kezekkel, lassan közeledett az ágyhoz. Megpróbáltam picit feljebb csúszni, és valami ülőpozícióba tornázni magam, de ez nem igazán sikerült. A fejem még mindig zúgott, a csuklóm pedig egyre jobban sajgott, feltehetően a fájdalomcsillapító lassacskán elmúló hatása miatt. A szobában teljes csend honolt, akár a légyzümmögést is meghallhattuk volna.
-Nem ül le?-kérdeztem, megtörve végre a kínos csendet és rámutattam az ágy mellett álló rattanfotelre.
-De….igen......azt hiszem!-hebegte kissé zavarban, aztán közelebb lépett és helyet foglalt.
Megint nem szólt néhány percig egyikőnk sem, csak ültünk-illetve én feküdtem-a helyünkön és a saját gondolatainkba voltunk igencsak elmélyedve.
-Köszönöm!-csúszott ki hirtelen a szó a számon. Sikerült még magamat is meglepnem ezzel a váratlan felszólalással.
-Micsodát?-kapta fel a fejét Vettel és érdeklődve pislogott rám.
-Hogy megmentette az életem!-tettem hozzá a szemébe nézve.
-Nem kell megköszönnie Eleonore! Azért remélem, hogy azt nem feltételezte rólam, hogy hagyom, hogy elüsse egy autó!-mondta jelentőségteljesen és komoly tekintettel nézett rám.
-Soha nem gondoltam, hogy képes lenne ilyet tenni!-suttogtam kicsit erőtlenül.-És csak Nora!-tettem hozzá az arcomon apró mosollyal.-Mi lenne, ha tegeződnénk? Úgyis egy csapatban dolgozunk, nemde?-vontam meg a vállam és eddigi beszélgetéseink során most először őszintén rámosolyogtam.
-Támogatom az ötletet! Köszönöm!-vigyorodott el hirtelenjében.
Megint nem szóltam semmit, és ezen reakcióm, azt hiszem talán megrémiszthette kicsit Sebatiant, hiszen rögtön lefagyott az arcáról az a boldog mosoly és kissé tudatlanul, de mindenek előtt kíváncsian vizslatta az arcom.
-Min gondolkodsz?-kérdezte halkan és közelebb hajolt hozzám.
-Csak azon, hogy ismét köszönetet kellene mondanom az Őrangyalomnak, amiért nem hagyta, hogy komolyabb bajom essen!-ült ki egy apró mosoly az arcomra.
-Hmm, hát biztosan ő akarta, hogy én legyek pont ott, pont akkor! Lehet, hogy csak meg akarta adni a lehetőséget arra, hogy végre legyen annyi merszem, hogy eléd álljak és bocsánatot kérjek az elmúlt hetekben tanúsított viselkedésemért!-sütötte le a szemét.
-Azt hiszem, hogy mindketten elég bután viselkedtünk. Neked nem kellett volna beszólnod, nekem meg annyira felfújnom a dolgot!-vontam meg a vállam.
-Igazad van, de én akkoris haragszom magamra a Tommival való beszélgetésem miatt!-sóhajtott. Tudtam jól, hogy miről beszél, ennek ellenére felvont szemöldökkel pillantottam rá, remélve, hogy így majd bővebben kifejti a tőmondatocskáját.-Tudom, hogy hallottad, amit mondtam és biztos vagyok abban is,hogy ez nagyon rosszul esett neked, mégha nem is mutattad.
-Most mit mondjak? Hogy meg sem érintetek a szavaid, hogy lepergett rólam, amit mondtál?-emeltem fel picit a hangom.-Hát nem! Nagyon fájt, hogy hisztis libának neveztél és azt gondoltad rólam, hogy egy érzéketlen, elkényesztetett csajszi vagyok, aki arra utazik, hogy majd apuci elintéz neki mindent!-suttogtam sírástól fojtott hangon.
-Annyira sajnálom Nora! Kérlek bocsáss meg!-nézett rám könyörgő tekintettel.
-Sokszor jutottam arra az elhatározásra, hogy fogom magam, megkereslek és elnézést kérek azért, hogy olyan flegmán viselkedtem veled ott a vizsgálóban, de amikor hallottam, hogy miket mondtál, akkor már nem akartam semmit tenni azért, hogy a kapcsolatunkban valamiféle javulás következzen be! Úgy gondoltam, hogy levegőnek foglak nézni, messziről elkerülek és nem fogsz érdekelni!-egyszerre özönleni kezdtek a felszínre a lelkem mélyén lakozó elfojtott érzések és nem tudtam gátat szabni nekik.
-Én én nem is gondoltam, hogy ennyire sikerült a lelkedbe gázolnom!-hebegte teljesen zavarban és fülig pirult.
-Felejtsük el ezt az egészet és kezdjünk végre tiszta lappal mindent, rendben?-mosolyogtam rá, visszanyelve a könnyeket, amelyek az előbb még fojtogattak.
-Rendben!-bólintott.-Örülök, hogy meg tudtuk beszélni!-mosolygott rám.
-Teljesen egyetértek Veled!-nevettem egy aprót és a párnára hajtottam a fejem.
-Látom, alaposan lefárasztottalak, úgyhogy mostmár megyek is. Ideje lenne végre pihenned is!-mosolygott rám kedvesen és közben felállt a székről
-Jól vagyok, csak nagyon fáj a fejem és álmosnak érzem magam!-mondtam egészen elbágyadva.
-Nem csodálom! Megpróbáltam tompítani az esést, de így is megütötted sajnos a fejed, a csuklód pedig eléggé kicsavarodott!-húzta el a száját.
-De még mindig jobban jártam, mintha felkenődtem volna arra az autóra!-votam vállat.
-Igaz!-vigyorodott el, és közben az ajtó felé hátrált.-Tényleg megyek mostmár! Pihend ki magad és gyógyulgass! Várunk vissza!-kacsintott rám,mire én azt hiszem, hogy teljesen elpirultam.-Szia!-búcsúzott.
-Sebastian!-szóltam utána, mire azonnal visszafordult.-Köszönöm!-mosolyogtam rá hálásan. Lassan bólintott, aztán elhagyta a kórtermet. Fáradtan, ám az arcomon boldog mosollyal hajtottam vissza fejem a párnára és néhány percen belül máris az igazak álmát aludtam.

