Cirka fél órája üldögéltünk Matival egy alacsony kőkerítés tetején, és vártuk, hogy drága édesapja végre visszataláljon.
-Éhes vagyok!-kezdett rá a panaszkodásra, amit egyébként már vártam egy kis ideje.
-Tudom!-húztam el a számat. Hirtelen eszembe jutott valami, így a táskámban kezdtem kutakodni.
-Nézd csak! Szereted a müzliszeletet?-húztam elő egy kókuszost a tatyóm aljáról.
-Igen!-csillant fel a szeme.
-Akkor edd meg! Legalább kicsit csillapítja az étvágyad!-tettem hozzá, majd odaadtam neki a csemegét.
-Köszönöm!-mosolygott, és már neki is fogott az evésnek.
Én már tényleg nem tudtam mit csinálni, így egy kósza ötlettől vezérelve, a hátam mögé tettem a kezeimet, és azokon megtámaszkodva, élveztem a májusi Nap sugarait, amik kényeztetve simogatták az arcomat.
Sokáig azonban nem élvezhettem ezt a kiváltságos helyzetet, ugyanis nemsokára előttünk termett a két jómadár, akik már jó ideje eltűntek valahova.
Mati vidáman pacsizott le a számomra még ismeretlen szőkeséggel, és beszéltek is valamit, de szokás szerint megint elvesztem a finn nyelv szépségeiben.
Éppen ránéztem a Raminak nevezett srácra, mikor az felém biccentett a fejével. Kimi még magyarázott neki valamit, aztán utána odalépett elém.
-Hello! Rami Räikkönen! A sógor!-nyújtotta a kezét.
-Rosalie Stevenson!-mutatkoztam be, és elég furcsán nézhettem rá.
-Örülök, hogy megismerhetlek! Végre valaki újra ráncbaszedi ezt a két díszhuszárt!-vigyorgott. Őszintén szólva meglepődtem, hogy angolul kezdett nekem magyarázni, azon meg méginkább, ami a mondandója tartalma volt.
-Nem egészen értem!-szólaltam meg egy kicsit bambán.
-Ugyanmár! Látom amit látok!-kötötte az ebet a karóhoz.
-Csak én azt nem tudom, hogy mit lát!-ráztam a fejem továbbra is értetlenül.
-Na! Ne ködösítsünk! Mióta vagytok együtt?-hablatyolt tovább ismét hatalmas vigyorral.
-Rami!-szólt közbe a fiatalabbik Räikkönen testvér valamelyest felszólító hanglejtéssel.
-Óhh......mi, én…ő, vagyis mi…-kezdtem el össze-vissza hebegni, de zavaromban tényleg nem tudtam normális mondatot összehozni. Nyeltem egyet, és a szanaszét bóklászó gondolataimat összegyűjtve, újra megszólaltam.-Mi nem vagyunk együtt! Félreérti a helyzetet Mr. Räikkönen!-magyaráztam el, végre épkézláb mondatok segítségével.
-Hagyjuk a személyes hangot!-javasolta, bár ő már elhagyta ezt a némileg egyoldalúnak mondható beszélgetésünk elején.
-Rosalie, nem a barátnőm!-szólalt meg végre Kimi is, de ahogy elnéztem ő is elég zavarban volt, velem együtt.
-Ne magyarázkodjatok már ennyit, mert ezért nem fogom elhinni, hogy tényleg nincs köztetek semmi! Nem mintha amúgy elhinném!-tette hozzá, miközben a tekintetével végigmért engem.
-Hányszor mondjuk még el, hogy nem vagyunk együtt?!-fakadt ki a világbajnok.
-Jól van na Iceman! Nyugi!-nevetett fel a bátyus. –Én már semmit nem mondok, csak még annyit, hogy „Hiszi a piszi…”
-Rami!-kiáltott rá magábül kikelve a testvére által még a jó előbb Kimppának nevezett finn.
-Jól van na!-emelte magasba mind a két kezét, a megadás jeléül.
-Na végre!-sóhajtott fel színpadiasan Kimi, majd elnevette magát testvére csöppet „megalázott” testhelyzetén.-Hol vannak a fiaid?-érdeklődött.
-Csajoznak! Vagy hallgatják az anyjuk okítását a kanyar pontos bevételéről!-közölte nemes egyszerűséggel, ami ismét nevetésre késztete az öccsét.-Hétvőn elvittem őket rallyzni!
-Mit csináltál?-tört ki ismét a röhögés Kimiből.
-Most mi olyan vicces?-grimaszolt Rami, és beleboxolt…volna az össze vállába, ha az reflex-szerűen nem ugrik odébb.
„Mint két óvodás!”-ráztam a fejem mosolyogva, ahogy elnéztem az egymással játszadozó felnőtt férfiakat.
-Apu! Éhes vagyok!-kezdett rá újra Mati, mikor már megunta apja, és nagybátyja, vicces évődését.
-Megyünk már!-mosolygott rá Kimi.-Bocs bátyó, de hív a kötelesség!-vigyorgott.
-Menjetek csak! Én meg felkutatom ezeket a csibészeket, és megpróbálom elmagyarázni nekik még verseny előtt, hogy merre hány méter.
-Csak keményen, hideg fejjel!-adta ki az utasítást a Bajnok.
-Úgy ám!-bólogatott Rami.-Örültem, hogy találkoztunk Rosalie!-bólintott felém indulás előtt.
-Én szintúgy!-udvariaskodtam vele egy kicsit.
-Gratulálok Kölyök! Légy jó, majd találkozunk!-ölelte meg a keresztfiát, és elindult a pálya irányába.-Kimi!-szólt vissza már néhány méterrel odébbról.
-Tessék!
-Kriisti már mérges rátok, hogy még egyik vasárnap se jöttetek át ebédelni, pedig megígértétek! Bááár……azt hiszem tudom a magyarázatát! Ha van aki főz nektek normális kaját!-vigyorgott újfent, és rámkacsintott. Tulajdonképpen semmi okom nem volt rá, mégis fülig pirultam a gesztustól.
-Rami!-kiáltott rá újból a bátyjára, aki nemigen foglalkozva az ideges öcsikéjével, zsebrevágott kézzel, vidáman fütyörészve odébállt.
-Bocsánat!-szabadkozott Kimi.-Kicsit dilis!
-Most erre mit mondjak?-kérdeztem költőien, aztán elnevettem magam.
-Azt, hogy menjünk végre!-mondta Mati unottan.
-Felőlem indulhatunk!-msolygott, és felkapta a táskákat.-Rosalie?
-Részemről már jó ideje!-vontam meg a vállam, aztán a kisebb közjáték után végre tényleg a parkoló felé vettük az irányt.
2010. június 30., szerda
8. rész
-Héé Kölyök!-boxolt bele tréfásan a fia karjába a finn világbajnok.
-Apu!-nevetett a kissrác.
-Kész vagy?-váltott komolyra hirtelen.
-Igen!-bólintott Mati. Az arcvonásai, és a szemei csillogása mind egyet sugalltak, győzni akart, semmi mást, csak győzni.
„Hiába, mégiscsak autóversenyző-család, és nem is akármilyen!”-gondolkodtam el néhány másodpercig.
-Rosalie!-hallottam a nevem, és észleltem egy , az arcom előtt elsuhanó kezet, aminek hála újra viszatértem a valóságba.
-Óhh ne haragudjatok, csak elméláztam egy kicsit!-magyarázkodtam.- Sok sikert! Szorítok neked!-hajoltam le Mathas elé.-Vigyázz magadra, nem akarom, hogy bajod essen!-mosolyogtam rá, és megsimogattam a buksiját.
-Rendben! Köszönöm!-bólogatott hevesen.
-Mindjárt visszajövök, várj meg!-szólt vissza Kimi, miközben már a fiával tartott a pálya felé.
-Jól van, itt leszek!-biztosítottam a dologról.
Láttam, hogy gondosan bekötötte a fiát, és mindent amit tudott leenőrzött még a verseny kezdete előtt. Finoman megveregette a kissrác gyönyörű festésű sisakját, miközben lepacsizott vele. Valahol még a versenyzőt véltem felfedezni a „Repülő Finn”-ben, azonban a tettei, és a mozdulatai már inkább egy gondoskodó apuka látszatát keltették.
-Jössz?-kérdezte mosolyogva, ahogy visszatért hozzám.
-Hova?-néztem rá nagy szemekkel, tekintve, hogy azt hittem a nézőtérre ülünk.
-Mindjárt megtudod!-kacsintott rám, és elindult, én pedig értetlenül követtem őt.-Itt is vagyunk!-állt meg pár perc séta után, néhény óriásira nőtt platánfa árnyékában.
-Ez VIP hely?-kérdeztem viccesen, miután szétnéztem, és láttam, hogy alig néhány méterre van tőlünk a pálya.
-Itt senki nem nézhetne versenyt!-közölte teljesen nyugodtan.- Én igen!-tette hozzá egy kis mosollyal a szája szegletében.
-Kedvezményezett helyzet?-húztam össze a szemeimet.
-Így is fogalmazhatunk!-nevetett. De te nyugodtan nézheted onnan!-szólalt meg tettetett durcáskodással, miközben a velünk szemben lévő szektorra mutatott.
-Nem kótyavetyélem el az ajándékba kapott tökéletes helyemet!-játszadoztam vele kicsit, mire ő felnevetett.
-Itt állandóan elhúzzák az időt!-dörmögte, az óráját nézegetve.
-Sokat jártok ide versenyezni?-kérdeztem rá, kihasználva a lehetőséget.
-4-szer-5-ször évente!-válaszolt a vállát vonogatva.
-Értem!-bólintottam, aztán csendben maradtam inkább. Úgy éreztem, hogy most Ő is koncentrál, nemcsak a fia, és nem akartam ezt megzavarni.
Egy kis idő múlva, végre elkezdődött a futam. Mati pillanatok alatt mindenkin átfűzte magát, és valami eszement tempót diktálva, magabiztosan vezette a versenyt. Egyszer-egyszer megközelítette néhány ellenfele, de ő hidegvérrel verte vissza az esetenként igen kemény támadásaikat. Teljesen elképedve néztem a kissrác fantasztikus teljesítményét, aminek nem csak én, hanem természetesen az édesapja is nagyon örült. Higgadtan nézte az eseményeket, de egy-egy elhintett mondata, és arcának rezdülései elárulták, szörnyen izgult a fiáért. Már csak 5 kör volt vissza, a kis „versenyzőpalánta” azonban már majdnem fél körös előnnyel rendelkezdett. Azt hiszem, hogy innentől bátran kijelenthettük, ez Mati versenye. És valóban úgy is volt, hiszen a verseny végére alaposan ellógott a többiektől, és magabiztosan ért el a célvonalig, ahol meglengették a kockás zászlót, jelezve ezzel, hogy ő nyert. Hatalmas üdvrivalgás fogadta ezt, mind a mi, mind a közönség részéről.
A „levezető kör” előtt fogtuk magunkat, és visszagaloppoztunk az elkerített részhez, hogy ott várhassuk már a kis győztest.
Kiszállt a gokartból, és boldogan futott oda a finn világbajnokhoz, aki már leguggolt, és kitárta a karjait, hogy aztán közéjük zárhassa fiát, aki talán a jövő egyik nagy reménysége lesz. Leírhatatlan élmény volt az látni, ahogy ez a hűvösnek, és közömbösnek kikiáltott férfi, egészen ellágyult, és büszkén szorította magához a mindössze 6 éves gyermekét.
-Szuper voltál Kölyök!-borzolta össze a kisfiú haját, mikor sikerült elszakadniuk egymástól.
-Köszi Apu!-nevett vidáman.
Igyekeztem a háttérben meghúzódni, hogy még csak véletlenül se rontsak bele semmibe, azonban Mathi rólam se feledkezett meg, így miután kiörömködték magukat az apjával, hozzám is odajött.
-Hogy tetszett a verseny Rosalie néni?-érdeklődött.
-Elképesztő volt! És te is fantasztikus voltál! Nagyon élveztem, tényleg!-mondtam neki lelkesen. –Köszönöm, hogy meghívtál, jó volt Téged nyerni látni!-öleltem át, és nyomtam egy puszit az arcára, amit ő egy kedves mosollyal honorált.-Mostmár menj szépen, és emeld magasba azt a jól megérdemelt kupát!-súgtam neki elérzékenyülve.
A díjátadó után már csendesedett a helyszín. A nézők szépen lassan elfogytak, és a kis versenyzők is, karöltve a családjaikkal, lassan hazaszállingóztak.
A fiúk is elkezdtek pakolni, én pedig jobbnak láttam, ha segítek nekik, mert ahogy elnéztem a ruhaösszehajtogatási, és a táskában való elpakolási módszerüket, nem lehetett túl jó eredményre számítani.
-Ezt inkább add oda!-vettem ki Kimi kezéből egy pólót, amit kb. huszadjára próbált összehajtani, mondanom se kell sikertelenül.
-Meg tudom csinálni!-makacskodott durcásan.
-Igen, látom!-forgattam a szemeimet, és nekiláttam a ruhadarab normális összehajtásának.
-Hello Kimppa!-hallottam meg egy köszönést magunk mögött, és, ha jó volt a következtetésem, akkor ez a nem ruhaelrakás számban győzedelmeskedő bajnoknak szólt.
-Rami!-mondta ki meglepetten a nevet majd nagy lendülettel hátrafordult.
