17. rész

A telefonom csörgésére ébredtem fel, és nagyon lassan nyitottam ki a szemeimet, mert megint úgy éreztem, hogy szétszakad a fejem ettől az irtózatos fájdalomtól. Még csak oldalra sem fordultam, az ujjaimmal próbáltam kitapogatni az éjjeliszekrényen fekvő telefonom helyét.
-Anneli, tessék!-szóltam bele rekedten, miután a fülemhez emeltem a készüléket.
-Szia Kicsim! Hogy vagy? Aggódom érted!-szólalt meg Mikko, az én állapotomnak most nem igazán fekvő hangosságban.
-Kérlek, kicsit halkabban. Szétmegy a fejem!-motyogtam kimerülten.
-Ne haragudj Édesem. Nagyon rosszul érzed magad?-kérdezte kedvesen.
-Hogy rosszul érzem-e magam?-kérdeztem vissza kicsit türelmetlenül.-Szörnyen vagyok. Mintha átment volna rajtam egy úthenger!-tettem hozzá fintorogva.
-De hogy sikerült bemutatnod ezt a manővert?-sóhajtott.
-Hát így!-válaszoltam kicsit flegmán.-Mikor kezdődik a megnyitó?-tereltem más mederbe a témát.
-Úgy fél óra múlva, csak gondoltam előtte még felhívlak téged!-válaszolt halkan.-Egyébként már megköszöntem Kiminek, hogy elvitt téged a kórházba. Rendes volt tőle!
-Az!-feleltem szűkszavúan, és elhúztam a szám, ahogy eszembe jutott, hogy elég csúnyán beszéltem szegénnyel, annak ellenére is, hogy most ilyen kedves volt hozzám.-Ne haragudj Mikko, de most leteszem, mert elő kell készülnöm a megnyitóra!-szabadkoztam.
-De hát te most nem tudsz idejönni!-lepődött meg.
-Nem baj, majd webkamerán irányítom a dolgokat!-vontam meg a vállam.
-Hát rendben, de vigyázz magadra Kicsim! Este majd megyek, de lehet, hogy kicsit kések, mert a srácokkal még megbeszélünk néhány dolgot!
-Rendben, de nem ígérem, hogy megvárlak, mert nem érzem túl jól magam!-húztam el a szám.
-Pihenj csak An, és vigyázz magadra, szeretlek! Szia.-köszönt el.
-Én is. Szia.-nyomtam ki a telefont, aztán az ágy mellett heverő laptopomat és mappáimat az ölembe tettem, és amíg beizzítottam a gépet, felhívtam Davidet.

-Szia An. Hát te miért keresel? Nem aludnod kellene most?-kérdezte meglepetten, rögtön miután fogadta a hívást.
-Ne fecsegjünk feleslegesen David. Mondd meg a srácoknak hogy szereljék össze a gépeket, állítsák be a webcamot, és jól figyeljenek rám a megnyitóünnepségen.-adtam ki az utasítást gyorsan és határozottan.
-Héhéhé An!-szólt rám a kollégám.-Mégis mit jelentsen ez?-kérdezte számonkérően.
-Még ha nem is tudok odamenni, szeretnék segíteni nektek, és ha ti erre vevők vagytok, akkor menni is fog.-magyaráztam türelmesen.
-Ez nagyon kedves gesztus tőled Anneli, de nem hiszem, hogy ilyen állapotban kellene levezényelned a háttérből egy egész ceremóniát.-akadékoskodott velem.
-David, beveszek két fájdalomcsillapítót, hátradőlök az ágyban és aztán showtime-reagáltam az iménti megjegyzésére meglehetősen könnyedén.
-Jól leszel An? Mert hidd el, le tudjuk vezényelni a műsort a jegyzeteid segítségével. Marion segít nekünk a háttérből.
-Hadd segítsek, kérlek!-mentem át már könyörgő stílusba, csak hogy sikerüljön már hatnom rá valahogyan.
-De ha rosszul leszel, a fülünkre szólsz és kiszállsz. Értve vagyok?-kérdezte meglehetősen komolyan, de tudtam, hogy mindezt azért teszi, mert aggódnak értem.