11. rész

A versenyhétvége csütörtöki napjának reggelén, két, iratokkal alaposan megpakolt papírdobozt cipelve, egy válltáskát húzkodva, és zenét hallgatva indultam el a pálya felé. Azt hittem, hogy a „célhoz” való eljutás nem fog túl nagy akadályokba ütközni, de nem számoltam a dobozokkal, amiknek hála a tájékozódás igen nehéz feladatnak bizonyult. Szinte vaktában rohangáltam az utakon, a sorokban kígyózó autók között, ami nem igazán tetszett a sofőröknek és ezt jó néhány dudaszóval, valamint nem túl kedves beszólással adták a tudtomra.Éppen készültem lelépni a járdáról, amikor megszólalt a Fall Out Boy Thnks fr th mmrs c. száma, így aztán már nem csak, hogy nem láttam semmit, de nem is hallottam. Ennek ellenére meg voltam győződve arról, hogy most érkezett el az idő arra, hogy átsétáljak a zebrán. Igyekeztem kapkodni a lábaimat, hogy minél előbb az út másik oldalára érjek, de egyszer azért megpróbáltam oldalra nézni. Ezt azonban igencsak megbántam, ugyanis földbe gyökerezett a lábam, ahogy megláttam, hogy egy nagy sebességgel közeledő autó egyenesen felém halad és nem úgy tűnt, hogy a vezetője lassítani szeretne. Arra sem voltam képes, hogy végiggondoljam, mit is kellene tennem, a mozgás meg aztán pláne nem ment. Csak álltam ott tehetetlenül, összeszorított szemekkel és arra vártam, hogy történjen már végre valami. Arra számítottam, hogy másodpercek múlva egy autó szélvédőjére leszek felkenődve, e helyett azonban valaki hirtelen lendületből odébb lökött, majd én a földön kötöttem ki, a megmentőm pedig rajtam. Ez az egész jelent a másodperc töredéke alatt játszódott le, és még fel sem tudtam fogni az egészet, máris elvesztettem az eszméletem. Igaz csak néhány másodpercig tartott ez a tudatlan állapot, amikor újra magamhoz tértem, csak azt tudtam érzékelni, hogy iszonyatosan lüktet a fejem és az a valaki, aki félrelökött az autó elől, még mindig rajtam fekszik, megfosztva ezzel attól a képességemtől, hogy oxigéndús levegőt szívhassak magamba. Nagyon lassan nyitottam ki a szemeimet, és próbáltam kicsit felmérni magam körül a terepet. Homályosan és elmosott körvonalakkal láttam mindent, de amint kissé tisztult a kép, meglepetten vettem tudomásul, hogy ki tornyosul fölöttem.
-Sebastian!-motyogtam erőtlenül, mire az említett arcán kisebb mosoly jelent meg.
-Jól van? Minden rendben?-kérdezte aggodalmaskodva.
-Kinyomja belőlem a szuszt!-feleltem suttogva, ám a szöszi nem igazán vette a lapot.
-Fáj valamije? Hogy érzi magát?-folytatta tovább a kérdezősködést, cseppet sem zavartatva magát.
-Oxigénhiányosan!-jegyeztem meg kicsit zsörtölődve, ám nem volt már túl sok erőm beszélni. Túl kábának éreztem magam ahhoz.
-Jahjj ne haragudjon!-szabadkozott rögtön, amikor észrevette magát, és rögtön lemászott rólam.-Jöjjön, segítek felülni!-mosolygott rám, aztán mögém sétált, majd óvatosan megfogta a karjaimat és talpra állított, de azért a biztonság kedvéért továbbra is tartott. Azt hiszem, ez helyes döntés volt a részéről, ugyanis félő volt, hogyha nem teszi ezt, akkor már összeestem volna. Az egész fejem zsongott, rettentően szédültem és emellett még a csuklóm is sajgott.
-Köszönöm!-nyögtem ki nagynehezen ezt a rövid szócskát és az egyensúlyomat elvesztve a mellkasának dőltem.
-Hééé, jól van? Eleonore!-finoman megrázott, de már nem volt erőm ahhoz, hogy bővebb választ adjak a kérdésére.
-Csak Nora!-suttogtam erőtlenül, majd mielőtt elsötétült volna előttem minden, éreztem, hogy két erős kar nem hagyta, hogy a földre zuhanjak…….

Fáradtan és fájdalomtól hasogató fejjel ébredtem fel egy teljesen idegen helyiségben. Szerettem volna kicsit szemügyre venni a szobát,azonban amikor a fejmozdítás fázisához értem, döbbenten vettem tudomásul, hogy ennek bizonyos akadályai vannak. A kezemet a nyakamhoz emeltem és éreztem, hogy rajtam van egy nyakmerevítő. Kezdtem kicsit bepánikolni, főleg amikor néhány pillanat erejéig nem tudtam megmozdítani a lábaimat sem. Már nem sok választott el attól, hogy hogy idegesen sikítani kezdjek, ekkor azonban egy ismerős kéz megszorította kicsit az enyémet.
-Apu!-suttogtam rekedten, teljesen kiszáradt torokkal.
-Szia Kincsem!-mosolygott rám kedvesen.-Hogy érzed magad?
-Mi történt? És hol vagyok?-kérdeztem vissza kissé tudatlanul és türelmetlenül vártam a válaszát.
-Kórházban! De ne ijedj meg, nem tört el semmid, és műteni sem kell, bár elég komoly agyrázkódást szenvedtél és megrándult a csuklód!-közölte velem az információt.
-Áhh, gondolhattam volna, hogy az agyrázkódás miatt van ilyen szörnyű hányingerem!-fintorogtam. –De mégis mi történt?-kérdeztem meg újra, közben a tenyeremet a homlokomhoz szorítva.
-Nem emlékszel?-pillantott rám Apu kissé aggodalmaskodva.
-Hát, dereng valami arról, hogy ott álltam az úton, aztán jött egy autó, majd egyszercsak a földön fekve találtam magam, és valaki segített felállni, de utána már se kép, se hang!-legyintettem.
-Hát, azt hiszem, hogy ideje lenne végre normálisan elbeszélgetned az illetővel, aki ellökött az autó elől és még a kórházba is behozott!-mosolygott hamiskásan az én drága apukám.
-Sebastian az, igaz?-kérdeztem rá nem túl magabiztosan a megmentőm személyére. Apa csak bólintott egyet, majd a kezeit a farmerjának zsebeibe csúsztatva elindult az ajtó felé…….

10. rész

Mivel Christiannak megígértem, hogy a csapattal ebédelek én is, és nem akartam megszegni a szavam, ezért kénytelen voltam, még ha nem is szívesen eltölteni bő fél órát olyan emberek társaságában, akiket legszívesebben a lehető legmesszebbről elkerültem volna. Igyekeztem nem közel kerülni a drága Sebastianhoz, vagy ahhoz a pletykafészek személyi edzőjéhez, Tommihoz. Amikor úgy láttam, hogy feltűnés nélkül kisurranhatok, fogtam magam, és vigyázva arra, hogy Christian vagy apukám észre ne vegyenek, visszalopóztam a rendelőbe.
Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem volt a legjobb ötlet annyira siettetni azt az ebédről való ellógást, ugyanis visszaérve alapos fejmosásban volt részem. A változatosság kedvéért, most a „hőn szeretett és mélyen tisztelt” doktorúr ordított velem egy sort és próbálta beleverni a fejembe, hogy munkaidőben nincsen elcsászkálás, csak ha ők arra engedélyt adnak (ami egyébként nem lesz túl gyakran). Megint fantasztikusan éreztem magam a letolás után és még „nagyobb” kedvvel vetettem bele magam úja a munkába. Még csak a második napom volt ez a csapatnál, de már ez is elég volt arra, hogy az egyébként kötélből lévő idegeim máris rostokban lógjanak. Tisztában voltam azzal, hogy nem lesz egy könnyű menet ez gyakornokosdi, de arra azért nem számtottam, hogy ennyire meg fog viselni a dolog.