Innentől kezdve teljesen elvesztettem a fonalat, tekintve, hogy a finn „nyeltudásom” elég gyatra volt. Csupán annyira sikerült rájönnöm, hogy a másik szőke férfi valószínűleg a testvére, hiszen elég sok hasonlóságot véltem felfedezni közöttük.
-Rosalie!-érintette meg Kimi a karom egy kis idő múlva, mikor én eléggé elgondolkodva pakolásztam.
-Igen?-néztem rá érdeklődve.
-Pár perc és visszajövök! Megtennéted, hogy megkeresed addig Matit?
-Persze!-bólintottam.
-Kössz! Igyekszem vissza!-mosolygott, majd útnak is eredtek ezzel a Rami nevű pasival.
Összeraktam még a maradék cuccot, és elindultam, hogy felkutassam valahol a kis „csavargót”.
-Apu!-nevetett a kissrác.
-Kész vagy?-váltott komolyra hirtelen.
-Igen!-bólintott Mati. Az arcvonásai, és a szemei csillogása mind egyet sugalltak, győzni akart, semmi mást, csak győzni.
„Hiába, mégiscsak autóversenyző-család, és nem is akármilyen!”-gondolkodtam el néhány másodpercig.
-Rosalie!-hallottam a nevem, és észleltem egy , az arcom előtt elsuhanó kezet, aminek hála újra viszatértem a valóságba.
-Óhh ne haragudjatok, csak elméláztam egy kicsit!-magyarázkodtam.- Sok sikert! Szorítok neked!-hajoltam le Mathas elé.-Vigyázz magadra, nem akarom, hogy bajod essen!-mosolyogtam rá, és megsimogattam a buksiját.
-Rendben! Köszönöm!-bólogatott hevesen.
-Mindjárt visszajövök, várj meg!-szólt vissza Kimi, miközben már a fiával tartott a pálya felé.
-Jól van, itt leszek!-biztosítottam a dologról.
Láttam, hogy gondosan bekötötte a fiát, és mindent amit tudott leenőrzött még a verseny kezdete előtt. Finoman megveregette a kissrác gyönyörű festésű sisakját, miközben lepacsizott vele. Valahol még a versenyzőt véltem felfedezni a „Repülő Finn”-ben, azonban a tettei, és a mozdulatai már inkább egy gondoskodó apuka látszatát keltették.
-Jössz?-kérdezte mosolyogva, ahogy visszatért hozzám.
-Hova?-néztem rá nagy szemekkel, tekintve, hogy azt hittem a nézőtérre ülünk.
-Mindjárt megtudod!-kacsintott rám, és elindult, én pedig értetlenül követtem őt.-Itt is vagyunk!-állt meg pár perc séta után, néhény óriásira nőtt platánfa árnyékában.
-Ez VIP hely?-kérdeztem viccesen, miután szétnéztem, és láttam, hogy alig néhány méterre van tőlünk a pálya.
-Itt senki nem nézhetne versenyt!-közölte teljesen nyugodtan.- Én igen!-tette hozzá egy kis mosollyal a szája szegletében.
-Kedvezményezett helyzet?-húztam össze a szemeimet.
-Így is fogalmazhatunk!-nevetett. De te nyugodtan nézheted onnan!-szólalt meg tettetett durcáskodással, miközben a velünk szemben lévő szektorra mutatott.
-Nem kótyavetyélem el az ajándékba kapott tökéletes helyemet!-játszadoztam vele kicsit, mire ő felnevetett.
-Itt állandóan elhúzzák az időt!-dörmögte, az óráját nézegetve.
-Sokat jártok ide versenyezni?-kérdeztem rá, kihasználva a lehetőséget.
-4-szer-5-ször évente!-válaszolt a vállát vonogatva.
-Értem!-bólintottam, aztán csendben maradtam inkább. Úgy éreztem, hogy most Ő is koncentrál, nemcsak a fia, és nem akartam ezt megzavarni.
Egy kis idő múlva, végre elkezdődött a futam. Mati pillanatok alatt mindenkin átfűzte magát, és valami eszement tempót diktálva, magabiztosan vezette a versenyt. Egyszer-egyszer megközelítette néhány ellenfele, de ő hidegvérrel verte vissza az esetenként igen kemény támadásaikat. Teljesen elképedve néztem a kissrác fantasztikus teljesítményét, aminek nem csak én, hanem természetesen az édesapja is nagyon örült. Higgadtan nézte az eseményeket, de egy-egy elhintett mondata, és arcának rezdülései elárulták, szörnyen izgult a fiáért. Már csak 5 kör volt vissza, a kis „versenyzőpalánta” azonban már majdnem fél körös előnnyel rendelkezdett. Azt hiszem, hogy innentől bátran kijelenthettük, ez Mati versenye. És valóban úgy is volt, hiszen a verseny végére alaposan ellógott a többiektől, és magabiztosan ért el a célvonalig, ahol meglengették a kockás zászlót, jelezve ezzel, hogy ő nyert. Hatalmas üdvrivalgás fogadta ezt, mind a mi, mind a közönség részéről.
A „levezető kör” előtt fogtuk magunkat, és visszagaloppoztunk az elkerített részhez, hogy ott várhassuk már a kis győztest.
Kiszállt a gokartból, és boldogan futott oda a finn világbajnokhoz, aki már leguggolt, és kitárta a karjait, hogy aztán közéjük zárhassa fiát, aki talán a jövő egyik nagy reménysége lesz. Leírhatatlan élmény volt az látni, ahogy ez a hűvösnek, és közömbösnek kikiáltott férfi, egészen ellágyult, és büszkén szorította magához a mindössze 6 éves gyermekét.
-Szuper voltál Kölyök!-borzolta össze a kisfiú haját, mikor sikerült elszakadniuk egymástól.
-Köszi Apu!-nevett vidáman.
Igyekeztem a háttérben meghúzódni, hogy még csak véletlenül se rontsak bele semmibe, azonban Mathi rólam se feledkezett meg, így miután kiörömködték magukat az apjával, hozzám is odajött.
-Hogy tetszett a verseny Rosalie néni?-érdeklődött.
-Elképesztő volt! És te is fantasztikus voltál! Nagyon élveztem, tényleg!-mondtam neki lelkesen. –Köszönöm, hogy meghívtál, jó volt Téged nyerni látni!-öleltem át, és nyomtam egy puszit az arcára, amit ő egy kedves mosollyal honorált.-Mostmár menj szépen, és emeld magasba azt a jól megérdemelt kupát!-súgtam neki elérzékenyülve.
A díjátadó után már csendesedett a helyszín. A nézők szépen lassan elfogytak, és a kis versenyzők is, karöltve a családjaikkal, lassan hazaszállingóztak.
A fiúk is elkezdtek pakolni, én pedig jobbnak láttam, ha segítek nekik, mert ahogy elnéztem a ruhaösszehajtogatási, és a táskában való elpakolási módszerüket, nem lehetett túl jó eredményre számítani.
-Ezt inkább add oda!-vettem ki Kimi kezéből egy pólót, amit kb. huszadjára próbált összehajtani, mondanom se kell sikertelenül.
-Meg tudom csinálni!-makacskodott durcásan.
-Igen, látom!-forgattam a szemeimet, és nekiláttam a ruhadarab normális összehajtásának.
-Hello Kimppa!-hallottam meg egy köszönést magunk mögött, és, ha jó volt a következtetésem, akkor ez a nem ruhaelrakás számban győzedelmeskedő bajnoknak szólt.
-Rami!-mondta ki meglepetten a nevet majd nagy lendülettel hátrafordult.
Innentől kezdve teljesen elvesztettem a fonalat, tekintve, hogy a finn „nyeltudásom” elég gyatra volt. Csupán annyira sikerült rájönnöm, hogy a másik szőke férfi valószínűleg a testvére, hiszen elég sok hasonlóságot véltem felfedezni közöttük.
-Rosalie!-érintette meg Kimi a karom egy kis idő múlva, mikor én eléggé elgondolkodva pakolásztam.
-Igen?-néztem rá érdeklődve.
-Pár perc és visszajövök! Megtennéted, hogy megkeresed addig Matit?
-Persze!-bólintottam.
-Kössz! Igyekszem vissza!-mosolygott, majd útnak is eredtek ezzel a Rami nevű pasival.
Összeraktam még a maradék cuccot, és elindultam, hogy felkutassam valahol a kis „csavargót”.
7. rész
Néhány percig csak néma csöndben haladtunk egymás mellett, azt hiszem mindegyikőnk eléggé elmélyedt a saját gondolataiban. Kezdtem zavarban érezni magam, úgyhogy jobbnak láttam megtörni a feszült csendet.
-Bár nem ismerem régóta Matit, úgy veszem észre, hogy számára a versenyzés jelent mindent!-mondtam, aztán a következő pillanatban vissza is vontam volna ezt a „sablonos” mondatot.
-Valóban!-bólintott elgondolkozva, majd újra elcsendesedett.-Tudja-szólalt meg újra- a fiamban a gyerekkori önmagamat látom viszont. Minden. Ahogy gondolkodik, a vezetése, a dolgokhoz való hozzáállása.-részletezte.- Segíteni akarok neki, hogy megvalósíthassa az álmait, mert én tudom, hogy milyen nehéz is ez.
-Kérem ne haragudjon a kérdésért Mr. Räikkönen; jól gondolom, hogy egyedül neveli Matit?-kérdeztem rá őszintén, és kicsit beharaptam az alsó ajkam.
-Igen! Mostmár három éve.-tette hozzá.-Őszintén szólva még nem terveztünk gyereket-kezdett hozzá a meséléshez-de mikor mégis jött, nem tudtunk mit tenni. Persze örültünk neki, de mind a feleségem, mind én féltettük a karrierünket. A 9 hónap teljes bizonytalansággal telt, egyikők se volt száz százalékig meggyőződve róla, hogy most kellett érkeznie ennek a babának. Aztán megszületett Mati, és onnantól kezdve, mintha szempillantás alatt minden megváltozott volna. Mikor először tartottam őt a karjaimban, elfelejtettem az aggodalmaimat, és tudtam, csak rá akarok vigyázni, meg akarom neki adni, amit csak lehet, és egyszerűen csak jó apja akarok lenni. Úgy tűnt, a kezdeti nehézségek után, Jenni is megnyugodott, letisztázta magában az esetleges aggályokat.-a mondat végén levitte a hangsúlyt, és elhallgatott.
Talán jobb is, hiszen a mesélése közben eszembe jutottak az emlékeim, amikre már soha nem akatam gondolni, de nem is törölhettem ki őket sajnos. Vegyítve az általa elmondott történettel könnyeket csalt a szemembe. Nem akartam sírni, de nagyon nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet, végül aztán mondhatni döntetlen lett a „harc”, mert bár néhány könnycsepp végigurult az arcomon, mégsem kezdtem el zokogni.-Ms. Stevenson! Jól van?-akármennyire is tagadni akartam, Kimi mégiscsak észrevette, hogy nem bírtam tartani a fölöttem elhatalmasodó érzelmi hullámot.
-Igen, persze! Ne haragudjon!-szabadkoztam.
-Valami rosszat mondtam?-aggodalmaskodott.
-Nem…tudja, ez túl hosszú!-magyarázkodtam, hogy terelhessem is egyből a témát.-Leülünk?-kérdeztem, meglátva egy padot, miközben letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppeket.
-Persze!-bólintott.
-És aztán mi történt?-érdeklődtem a történet alakulásáról.
-Minden a lehető legtökéletesebb volt, boldogok voltunk mi így hárman, egészen Mati 3. szülinapjáig. Még akkor is úgy tűnt, hogy minden rendben van, bár, ha visszagondolok voltak arra utaló jelek, hogy ez csak a vihar előtti csend. Szóval kedden még megünnepeltük a mi kis szülinaposunkat, szerda reggel azonban már egyedül találtam magam az ágyban, a feleségemnek hűlt helye se volt. A ruhái, cipői, személyes dolgai mind eltűntek. Levelet nem hagyott, nem telefonált, nem küldött sms-t, vagy e-mailt, egyszerűen elment. Ott voltam egy 3 éves gyerekkel egyes egyedül, tényleg nem tudtam mit csináljak. Akármennyire is hihetetlennek hangzik, a Jégember összezuhant, és leginkább lelkileg. Egy kis időbe tellett, mire végiggondoltam magamban a kialakult helyzetet, aztán rábredtem a legfontasabb dologra: muszáj talpraállnom, mert a fiamnak szüksége van rám. Innentől kezdve, szilárd meggyőződésem, hogy fel tudom őt egyedül is nevelni.-zárta le a mondandóját.
Olyan őszinte volt, és minden egyes mondata szívből jött. Minden ízében átéreztem, hogy mennyire is fájhatott neki ez az egész. Ez után a néhány perc után teljesen alaptalannak gondoltam azokat a feltevéseket, miszerint Kimi nem beszédes, hiszen ő maga mesélt el mindent, ráaádul úgy, hogy cirka egy hete ismert engem.
-És Mati találkozott azóta az édesanyjával?-kérdeztem halkan.
-Tulajdonképpen nem!-vonta meg a vállát. Talán könyörtelennek hangik, de lehet, hogy jobb is így.
-Na és Jenni?-folytattam tovább a kérdezősködést. Tudtam, hogy nem illik, de már nem tudtam magamban tartani.