-Igen, megértettem!-válaszoltam.-Készen vagytok a gépekkel? Mert én már csatlakoztam, és rátok várok.-tértem vissza a munkához.
-Igen, mindjárt megleszünk.-mondta most már ő is higgadtabban. Picit kellett még várnom rájuk, hamarosan azonban létrejött a kapcsolat és mikor megláttam, hogy az egész csapat a kamrába integet, nevetnem kellett.
-Halihó srácok! Készen vagytok? Marion?-kérdeztem külön a kolléganőmet is, aki néha-néha, szükség esetén beugrott, hogy segítsen nekünk.
-Szia Anneli. Tökéletesen hallak. Figyelem az utasításaidat és továbbítom Davidnek.
-Remek! Köszönöm a megértéseteket. Sajnálom, hogy nem lehetek most ott, de a szerencsétlenkedésemnek ez lett az ára!-húztam el a szám.
-Mi igazából azt sem értjük, hogy mit keresel te ott a gép mögött, ahelyett, hogy szorgosan durmolnál inkább-kiáltott Peter valahonnan messzebbről, de még így is sikerült megnevettetnie.
-Csak hogy én nem te vagyok Drágám!-öltöttem rá a nyelvem, amikor végre a kamera felé fordult.
-Na gyerekek elég lesz!-szólt ránk David komoly képet vágva, de azért a kamerába kacsintott, hogy értsem a célzást.-Kezdünk!-tette hozzá, mire mindannyian összeszedtük magunkat, és vártuk, hogy munkához láthassunk. Elég speciális helyzet volt ez, de mi annyira összecsiszolódott csapat voltunk már, hogy az ilyen váratlan szituációk sem tudtak minket kizökkenteni a megszokott rendünkből. Az információk mindig időben eljutottak Marionhoz, rajta keresztül pedig Davidhez, így semmi akadás, vagy csúszás nem esett a műsortervben. Minden a lehető legtökéletesebben alakult, és amikor vége lett az ünnepégnek, mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.
-Na? Megmondtam, vagy megmondtam hogy menni fog?-vigyorogtam kamerán keresztül a kiscsapatra.
-Megmondtad An!-válaszolták egyszerre, mire én elnevettem magam.
-De most már kapcsold ki a gépet, dobd el a mobilt a szoba másik végébe, tedd az ágy alá a mappáidat és aludj szépen!-parancsolt rám Tom ellentmondást nem tűrően.
-Igen apuci!-szalutáltam viccesen.-Köszönöm az ismételten remek munkát srácok! Jó pihenést!-búcsúztam el tőlük sűrű integetések közepette.
-Mi köszönjük neked An! Pihend ki magad és gyógyulj meg minél előbb! Várunk vissza!-mosolygott Marion a kamerába.
-Szia An!-köszöntek nekem egyszerre, én pedig integettem még egyet, majd bontottam a kapcsolatot, és ahogy megparancsolták nekem, eltettem mindent a közelemből, és visszabújtam a takaró alá. Nagyon fáradt voltam, és nem vágytam másra, csak hogy aludhassak végre, azonban valami nem hagyott nyugodni, Jobbra-balra forogtam, és az agyam hevesen kattogott, de csak nem tudtam rájönni, hogy mi az ami ennyire nyomaszt.- Egészen addig, amíg nem pattant a szikra a fejemben. Hirtelen felültem az ágyban, kezembe vettem a mobilom, majd kikerestem a telefonból a még régebben elmentett névjegyet.
-Kaj Lindström, tessék!-hallottam meg néhány csörgés után a navigátor hangját a vonal végén.
-Szia Kaj, Anneli Sällinen vagyok. Nem hívlak rosszkor?-kérdeztem gyorsan.
-Szia Anneli, mondd csak nyugodtan, nem zavarsz!-válaszolt kedvesen.
-Igazság szerint Kimivel szeretnék beszélni, de az ő számát nem tudom, ezért gondoltam megpróbállak felhívni téged.-magyarázkodtam és közben éreztem, hogy elpirultam.
-Akkor odaadom neki, itt van éppen mellettem!-mondta igazán figyelmesen.
-Köszönöm, szia!-köszöntem el tőle, mielőtt még a telefont átadta volna.
-Räikkönen, tessék!-szólt bele Kimi, valószínűleg nem tudva, hogy én keresem őt.