Az ebéd, na és persze a letolás után újra beleástam magam a munkába és néhány óra múlva csak arra eszméltem fel, hogy valaki egy kopogás után benyitott a vizsgálóba.
-Szia Nora!-köszönt halkan kedvenc finnem, akire most eléggé haragudtam.
-Nocsak! Jöttél újabb információkért Tommika?-kérdeztem kissé gúnyos hanglejtéssel, de a tekintetemet a világért sem emeltem volna rá. Ugyanolyan nyugodtan folytattam az írást, mint mielőtt bejött a helyiségbe.
-Most haragszol rám Nori?-tette fel a kérdést nagyot sóhajtva..
-Áhh nem, dehogy! Imádom, mikor a kéréseim süket fülekre találnak!-sziszegtem mérgesen és dühös pillanásokat lövelltem felé.
-Ne haragudj kérlek, de egyszerűen nem tudtam nem elmondani Sebnek, hogy milyen rosszul esett neked a beszólása!
-Igen, ezt vettem észre!-jegyeztem meg szárazon.-Most ezek után, hogy bízzak meg benned? Bármit elmondok neked és már rohansz is valakihez, akivel megtárgyalhatod a beszélgetésünket?-pillantottam rá jelentőségteljesen.
-Nem, dehogy!-rázta meg a fejét.-Nem szeretném elveszteni a bizalmad ilyen kis butaság miatt!-biggyesztette az alsó ajkát.
-Ez nem butaság!-csattantam fel kicsit idegesen.-És mondd, miért pont neki kellett elmondanod, mikor a lelkedre kötöttem, hogy ne beszélj erről a drága pilótádnak!-csaptam rá mérgesen az asztalra.
-Sajnálom, de tényleg! Ígérem nem teszek többé ilyet!-nézett rám bűnbánó tekintettel.
-Jahjj Tommi!-sóhajtottam fel és megráztam a fejem.-Legyen, megbocsátok! De soha többé ne beszélj senkinek olyan dolgokról, amiket csak neked mondok el!-emeltem fel a mutatóujjam.
-Nem fogok! Becsszó!-mosolygott rám kedvesen.
-Helyes!-nevettem egy aprót.-Gyere, lecserélem a kötést a kezeden!-biccentettem a vizsgálóasztal felé, aztán lassan felemelkedtem a székről és oda indultam én is.

A hétvége további részében, illetve a következő, Magyarországon tartandó versenyhétvégén sem sikerült közelebbi kapcsolatot kiépítenem a csapattal, ugyanis mindig volt valami tennivalóm. Továbbra is csak a Tinával és Susie-val, valamint Tommival voltam beszélgető viszonyban, hiszen semmi időm nem volt az ismerkedésre. Apukám egyre kevesebbet tudott időt szakítani rám, ami miatt szomorú voltam, ugyanakkor örültem is neki, mert ez azt jelentette, hogy már szerves részét képezi a csapatnak és nehezen tudnánk meglenni nélküle. Igazán boldog voltam, amikor hallgattam a beszámolóit, hiszen tudtam, hogy sikerült beilleszkednie, minden munkatársa elfogadta őt és végre azt csinálhatja, amihez ő igazán ért. Vele szemben, én nem mondhattam el magamról, hogy boldog lettem volna a munkámmal, hisz elvégre is azért mentem oda, hogy tanuljak, de még csak az irathalmazokat láttam és csupán a számítógépes programokat tanultam meg kezelni. Semmi új tudás nem ragadt rám, ami köszönhető volt annak, hogy az orvos meg a mitugrász asszisztensnője még azt sem engedték meg nagyon, hogy vérnyomást mérjek, sebet kötözzek, vagy vért vegyek. Ráadásul, hogy még boldogabb legyek, a négy hetes nyári szünetre újabb adag papírmunkát zúdítottak rám a feletteseim. Elegem volt már az állandó irkálásból, meg gépelésből, de nem akartam nyafogni, ezért inkább tettem, amit kellett és befogtam a számat.
A szünet alatt nem sok időm jutott pihenésre a halmokban álló, megírandó és javítandó papírok miatt, így aztán fáradtan és kimerülten érkeztem meg Spa-ba, a soron következő, Belga Nagydíj helyszínére…..

9. rész

Másnap reggel már fél 9-kor a csapat Home-jában voltunk és csendesen iszogattuk a reggeli kávénkat. Amikor beértünk, még csak Tina és Susie voltak a büfénél, pár perc múlva azonban a csapatfőnök is belépett az ajtón, nyomában egy magas, vékony arcú, fekete hajú férfival.
-Jó Reggelt!-köszöntek vidáman és rögtön felénk indultak.
-Jó reggelt nektek is!-bólintott apukám és kezet fogott velük.
-Nora, találkoztál már Markkal?-érdeklődte meg kedvesen Chris, a mellette álló férfira mutatva.
-Nem, még nem!-ingattam a fejem.
-Akkor engedd meg, hogy bemutassalak titeket egymásnak! Mark, ő itt Eleonore Schrödel, Martin lánya. És Patrick mellett tölti a gyakorlati idejét. Nora, ő pedig itt Mark Webber, a másik pilótánk!
-Örülök a találkozásnak!-mosolyogtam a nálamnál majd két fejjel magasabb srácra és felállva a székről, elfogadtam a felém nyújtott kezét.
-Én is Nora!-viszonozta a gesztust.
-Csatlakoztok hozzánk egy kávé erejéig?-kérdezte apukám hirtelen.
-Hát, végülis, van még bőven időnk, egy kávé biztosan belefér!-vont vállat Christian miután lecsekkolta az időt a karóráján.
-Nekem viszont ideje mennem, rengeteg minden vár ma rám!-álltam fel az asztaltól.-További kellemes időtöltést!-mosolyogtam rájuk kedvesen, és már indultam is a hátsó ajtó felé.
-Nora, várj!-szólt utánam a csapatfőnök, mire rögtön visszafordultam és érdeklődve pislogtam rá. –Hallottam, hogy tegnap sokáig bent voltál! Ennek nagyon nem örülök!-ráncolta a homlokát.-Szeretném, ha nem túlóráznál és látni akarlak ebédnél is!-jelentette ki határozottan, főnökhöz méltó határozott stílussal.
-De…….-kezdtem volna bele a magyarázkodásba, azonban az arckifejezését látva jobbnak láttam inkább csendben maradni.-Fél 1-kor jövök!-mosolyodtam el picit, aztán pá-t intve elindultam a vizsgálóba, ahol már várt rám az előző nap kiszabott munka.

Azt hittem ez a rendszerezgetés gyorsabban fog menni, azonban rá kellett jönnöm, hogy annak a viperának igaza volt, amikor azt mondta, hogy talán a következő versenyhétvégén végezhetek csak a feladattal. Nagyon lassan haladtam, ráadásul a szemeim már majd ki folytak a folyamatos monitor bámulástól. Ha volt valami pozitívum a délelőtti programban, az annyi volt, hogy sem a doktor, sem Patricia nem zargattak, csak reggel ellenőrizték, hogy bennt vagyok-e már, majd utána becsapták az irodáik ajtajait és szerencsére egy szavukat sem hallottam utána.