-Azóta egyszer beszéltem vele, az is inkább veszekedés volt, mint normális beszéd. Nem érdekli a fia!-jelentette ki keményen. Mikor elhagyott minket, még Svájcban éltünk, utána költözünk csak vissza Espooba . Részben azért, hogy „otthon” nevelkedhessen, és ráaádsul a szülem is rengeteget tudtak itt segíteni. Főleg az első időszakban volt nehéz, mostmár azonban tökéletesen meg tudunk oldani minden problémát!-mosolyodott el végül.
-Matias örülhet, hogy ilyen édesapja van!-jegyeztem meg.
-Köszönöm!-bólintott mosolyogva, és az arcának a rezdüléséből leolvashattam, hogy ez jól esett neki.-Azt hiszem elég modortalan vagyok, de megkérdezhetem, hogy esetleg tegeződhetnénk-e?-tette fel a kérdést, amit előtte több oldalról is szépen körbeírt.
-Igen, persze!-bólintottam egy kedves mosoly kíséretében.-Úgy gondolom ideje lenne visszamennünk!-szólaltam meg, miután megláttam, hogy igencsak elszaladt az idő.
-Óhh tényleg! Pedig muszáj segítenem a fiamnak, és még beszélni is akarok vele!
-Akkor induljunk!-ösztönöztem végre tettekre is a szavak helyett, így aztán felálltunk a padról, és elindultunk vissz a pálya irányába.
-Bár nem ismerem régóta Matit, úgy veszem észre, hogy számára a versenyzés jelent mindent!-mondtam, aztán a következő pillanatban vissza is vontam volna ezt a „sablonos” mondatot.
-Valóban!-bólintott elgondolkozva, majd újra elcsendesedett.-Tudja-szólalt meg újra- a fiamban a gyerekkori önmagamat látom viszont. Minden. Ahogy gondolkodik, a vezetése, a dolgokhoz való hozzáállása.-részletezte.- Segíteni akarok neki, hogy megvalósíthassa az álmait, mert én tudom, hogy milyen nehéz is ez.
-Kérem ne haragudjon a kérdésért Mr. Räikkönen; jól gondolom, hogy egyedül neveli Matit?-kérdeztem rá őszintén, és kicsit beharaptam az alsó ajkam.
-Igen! Mostmár három éve.-tette hozzá.-Őszintén szólva még nem terveztünk gyereket-kezdett hozzá a meséléshez-de mikor mégis jött, nem tudtunk mit tenni. Persze örültünk neki, de mind a feleségem, mind én féltettük a karrierünket. A 9 hónap teljes bizonytalansággal telt, egyikők se volt száz százalékig meggyőződve róla, hogy most kellett érkeznie ennek a babának. Aztán megszületett Mati, és onnantól kezdve, mintha szempillantás alatt minden megváltozott volna. Mikor először tartottam őt a karjaimban, elfelejtettem az aggodalmaimat, és tudtam, csak rá akarok vigyázni, meg akarom neki adni, amit csak lehet, és egyszerűen csak jó apja akarok lenni. Úgy tűnt, a kezdeti nehézségek után, Jenni is megnyugodott, letisztázta magában az esetleges aggályokat.-a mondat végén levitte a hangsúlyt, és elhallgatott.
Talán jobb is, hiszen a mesélése közben eszembe jutottak az emlékeim, amikre már soha nem akatam gondolni, de nem is törölhettem ki őket sajnos. Vegyítve az általa elmondott történettel könnyeket csalt a szemembe. Nem akartam sírni, de nagyon nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet, végül aztán mondhatni döntetlen lett a „harc”, mert bár néhány könnycsepp végigurult az arcomon, mégsem kezdtem el zokogni.-Ms. Stevenson! Jól van?-akármennyire is tagadni akartam, Kimi mégiscsak észrevette, hogy nem bírtam tartani a fölöttem elhatalmasodó érzelmi hullámot.
-Igen, persze! Ne haragudjon!-szabadkoztam.
-Valami rosszat mondtam?-aggodalmaskodott.
-Nem…tudja, ez túl hosszú!-magyarázkodtam, hogy terelhessem is egyből a témát.-Leülünk?-kérdeztem, meglátva egy padot, miközben letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppeket.
-Persze!-bólintott.
-És aztán mi történt?-érdeklődtem a történet alakulásáról.
-Minden a lehető legtökéletesebb volt, boldogok voltunk mi így hárman, egészen Mati 3. szülinapjáig. Még akkor is úgy tűnt, hogy minden rendben van, bár, ha visszagondolok voltak arra utaló jelek, hogy ez csak a vihar előtti csend. Szóval kedden még megünnepeltük a mi kis szülinaposunkat, szerda reggel azonban már egyedül találtam magam az ágyban, a feleségemnek hűlt helye se volt. A ruhái, cipői, személyes dolgai mind eltűntek. Levelet nem hagyott, nem telefonált, nem küldött sms-t, vagy e-mailt, egyszerűen elment. Ott voltam egy 3 éves gyerekkel egyes egyedül, tényleg nem tudtam mit csináljak. Akármennyire is hihetetlennek hangzik, a Jégember összezuhant, és leginkább lelkileg. Egy kis időbe tellett, mire végiggondoltam magamban a kialakult helyzetet, aztán rábredtem a legfontasabb dologra: muszáj talpraállnom, mert a fiamnak szüksége van rám. Innentől kezdve, szilárd meggyőződésem, hogy fel tudom őt egyedül is nevelni.-zárta le a mondandóját.
Olyan őszinte volt, és minden egyes mondata szívből jött. Minden ízében átéreztem, hogy mennyire is fájhatott neki ez az egész. Ez után a néhány perc után teljesen alaptalannak gondoltam azokat a feltevéseket, miszerint Kimi nem beszédes, hiszen ő maga mesélt el mindent, ráaádul úgy, hogy cirka egy hete ismert engem.
-És Mati találkozott azóta az édesanyjával?-kérdeztem halkan.
-Tulajdonképpen nem!-vonta meg a vállát. Talán könyörtelennek hangik, de lehet, hogy jobb is így.
-Na és Jenni?-folytattam tovább a kérdezősködést. Tudtam, hogy nem illik, de már nem tudtam magamban tartani.
-Azóta egyszer beszéltem vele, az is inkább veszekedés volt, mint normális beszéd. Nem érdekli a fia!-jelentette ki keményen. Mikor elhagyott minket, még Svájcban éltünk, utána költözünk csak vissza Espooba . Részben azért, hogy „otthon” nevelkedhessen, és ráaádsul a szülem is rengeteget tudtak itt segíteni. Főleg az első időszakban volt nehéz, mostmár azonban tökéletesen meg tudunk oldani minden problémát!-mosolyodott el végül.
-Matias örülhet, hogy ilyen édesapja van!-jegyeztem meg.
-Köszönöm!-bólintott mosolyogva, és az arcának a rezdüléséből leolvashattam, hogy ez jól esett neki.-Azt hiszem elég modortalan vagyok, de megkérdezhetem, hogy esetleg tegeződhetnénk-e?-tette fel a kérdést, amit előtte több oldalról is szépen körbeírt.
-Igen, persze!-bólintottam egy kedves mosoly kíséretében.-Úgy gondolom ideje lenne visszamennünk!-szólaltam meg, miután megláttam, hogy igencsak elszaladt az idő.
-Óhh tényleg! Pedig muszáj segítenem a fiamnak, és még beszélni is akarok vele!
-Akkor induljunk!-ösztönöztem végre tettekre is a szavak helyett, így aztán felálltunk a padról, és elindultunk vissz a pálya irányába.
6. rész
Szombat reggel a hálószobámba beszűrődő Napsugarak verték ki a szememből az álmot. Nyújtózkodtam egy nagyot, majd a takaróm alól kibújva, az ablakhoz léptem, és széthúztam a sötétítőt. Vonzott a csodálatos napsütés, és a madarak vidám csicsergése, így aztán a kissé nyikorgó ajtót elhúzva, kiléptem az erkélyre, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a szomszédos utcára, amelyben mindig óriási nyüzsgés volt. A hűvös reggeli szellő átjárta a testem, aminek hatására megborzongtam, azonban ahelyett, hogy bementem volna, inkább behunytam a szemem, és beszívtam a közeledő nyár friss illatát. Miután kigyönyörködtem magam a gyönyörű májusi reggelben, visszamentem a lakásba, gondosan bezárva magam mögött az erkélyajtót. Ránéztem az éjjeli szekrényen álló kis vekkerre, és láttam, hogy ideje nekifognom a készülődésnek, ha nem akarom elszalasztani Mathi versenyét.
Gyors zuhanyzás után, máris a szekrény előtt kötöttem ki, és a ruhát kezdtem válogatni. Némi gondolkodás után előkotortam egy kényelmes, sötétkék famert, hozzá pedig egy halványrózsaszín topot választottam, ami fölé még egy fehér pulcsit is vettem, hogyha esetleg hűvösebb lenne, akkorse fázzak.
A hátam közepéig érő, barna hajamat átkeféltem, és kiengedve hagytam, csupán megigazgattam kicsit, aztán feldobtam a szokásos, natúr színekből álló sminkemet.
Újra az órára pillantottam, és ijedten vettem észre, hogy 20 percem van, hogy odaérjek az áruházhoz. Ennek ellenére még pár percig vaciláltam, hogy sportos, vagy inkább csinos cipőt vegyek-e fel, de végül az aranyközéputat választva, a lapostalpú balerina-cipőmet húztam a lábamra. Felkaptam a táskámat, és gyors léptekkel elindultam a megbeszélt helyre.
Olyannyira kiszámítottam az időmet, hogy szinte egyszerre értünk oda a parkolóba.
-Jó Reggelt!-köszönt Kimi, miután a motort leállítva, kiszállt az autóból.
-Jó Reggelt!-bólintottam mosolyogva.
-Látom Ön is az utolsó pillanatban ért ide!
-De még éppen időben!-tettem hozzá, mire egy sunyi mosoly jelent meg a szája sarkában, miközben kinyitotta előttem az ajtót.
-Hello Mati!-köszöntem a kissrácnak, aki a hátsó ülésen foglalt helyet, néhány ngyobb batyú társaságában.
-Jó Reggelt Rosalie néni!-köszönt vissza vidáman.
-Mehetünk?-szólalt meg a „sofőr”, miközben visszacsatolta éppen a biztonsági övét. A választ tulajdonképpen meg sem várva, már indította is az autót. Az egész út a fiúk, főleg Mathias beszédjétől volt hangos, amit én csendesen hallgattam.
-Apu ugye játszhatok még a többiekkel egy kicsit?-nézett rá a férfira kérlelő szemekkel, mikor odaértünk a pályához.
-Tudod, hogy nem szeretem, ha ilyenkor elmész…-rázta a fejét a „Jégember” néven elhíresült finn.-Aztán nekem időben visszaérni!-lágyult el csöppet a hangja.
-Időben ittleszek!-biztosította az apját, aztán már ott sem volt.
-Nem sétálunk addig egyet?-biccentett a fejével Kimi a közeli park felé.
-De igen!-mosolyogtam, majd lassú léptekkel elindultunk a murvás úton.
Gyors zuhanyzás után, máris a szekrény előtt kötöttem ki, és a ruhát kezdtem válogatni. Némi gondolkodás után előkotortam egy kényelmes, sötétkék famert, hozzá pedig egy halványrózsaszín topot választottam, ami fölé még egy fehér pulcsit is vettem, hogyha esetleg hűvösebb lenne, akkorse fázzak.
A hátam közepéig érő, barna hajamat átkeféltem, és kiengedve hagytam, csupán megigazgattam kicsit, aztán feldobtam a szokásos, natúr színekből álló sminkemet.
Újra az órára pillantottam, és ijedten vettem észre, hogy 20 percem van, hogy odaérjek az áruházhoz. Ennek ellenére még pár percig vaciláltam, hogy sportos, vagy inkább csinos cipőt vegyek-e fel, de végül az aranyközéputat választva, a lapostalpú balerina-cipőmet húztam a lábamra. Felkaptam a táskámat, és gyors léptekkel elindultam a megbeszélt helyre.
Olyannyira kiszámítottam az időmet, hogy szinte egyszerre értünk oda a parkolóba.
-Jó Reggelt!-köszönt Kimi, miután a motort leállítva, kiszállt az autóból.
-Jó Reggelt!-bólintottam mosolyogva.
-Látom Ön is az utolsó pillanatban ért ide!
-De még éppen időben!-tettem hozzá, mire egy sunyi mosoly jelent meg a szája sarkában, miközben kinyitotta előttem az ajtót.
-Hello Mati!-köszöntem a kissrácnak, aki a hátsó ülésen foglalt helyet, néhány ngyobb batyú társaságában.
-Jó Reggelt Rosalie néni!-köszönt vissza vidáman.
-Mehetünk?-szólalt meg a „sofőr”, miközben visszacsatolta éppen a biztonsági övét. A választ tulajdonképpen meg sem várva, már indította is az autót. Az egész út a fiúk, főleg Mathias beszédjétől volt hangos, amit én csendesen hallgattam.
-Apu ugye játszhatok még a többiekkel egy kicsit?-nézett rá a férfira kérlelő szemekkel, mikor odaértünk a pályához.
-Tudod, hogy nem szeretem, ha ilyenkor elmész…-rázta a fejét a „Jégember” néven elhíresült finn.-Aztán nekem időben visszaérni!-lágyult el csöppet a hangja.
-Időben ittleszek!-biztosította az apját, aztán már ott sem volt.
