4. rész

Minden szem a home hátsó ajtaján belépő, fehér köpenyes, középmagas, kicsit köpcös, szemüveges férfi felé fordult, aki az én nevemet harsogta.
-Újra kérdezem: Itt van Nora Schrödel?-kiabálta teli torokból, ami a társaság egy részéből derültséget váltott ki, míg mások nagy szemekkel néztek rá. –Süket ez a lány, vagy…..
-Itt vagyok!-szólaltam meg erélyesen és még a kezemet is feltettem, hogy észrevegyen. Őszintén csodálkoztam, hogy az orrától ellátott egészen olyan messze is, ahol én álltam. Hirtelen, szinte mindenki felém fordult, én pedig egy kissé kínos mosolyra húztam a számat, majd elindultam a férfi felé, aki rosszallóan nézett rám.
-Jó napot! Nora Schrödel vagyok!-nyújtottam felé a kezem. Néhány másodpercig gyanakodva nézett hol az arcomba, hol a kezemre, végül egyszerűen sarkon fordult és kivágta maga előtt az ajtót.
-Jöjjön utánam, de csipkedje magát!-dörrentett rám szigorúan. Egy pillanatra megfordultam, és segélykérően a lányokra pillantottak, ők azonban csak tehetetlenül megvonták a vállukat.
Nem tudtam hát mást tenni, akarva, akaratlanul, de követnem kellett jövendőbeli főnökömet, aki elsőre nem volt túl szimpatikus, de tartottam attól, hogy sokadszorra sem lesz az.
-Nem szeretnék még egy ilyen kellemetlen szituációt, hogy nekem kelljen keresnem magát!-jelentette ki szigorúan. Az alsó ajkamat beharapva, csendesen követtem őt, hallgatva közben a kiosztást, amit kaptam tőle. –Megértettük egymást?
-Igen, doktor úr!-válaszoltam halkan.
-A megszólításom professzor úr, értve vagyok kisasszony?-förmedt rám.
-Igen!-válaszoltam ismét. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen lekezelően és megalázóan beszéltek velem, és ez nagyon rosszul esett. Még nem is kezdtem meg a gyakorlatot a csapatnál, máris csalódások értek. Féltem attól, hogy nem fogom bírni ezt az állandó, alaptalan leszúrást és idő előtt feladom a küzdelmet.
-Jöjjön már, nem akarok órákat várni magára!-kiabált rám ismét, és egy ajtót kinyitva maga előtt, belépett egy helyiségbe. Bizonytalan léptekkel követtem őt, majd amint beértünk, gyorsan feltérképeztem a terepet. Egy folyosó kötöttünk ki, ahol állt néhány szék, illetve a falra egy Red Bull-os lógó volt felfestve, és három ajtó nyílott az egyik falról.
-Ez az irodám, ez a vizsgáló, az pedig egy pihenő, de magának úgysem lesz ideje arra, hogy igénybe vegye az ott lévő ágyat, vagy a masszázsfotelt!-közölte nemes egyszerűséggel.
Reagálni szerettem volna valamit, de ez a próbálkozásom sikertelennek bizonyult, ugyanis az irodából ekkor lépett ki egy magas, vékony, vörös hajú nő, és az orvos azonnal vele kezdett bájologni. –Ő itt Patricia Helder, az asszisztensem. Feltétlen tisztelettel tartozik a hölgynek, és mindig teszi, amit mond, világos voltam?-pillantott rám úgy, mint valami diliházból szabadult őrültre, aki semit nem fog fel abból, amit mondanak neki.
-Értettem….professzor úr!-feleltem kissé dadogva. Legszívesebben mást mondtam volna e megszólítás helyett, de azért az első napon mégsem akartam kirúgatni magam, így jobbnak láttam tartani a számat és szép csendesen tűrni, hogy ez a pökhendi alak tovább rombolja az önbizalmam.
-Óhh, szóval maga lenne az új tanonc?-pillantott végig rajtam elég becsmérlően a vörös hajú nő, aki nem olyan személynek tűnt, akinek sok köze lenne az egészségügyhöz.
-Nora Schrödel vagyok és Önöknél töltöm a gyakorlati időmet!-próbáltam normálisan bemutatkozni, de az elmúlt körülbelül negyed órában történtek miatt ez elég nehéz feladatnak bizonyult.
-Jól van, jól van, elég a feleslges rizsából!-intett csendre ez a nőszemély.-Patrick, bedobhatom a mély vízbe a kis tanonclányt?-vigyorgott kajánul az orvosra ez a Paricia. Igen rossz előérzetem támadt azt a mosolyt látva, és megborzongtam kicsit.
-Tiéd a pálya kedves!-kacsintott rá a nőre.-Maga meg tegye, amit Patricia mond, és ne halljak rosszat, különben repül innen!-vágta még oda flegmán, aztán bement az irodájában bevágva maga után az ajtót.
-Gyere utánam!-szólt rám erélyesen ez az undok liba és becsámpáskodott a rendelőbe.-Nos, kíváncsi lennék mennyire tudsz tájékozódni a műszerek között, úgyhogy első körben neki is foghatsz a pakolásnak! 3-ra legyél kész a rakodással és ajánlom, hogy minden a helyén legyen!-nézett rám jelentőségteljesen a villogó szemeivel.-Értve vagyok Kiscsillag?-húzta fel az egyik szemöldökét.
-Igen!-feleltem halkan egy aprót bólintva közben.
-Hát akkor hajrá!-csapta össze a kezeit, majd a hátsóját ingatva elindult az ajtó felé.-Ja, majdnem elfelejtettem!-szólt vissza onnan.-Az egyik pilótánk ma jön egy papírjáért, légy oly drága és add oda neki! Ugye megtalálod?-vigyorgott rám kajánul.-Hát persze, hogy meg!-adta meg a választ is a kérdésére.-Na pá!-intett és már el is tűnt az ajtó mögött.
Elkeseredve rogytam le egy fotelbe és üres tekintettel bámultam a kisebb íróasztalon heverő iratkupacokat.
-Ezt én nem fogom tudni végigcsinálni!-ráztam meg a fejem szomorúan, aztán egy nagyot sóhajtva felemelkedtem az ülőhelyemről és a gyógyszeres szekrényhez indultam, ahol óriási halmokban álltak a gyógyszerek, sejtésem szerint alaposn összekeveredve.
A rendetlenség kifejezés nem tükrözte igazán a szekrényben uralkodó állapotokat. Nem számított, hogy fájdalomcsillapító, nyugtató, vagy éppen torokfertőtlenítő, minden ahogy esik úgy puffan módon volt bedobálva a polcokra. Vagy másfél órámba telt, mire sikerült rendet raknom, és még leltárt is írtam az ott lévő gyógyszerekről. Egy kisebb „jegyzőkönyvet” véstem éppen egy lapra, mikor kopogást hallottam.
-Szabad!-szóltam ki még mindig írva.
-Jó napot! Zavarhatok most?-hallottam meg egy férfi hangját magam mögött, mire azonnal felkaptam a fejem és megfordultam, hogy lássam kivel van dolgom.
-Ilyen nincs!-csúszott ki a számon a mondat és mérgesen dobtam le a tollat az asztalra.