5 perc volt már csak vissza fél 1-ig, ezért lekapcsoltam a gépet, majd a mobilomat és a belépő kártyámat magamhoz véve elindultam a home „haljába”, de az ebédelni készülő csapathoz való csatlakozás előtt még tettem egy kis kitérőt az illemhelyet érintve. Amint elvégeztem a dolgom a mosdóban, már mentem is ki a csapathoz, ám mielőtt beléptem volna a hatalmas térbe, érdekes mondtafoszlányra figyeltem fel, és bár ezt nem illik, mégis hallgatózni kezdtem.
-Engem aztán nem érdekel, hadd hisztizzen! Abban biztos lehetsz, hogy nem fogok hason csúszni előtte!mondta indulatosan a srác, akivel nem indult túl fényesen a kapcsolatom.
-Nem hisztizik, de rosszul esett neki, hogy úgy beszóltál!-válaszolt Tommi. Kezdtem sejteni, hogy kiről folyik a csevej…….
-Most mit vár? Hányszor kérjek még tőle bocsánatot Haver?-csattant fel ismét Sebastian.-Én teljes mértékben elismerem és tisztelem Martint a tudásáért és a hozzáértéséért, de ettől függetlenül nem fogok Norácska előtt megalázkodni, azért mert az ő lánya!-csapott rá az asztalra. Ez volt az a pont, amikor már nagyon nehéz volt tűrtőztetnem magam, ugyanis legszívesebben odamentem volna hozzá és jól beolvastam volna neki.
-Héé, elég már! Ne szidd már ennyire azt a szegény lányt!-védett meg Tommi ismét.
-Nem bántom, csak elmondom róla a véleményem!-válaszolt vissza hevesen Vettel. Most láttam elérkezettnek a pillanatot a cselekvésre. Leküzdöttem magamban a kényszert, hogy helyre tegyem kicsit a drágát, majd a felsőmet megigazítva, elindultam kifelé.
-Akkoris egy hisztis liba, és……..-hirtelen elakadt a szava, amikor meglátott engem, és az arca is egyre jobban pirosodott. Tudta ő, hogy mindent hallottam. Futólag rájuk pillantottam, de a világért sem szóltam volna semmit nekik, egyszerűen csak odasétáltam az asztaluktól csak pár lépésre lévő büfépulthoz, ahol Tina és Susie beszélgettek éppen.
-Sziasztok!-köszöntem úgy, mintha mi sem történt volna és lehuppantam az egyik üresen álló székre. Nem köszöntek vissza, helyette igen csak furcsán méregettek.
-Mi az lányok?-kérdeztem, mintha nem tudnám, hogy vajon miért is néznek rám ilyen furcsán.
-Jól vagy Lola?-kérdezte Tina és aggodalmaskodva pislogott rám.
-Mi bajom lenne?-kérdeztem vissza egy vállrándítás közepette.
-Te komolyan nem hallottad, amit ezek ketten beszéltek, vagy csak nem vagy hajlandó tudomást venni róluk?-tört ki Susie-ból a kérdés, és erősen fixírozni kezdte az arcom.
-Tina, kaphatnék egy üveg ásványvizet?-fordultam egy teljesen más jellegű kéréssel a szintén meglepődött ábrázatot öltött lány felé. Szó nélkül elém rakott egy behűtütt vizet, amit én rögtön meg is húztam. Nyugisan visszacsavartam a kupakot, aztán a palackot leraktam a pultra és néhány máspdpercig még szótlanul ültem ott, majd megszólaltam.
-Tommi nyakát kitekerem, Tramplikára meg magasrról teszek!-vontam vállat teljes lelki nyugalommal, majd a munkatársnőim meglepett pillantásaitól övezve újra lecsavartam a kupakot a palackról és belekortyoltam az ásványvízbe.

8. rész

A hazafelé vezető úton nagyon sokat nevettem, és rengeteg hasznos és érdekes információt megtudtam a csapatról, illetve külön-külön néhány emberről is. Tommi nagyon kedvesen viselkedett velem, és úgy mesélt nekem, mintha egy rég nem látott ismerősével találkozott volna újra.
-Biztos vagy benne, hogy ne vigyelek el a hotelbe?-kérdeztem tőle már sokadszorra, miközben bekanyarodtam az utcánkba.
-Nori, miattam nem kell fáradnod! Ígérem vigyázok magamra és nem lesz semmi baj!-mosolygott rám.
-Hát rendben, ahogy akarod, de……óhhhh, jahj ne!-sóhajtottam fel kissé gondterhelten, amikor megláttam az ezüst színű BMW-t a házunk előtt.
-Mi a gond?-kérdezett rá rögtön a hangulatváltozásra a mellettem ülő szöszi finn.
-Teljesen elfelejtettem a vacsorát!-szorítottam a tenyerem a homlokomra.
-Vacsora?-pillantott rám felhúzott szemöldökkel. Láttam rajta, hogy egyre kevésbé érti miről beszélek.
-Anya meghívta a nővéremet, meg a sógoromat ma estére! És nekem ez teljesen kiment a fejemből!-húztam el aszámat.-Pedig mielőtt Apu eljött a pályáról, még szólt is nekem, hogy időben érjek haza!-tettem hozzá, és közben leparkoltam az autóval a járda mellé.
-Áhh, így már világos! De biztosan meg fogják érteni, hogy késtél picit!-mosolygott bátorítóan.
-Áhh, te csak azt hiszed!-legyintettem lemondóan és kiszálltam az autóból. Tommi is követte a példámat.-Köszönöm, hogy hazahoztál!-mosolyogtam rá hálásan.
-Te hoztad haza saját magad!-kuncogott.
-Igaz!-nevettem egy aprót.-Kérlek, hívj fel, ha odaérsz a szállodába! Nem örülök, hogy így fogsz vezetni!-ráztam meg kissé rosszallóan a fejem.
-Nori, tényleg nem lesz semmi baj és ígérem, jelentkezni fogok!-mosolygott rám kedvesen és futólag megölelt.
-Köszönök mindent! Jó Éjt Tommi!-búcsúztam el tőle és hátrafelé lépkedve elindultam a kapufeljárón az ajtó felé.
-Jó éjszakát Nora!-intett, aztán megkerülte az autóját, de nem ült be addig, míg én be nem mentem a házba.
Fáradtan húztam le a magassarkú cipőt a lábamról és máris azon gondolkodtam, hogy miként fogom kimagyarázni a késést a nővéremnél és anyánál, azonban nem sikerült egy mondatot sem megfogalmazni a fejemben, hiszen ahogy megfordultam, szembe találtam magam a „fogadóbizottsággal”, amely ez esetben Kristine-t jelentette.Szokásához híven, most is pasztell színű kosztümöt viselt, az arca tökéletesen volt seminkelve, a haja pedig szoros kontyba volt fogva és egy kósza tincset sem lehetett látni sehol.
-Ej-ej Hugi, már az első napon összemelegedtél valakivel?-vigyorgott rám negédesen, de a hangjából csak úgy sütött a gúny.
-Neked is szép estét Nővérkém!-köszöntem neki, elengedve a fülem mellett az iménti megjegyzését és még egy bájvigyort is bedobtam.
-Késtél!-jelentette ki szigorúan és szúrós szemekkel méregetett.
-Dolgoztam!-vágtam visza ugyanolyan sítlusban.-Hol van Tom? Ő most nem kísért el?-váltottam témát egy huszárvágással.
-Anyának segít kitálalni a vacsorát!-válaszolt szárazon.
-Akkor ne várassuk őket tovább!-mondtam sietősen és elindultam az étkező felé.-Sziasztok!-köszöntem a szüleimnek és a sógoromnak, akik az asztal körül ültek és a levesüket kanalazgatták.
-Eleonore!-kiáltott rám rögtön anya, majd felpattant az asztaltól és odacsörtetett hozzám.-Mégis mit gondolsz, ki vagy te? Megmondtam, hogy jönnek ma a nővéredék, de téged ez a legkevésbé sem érdekel, és a vacsora közepén esel haza! Mégis milyen viselkedés ez?-ripakodott rám dühösen.
-Ugyan Anyuka, hagyd már! Volt valaki, akivel szívesebben töltötte az idejét, mint velünk!-jegyezte meg Kristine mintegy mellékesen, de még a hangján is hallottam, hogy a célja az, hogy keresztbe tegyen a kis megjegyzésével.
-Miiiicsoda?-kezdett el visítozni anya.-Mégis mit képzelsz te? Mi az, hogy kavarászol valakivel?-kiabálta a képembe, teljesen kikelve magából.
-Na jó, ebből nekem elég is volt! Elment az étvágyam és fáradt vagyok, úgyhogy inkább felmegyek a szobámba! További jó szórakozást!-sziszegtem, próbálva türtőztetni magam és elindultam a lépcső felé.