-Nem sétálunk addig egyet?-biccentett a fejével Kimi a közeli park felé.
-De igen!-mosolyogtam, majd lassú léptekkel elindultunk a murvás úton.
2010. június 29., kedd
5. rész
Bár keddenként csak 10-re kellett bejárnom a suliba most kivételesen már reggel 8-ra behívtak. A tanáriba beérve nagy kavarodás fogadott, hiszen mind az alsós és a felsős tanárok bennt voltak, és még a különórákat tartó kollégákat is behívták.
-Jó reggelt!-köszöntem, de nem valószínű, hogy túl sokan meghallották Lepakoltam az egyik asztalra a kezemben lévő hatalmas stóc kottát, majd a már valószínűleg korábban lefőzött, kihűlt kávéból töltöttem magamnak a bögrémbe.
-Hello Rosalie! Te is ilyen korán bennt vagy ma?-köszöntött a Toni, a suli hokicsapatának edzője.
-Muszáj volt bejönnöm. Pedig szívesen aludtam volna még egy órával tovább!-tettem hozzá.
-Ismerős!-bólintott, és belekortyolt a kávéjába.
-Jó Reggelt mindenkinek!-hallottuk meg meg néhány perc múlva az igazgató hangját. Nos, nem is húzom tovább az időt, azért hívattam be mindenkit, mert szükség van a segítségetekre. Az osztályokat tanító kollégákkal rendkívüli, egész napos értekezletet tartunk, ugyanakkor a diákokkal is kell lennie felügyelőnek, így aztán a művészetis tanárokat, és az edzőket szétosztjuk az osztályokban.-közölte a dolgok állását, amit nem kis felhördülés követett, de tulajdonképpen hiába, hisz nem tudtunk mást tenni.
-Rosalie!-szólított meg Marta, az egyik igazgatóhelyettes. Rád vannak bízva az elsősök!-olvasta le a papírjáról.
-Rendben!-bólintottam, és máris azon kezdtem agyalni, hogy mivel tudnám lefoglalni a kicsiket.
-Tudom már!-mosolyodtam el, mikor megláttam az egyik asztalon néhány borítékot. Leültem egy székre, és gyorsan munkához láttam. Mire becsengettek az első órára, már a játékhoz szükséges dolgokkal együtt a kicsik termében voltam.
-Sziasztok!-köszöntem nekik mosolygva.
-Csókolom!-üdvözöltek, miután illedelmesen felálltak.
-Engem Rosalie-nak hívnak, zongoratanár vagyok, szóval ritkán láthattok, ugyanis én inkább délután vagyok bennt. Azt hiszem egy-kettőtöket már ismerem-utaltam ezzel Annelire, és legújabb ismerősöm szőke kisfiára, akiket időközben felfedeztem-de a többiekkel is szeretnék néhány dolgot megtudni. Szóval meséljetek egy-két dolgot magatokról.-mosolyogtam rájuk, majd hagytam szépen mindenkit érényesülni.
Éppen elmondta a mondandóját az utolsó kisgyerek, mikor megszólalt a csengő, én pedig kiengedtem őket a jól megérdemelt szünetükre, majd nekifogtam a napi teendők dokumentálásának a haladási naplóban.
-Na mit szeretnétek csinálni?-érdeklődtem tőlük a második óra elején.
-Játszani!-kiáltottak nagy egyet értésben.
-Hát ezt rögtön gondoltam!-nevettem.-És van ötletetek?-kérdezősködtem tovább, azonban ahogy láttam a bizonytalanságot a szemükben, jobbnak láttam előállni az ötletemmel.-Szerettek Activytizni?-mutattam fel a borítékokat, mire mindenki hevesen bólogatni kezdett.-Remek! Akkor szétosztom a csapatokat!-lelkesedtem én is.
Végigjátszottuk a kicsikkel az egész délelőttöt, és azt hiszem bizton állíthatom, mindenki nagyon jól érezte magát. Én legalábbis biztosan. Az óráik végeztével elköszöntem tőlük, majd visszamentem a tanáriba, és nekiláttam az ebédemnek
Fél 4-kor befejeződtek aznapra az iskolai teendőim, úgyhogy összeszedtem a cuccaimat, és hazaindultam. Mintha csak a tegnapi események ismétlődtek volna meg, Matit ismét ott találtam a lépcső alján üldögélni, egyes egy magában.
-Hei!-köszöntem neki, megcsillogtatva a „hatalmas” finn „tudásomat”.
-Csókolom!-köszönt vissza meglepetten.
-Kérlek, nehogy azt mondd, hogy elfelejtettek téged!-néztem rá esdeklő szemekkel.
-Apu jön értem! Toni bácsi hokiedzésén voltam!-magyarázta.-Húú, megnyugodtam!-mosolyogtam rá.-Akkor megyek is, mert nemsokára jön a buszom! Vigyázz magadra! Szia!-búcsúztam el tőle, majd elindultam a kijárat felé.
-Rosalie néni!-szólt utánam, amire én visszafordultam.
-Tessék!
-El tetszik jönni a gokart-versenyemre?
-Én?-mutattam magamra, miközben nagy szemekkel néztem rá.
-Igen!-bólogatott hevesen.
Őszintén szólva azt se tudtam mit mondjak. Néhány napja ismertem csak őket, és most mégis meghívott egy versenyére. Nagyon jól esett ez nekem, de fogalmam se volt, hogy mit válaszoljak
-Hát…-szólaltam meg nagy nehezen, de nem tudtam végigmondani, mert éppen ekkor lépett mellém a korábbi Forma-1, majd WRC pilóta.
-Jó napot! Szia Kölyök!-köszönt nekünk, és lepacsizott a fiával.
-Jó napot!-bólintottam.
-Apu, képzeld meghívtam Rosalie nénit a szombati versenyre!-újságolta neki.
-Óhh tényleg? És mit mondott?-pillantott felém.
-Én nem is tudom…-hebegtem egy kicsit zavarban.
-Ha a fiam ilyen udvarias…-nézett rám Kimi jelentőségteljesen, és emelett még af élbehagyott mondata is igen árulkodó volt.
-Nem szeretnélek megbántani, és egyébként érdekel is a dolog…
-Akkor meg tetszik nézni?-kérdezte lelkesen Mati, és ez után nem volt szívem azt mondani, hogy nem.
-Igen, elmegyek!-mosolyogtam rá.
-Szombaton 11-kor lesz az itteni gokart-pályán.-közölte velem a paramétereket az idősebbik Räikkönen.-De úgyis Önért megyünk!-tette hozzá.
-Arra semmi szükség, oda fogok találni!-biztosítottam róla.
-Ugyanmár, útba esik, felvesszük…mondjuk az áruháznál!-gondolkodott el egy pillanatra.
-Jól van!-bólintottam végül beleegyezően.
-Akkor találkozzunk a parkolóban 9 körül!
-Ottleszek! Viszont mostmár tényleg muszáj mennem!
-Köszönöm!-nézett rám Mati boldogan, én pedig kedvesen rámosolyogtam.
-Szia! Viszlát!-köszöntem nekik sietve, mert már igencsak sürgetett az idő.
-Szombaton találkozunk, viszlát!
Hát, nem kicsit voltam meglepődve, de nagyon örültem ennek a kedves meghívásnak, és ezek után már izgatottan vártam a hétvége első reggelét.
-Jó reggelt!-köszöntem, de nem valószínű, hogy túl sokan meghallották Lepakoltam az egyik asztalra a kezemben lévő hatalmas stóc kottát, majd a már valószínűleg korábban lefőzött, kihűlt kávéból töltöttem magamnak a bögrémbe.
-Hello Rosalie! Te is ilyen korán bennt vagy ma?-köszöntött a Toni, a suli hokicsapatának edzője.
-Muszáj volt bejönnöm. Pedig szívesen aludtam volna még egy órával tovább!-tettem hozzá.
-Ismerős!-bólintott, és belekortyolt a kávéjába.
-Jó Reggelt mindenkinek!-hallottuk meg meg néhány perc múlva az igazgató hangját. Nos, nem is húzom tovább az időt, azért hívattam be mindenkit, mert szükség van a segítségetekre. Az osztályokat tanító kollégákkal rendkívüli, egész napos értekezletet tartunk, ugyanakkor a diákokkal is kell lennie felügyelőnek, így aztán a művészetis tanárokat, és az edzőket szétosztjuk az osztályokban.-közölte a dolgok állását, amit nem kis felhördülés követett, de tulajdonképpen hiába, hisz nem tudtunk mást tenni.
-Rosalie!-szólított meg Marta, az egyik igazgatóhelyettes. Rád vannak bízva az elsősök!-olvasta le a papírjáról.
-Rendben!-bólintottam, és máris azon kezdtem agyalni, hogy mivel tudnám lefoglalni a kicsiket.
-Tudom már!-mosolyodtam el, mikor megláttam az egyik asztalon néhány borítékot. Leültem egy székre, és gyorsan munkához láttam. Mire becsengettek az első órára, már a játékhoz szükséges dolgokkal együtt a kicsik termében voltam.
-Sziasztok!-köszöntem nekik mosolygva.
-Csókolom!-üdvözöltek, miután illedelmesen felálltak.
-Engem Rosalie-nak hívnak, zongoratanár vagyok, szóval ritkán láthattok, ugyanis én inkább délután vagyok bennt. Azt hiszem egy-kettőtöket már ismerem-utaltam ezzel Annelire, és legújabb ismerősöm szőke kisfiára, akiket időközben felfedeztem-de a többiekkel is szeretnék néhány dolgot megtudni. Szóval meséljetek egy-két dolgot magatokról.-mosolyogtam rájuk, majd hagytam szépen mindenkit érényesülni.
Éppen elmondta a mondandóját az utolsó kisgyerek, mikor megszólalt a csengő, én pedig kiengedtem őket a jól megérdemelt szünetükre, majd nekifogtam a napi teendők dokumentálásának a haladási naplóban.
-Na mit szeretnétek csinálni?-érdeklődtem tőlük a második óra elején.
-Játszani!-kiáltottak nagy egyet értésben.
-Hát ezt rögtön gondoltam!-nevettem.-És van ötletetek?-kérdezősködtem tovább, azonban ahogy láttam a bizonytalanságot a szemükben, jobbnak láttam előállni az ötletemmel.-Szerettek Activytizni?-mutattam fel a borítékokat, mire mindenki hevesen bólogatni kezdett.-Remek! Akkor szétosztom a csapatokat!-lelkesedtem én is.
Végigjátszottuk a kicsikkel az egész délelőttöt, és azt hiszem bizton állíthatom, mindenki nagyon jól érezte magát. Én legalábbis biztosan. Az óráik végeztével elköszöntem tőlük, majd visszamentem a tanáriba, és nekiláttam az ebédemnek
Fél 4-kor befejeződtek aznapra az iskolai teendőim, úgyhogy összeszedtem a cuccaimat, és hazaindultam. Mintha csak a tegnapi események ismétlődtek volna meg, Matit ismét ott találtam a lépcső alján üldögélni, egyes egy magában.
-Hei!-köszöntem neki, megcsillogtatva a „hatalmas” finn „tudásomat”.
-Csókolom!-köszönt vissza meglepetten.
-Kérlek, nehogy azt mondd, hogy elfelejtettek téged!-néztem rá esdeklő szemekkel.
-Apu jön értem! Toni bácsi hokiedzésén voltam!-magyarázta.-Húú, megnyugodtam!-mosolyogtam rá.-Akkor megyek is, mert nemsokára jön a buszom! Vigyázz magadra! Szia!-búcsúztam el tőle, majd elindultam a kijárat felé.
-Rosalie néni!-szólt utánam, amire én visszafordultam.
-Tessék!
-El tetszik jönni a gokart-versenyemre?
-Én?-mutattam magamra, miközben nagy szemekkel néztem rá.
-Igen!-bólogatott hevesen.
Őszintén szólva azt se tudtam mit mondjak. Néhány napja ismertem csak őket, és most mégis meghívott egy versenyére. Nagyon jól esett ez nekem, de fogalmam se volt, hogy mit válaszoljak
-Hát…-szólaltam meg nagy nehezen, de nem tudtam végigmondani, mert éppen ekkor lépett mellém a korábbi Forma-1, majd WRC pilóta.
-Jó napot! Szia Kölyök!-köszönt nekünk, és lepacsizott a fiával.
-Jó napot!-bólintottam.
-Apu, képzeld meghívtam Rosalie nénit a szombati versenyre!-újságolta neki.
-Óhh tényleg? És mit mondott?-pillantott felém.
-Én nem is tudom…-hebegtem egy kicsit zavarban.
-Ha a fiam ilyen udvarias…-nézett rám Kimi jelentőségteljesen, és emelett még af élbehagyott mondata is igen árulkodó volt.
-Nem szeretnélek megbántani, és egyébként érdekel is a dolog…
-Akkor meg tetszik nézni?-kérdezte lelkesen Mati, és ez után nem volt szívem azt mondani, hogy nem.
-Igen, elmegyek!-mosolyogtam rá.
-Szombaton 11-kor lesz az itteni gokart-pályán.-közölte velem a paramétereket az idősebbik Räikkönen.-De úgyis Önért megyünk!-tette hozzá.
-Arra semmi szükség, oda fogok találni!-biztosítottam róla.
-Ugyanmár, útba esik, felvesszük…mondjuk az áruháznál!-gondolkodott el egy pillanatra.
