5. rész

-Óhh, hello!-húzta a srác egy apró kis mosolyra a száját.
-Jó napot!-köszöntem neki teljesen rezzenéstelen hangon, miközben belenéztem a szemeibe, azonban rájöttem, hogy ez óriási hiba volt, hiszen azonnal elvesztem a tengerkék szempárban.
-Gondolom még nem ismerjük egymást, a nevem Sebastian Vettel!-nyújtotta felém a kezét.
-Óhh, szerintem nagyon is jól ismerjük egymást Herr……Vettel!-jegyeztem meg kissé cinikusan.-Tudja, én vagyok az „új bige”, hogy a szavaival éljek!-grimaszoltam, és időzőjelet mutattam, miközben a nem olyan rég mondott szavait idéztem.
-Ne haragudjon, én nem tudtam, hogy……szóval…..-vakarta meg a fejét zavarában.
-Óhh dehogy!-legyintettem színpadiasan.-Megszoktam már, hogy vadidegen férfiak első találkozásra beszólogatnak nekem!-vágtam a képébe mérgesen. _mondja mégis mit képzel magáról?-támadtam neki dühösen.
-Én nem gondoltam komolyan, csak a barátomat akartam kicsit megviccelni és ezekkel a szavakkal nem Önt szerettem volna megbántani! Bocsásson meg!-pillantott rám, és ahogy futólag ismét a szemeibe néztem, láttam, hogy őszintén gondolja, amit mondott.
-Persze!-bólintottam és egy gúnyos mosolyra húzódott a szám.-Hát jó, leszek olyan jó fej és felvilágosítom Herr Vettel, hogy az „új bige” mától itt fog tevékenykedni a csapat orvosa mellett, ugyanis rezidens.-közölte vele a státuszomat.
-Óhh, szóval doktornő!-ült ki az arcára egy apró mosoly.
-Hát még nem egészen!-javítottam ki rögtön.
-Persze, bocsánat!-szabadkozott újfent és próbálta leplezni közben, hogy az arca egyre mélyebb piros színben tündökölt.-Nem is rabolom tovább az idejét, látom éppen nagy munkában van-mondta, körbenézve a rumlis szobában-csak egy papíromért jöttem. Megkérhetem Önt, Frau……
-Elenore Schrödel!-nagy esre-hitre végre „megtiszteltem” őt azzal, hogy elmondtam neki a nevem.
-Ön Martin lánya?-nyíltak tágra egyszeriben a szemei.
-Igen!-bólintottam.
-Az édesapja egyszerűen fantasztikus! Fejben kiszámolt valamit úgy, hogy mi még csak a gépbe pötyögés fázisánál tartottunk, és a rajzai, valamint a benyomásai az edzés eredményeiről egyszerűen lenyűgőzőek. Ráadásul nagyon közvetlen, mi már most imádjuk őt!-áradozott Sebastian az én egyetlen és hőn szeretett apukámról, aminek hatására akarva-akaratlanul, de hangosan felnevettem.
-Tudom milyen ember, jól ismerem őt. Egy házban élünk…tudja!-egyszeriben visszaváltottam a jeges stílusra és újra bezártam magam egy páncélba, remélve, hogy ezzel sikerül őt kissé eltántorítanom a velem való bájolgástól. Nem igazán értettem magam, hiszen kedvesnek találtam a srácot, az első találkozásunkor odavágott beszólásától eltekintve, mégsem akartam jobban megnyílni előtte és úgy éreztem, nincs okom arra, hogy ilyen könnyen megbocsássak neki, hisz végülis elég csúnyán megalázott a haverja előtt is.
-Igaza van Nora, csak…..
-Elenore!-vágtam a szavába, kijavítva őt. Őszintén szólva szinte soha senki nem szólított a teljes nevemen, és én is elég komolynak találtam, ha valaki mégis így nevezett. Ám ezúttal nem voltam hajlandó engedni a formalitásból, márcsak azért is, hogy tudja, nem bocsátok meg neki ilyen könnyedén.
-Elnézést!-sütötte le a szemeit.
-Ugyan!-vágtam egy kissé gúnyos fintort.-Szóval, miért is jött Herr Vettel?-tértem vissza az eredeti témához.
-Én csak…egy papíromért.....-dadogta.
-Remek! Csak órák kérdése és biztosan megtalálom!-jelentettem ki „kedvesen” és az asztalon álló irathalmok között kezdtem kutatni.
-Óhh, hát ha nincs ideje megkeresni, akkor nem olyan fontos….-szabadkozott azonnal.
-Hmm, ez lenne az?-húztam ki néhány perc múlva egy teljesen meggyűrődött, kissé foltos lapot az egyik kupac alól.-’83. július 3. Sebastian Vettel…..
-Az lennék én!-nevette el magát zavarában.
-Kicsit magas a vérnyomása..-jegyeztem meg, miután a szememmel átfutottam az értékeket.
-Elég ideges voltam, amikor mérték….-pirult el csöppet.
-Aha!-bólogattam.-Hát, azért figyeljen oda magára!-mondtam kissé szigorúan és a kezébe nyomtam a papírját.-Most pedig, ha megbocsát, még rengeteg dolgom van!
-Persze, már itt sem vagyok! Köszönöm a segítségét No….Elenore!-mosolygott rám félszegen.
-Nem tesz semmit!-dobtam be egy bájvigyort.-Viszlát!
-Viszlát!-köszönt el csendesen és kioldalazott a szobából.
-Ezt nevezem Nora. Ekkora hülye, mint te, még egy biztos nincs a világon!-csaptam a homlokomra és a régóta visszatartott levegőt kifújva lehuppantam egy székre.-Szerencsétlen! Kedves volt veled, te meg elküldöd a búsba! Hát őszintén gratulálok!-szó, mi szó, jól elbeszélgettem magammal, csupán az volt az egyedüli probléma, hogy az idő vészesen fogyott, és még rengeteg, pakolásra váró holmi várt rám, ezért jobbnak láttam megrázni magam és újra visszatérni a kiszabott munkához.