Irdatlanul mérgesen vágtam le a táskámat az ágyra, aztán én is lehuppantam oda.
-Elgem van!-szótagoltam a rövid mondatocskát, de a csendes magamban beszélés helyett üvölteni tudtam volna inkább. Mérgesen boxoltam bele az ágyba, amikor észleltem, hogy nyílott az ajtó és az apukámat láttam belépni a szobámba.
-Norácskám, minden rendben?-kérdezte meg kedvesen és odasétált hozzám, majd megállt előttem.
-Nem!-ráztam meg a fejem szomorúan és váratlanul elsírtam magam. Nem bírtam már tovább tartani magam ez után a nap után.
-Mi a baj?-suttogta a kérdést, leguggolva elém.
-Anya és Kristine teljesen kikészítenek! Jobb lenne, ha elköltöznék innen! Akkor legalább nem kellene hallgatnom az állandó letolásukat!-mondtam elkeseredetten és letöröltem az arcomon végigfolyt könnyeket.
-Én viszont nem akarom, hogy elmenj itthonról! Megígérem, hogy beszélek anyáddal és a nővéreddel, de kérlek, hogy maradj, ne költözz el!-simogatta meg az arcom.
-Még egy hónap, de ha nem javul a helyzet, akkor nem vacilálok tovább, elmegyek!-jelentettem ki határozottan.
-Jól van Kincsem!-mosolygott rám szeretetteljesen és megölelt.
-De csak miattad!-szipogtam és egy puszit nyomtam az arcára.
-Köszi!-nevetett egy aprót.-Hozzak fel neked vacsorát?-érdeklődte meg kedvesen.
-Nem kérek semmit, köszönöm. Csak aludni szeretnék. Hoszú volt a mai nap és eléggé kimerültem!-mondtam halkan és igyekeztem elnyomni egy ásítást.
-Megyek Kicsim, pihenj csak!-megpuszilta a homlokom és elindult kifelé.-Holnap előbb szeretnék a pályára menni.Velem jössz?-kérdezte, már az ajtóban állva.
-Mikor indulsz?-érdeklődtem.
-8, maximum negyed 9!-ingatta a fejét.
-Rendben, akkor veled megyek, úgyis sok dolgom lesz holnap!-bólintottam.
-Akkor reggel találkozunk! Álmodj szépeket Kislányom! Jó Éjt!-mosolygott.
-Jó Éjszakát Apu!-integettem neki, és miután becsukta az ajtót maga után, elindultam a fürdőbe, aztán egy gyors zuhanyzás után bedőltem az ágyba.

7. rész

-Na most jól figyelj rám Aranyom!-kiabálta dühösen a képembe ez a vipera, miután átcitált a rendelőbe és szinte belökve oda, bevágta maga után az ajtót.-Ha adok neked valami feladatot, akkor melegen ajánlom, hogy azt hibátlanul hajtsd végre és ne próbálj meg kibújni a feladat alól, mert kegyetlenül megtorolom az engedetlenséget! Nem hívhatsz ide senkit, nem trécselhetsz a telefonon, nem pihenhetsz, amíg be nem fejeztél mindent és végképp nem hagyhatod el a helyiséget. Magasról teszek arra, hogy éhes vagy, fáradt vagy, vagy végighisztized a napot a pitiáner butaságaid miatt! Egyéni szoc.probléma! Ja, és nyugodtan rohanhatsz apádhoz, a főnőkúrhoz, sőt felőlem még a „kis herceghez” is, és rinyálhatsz nekik, meg panaszkodhatsz arra, hogy a csúnya gonosz asszisztens néni jól megdolgoztat téged. Úgysem fognak hinni egy ilyen kis újoncnak, aki semmit sem tud az itteni szabályokról. Meg aztán miért is kérdőjeleznék, meg az ÉN szavam? Összegezve Csillagom, csinálhatsz te akármit, ficánkolhatsz össze-vissza, akkors sem fogsz itt semmit elérni, és ha nem akarod, hogy még keményebben dolgoztassalak, akkor nyikkanás nélkül elvégzed a számodra kijelölt feladatokat. Fogtad az adást Aranyom?-olyan szöveget levágott ott előttem, hogy köpni-nyeli nem tudtam hirtelen. Nagy szemekkel bámultam az előttem álló nőre, akinek immáron nem csak a haja volt rikítóan vörös, hanem az egész feje is. Úgy festett, mint valami jól felmérgelt pulykakakas.
-Tisztán és érthetően!-feleltem neki kissé élesen és továbbra is farkasszemet néztem vele.
-Remek!-vágta rá. –Akkor máris nekifoghatsz az új feladatodnak!-jelentette ki az arcán gonosz mosollyal.-Azt hiszem kellőképpen belejöttél a pakolásba, és én nem is szeretném megtörni ezt a lendületet, sőt, inkább támogatlak, méghozzá azzal, hogy már előkészítettem neked a gépet és csak annyi lenne a dolgod, hogy az összes csapattag adatait helyre teszed, átjavítod, frissíted az eredményeket. Ez gyerekjáték! Ha jól dolgozol, a következő versenyhétvégén kész leszel ezzel az aprócska feladattal!-jelentette ki és ördögien felnevetett. –Ja, de jut is eszembe, mielőtt ennek nekifognál, odaraktam az asztalra egy listát a kifogyó félben lévő gyógyszerekről. Rendeld meg ezekből, az összeírt mennyiséget. Értetted?-pillantott rám lenézően és egy gúnyos grimasz futott végig a arcán.
-De mégis honnan?-csattantam fel, immáron kifogyva minden türelmességemből és toleranciámból, amit ezzel az undok nőszeméllyel szemben állítottam.
-Találd fel magad!-bökte oda könnyedén, majd szokásához híven, a hátsóját riszálva elhagyta a helyiséget. Üresen néztem utána és a fejrázáson kívül semmi másra nem voltam képes. Nem akartam elhinni, hogy ez a valóság, még mindig reménykedtem benne, hogy ez csak egy rossz álom, és ha felébredek, akkor olyan munkahelyen találom magam, ahol van egy kedves főnököm, aki nem zúdítja a nyakamba az összes feladatot és nem beszél úgy velem, mint egy idióta, szerencsétlen, agyilag leamortizált hülyével. Rá kellett jönnöm azonban, hogy ez nagyon is a valóság, és hogyha nem állok neki a kiszabott munkának, akkor még jövő év ilyenkor sem leszek kész vele, így aztán vettem egy nagy levegőt és a számítógéphez vonszoltam magam.