-Jól van!-bólintottam végül beleegyezően.
-Akkor találkozzunk a parkolóban 9 körül!
-Ottleszek! Viszont mostmár tényleg muszáj mennem!
-Köszönöm!-nézett rám Mati boldogan, én pedig kedvesen rámosolyogtam.
-Szia! Viszlát!-köszöntem nekik sietve, mert már igencsak sürgetett az idő.
-Szombaton találkozunk, viszlát!
Hát, nem kicsit voltam meglepődve, de nagyon örültem ennek a kedves meghívásnak, és ezek után már izgatottan vártam a hétvége első reggelét.
4. rész
Az estére vonatkozó terveimet természetesen elfelejthettem, de ez kicsit sem zavart, ugyanis nagyon jól éreztem magam Matiasszal. Sokat mesélt a versenyeiről, meg az apukájáról, viszont az édesanyját nem igazán hozta szóba. Nem akartam rákérdezni, így aztán csak találgathattam, hogy vajon miért nem említette őt.
-Ugye van kulcsod?-kérdeztem tőle már a házuk előtt állva.
-Nem kaptam!.-rázta a fejét, mire én lemondóan sóhajtottam egyet, és leültem a lépcsőre.-Hát…akkor várunk!-tettem hozzá.-Csüccs ide mellém!-paskoltam meg a letaposózott lépcsőt.
-Megmutassam a könyvemet?-ajánlotta.
-Az jó lenne! Leaglább elütjük valamivel az időt!-mosolyogtam, ő pedig gyorsan előkereste az autócsodákat bemutató gyönyörű albumot.
Soha nem értettem túlzottan a kocsikhoz, de azért egy-egy szép darabot én is megnéztem, ha éppen arról volt szó.
-Hűha, ezek gyönyörűek!-ámuldoztam már száznál is több oldal végiglapozása után.
-Ez a kedvencem!-mutatott rá egy tűzpiros Ferrari modellre.
„Ez nem semmi! Cirka 6 éves a kissrác, és máris határozott véleménye van. Valami nagyon nagy autóverseny-szerető család lehet ez!”-méláztam el egy kicsit.
-Remek ízlésed van!-dicsértem meg, mikor ismét visszarázódtam a valóságba.
-Apukámnak is volt ilyenje!-tette hozzá, miközben tovább hajtotta a lapot.
Érdekesnek találtam amit mondott, de végiggondolni se volt időm, mert éppen ekkor parkolt le a ház előtt egy fekete Mercedes, amelyből kiszállt a már jó ideje várt apuka.
Sötét farmer, kockás rövidujjú ing, fekete napszemüveg. Persze ahogy elnéztem, minden a legjobb márkából. Ahogy a ruháján kívül mást is megszemléltem, feltűntek a karjait díszítő tetoválások. „Hmm, valami nonfiguratív az óra alatt, és a másikon?”-kívánciskodtam. Főleg azért figyeltem annyira, mert úgy éreztem, most végre fény derül a titokra. „Valami szöveg lesz! Nézzük csak!”-hunyorogtam, hogy jobban lássak. „Ice…Iceman!”
-Hát persze!-csúszott ki a számon a mondat. „Hát hogy nem jöttem rá eddig? A 2007-es Forma1-es világbajnok! Mati, az autók, a versenyzés, és ő maga! Ennyiből már rég össze kellett volna raknom!”-agyaltam továbbra is, de véget kellett vetnem neki, amikor odaért hozzánk.
-Jó napot!-köszönt meglepett hangon, miközben levette a napszemüvegét, és így láthatóvá vált a tiszta tekintete, amit már a fiánál is felfedeztem.
-Jó napot!-bólitottam.
-Ne haragudjon, nem akarok modortalan lenne, de mit keres itt nálunk?-kérdezte kissé gyanakvóan.
-Hazakísértem a fiát!-válaszoltam egyszerűen, nem kertelve túl sokáig. -Az az igazság, hogy egyedül találtam ott, és miután elmondta, hogy mi is a helyzet, úgy döntöttem, hogy nem hagyom magára.-tettem hozzá.
-Nem ment érted Mrs. Vantonen?-hajolt le a fiához.
-Nem!-rázta a buksiját.
-Hát ezt nem hiszem el!-szólalt meg dühösen. Ha Ön akkor már nincs az iskolában, még mindig ott dekkolna. Nagyon köszönöm!-nézett rám hálásan.
-Nem tesz semmit!-eresztettem el egy halvány mosolyt.
-Elnézést, még be se mutatkoztam, Kimi Räikkönen!-nyújtotta felém a kezét.
-Rosalie Stevenson!-fogadtam el a kézfogást.
-Sajnálom, hogy olyan bizalmatlanul álltam hozzá a dolgokhoz!-szabadkozott.
-Ne kérjen bocsánatot! Akkor lennék meglepve, ha nem így lett volna!-válaszoltam diplomatikusan, ezzel némileg megmosolyogtatva őt.-Azt hiszem rám itt már nincs szükség!
-Kérem várjon még!-állított meg. Legalább egy kávéra had hívjam meg!
-Ne haragudjon, de most nem alkalmas, muszáj mennem!-hárítottam az ajánlatot.
-Hát jó!-sóhajtott beleegyezően. De kiviszem a buszra!-hozakodott elő hirtelen egy újabb ötlettel.
-Nagyon kedves, köszönöm, de…!-kezdtem el újra finoman visszautasítani , miközben az órámra néztem. Már ennyi az idő?-tettem fel halkan, saját magamnak a kérdést.
-Nos?-forgatta meg az ujján a slusszkulcsot.
-De csak mert sietek!-adtam be végül a derekam.
-Jöjjön!-indult el nevetve az autója felé, a fia pedig futott utána.
-Csak tudnám mit kellett annyit körülményeskedni!-mosolygott rám, mikor kinyitotta előttem az anyós ülés felől az ajtót. Jobbnak láttam nem szólni, és egy szemforgatás kíséretében beültem a kocsiba.-Pattanj be kölyök!-szólt a fiának, aki követve apja utasítását máris az autóban termett.
Nem mondom, tényleg meghatározó élmény volt látni egy korábbi F1-es világbajnokot vezetni. Az autóval való bánásáról már nem is beszélve. Óvatos sebesség-váltás, finom kuplung-használat, laza, de ugyanakkor körültekintő vezetés.
Annyira elbambultam az elemezgetés közben, hogy észre se vettem mikor megérkeztünk a buszmegállóhoz.
-Ne vigyük inkább haza?-udvariaskodott megint, amint újfent jót mosolyogtam.
-Ez így tökéletes számomra!-bólintottam, majd mielőtt még ismételten előállt volna valamivel, kiszálltam az autóból.-Köszönöm, hogy elhoztak!-néztem be a lehúzott ablakon.
-Én köszönöm, hogy elhozta Matit!-mosolygott.
-Minden jót! Szia!-köszöntem nekik, aztán elindultam az út szélén álló tömeg irányába, akik mind arra a járatra vártak, amelyikkel én is haza készültem menni.
-Ugye van kulcsod?-kérdeztem tőle már a házuk előtt állva.
-Nem kaptam!.-rázta a fejét, mire én lemondóan sóhajtottam egyet, és leültem a lépcsőre.-Hát…akkor várunk!-tettem hozzá.-Csüccs ide mellém!-paskoltam meg a letaposózott lépcsőt.
-Megmutassam a könyvemet?-ajánlotta.
-Az jó lenne! Leaglább elütjük valamivel az időt!-mosolyogtam, ő pedig gyorsan előkereste az autócsodákat bemutató gyönyörű albumot.
Soha nem értettem túlzottan a kocsikhoz, de azért egy-egy szép darabot én is megnéztem, ha éppen arról volt szó.
-Hűha, ezek gyönyörűek!-ámuldoztam már száznál is több oldal végiglapozása után.
-Ez a kedvencem!-mutatott rá egy tűzpiros Ferrari modellre.
„Ez nem semmi! Cirka 6 éves a kissrác, és máris határozott véleménye van. Valami nagyon nagy autóverseny-szerető család lehet ez!”-méláztam el egy kicsit.
-Remek ízlésed van!-dicsértem meg, mikor ismét visszarázódtam a valóságba.
-Apukámnak is volt ilyenje!-tette hozzá, miközben tovább hajtotta a lapot.
Érdekesnek találtam amit mondott, de végiggondolni se volt időm, mert éppen ekkor parkolt le a ház előtt egy fekete Mercedes, amelyből kiszállt a már jó ideje várt apuka.
Sötét farmer, kockás rövidujjú ing, fekete napszemüveg. Persze ahogy elnéztem, minden a legjobb márkából. Ahogy a ruháján kívül mást is megszemléltem, feltűntek a karjait díszítő tetoválások. „Hmm, valami nonfiguratív az óra alatt, és a másikon?”-kívánciskodtam. Főleg azért figyeltem annyira, mert úgy éreztem, most végre fény derül a titokra. „Valami szöveg lesz! Nézzük csak!”-hunyorogtam, hogy jobban lássak. „Ice…Iceman!”
-Hát persze!-csúszott ki a számon a mondat. „Hát hogy nem jöttem rá eddig? A 2007-es Forma1-es világbajnok! Mati, az autók, a versenyzés, és ő maga! Ennyiből már rég össze kellett volna raknom!”-agyaltam továbbra is, de véget kellett vetnem neki, amikor odaért hozzánk.
-Jó napot!-köszönt meglepett hangon, miközben levette a napszemüvegét, és így láthatóvá vált a tiszta tekintete, amit már a fiánál is felfedeztem.
-Jó napot!-bólitottam.
-Ne haragudjon, nem akarok modortalan lenne, de mit keres itt nálunk?-kérdezte kissé gyanakvóan.
-Hazakísértem a fiát!-válaszoltam egyszerűen, nem kertelve túl sokáig. -Az az igazság, hogy egyedül találtam ott, és miután elmondta, hogy mi is a helyzet, úgy döntöttem, hogy nem hagyom magára.-tettem hozzá.
-Nem ment érted Mrs. Vantonen?-hajolt le a fiához.
-Nem!-rázta a buksiját.
-Hát ezt nem hiszem el!-szólalt meg dühösen. Ha Ön akkor már nincs az iskolában, még mindig ott dekkolna. Nagyon köszönöm!-nézett rám hálásan.
-Nem tesz semmit!-eresztettem el egy halvány mosolyt.
-Elnézést, még be se mutatkoztam, Kimi Räikkönen!-nyújtotta felém a kezét.
-Rosalie Stevenson!-fogadtam el a kézfogást.
-Sajnálom, hogy olyan bizalmatlanul álltam hozzá a dolgokhoz!-szabadkozott.
-Ne kérjen bocsánatot! Akkor lennék meglepve, ha nem így lett volna!-válaszoltam diplomatikusan, ezzel némileg megmosolyogtatva őt.-Azt hiszem rám itt már nincs szükség!
-Kérem várjon még!-állított meg. Legalább egy kávéra had hívjam meg!
-Ne haragudjon, de most nem alkalmas, muszáj mennem!-hárítottam az ajánlatot.
-Hát jó!-sóhajtott beleegyezően. De kiviszem a buszra!-hozakodott elő hirtelen egy újabb ötlettel.
-Nagyon kedves, köszönöm, de…!-kezdtem el újra finoman visszautasítani , miközben az órámra néztem. Már ennyi az idő?-tettem fel halkan, saját magamnak a kérdést.
-Nos?-forgatta meg az ujján a slusszkulcsot.
-De csak mert sietek!-adtam be végül a derekam.
-Jöjjön!-indult el nevetve az autója felé, a fia pedig futott utána.
-Csak tudnám mit kellett annyit körülményeskedni!-mosolygott rám, mikor kinyitotta előttem az anyós ülés felől az ajtót. Jobbnak láttam nem szólni, és egy szemforgatás kíséretében beültem a kocsiba.-Pattanj be kölyök!-szólt a fiának, aki követve apja utasítását máris az autóban termett.
Nem mondom, tényleg meghatározó élmény volt látni egy korábbi F1-es világbajnokot vezetni. Az autóval való bánásáról már nem is beszélve. Óvatos sebesség-váltás, finom kuplung-használat, laza, de ugyanakkor körültekintő vezetés.
Annyira elbambultam az elemezgetés közben, hogy észre se vettem mikor megérkeztünk a buszmegállóhoz.
-Ne vigyük inkább haza?-udvariaskodott megint, amint újfent jót mosolyogtam.
-Ez így tökéletes számomra!-bólintottam, majd mielőtt még ismételten előállt volna valamivel, kiszálltam az autóból.-Köszönöm, hogy elhoztak!-néztem be a lehúzott ablakon.
-Én köszönöm, hogy elhozta Matit!-mosolygott.
-Minden jót! Szia!-köszöntem nekik, aztán elindultam az út szélén álló tömeg irányába, akik mind arra a járatra vártak, amelyikkel én is haza készültem menni.
3. rész
A maradék néhány nap, ami még visszavolt a hétből, nyugalomban telt, a következő hét hétfőjével, azonban téboly vette kezdetét. Lassan közeledtek az év végi vizsgák, amik a gyerekeken kívül, ránk, zenetanáokra is nagy nyomást helyeztek. Mindenki szeretett volna a lehető legtökéletesebb módon felkészülni, és nekünk is a segítségükre kellett állnunk ebben, így aztán nem úsztuk meg a nagy számú túlórákat sem.