Órák óta dolgoztam már és nem is figyeltem mennyi az idő, de amire feleszméltem, kinnt már kezdett alkonyodni és a kitárt ablakon is egyre hűvösebb levegő áramlott be. Pár perc erejéig felálltam az asztaltól és kinyújtóztattam kissé elmacskásoodott tagjaimat. Fejkörzéseket csináltam éppen, amikor váratlanul kopogott valaki, majd azzal a lendülettel már nyitotta is az ajtót.
-Nora! Segítened kell!-Tommi szinte berontott a rendelőbe, és segélykérően pillantott rám.
-Mi az? Mi történt?-kérdeztem kissé értetlenül, de amikor a kezére vándorolt a pillantásom, nem volt szükségem több magyarázatra. –Ülj le oda!-mutattam rá az asztal mellett álló székek egyikére, aztán gyorsan kezet mostam, és előkerestem néhány kötszert, fertőtlenítőt és a „beavatkozáshoz” szükséges dolgokat.-Mi a jó eget csináltál?-kérdeztem tőle döbbenten, miközben levettem a tenyeréről a vér áztatta rongyot.
-Segíteni akartam Tinának a büfében, de az lett a vége, hogy eltörtem egy poharat és amilyen béna vagyok, sikeült beletenyerelnm!-hadarta el egy szuszra a mondatot.
-Tommi, ez nagyon csúnya! Össze kellene varrni!-jelentettem ki határozottan, miután alaposan szemügyre vettem az eléggé mély vágást, amiből még mindig ömlött a vér.
-Jajj ne, kérlek, csak azt ne!-ellenkezett azonnal.
-Megteszem, ami tőlem telik, de nem ígérek semmit!-ráztam meg a fejem, és közben serényen igyekeztem elállítani a vérzést. Elég nehéz feladatnak bizonyult , de szerencsére sikerült.
-Ez most kicsit csípni fog!-suttogtam neki, miközben fertőtlenítettem a sérülését.
-Áúú!-sziszegett fájdalmasan, és megpróbálta el-elhúzni a kezét, de én ezt megakadályoztam.
-Megpróbáljuk ragasztóval összehúzni a sebet, de ha így nem fog működni a dolog, akkor muszáj lesz összevarrni!-tudattam vele a tényállást és hozzáláttam a seb összehúzatásához.
-Mindegy, hogy mit csinálsz Nora, csak tűt ne hozz!-fintorgott.
-Na, ez kész is! Leragasztom, és kapsz rá egy csinos kis kötést is. Víznek nem szabad hozzá érnie és lehetőleg ne feszítsd szét nagyon a tenyered!-intettem őt óvatosságra, miközben már az „utómunkálatokat” végeztem.
-Hálás köszönet, amiért megmentetted a kezem!-pislogott rám azokkal a szép kék szemeivel.
-Ugyanmár!-nevettem fel.-Ez a dolgom!-mosolyogtam rá, aztán alaposan megmostam a kezem és visszapakoltam a dolgokat a helyükre.
-Késő van már, apukád pedig nem olyan rég elment! Mi lenne, ha hazavinnélek?-ajánlotta fel kedvesen.
-Így akarsz vezetni?-pillantottam a sérült végtagjára.
-Egy autóval azért még elbírok!-vágta rá, kicsit sem meghazuttolva férfiúi hiúságát.
-Hát jó, de csak egy feltétellel!-emeltem fel a mutatóujjam.
-Mi lenne az?-sóhajtott fel jól hallhatóan.
-Én vezetek a házunkig!-vigyorogtam rá.
-Jól van, legyen! Győztél!-biggyesztette az alsó ajkát és a nadrágzsebéből előkotort slusszkulcsot a kinyújtott tenyerembe tette. Jóízűen felkacagtam, aztán felkaptam a táskám és Tomival együtt elindultunk az immáron csendes home-on át, a parkoló felé.

6. rész

Azt mondják, minden kezdet nehéz. Az én esetemben ez biztosan igaz volt, sőt azt hiszem fel is értékelődött. Igazán még azt sem tudtam, hogy hol is vagyok, és mit hol találok, máris olyan feladatot kaptam, ami teljesíthetetlennek bizonyult. DE! Nem is lenne a nevem Nora Schrödel, ha nem tudnám végrehajtani a nehéz feladatokat is. Már alig álltam a lábamon, folyott a hátamról a víz, és arra sem emlékeztem, hogy mit hova rakok, ennek ellenére fél 3-ra kész lettem a vizsgáló rendberakásával. Felmerült bennem a gyanú, hogy szándékosan csináltak ekkora rumlit, hogy leteszteljék, a takarítási feladatokat is el tudom-e végezni. Rengeteget dolgoztam mire mindent helyre tettem, ezért aztán úgy gondoltam, hogy járna nekem egy azokból a „kacsingató” szendvicsekből, amik a büfé pultjában várnak jövőbeli „gazdájukra”, így fogtam magam és a táskámat és elindultam a home büfé részlege felé. Útközben összetalálkoztam néhány csapategyeneruhába öltözött személlyel, akik szinte egytől egyig odaköszöntek nekem, vagy rám mosolyogtak, esetleg bólintottak egy aprót és én kedvesen viszonoztam a gesztusukat. Jól esett, úgy tekintettek rám, mintha már hosszú évek óta ott dolgoznék, noha nem is ismertek még. A büféhez érve, lerogytam a pult előtt álló bárszékek egyikére, és a fejemet a tenyereimbe támasztottam.
-Mi ez a búskomorság doktornő?-hallottam meg egy kedvesen csengő női hangot, mire felkaptam a fejem és Tinával találtam szembe magam.
-Ne is kérdezd!-sóhajtottam lemondóan.
-Na várj csak! Kapsz egy szép nagy szendvicset meg egy finom jegesteát, utána pedig elmeséled, hogy mi történt!-simogatta meg bátorítóan a karom.
-Te olvasol a gondolataimban!-nevetem egy aprót és hálásan pislogtam rá.
-Na csicsergj nekem Nori! Mi történt? Miért vagy ilyen fáradt és szomorú?-kérdezte, miközben lerakta elém az igencsak gusztának tűnő, finomabbnál finomabb csemegékkel megpakolt kiflit, és a teát.
-Köszönöm!-mosolyogtam rá hálásan, és belekortyoltam a barackos ízesítésű italba, ami igencsak jól esett már.-Nem tudom hogy leszek képes végigcsinálni az előttem álló hónapokat!-ráztam meg szomorúan a fejem, és elgondolkozva piszkálgatni kezdtem a kiflin lévő magocskákat. –Ez az orvos meg az asszisztensnője szörnyűek! Olyanok, min4 a rabszolgahajcsárok!-mondtam suttogva, és kissé megborzongtam.
-Hát érdekes egyedek, annyi szent!-bólogatott helyeslően Tina.-Én, személy szerint nem szimpatizálok velük!-fintorgott.-Egyszer bementem ehhez a dokihoz, mert nem éreztem magam túl jól, és akkoris leordította a fejem, hogy ne zavarjam őt ilyen butaságokkal, és hogy neki erre nincs ideje! Arról a kirakati báburól meg aztán nem is mondok inkább semmit!-legyintett.-Ne foglalkozz velük, csak tedd amit tenned kell, és minden rendben lesz!-mosolygott rám bátorítóan és megszorította kicsit a kezem. Elgondolkozva néztem a szemközi falon lévő Red Bull-os emblémát, mikor valaki váratlanul odacsörtetett és lehuppant mellém.
-Passzolj ide egy mentes vizet Tina, légyszi!-mondta sietősen a srác, aztán hirtelen felém fordult.-Régen láttuk egymást!-vigyorgott rám a szőkeség.
-Áhh az ismerős idegen!-mosolyogtam rá kedvesen.
-Az!-nevetett.-Délelőtt már nem maradt időnk a bemutatkozásra! Tommi vagyok, Tommi Pärmäkoski!-nyújtotta felém a kezét és barátságosan mosolygott.
-Nora Schrödel!-ráztam kezet vele s viszonoztam a gesztust.
-Áhh, Martin lánya?-kérdezett rá a családi vonatkozásra,amint világossá vált számára a dolog.
-Igen!-bólintottam.-Úgy látom erre a nyilvánvaló tényre mindenki felfigyelt!-nevettem egy aprót.
-Most, hogy így jobban megnézlek, tényleg rá kell hogy jöjjek, hasonlítasz apádra!-vigyorgott élénken.
-Még jó!-vágtam egy grimaszt majd elvigyorodtam.-Egyébként te is mérnök vagy? Vele dolgozol?-érdeklődtem kíváncsian, miközben meghúztam a poharamban lévő jeges teát.
-Nem-nem!-rázta a fejét.-Seb személyi edzője vagyok!-mosolygott.
-Seb?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel, azonban mire kiejtettem a számon a nevet, rájöttem, hogy kiről is van szó.-Áhh……Herr „Elsőre beszólok neked” Vettel!-tettem hozzá és egy kicsit gúnyos mosolyra húzódott a szám. Tina és Tommi hirtelen elnevették magukat és meglepetten pislogtak rám.
-Most mi van?-tártam szét a kezeimet.
-Herr „elsőre beszólok neked”Vettel?-kérdeztek vissza szinkronban és továbbra is jóízűen kacagtak.-Hát ez óriási!-fulldoklott az a drága szőke finn a nevetéstől és rádőlt a pultra.
-Lola! Ez nagyon úgy tűnik, mintha haragudnál rá valamiért!-vigyorgott a büfések gyöngye.
-Nem szeretem, hogyha valaki már az első találkozásunkkor úgy néz rám, mintha valami ólcsó nőcske lennék!-jegeyztem meg dühösen és az ujjaimmal dobolni kezdtem a pulton.
-Ugyan Nori! Ne szívd annyira mellre, amit mondott! Csak engem akart cukolni!-legyintett Tommi és bíztatóan mosolygott rám.
-Beszéltem vele, mert bejött egy papírjáért, amíg pakoltam a rendelőt, és kedves volt, sőt bocsánatot is kért, de akkoris haragszom rá kicsit!-duzzogtam
-Beszéljek vele, hogy máskor ne legyen ilyen túl laza?-kérdezte Tommi roppant édesen.
-Nee!-kiáltottam fel.-Kérlek ne!-tettem hozzá halkabban és boci szemekkel néztem rá. –Nem akarom, hogy……
-Vigyázz, a hátad mögött!-artikulálta Tina, mire rögtön félbehagytam a mondatot. Furcsán néztem rá, majd lassan hátrafordultam és egy igencsak mérges ábrázatú nőszeméllyel találtam szembe magam. Úgy nézett ki, mint egy Fúria…….
-Miért nem vagy a vizsgálóban?-rikácsolta dobhártyát sértő hangon.
-Már végeztem, és gondoltam átjövök enni valamit, mert már kopogott a szemem az éhségtől!-válaszoltam neki teljesen nyugodt hanglejtéssel.
-Te csak ne gondolj semmit Aranyoskám! Tűnés a vizsgálóba!-jelentette ki ellentmondást nem tűrően és villámló szemekkel nézett rám.
-Később jövök! Légyszi őrizd meg a szendvicsem!-mosolyogtam bátortalanul Tinára, aztán egy nagy sóhajtás kíséretében lekászálódtam a bárszékről és elindultam a hátsó ajtó felé, tudva, hogy ismét hangos percekben lesz majd részem.

5. rész

-Óhh, hello!-húzta a srác egy apró kis mosolyra a száját.
-Jó napot!-köszöntem neki teljesen rezzenéstelen hangon, miközben belenéztem a szemeibe, azonban rájöttem, hogy ez óriási hiba volt, hiszen azonnal elvesztem a tengerkék szempárban.
-Gondolom még nem ismerjük egymást, a nevem Sebastian Vettel!-nyújtotta felém a kezét.
-Óhh, szerintem nagyon is jól ismerjük egymást Herr……Vettel!-jegyeztem meg kissé cinikusan.-Tudja, én vagyok az „új bige”, hogy a szavaival éljek!-grimaszoltam, és időzőjelet mutattam, miközben a nem olyan rég mondott szavait idéztem.
-Ne haragudjon, én nem tudtam, hogy……szóval…..-vakarta meg a fejét zavarában.
-Óhh dehogy!-legyintettem színpadiasan.-Megszoktam már, hogy vadidegen férfiak első találkozásra beszólogatnak nekem!-vágtam a képébe mérgesen. _mondja mégis mit képzel magáról?-támadtam neki dühösen.
-Én nem gondoltam komolyan, csak a barátomat akartam kicsit megviccelni és ezekkel a szavakkal nem Önt szerettem volna megbántani! Bocsásson meg!-pillantott rám, és ahogy futólag ismét a szemeibe néztem, láttam, hogy őszintén gondolja, amit mondott.
-Persze!-bólintottam és egy gúnyos mosolyra húzódott a szám.-Hát jó, leszek olyan jó fej és felvilágosítom Herr Vettel, hogy az „új bige” mától itt fog tevékenykedni a csapat orvosa mellett, ugyanis rezidens.-közölte vele a státuszomat.
-Óhh, szóval doktornő!-ült ki az arcára egy apró mosoly.
-Hát még nem egészen!-javítottam ki rögtön.
-Persze, bocsánat!-szabadkozott újfent és próbálta leplezni közben, hogy az arca egyre mélyebb piros színben tündökölt.-Nem is rabolom tovább az idejét, látom éppen nagy munkában van-mondta, körbenézve a rumlis szobában-csak egy papíromért jöttem. Megkérhetem Önt, Frau……
-Elenore Schrödel!-nagy esre-hitre végre „megtiszteltem” őt azzal, hogy elmondtam neki a nevem.
-Ön Martin lánya?-nyíltak tágra egyszeriben a szemei.
-Igen!-bólintottam.
-Az édesapja egyszerűen fantasztikus! Fejben kiszámolt valamit úgy, hogy mi még csak a gépbe pötyögés fázisánál tartottunk, és a rajzai, valamint a benyomásai az edzés eredményeiről egyszerűen lenyűgőzőek. Ráadásul nagyon közvetlen, mi már most imádjuk őt!-áradozott Sebastian az én egyetlen és hőn szeretett apukámról, aminek hatására akarva-akaratlanul, de hangosan felnevettem.
-Tudom milyen ember, jól ismerem őt. Egy házban élünk…tudja!-egyszeriben visszaváltottam a jeges stílusra és újra bezártam magam egy páncélba, remélve, hogy ezzel sikerül őt kissé eltántorítanom a velem való bájolgástól. Nem igazán értettem magam, hiszen kedvesnek találtam a srácot, az első találkozásunkor odavágott beszólásától eltekintve, mégsem akartam jobban megnyílni előtte és úgy éreztem, nincs okom arra, hogy ilyen könnyen megbocsássak neki, hisz végülis elég csúnyán megalázott a haverja előtt is.
-Igaza van Nora, csak…..
-Elenore!-vágtam a szavába, kijavítva őt. Őszintén szólva szinte soha senki nem szólított a teljes nevemen, és én is elég komolynak találtam, ha valaki mégis így nevezett. Ám ezúttal nem voltam hajlandó engedni a formalitásból, márcsak azért is, hogy tudja, nem bocsátok meg neki ilyen könnyedén.
-Elnézést!-sütötte le a szemeit.
-Ugyan!-vágtam egy kissé gúnyos fintort.-Szóval, miért is jött Herr Vettel?-tértem vissza az eredeti témához.
-Én csak…egy papíromért.....-dadogta.
-Remek! Csak órák kérdése és biztosan megtalálom!-jelentettem ki „kedvesen” és az asztalon álló irathalmok között kezdtem kutatni.
-Óhh, hát ha nincs ideje megkeresni, akkor nem olyan fontos….-szabadkozott azonnal.
-Hmm, ez lenne az?-húztam ki néhány perc múlva egy teljesen meggyűrődött, kissé foltos lapot az egyik kupac alól.-’83. július 3. Sebastian Vettel…..
-Az lennék én!-nevette el magát zavarában.
-Kicsit magas a vérnyomása..-jegyeztem meg, miután a szememmel átfutottam az értékeket.
-Elég ideges voltam, amikor mérték….-pirult el csöppet.
-Aha!-bólogattam.-Hát, azért figyeljen oda magára!-mondtam kissé szigorúan és a kezébe nyomtam a papírját.-Most pedig, ha megbocsát, még rengeteg dolgom van!
-Persze, már itt sem vagyok! Köszönöm a segítségét No….Elenore!-mosolygott rám félszegen.
-Nem tesz semmit!-dobtam be egy bájvigyort.-Viszlát!
-Viszlát!-köszönt el csendesen és kioldalazott a szobából.
-Ezt nevezem Nora. Ekkora hülye, mint te, még egy biztos nincs a világon!-csaptam a homlokomra és a régóta visszatartott levegőt kifújva lehuppantam egy székre.-Szerencsétlen! Kedves volt veled, te meg elküldöd a búsba! Hát őszintén gratulálok!-szó, mi szó, jól elbeszélgettem magammal, csupán az volt az egyedüli probléma, hogy az idő vészesen fogyott, és még rengeteg, pakolásra váró holmi várt rám, ezért jobbnak láttam megrázni magam és újra visszatérni a kiszabott munkához.