Szerdán amúgyis is sok tanítványomnak volt órája, és pluszba most még olyanok is szerettek volna jönni, akik egyébként máskor járnak. Persze, mit tehettem volna, beleegyeztem, hogyha egy kis időre is, de bejöjjenek. gyakorolni. Ariane Johnsonnak azonban nem kellett volna igent mondanom.
Mire „újgazdagék” elkényesztetett kislánya odaért, már fél 4 volt. Amúgyis fáradt voltam, de ennek a lánynak a fellengzős stílusa mégjobban ledöntött a lábamról.
-Szia Ariane!-köszöntem neki, ahogy a haját dobálva belibbent a terembe.
-Jó napot Ms. Stevenson! Köszönöm, hogy fogad ma!-udvariaskodott.
-Nem tesz semmit, csak kérlek kezdjük, mert itt vagyok reggel óta, és ma még szeretnék hazaérni.
-Jövök már!-tipegett oda a zongorához, és kirakta a tartóra a még számomra is ismeretlen kottát.
-Ez mi?-kérdeztem csodálkozva.
-Az új darabom!-válaszolt vissza büszkén.
-Ezt akarod megtanulni?-mutattam rá a papírra.
-Már tudom!-mondta egy fejbiccentés kíséretében.
-Nocsak! Akkor nem szabok gátat annak, hogy megcsillantsd a tudásod!-adtam neki utat, és a kezeimet összekulcsolva, hátradőltem a széken.
6 keresztől egy se, össze-vissza módosítások, pontatlan ritmus, kicsapódó hangok, minden hiba, amit fel lehet sorolni, megtalálható volt a játékában. Szörnyű volt végighallgatni ezt az egyébként remek művet!
-Nem hallod, hogy az egész rossz volt?-kérdeztem rá őszintén, mert ezt nem tudtam magamban tartani.
-Miért?-biggyesztette az ajkait.
-Mi van azzal a darabbal amit kaptál?-hagytam annyiban az előző témát.
-Azt nem tudom!-jelentette ki egyszerűen, nekem pedig nyugtatnom kellett magam, nehogy elkezdjek vele kiabálni.
-Na jó, szerdára kívülről, tökéletesen tudod az egészet, különben nem vizsgázhatsz!-keményítettem be.
-Az holnapután!-vágott igen kétségbeesett képet.
-Így van!-bólintottam rezzenéstelen arccal.
-De, de……..-hebegett.
-Van még valami, vagy indulhatunk haza?-vágtam a szavába.
-Ez így igazságtalanság!-háborgott.
-Két és fél hónapja tanulnod kellene azt a művet, ehelyett valami szintednél ezerszer nehezebb dalt akarsz lejátszani! Nem ez volt a feladatod!-emeltem fel a hangom. Nem szerettem így beszélni a tanítványaimmal, de gyűlöltem, ha ilyen dolgokkal kihoztak a sodromból. Szerda délután várlak!-tettem még hozzá újra nyugodtabb hangon. Szia!-köszöntem, majd a táskámat és a kottáimat felfogva kisétáltam a teremből.
Már a tanáriba se volt időm elmenni, hiszen akkor lekéstem volna a buszomat, így mondhatni végiggaloppoztam a folyoósn.
„Hát ő meg, mit keres itt?”-pillantottam meg hirtelen egy kisfiút, aki a lépcső legalsó fokán üldögélt, és egy könyvet szorongatott a kezében.
-Szia!-köszöntem mögé lépve. A hangom halltára felkapta a fejét, és riadtan nézett rám.
Csak látnom kellett a szemeit, és máris tudtam kivel állok szemben. Ő volt az egyik rosszcsont, aki majdnem „elgázolt” az elmúlt héten.
-Csókolom!-köszönt vissza megszeppenve.
-Miért vagy még mindig itt?-kérdeztem kedvesen, miközben leguggoltam mellé.
-Apukám megkért egy nénit, hogy vigyen haza, mert ő csak késő este fog hazaérni, de még nem jött értem.
-O-ó, csak nem elfelejtette?-töprengtem..
-Fogalmam sincs!-vonta meg a vállát, és újra a padlót kezdte vizslatni.
Nem tudom megmondani miért, de úgy éreztem, hogy vigyáznom kell erre a kissrácra, és nem hagyhatom csak úgy egyedül. Nem foglalkoztam tovább azzal, hogy időben haza akartam érni, és kicsit pihenni, elhatároztam magam, és aztán újra hozzászóltam.
-Hazakísérlek, rendben?
-Hát…de, ha mégis jönnek értem?-kérdezett vissza gyerekes naivsággal, ami mosolyt csalt az arcomra.
-Hidd el! Jobb lesz, ha elkísérlek!-simogattam meg a fejét.
-Rendben!-bólintott kicsit bizonytalanul. A táskájába csúsztattam gyorsan az olvasmányt, amit egész eddig szorongatott, majd a kezét megfogva, elindultam vele a buszmegálló irányába.
Szerdán amúgyis is sok tanítványomnak volt órája, és pluszba most még olyanok is szerettek volna jönni, akik egyébként máskor járnak. Persze, mit tehettem volna, beleegyeztem, hogyha egy kis időre is, de bejöjjenek. gyakorolni. Ariane Johnsonnak azonban nem kellett volna igent mondanom.
Mire „újgazdagék” elkényesztetett kislánya odaért, már fél 4 volt. Amúgyis fáradt voltam, de ennek a lánynak a fellengzős stílusa mégjobban ledöntött a lábamról.
-Szia Ariane!-köszöntem neki, ahogy a haját dobálva belibbent a terembe.
-Jó napot Ms. Stevenson! Köszönöm, hogy fogad ma!-udvariaskodott.
-Nem tesz semmit, csak kérlek kezdjük, mert itt vagyok reggel óta, és ma még szeretnék hazaérni.
-Jövök már!-tipegett oda a zongorához, és kirakta a tartóra a még számomra is ismeretlen kottát.
-Ez mi?-kérdeztem csodálkozva.
-Az új darabom!-válaszolt vissza büszkén.
-Ezt akarod megtanulni?-mutattam rá a papírra.
-Már tudom!-mondta egy fejbiccentés kíséretében.
-Nocsak! Akkor nem szabok gátat annak, hogy megcsillantsd a tudásod!-adtam neki utat, és a kezeimet összekulcsolva, hátradőltem a széken.
6 keresztől egy se, össze-vissza módosítások, pontatlan ritmus, kicsapódó hangok, minden hiba, amit fel lehet sorolni, megtalálható volt a játékában. Szörnyű volt végighallgatni ezt az egyébként remek művet!
-Nem hallod, hogy az egész rossz volt?-kérdeztem rá őszintén, mert ezt nem tudtam magamban tartani.
-Miért?-biggyesztette az ajkait.
-Mi van azzal a darabbal amit kaptál?-hagytam annyiban az előző témát.
-Azt nem tudom!-jelentette ki egyszerűen, nekem pedig nyugtatnom kellett magam, nehogy elkezdjek vele kiabálni.
-Na jó, szerdára kívülről, tökéletesen tudod az egészet, különben nem vizsgázhatsz!-keményítettem be.
-Az holnapután!-vágott igen kétségbeesett képet.
-Így van!-bólintottam rezzenéstelen arccal.
-De, de……..-hebegett.
-Van még valami, vagy indulhatunk haza?-vágtam a szavába.
-Ez így igazságtalanság!-háborgott.
-Két és fél hónapja tanulnod kellene azt a művet, ehelyett valami szintednél ezerszer nehezebb dalt akarsz lejátszani! Nem ez volt a feladatod!-emeltem fel a hangom. Nem szerettem így beszélni a tanítványaimmal, de gyűlöltem, ha ilyen dolgokkal kihoztak a sodromból. Szerda délután várlak!-tettem még hozzá újra nyugodtabb hangon. Szia!-köszöntem, majd a táskámat és a kottáimat felfogva kisétáltam a teremből.
Már a tanáriba se volt időm elmenni, hiszen akkor lekéstem volna a buszomat, így mondhatni végiggaloppoztam a folyoósn.
„Hát ő meg, mit keres itt?”-pillantottam meg hirtelen egy kisfiút, aki a lépcső legalsó fokán üldögélt, és egy könyvet szorongatott a kezében.
-Szia!-köszöntem mögé lépve. A hangom halltára felkapta a fejét, és riadtan nézett rám.
Csak látnom kellett a szemeit, és máris tudtam kivel állok szemben. Ő volt az egyik rosszcsont, aki majdnem „elgázolt” az elmúlt héten.
-Csókolom!-köszönt vissza megszeppenve.
-Miért vagy még mindig itt?-kérdeztem kedvesen, miközben leguggoltam mellé.
-Apukám megkért egy nénit, hogy vigyen haza, mert ő csak késő este fog hazaérni, de még nem jött értem.
-O-ó, csak nem elfelejtette?-töprengtem..
-Fogalmam sincs!-vonta meg a vállát, és újra a padlót kezdte vizslatni.
Nem tudom megmondani miért, de úgy éreztem, hogy vigyáznom kell erre a kissrácra, és nem hagyhatom csak úgy egyedül. Nem foglalkoztam tovább azzal, hogy időben haza akartam érni, és kicsit pihenni, elhatároztam magam, és aztán újra hozzászóltam.
-Hazakísérlek, rendben?
-Hát…de, ha mégis jönnek értem?-kérdezett vissza gyerekes naivsággal, ami mosolyt csalt az arcomra.
-Hidd el! Jobb lesz, ha elkísérlek!-simogattam meg a fejét.
-Rendben!-bólintott kicsit bizonytalanul. A táskájába csúsztattam gyorsan az olvasmányt, amit egész eddig szorongatott, majd a kezét megfogva, elindultam vele a buszmegálló irányába.
2. rész
Abban a pillanatban, ahogy kinyitotta előttem az ajtót, egy magas, szőke férfival találtam szembe magam, akinek az átható, hideg tekintetében, mintha a düh néhány szikráját is felfedeztem volna.
-Jó napot! Beszélhetnék Mr. Hankonenékkel?-kérdezte finnül Aattot, amiből persze én egy mukkot nem értettem.
-Azonnal szólok nekik Uram! Kérjen várjon addig itt!-válaszolt vissza, én azonban csak következtetni tudtam arra, hogy mit is mondott.
-Elnézést, lenne szíves kiengedni?-kérdeztem halkan az ismeretlen személyt.
-Bocsánat!-szabadkozott, majd állt félre, hogy utat engedjen nekem.
-Köszönöm!-bólintottam. Viszlát!
„Honnan volt nekem olyan ismerős ez a pasi? Mintha már láttam volna valahol! De, ez képtelenség, itt még biztosan nem futottam öszze vele!-töprengtem, miközben lassan sétálgattam a hosszú utca végén álló buszmegálló felé. Alig tettem meg néhány métert, mikor gyerekhangokra figyeltem fel, pár másodperc múlva pedig valaki úgy süvített át előttem valami járművel, hogy ijedtemben még a kottákat is eldobtam.
-Te Jó Ég!-kaptam a kezem a mellkasomhoz, és a tekintetem az utca másik széle felé irányítottam. Egy csapat kissrác állt egy négykerekű mellett, és hangosan nevettek-valószínűleg rajtam.
-Fiúk!-hallottam egy szigorú kiáltást magam mögött, aminek hatására az összes gyerek arcára ráfagyott a mosoly.
-A-apu!-dadogta egyikőjük ijedten, és látványosan nyelt egy hatalmasat.
-Mattias, mégis mit műveltek?-kérte számon a fiát a férfi, aki mint kiderült számomra, nem más volt, mint az a „szerencsétlen szomszéd”, akiről még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ismerem-e, vagy sem.
-Mi csak játszottunk!-szabadkozott a kisfiú, és az arcának a természetesen világos barna árnyalata, nagyon gyorsan falfehérré változott.
-Nem győzöm elmondani, hogy nem hozhatjátok ki a garázsból a gépeket, ha nem vagyok itt! Nem vicceltem azzal, hogy eltiltalak tőlük titeket! Te pedig a gokart-versenyeidnek is gyorsan búcsút inthetsz!-fordult mérgesen a szőke kisfiú felé, aki minden ízében az apjára hasonlított.
- Légyszi csak azt ne!-nézett fel rá kétségbeesetten.
-Ha tényleg nem akarjátok, hogy megtegyem ezeket a lépéseket, akkor szépen bocsánatot kértek a hölgytől!-parancsolt rájuk.
-Sajnáljuk!-szólaltak meg egyszerre, és mindegyikőjük ijedt tekintettel nézett rám.
-Nincs semmi baj!-mosolyogtam, hogy kicsit bátorítsam őket.
-Jól van?-kérdezte tőlem halkan, az előbb még meglehetősen erélyes apaszerepben feltűnt, körülbelül a 30-as éveiben járó férfi.
-Igen, persze!-bólintottam lassan. Nem történt semmi gond!-tettem hozzá, hátha ezzel megmentem a további dorgálástól a gyerekeket.
-Ne haragudjon, nagyon nagy szerelmük a versenyzés, úgyhogy, mintha falnak beszélnék, nem is érdekli őket amit mondok.-magyarázkodott, miközben az úttesten szanaszét heverő könyveimet, és papírjaimat szedegette össze, én meg csak bambán álltam ott.
-Ugyan!-legyintettem. Előfordul az ilyesmi!