4. rész

Minden szem a home hátsó ajtaján belépő, fehér köpenyes, középmagas, kicsit köpcös, szemüveges férfi felé fordult, aki az én nevemet harsogta.
-Újra kérdezem: Itt van Nora Schrödel?-kiabálta teli torokból, ami a társaság egy részéből derültséget váltott ki, míg mások nagy szemekkel néztek rá. –Süket ez a lány, vagy…..
-Itt vagyok!-szólaltam meg erélyesen és még a kezemet is feltettem, hogy észrevegyen. Őszintén csodálkoztam, hogy az orrától ellátott egészen olyan messze is, ahol én álltam. Hirtelen, szinte mindenki felém fordult, én pedig egy kissé kínos mosolyra húztam a számat, majd elindultam a férfi felé, aki rosszallóan nézett rám.
-Jó napot! Nora Schrödel vagyok!-nyújtottam felé a kezem. Néhány másodpercig gyanakodva nézett hol az arcomba, hol a kezemre, végül egyszerűen sarkon fordult és kivágta maga előtt az ajtót.
-Jöjjön utánam, de csipkedje magát!-dörrentett rám szigorúan. Egy pillanatra megfordultam, és segélykérően a lányokra pillantottak, ők azonban csak tehetetlenül megvonták a vállukat.
Nem tudtam hát mást tenni, akarva, akaratlanul, de követnem kellett jövendőbeli főnökömet, aki elsőre nem volt túl szimpatikus, de tartottam attól, hogy sokadszorra sem lesz az.
-Nem szeretnék még egy ilyen kellemetlen szituációt, hogy nekem kelljen keresnem magát!-jelentette ki szigorúan. Az alsó ajkamat beharapva, csendesen követtem őt, hallgatva közben a kiosztást, amit kaptam tőle. –Megértettük egymást?
-Igen, doktor úr!-válaszoltam halkan.
-A megszólításom professzor úr, értve vagyok kisasszony?-förmedt rám.
-Igen!-válaszoltam ismét. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen lekezelően és megalázóan beszéltek velem, és ez nagyon rosszul esett. Még nem is kezdtem meg a gyakorlatot a csapatnál, máris csalódások értek. Féltem attól, hogy nem fogom bírni ezt az állandó, alaptalan leszúrást és idő előtt feladom a küzdelmet.
-Jöjjön már, nem akarok órákat várni magára!-kiabált rám ismét, és egy ajtót kinyitva maga előtt, belépett egy helyiségbe. Bizonytalan léptekkel követtem őt, majd amint beértünk, gyorsan feltérképeztem a terepet. Egy folyosó kötöttünk ki, ahol állt néhány szék, illetve a falra egy Red Bull-os lógó volt felfestve, és három ajtó nyílott az egyik falról.
-Ez az irodám, ez a vizsgáló, az pedig egy pihenő, de magának úgysem lesz ideje arra, hogy igénybe vegye az ott lévő ágyat, vagy a masszázsfotelt!-közölte nemes egyszerűséggel.
Reagálni szerettem volna valamit, de ez a próbálkozásom sikertelennek bizonyult, ugyanis az irodából ekkor lépett ki egy magas, vékony, vörös hajú nő, és az orvos azonnal vele kezdett bájologni. –Ő itt Patricia Helder, az asszisztensem. Feltétlen tisztelettel tartozik a hölgynek, és mindig teszi, amit mond, világos voltam?-pillantott rám úgy, mint valami diliházból szabadult őrültre, aki semit nem fog fel abból, amit mondanak neki.
-Értettem….professzor úr!-feleltem kissé dadogva. Legszívesebben mást mondtam volna e megszólítás helyett, de azért az első napon mégsem akartam kirúgatni magam, így jobbnak láttam tartani a számat és szép csendesen tűrni, hogy ez a pökhendi alak tovább rombolja az önbizalmam.
-Óhh, szóval maga lenne az új tanonc?-pillantott végig rajtam elég becsmérlően a vörös hajú nő, aki nem olyan személynek tűnt, akinek sok köze lenne az egészségügyhöz.
-Nora Schrödel vagyok és Önöknél töltöm a gyakorlati időmet!-próbáltam normálisan bemutatkozni, de az elmúlt körülbelül negyed órában történtek miatt ez elég nehéz feladatnak bizonyult.
-Jól van, jól van, elég a feleslges rizsából!-intett csendre ez a nőszemély.-Patrick, bedobhatom a mély vízbe a kis tanonclányt?-vigyorgott kajánul az orvosra ez a Paricia. Igen rossz előérzetem támadt azt a mosolyt látva, és megborzongtam kicsit.
-Tiéd a pálya kedves!-kacsintott rá a nőre.-Maga meg tegye, amit Patricia mond, és ne halljak rosszat, különben repül innen!-vágta még oda flegmán, aztán bement az irodájában bevágva maga után az ajtót.
-Gyere utánam!-szólt rám erélyesen ez az undok liba és becsámpáskodott a rendelőbe.-Nos, kíváncsi lennék mennyire tudsz tájékozódni a műszerek között, úgyhogy első körben neki is foghatsz a pakolásnak! 3-ra legyél kész a rakodással és ajánlom, hogy minden a helyén legyen!-nézett rám jelentőségteljesen a villogó szemeivel.-Értve vagyok Kiscsillag?-húzta fel az egyik szemöldökét.
-Igen!-feleltem halkan egy aprót bólintva közben.
-Hát akkor hajrá!-csapta össze a kezeit, majd a hátsóját ingatva elindult az ajtó felé.-Ja, majdnem elfelejtettem!-szólt vissza onnan.-Az egyik pilótánk ma jön egy papírjáért, légy oly drága és add oda neki! Ugye megtalálod?-vigyorgott rám kajánul.-Hát persze, hogy meg!-adta meg a választ is a kérdésére.-Na pá!-intett és már el is tűnt az ajtó mögött.
Elkeseredve rogytam le egy fotelbe és üres tekintettel bámultam a kisebb íróasztalon heverő iratkupacokat.
-Ezt én nem fogom tudni végigcsinálni!-ráztam meg a fejem szomorúan, aztán egy nagyot sóhajtva felemelkedtem az ülőhelyemről és a gyógyszeres szekrényhez indultam, ahol óriási halmokban álltak a gyógyszerek, sejtésem szerint alaposn összekeveredve.
A rendetlenség kifejezés nem tükrözte igazán a szekrényben uralkodó állapotokat. Nem számított, hogy fájdalomcsillapító, nyugtató, vagy éppen torokfertőtlenítő, minden ahogy esik úgy puffan módon volt bedobálva a polcokra. Vagy másfél órámba telt, mire sikerült rendet raknom, és még leltárt is írtam az ott lévő gyógyszerekről. Egy kisebb „jegyzőkönyvet” véstem éppen egy lapra, mikor kopogást hallottam.
-Szabad!-szóltam ki még mindig írva.
-Jó napot! Zavarhatok most?-hallottam meg egy férfi hangját magam mögött, mire azonnal felkaptam a fejem és megfordultam, hogy lássam kivel van dolgom.
-Ilyen nincs!-csúszott ki a számon a mondat és mérgesen dobtam le a tollat az asztalra.