-Parancsoljon!-nyújtotta felém az újra egy stócban álló kottákat.
-Köszönöm!-vettem ki a kezéből, és már indultam is. Viszlát!-köszöntem visza.
-Viszlát!-szólt még utánam.
-Sziasztok srácok!-biccentettem feléjük.
-Csókolom!-köszöntek ismét szinkronban.
Szerencsére még időben kiértem a buszmegállóhoz, így nem kellett egy órát várnom a következő buszra. Leültem egy ablak melletti helyre, majd üzembe helyeztem az Ipod-om, és csak meredten figyeltem az üvegen át, a tovasuhanó házakat, mellettünk elrohanó fákat. Az ilyen pillanatok mindig előcsalogatták belőlem az emlékeket. Milyen jó is volt kislányként, gondtalanul tölthettem a mindennapjaimat, semmi mással nem kellett foglalkoznom, csak a tanulással, és a zongorázással. Boldogan éltem a szüleimmel, akik mindent előteremtettek nekem, ami csak az erejükből tellett. Hálásnak kellett volna lennem ezért a rengeteg csodás dologért, ehelyett én könyörtelenül azt mondtam, hogy inkább „a Nagy Őt” választom, és nem őket. Eldobtam a számomra legfontosabb embereket, és mostmár bánhattam. Annyira hiányoztak nekem, és olyan jó lett volna felhívni őket néha, megkérdezni hogy vannak, hogy töltik a mindennapjaikat. De nem tehettem, és ez csakis az én hibám volt, csakis az enyém, senki másé.
Megint ilyen lelkemet nyomasztó gondolatokkal szálltam le a buszról, és lassan elindultam a társasház felé, amelyiknek az ötödik emeletén béreltem egy kis lakást, amelyben meghúzhattam magam. Sokat nem voltam ott, de arra jó volt, hogy esténként hazaérve gyorsan összedobjak egy vacsorát, aztán lezuhanyozzak, és aludni térjek.
A kulcsomat ledobtam az ajtó mellett álló polcra, majd üresen végignéztem a kis nappalin, aztán lehuppantam a kanapéra. Az arcomat a kezeimbe temettem, és mindenféle gondolkodás nélkül üldögéltem ott jó ideig. Már vagy fél óra is eltelhetett, mire észbekaptam, hogy nem ártana kezdenem magammal valamit, így aztán feltápászkodtam onnan, és az étkezőasztalhoz ültem, majd mindenféle iskolai papírt kezdtem töltögetni.
Az órára néztem, 8-at mutatott. Összepakoltam az előttem szanaszét heverő iratokat, és még mielőtt erőt vettem volna magamon ahhoz, hogy felálljak, a tollal játszadoztam kicsit.
Kicsit később összedobtam magamnak némi vacsorát, majd lezuhanyoztam, és lefeküdtem aludni.
-Jó napot! Beszélhetnék Mr. Hankonenékkel?-kérdezte finnül Aattot, amiből persze én egy mukkot nem értettem.
-Azonnal szólok nekik Uram! Kérjen várjon addig itt!-válaszolt vissza, én azonban csak következtetni tudtam arra, hogy mit is mondott.
-Elnézést, lenne szíves kiengedni?-kérdeztem halkan az ismeretlen személyt.
-Bocsánat!-szabadkozott, majd állt félre, hogy utat engedjen nekem.
-Köszönöm!-bólintottam. Viszlát!
„Honnan volt nekem olyan ismerős ez a pasi? Mintha már láttam volna valahol! De, ez képtelenség, itt még biztosan nem futottam öszze vele!-töprengtem, miközben lassan sétálgattam a hosszú utca végén álló buszmegálló felé. Alig tettem meg néhány métert, mikor gyerekhangokra figyeltem fel, pár másodperc múlva pedig valaki úgy süvített át előttem valami járművel, hogy ijedtemben még a kottákat is eldobtam.
-Te Jó Ég!-kaptam a kezem a mellkasomhoz, és a tekintetem az utca másik széle felé irányítottam. Egy csapat kissrác állt egy négykerekű mellett, és hangosan nevettek-valószínűleg rajtam.
-Fiúk!-hallottam egy szigorú kiáltást magam mögött, aminek hatására az összes gyerek arcára ráfagyott a mosoly.
-A-apu!-dadogta egyikőjük ijedten, és látványosan nyelt egy hatalmasat.
-Mattias, mégis mit műveltek?-kérte számon a fiát a férfi, aki mint kiderült számomra, nem más volt, mint az a „szerencsétlen szomszéd”, akiről még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ismerem-e, vagy sem.
-Mi csak játszottunk!-szabadkozott a kisfiú, és az arcának a természetesen világos barna árnyalata, nagyon gyorsan falfehérré változott.
-Nem győzöm elmondani, hogy nem hozhatjátok ki a garázsból a gépeket, ha nem vagyok itt! Nem vicceltem azzal, hogy eltiltalak tőlük titeket! Te pedig a gokart-versenyeidnek is gyorsan búcsút inthetsz!-fordult mérgesen a szőke kisfiú felé, aki minden ízében az apjára hasonlított.
- Légyszi csak azt ne!-nézett fel rá kétségbeesetten.
-Ha tényleg nem akarjátok, hogy megtegyem ezeket a lépéseket, akkor szépen bocsánatot kértek a hölgytől!-parancsolt rájuk.
-Sajnáljuk!-szólaltak meg egyszerre, és mindegyikőjük ijedt tekintettel nézett rám.
-Nincs semmi baj!-mosolyogtam, hogy kicsit bátorítsam őket.
-Jól van?-kérdezte tőlem halkan, az előbb még meglehetősen erélyes apaszerepben feltűnt, körülbelül a 30-as éveiben járó férfi.
-Igen, persze!-bólintottam lassan. Nem történt semmi gond!-tettem hozzá, hátha ezzel megmentem a további dorgálástól a gyerekeket.
-Ne haragudjon, nagyon nagy szerelmük a versenyzés, úgyhogy, mintha falnak beszélnék, nem is érdekli őket amit mondok.-magyarázkodott, miközben az úttesten szanaszét heverő könyveimet, és papírjaimat szedegette össze, én meg csak bambán álltam ott.
-Ugyan!-legyintettem. Előfordul az ilyesmi!
-Parancsoljon!-nyújtotta felém az újra egy stócban álló kottákat.
-Köszönöm!-vettem ki a kezéből, és már indultam is. Viszlát!-köszöntem visza.
-Viszlát!-szólt még utánam.
-Sziasztok srácok!-biccentettem feléjük.
-Csókolom!-köszöntek ismét szinkronban.
Szerencsére még időben kiértem a buszmegállóhoz, így nem kellett egy órát várnom a következő buszra. Leültem egy ablak melletti helyre, majd üzembe helyeztem az Ipod-om, és csak meredten figyeltem az üvegen át, a tovasuhanó házakat, mellettünk elrohanó fákat. Az ilyen pillanatok mindig előcsalogatták belőlem az emlékeket. Milyen jó is volt kislányként, gondtalanul tölthettem a mindennapjaimat, semmi mással nem kellett foglalkoznom, csak a tanulással, és a zongorázással. Boldogan éltem a szüleimmel, akik mindent előteremtettek nekem, ami csak az erejükből tellett. Hálásnak kellett volna lennem ezért a rengeteg csodás dologért, ehelyett én könyörtelenül azt mondtam, hogy inkább „a Nagy Őt” választom, és nem őket. Eldobtam a számomra legfontosabb embereket, és mostmár bánhattam. Annyira hiányoztak nekem, és olyan jó lett volna felhívni őket néha, megkérdezni hogy vannak, hogy töltik a mindennapjaikat. De nem tehettem, és ez csakis az én hibám volt, csakis az enyém, senki másé.
Megint ilyen lelkemet nyomasztó gondolatokkal szálltam le a buszról, és lassan elindultam a társasház felé, amelyiknek az ötödik emeletén béreltem egy kis lakást, amelyben meghúzhattam magam. Sokat nem voltam ott, de arra jó volt, hogy esténként hazaérve gyorsan összedobjak egy vacsorát, aztán lezuhanyozzak, és aludni térjek.
A kulcsomat ledobtam az ajtó mellett álló polcra, majd üresen végignéztem a kis nappalin, aztán lehuppantam a kanapéra. Az arcomat a kezeimbe temettem, és mindenféle gondolkodás nélkül üldögéltem ott jó ideig. Már vagy fél óra is eltelhetett, mire észbekaptam, hogy nem ártana kezdenem magammal valamit, így aztán feltápászkodtam onnan, és az étkezőasztalhoz ültem, majd mindenféle iskolai papírt kezdtem töltögetni.
Az órára néztem, 8-at mutatott. Összepakoltam az előttem szanaszét heverő iratokat, és még mielőtt erőt vettem volna magamon ahhoz, hogy felálljak, a tollal játszadoztam kicsit.
Kicsit később összedobtam magamnak némi vacsorát, majd lezuhanyoztam, és lefeküdtem aludni.
1. rész
Bár a hétfői napon tanítási szünet volt, én mégis korán keltem, mert megígértem az egyik tanítványomnak, hogy reggel elmegyek hozzájuk, és meghallgatom a darabját, még mielőtt bemutatná azt egy estélyen, amit a szülei szerveztek, az igencsak jómódú barátaik és rokonaik számára..
A hatalmas, fehér villa bejáratához érve bekopogtam, és vártam, hogy valaki jöjjön ajtót nyitni..
-Jó reggelt Aatto!-köszöntem a család inasának, aki mindig készségesen fogadott engem.
-Üdvözlöm kisasszony! Fáradjon beljebb!-invitált be udvariasan a tágas nappaliba.
-Köszönöm!-bólintottam egyet.
-Jó Reggelt Ms. Stevenson! Már vártuk Önt!-lépett elém Mrs. Hankonen, aki, mint mindig, most is szoros kontyba fogta világos szőke haját, az öltözéke pedig kifejezetten kimért, és visszafogott volt, ezzel is kifejezte, hogy milyen rettentően szigorú, és céltudatos anya volt.
-Készen áll a lánya a „nagy” napra?-kérdeztem egy szolid mosoly kíséretében.
-Azt hiszem még ráfér némi gyakorlás, mielőtt kimernénk állítani a rokonok elé!-válaszolt vissza ridegen, amitől kicsit hátrahőköltem.
-Nos, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy felkészítsem!-biztosítottam.
-Remek!-bólintott. Maritta, kérem szóljon Annelinek, hogy megérkezett a tanárnő!-utasította a házvezetőnőjét, aki már indult is, hogy teljesítse a kérést.
-Csókolom Rosalie néni!-köszönt a kislány, miközben szaladt lefelé a hosszú márványlépcsőn. Szokás szerint gyönyörű ruhácskát viselt, szőkésbarna haja pedig fényesre volt kefélve, amit még egy a hamvas arcbőréhez, és a csillogó kék szeméhez illő hajpánt is díszített.
-Szia! Kezdhetjük az órát?-csaptam bele egyből a közepébe, még mielőtt megéreztem volna magamon az édesanyja szigorú tekintetét, ami arra figyelmeztet, hogy dolgozzak meg a pénzemért.
-Igen, persze!-lelkesedett, és már szaladt is a nappaliba, majd leült a hófehér, angol mechanikás koncertzongora elé. Gyönyörű darab volt, olyan amilyenre mindig is fájt a szívem. Boldogan játszottam volna rajta, de tudtam, hogy ez nem lehetséges, így inkább visszaterelgettem az elkalandozott gondolataimat, és újra a növendékemre figyeltem.
-Játszd le nekem, kérlek!-mosolyogtam rá, aztán leültem a hangszer melletti székre, és elmélyülten hallgattam a játékát.
-Ez rosszabb volt, mint általában!-mondta elkeseredetten, miután leengedte a két kis kezét a fényesen csillogó billentyűkről.
-Ideges vagy Anneli?-néztem a szemébe. Izgulsz az este miatt, igazam van?-kérdeztem rá. Tudtam, hogy így van, és, hogy azért rontott a szokottnál is többet, de ez normális volt. Reméltem, hogy megnyugszik, és rendben le tudja játszani majd.
-Annyira félek! Az egészet elszúrom, és csalódni fognak bennem!-hajtotta le a fejét.
-Figyelj rám! Nem szabad így gondolkodnod! Persze, fontos, hogy megfelelj az elvárásoknak, de a lényeg az, hogy a saját magad elé kitűzött célokat meg tudd valósítani, úgy, hogy közben élvezed amit csinálsz!-magyaráztam neki. Képes vagy megoldani a feladatot, én tudom, csak bízz magadban! Rendben?
-Igen!-bólogatott hevesen. Köszönöm a biztatást!
-Ugyanmár!-mosolyogtam rá újból. Na kezdd el szépen újra!-simogattam meg a hátát, és odahajoltam mögé.
Javában gyakoroltunk, és javítgattam az apró-cseprő ritmikai- és hanghibáit, mikor valami nagy zajra lettünk figyelmesek.
-Aatto!-kiáltott Mrs. Hankonen, miközben a fejét fogva átrohant a nappalin.
-Asszonyom!-termett ott máris a szólított személy.
-Kérem szóljon a szomszédunknak, hogy hagyja abba a fűnyírást, mert így semmit nem lehet csinálni, és ráadásul a lányom se tud nyugodtan gyakorolni. Ja, és hívja be Raimot is, nem szeretem, ha azokkal a kölykökkel tölti a szabadidejét!-fintorgott.
-Igenis!-bólintott a férfi, és máris indult, hogy felvilágosítsa azt a szerencsétlen szomszédot a dolgok állásáról.
Nem olyan sokára úgy gondoltam, jobb lesz, ha abbahagyjuk a gyakorlást, mert már láttam a kislányon, hogy elfáradt, és azzal is tisztában voltam, hogy a most megszerzett tudásának estig még szépen le kell ülepednie.
-Azt hiszem mára végeztünk Mrs. Hankonen!-közöltem a hölggyel, aki már egy ideje ott ült mögöttünk, és figyelte a munkánkat. Nem szerettem „nyílt napot” tartani, de hát mégsem mondhattam, hogy „Elnézést, örülnék, ha nem legyeskedne körülöttünk!”
-Tökéletesen, hiba nélkül tud mindent?-kérdezte mindenféle érzelem nélkül, és látszott rajta, hogy a maximalizmusának semmi sem szab gátat.
-Minden kis ütemet kigyakoroltunk, de ez nem garancia rá, hogy tévesztés nélkül lejátsza. Ilyen követelmény még profi szinten sem várható el, nem egy ilyen kislánytól, aki még csak az első fellépésein van túl!-próbáltam világossá tenni számára a dolgot.
-Majd meglátjuk, hogy mit produkál!-nézett rá a lányára jelentőségteljesen.
-Köszönöm, hogy el tetszett jönni ilyen korán!-szólalt meg Anneli.
-Nagyon szívesen! Sok szerencsét! Szorítok neked!-mosolyogtam rá.
-Aatto, kísérje ki Rosaliet!-szólt oda az öltönyben álldogáló férfinak, aki követve a parancsot, máris az ajtó irányába terelgetett engem.
A hatalmas, fehér villa bejáratához érve bekopogtam, és vártam, hogy valaki jöjjön ajtót nyitni..
-Jó reggelt Aatto!-köszöntem a család inasának, aki mindig készségesen fogadott engem.
-Üdvözlöm kisasszony! Fáradjon beljebb!-invitált be udvariasan a tágas nappaliba.
-Köszönöm!-bólintottam egyet.
-Jó Reggelt Ms. Stevenson! Már vártuk Önt!-lépett elém Mrs. Hankonen, aki, mint mindig, most is szoros kontyba fogta világos szőke haját, az öltözéke pedig kifejezetten kimért, és visszafogott volt, ezzel is kifejezte, hogy milyen rettentően szigorú, és céltudatos anya volt.
-Készen áll a lánya a „nagy” napra?-kérdeztem egy szolid mosoly kíséretében.
-Azt hiszem még ráfér némi gyakorlás, mielőtt kimernénk állítani a rokonok elé!-válaszolt vissza ridegen, amitől kicsit hátrahőköltem.
-Nos, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy felkészítsem!-biztosítottam.
-Remek!-bólintott. Maritta, kérem szóljon Annelinek, hogy megérkezett a tanárnő!-utasította a házvezetőnőjét, aki már indult is, hogy teljesítse a kérést.
-Csókolom Rosalie néni!-köszönt a kislány, miközben szaladt lefelé a hosszú márványlépcsőn. Szokás szerint gyönyörű ruhácskát viselt, szőkésbarna haja pedig fényesre volt kefélve, amit még egy a hamvas arcbőréhez, és a csillogó kék szeméhez illő hajpánt is díszített.
-Szia! Kezdhetjük az órát?-csaptam bele egyből a közepébe, még mielőtt megéreztem volna magamon az édesanyja szigorú tekintetét, ami arra figyelmeztet, hogy dolgozzak meg a pénzemért.
-Igen, persze!-lelkesedett, és már szaladt is a nappaliba, majd leült a hófehér, angol mechanikás koncertzongora elé. Gyönyörű darab volt, olyan amilyenre mindig is fájt a szívem. Boldogan játszottam volna rajta, de tudtam, hogy ez nem lehetséges, így inkább visszaterelgettem az elkalandozott gondolataimat, és újra a növendékemre figyeltem.
-Játszd le nekem, kérlek!-mosolyogtam rá, aztán leültem a hangszer melletti székre, és elmélyülten hallgattam a játékát.
-Ez rosszabb volt, mint általában!-mondta elkeseredetten, miután leengedte a két kis kezét a fényesen csillogó billentyűkről.
-Ideges vagy Anneli?-néztem a szemébe. Izgulsz az este miatt, igazam van?-kérdeztem rá. Tudtam, hogy így van, és, hogy azért rontott a szokottnál is többet, de ez normális volt. Reméltem, hogy megnyugszik, és rendben le tudja játszani majd.
-Annyira félek! Az egészet elszúrom, és csalódni fognak bennem!-hajtotta le a fejét.
-Figyelj rám! Nem szabad így gondolkodnod! Persze, fontos, hogy megfelelj az elvárásoknak, de a lényeg az, hogy a saját magad elé kitűzött célokat meg tudd valósítani, úgy, hogy közben élvezed amit csinálsz!-magyaráztam neki. Képes vagy megoldani a feladatot, én tudom, csak bízz magadban! Rendben?
-Igen!-bólogatott hevesen. Köszönöm a biztatást!
-Ugyanmár!-mosolyogtam rá újból. Na kezdd el szépen újra!-simogattam meg a hátát, és odahajoltam mögé.
Javában gyakoroltunk, és javítgattam az apró-cseprő ritmikai- és hanghibáit, mikor valami nagy zajra lettünk figyelmesek.
-Aatto!-kiáltott Mrs. Hankonen, miközben a fejét fogva átrohant a nappalin.
-Asszonyom!-termett ott máris a szólított személy.
-Kérem szóljon a szomszédunknak, hogy hagyja abba a fűnyírást, mert így semmit nem lehet csinálni, és ráadásul a lányom se tud nyugodtan gyakorolni. Ja, és hívja be Raimot is, nem szeretem, ha azokkal a kölykökkel tölti a szabadidejét!-fintorgott.
-Igenis!-bólintott a férfi, és máris indult, hogy felvilágosítsa azt a szerencsétlen szomszédot a dolgok állásáról.
Nem olyan sokára úgy gondoltam, jobb lesz, ha abbahagyjuk a gyakorlást, mert már láttam a kislányon, hogy elfáradt, és azzal is tisztában voltam, hogy a most megszerzett tudásának estig még szépen le kell ülepednie.
-Azt hiszem mára végeztünk Mrs. Hankonen!-közöltem a hölggyel, aki már egy ideje ott ült mögöttünk, és figyelte a munkánkat. Nem szerettem „nyílt napot” tartani, de hát mégsem mondhattam, hogy „Elnézést, örülnék, ha nem legyeskedne körülöttünk!”
-Tökéletesen, hiba nélkül tud mindent?-kérdezte mindenféle érzelem nélkül, és látszott rajta, hogy a maximalizmusának semmi sem szab gátat.
-Minden kis ütemet kigyakoroltunk, de ez nem garancia rá, hogy tévesztés nélkül lejátsza. Ilyen követelmény még profi szinten sem várható el, nem egy ilyen kislánytól, aki még csak az első fellépésein van túl!-próbáltam világossá tenni számára a dolgot.
-Majd meglátjuk, hogy mit produkál!-nézett rá a lányára jelentőségteljesen.
-Köszönöm, hogy el tetszett jönni ilyen korán!-szólalt meg Anneli.
-Nagyon szívesen! Sok szerencsét! Szorítok neked!-mosolyogtam rá.
-Aatto, kísérje ki Rosaliet!-szólt oda az öltönyben álldogáló férfinak, aki követve a parancsot, máris az ajtó irányába terelgetett engem.
Bevezetés
Nem is gondolnánk milyen sok mindent megtesz az ember, ha azt gondolja, megtalálta az igazit, akivel talán le tudná élni az egész életét. Képes feladni a kisgyermek kora óta dédelgetett álmait, a jövőre néző nagyszabású terveit. Attól sem retten meg, hogy kettétörje az éppen felfelé ívelő karrierjét, vagy eldobja a mindenki által áhított remek munkáját. Nem törődik azzal, hogy a családja, barátai óvni, védeni akarják, csak homlokegyenest tart előre a végeláthatatlan úton. Gondolkodás nélkül hátat fordít azoknak az embereknek, akikre mindig támaszkodhatott. Nem érdekli, hogy fel kell adni az egész addigi életét, bármi áron követi a párját. Hogy hova? Nem számít! Csak a szeretett férfival lehessen!
Fel se merül benne, hogy szempillantás alatt összeomolhat minden, azonban mikor váratlanul hátba támadja az az ember, akiért beáldozta az egész életét, kénytelen felébredni, és rájönni, hogy a mesésen felépített álma darabokra hullott.
Egyedül van, magányosan egy idegen országban, ahol az emberek szinte kivétel nélkül más nyelven beszélnek, és nem tudja megértetni magát. Nincs hely ahol aludhatna, nincs munkája, sőt még tervei sincsenek. Fogalma sincs kihez fordulhatna, hiszen a családját, és a barátait csúnyán megbántotta, és elhagyta, az „új” országban pedig senki nem lehet segítségére.
De mit tehetne mást, kénytelen lesz megrázni magát, és újra talpraállni.
Szörnyűnek tűnik ez a helyzet, és senkinek nem jut eszébe, hogy ez megtörténhet vele. Én is ezt gondoltam, és mégis át kellett élnem.
Hatalmas küzdelem után sikerült kilábalnom az elkeserítő helyzetből, és azt mondanom, hogy „Igen, képes vagyok új életet kezdeni!”.
Mikor még jártam különórákra, mindig azt mondták nekem, hogy azt a tudást, amit megszereztem, már soha nem vehetik el tőlem, és bármikor kamatoztathatom, ha szeretném. Hihetetlen, de igaznak bizonyult, hiszen zongoratanárként helyezkedtem el az egyik helyi általános iskolában, és buzgón próbáltam a gyerkőcöknek megtanítani a zene, pontosabban a zongorázás alapjait.
Noha úgy tűnik, helyre jöttek a dolgaim, és megnyugodtam, az életem minden területén nem volt ez így. A szakmai oldal mondhatni jó úton haladt a biztos felépülés felé, a magán életem, és a lelki világom azonban még romokban hevert. A mindig mosolygós, életvidám, pörgő lány helyét pedig egy olyan tartózkodó, visszafogott nő vette át, aki már nem hitt abban, hogy valaha bárkit is újra szeretni tudna.
Fel se merül benne, hogy szempillantás alatt összeomolhat minden, azonban mikor váratlanul hátba támadja az az ember, akiért beáldozta az egész életét, kénytelen felébredni, és rájönni, hogy a mesésen felépített álma darabokra hullott.
Egyedül van, magányosan egy idegen országban, ahol az emberek szinte kivétel nélkül más nyelven beszélnek, és nem tudja megértetni magát. Nincs hely ahol aludhatna, nincs munkája, sőt még tervei sincsenek. Fogalma sincs kihez fordulhatna, hiszen a családját, és a barátait csúnyán megbántotta, és elhagyta, az „új” országban pedig senki nem lehet segítségére.
De mit tehetne mást, kénytelen lesz megrázni magát, és újra talpraállni.
Szörnyűnek tűnik ez a helyzet, és senkinek nem jut eszébe, hogy ez megtörténhet vele. Én is ezt gondoltam, és mégis át kellett élnem.
Hatalmas küzdelem után sikerült kilábalnom az elkeserítő helyzetből, és azt mondanom, hogy „Igen, képes vagyok új életet kezdeni!”.
Mikor még jártam különórákra, mindig azt mondták nekem, hogy azt a tudást, amit megszereztem, már soha nem vehetik el tőlem, és bármikor kamatoztathatom, ha szeretném. Hihetetlen, de igaznak bizonyult, hiszen zongoratanárként helyezkedtem el az egyik helyi általános iskolában, és buzgón próbáltam a gyerkőcöknek megtanítani a zene, pontosabban a zongorázás alapjait.
Noha úgy tűnik, helyre jöttek a dolgaim, és megnyugodtam, az életem minden területén nem volt ez így. A szakmai oldal mondhatni jó úton haladt a biztos felépülés felé, a magán életem, és a lelki világom azonban még romokban hevert. A mindig mosolygós, életvidám, pörgő lány helyét pedig egy olyan tartózkodó, visszafogott nő vette át, aki már nem hitt abban, hogy valaha bárkit is újra szeretni tudna.
Köszöntés
Sziasztok!
Sok szeretettel üdvözlök mindenkit a blogomon!
Töredelmesen bevallom, én nem szerettem volna felrakni a történetet, azonban néhány nagyon kedves csajszi biztatására (most nem sorolom fel őket, hiszen remélem tudják, hogy rájuk gondolok) mégiscsak belevágtam a blogolásba.
Nem szeretném túlszaporítani a szót, és az esetleges "poénokat" se lelőni, szóval csak annyit mondok, hogy ez a történet valószínűleg más szögből láttatja majd a Forma-1 2007-es világbajnokát, miközben egy elkeseredett lány eddigi életét is megismerhetitek.
És hogy milyen módon kapcsolódik össze a szereplők élete? Ez derüljön ki a sztoriból!:)
Kellemes időtöltést, és jó olvasgatást kívánok!
A véleményeiteket, kritikáitokat szívesen fogadom, úgyhogy nyugodtan osszátok meg velem és a többiekkel a gondolataitokat!
Puszi: Dahlia
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)