-Szia Kimi! An vagyok. Zavarhatnálak néhány másodpercig?-hadartam el, egy nagy levegővétel után.
-Mondd csak!-vágta rá kissé flegmán.
-Azért kereslek, hogy később nem tudnál-e beugrani hozzám? Szeretnék beszélni veled, de mint tudod, nekem most elég nehézkes a járás.-húztam el a szám.
-Hmm nem tudom. Majd meglátom hogy alakul az esti programom!-felelte, mintha az iménti mondataim nem jutottak volna el a füléhez.
-Rendben.-szólaltam meg csendesen.-Azért remélem, hogy öt percet tudsz majd szánni rám.-tettem hozzá félénken.
-Majd kiderül An! Most viszont mennem kell interjút adni! Hello-köszönt el gyorsan, nekem pedig már csak egy sziára futotta, mielőtt megszakadt volna a vonal.
Szomorúan tettem le a mobilt az éjjeliszekrényre, hiszen tudtam, most úszott el az utolsó lehetőség is, hogy megbeszélhessem Kimivel legalább a délutáni történteket. Őszintén elnézést szerette volna kérni tőle, de úgy tűnt, hogy ezt sajnos nem tudom megtenni. Visszabújtam a takaró alá, és még mielőtt újra elaludtam volna, elmorzsoltam néhány könnycseppet. Valahogy olyan kilátástalannak tűt megint a helyzet.

16. rész

Csütörtök délelőtt a srácokkal még az utolsó megbeszélést tartottuk az ötkor kezdődő megnyitóünnepség előtt. A sok szervezkedés miatt nem tudtam időben elindulni, így nagyon kellett sietnem, ráadásul az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy menetközben is intézkedtem. Az egyik kezemmel a mappáimat szorongattam, a másikkal a táskámban kutakodtam, így a telefont már csak a vállammal tudtam a fülemhez szorítani.
-Szia David, tudtatok beszélni Atannal az élő műsorról?-kérdeztem a munkatársamat kissé idegesen, miközben már vagy ötödszörre nyomtam meg a lift hívógombját, de az csak nem akart jönni, így aztán fogtam magam és elindultam a lépcső felé.
-Szia, miért, kellett volna?-kérdezett vissza meglepetten.
-Az istenért, David! A ti dolgotok lett volna, hogy beszéljetek vele, mert ő irányítja a tévétársaságokat!-válaszoltam vissza türelmetlenül, és már villámsebességgel rohantam lefelé a lépcsőfokokon.-Nekem már nincsen időm felhívni őket. Lucy-val is beszélnem kell, mert a végleges felvonulási sorrendet még mindig nem küldte át nekem!-mérgelődtem.
-Ne haragudj An, megpróbáljuk őt elérni és megbeszélni az adást!-mentegetőzött rögtön a kollégám, én pedig bőszen bólogattam, még ha ő ezt nem is látta.
-Tomék beállították már a kamerákat? Nem akarom, hogy az utolsó pillanatban kelljen azt is megcsinálni!-közöltem vele a véleményemet komolyan, és közben újra a táskámban kezdtem kutakodni, mert rezegni kezdett benne a másik mobilom.
-Most csinálják, de szerintem mire ideérsz, akkor is, ezt fogják állogatni, mert kissé nehézkes a dolog a fák, és az egyenetlen talaj miatt.-magyarázta türelmesen.
-Jó-jó, értem, de csináljátok, mert……-csak eddig sikerült elmondanom amit szerettem volna, ugyanis ekkor hirtelen megcsúszott a lábam, és nem tudtam megtartani az egyensúlyom, így elkezdtem lefelé csúszni a lépcsőn. Az összes mappa kirepült a kezemből, és a telefont is eldobtam valamerre, hogy legalább a kezeimet letéve csillapítani tudjam az esést, ám nem jártam túl sok sikerrel. A lépcsőkanyarba a fenekemre huppanva értem le, így mondhatnám, hogy szerencsésen megúsztam a balesetet, de a bokám és a fejem szörnyen fájt. Az előbbi attól, hogy az esés közben kifordult, míg az utóbbi attól, hogy beütöttem az egyik lépcsőfokba.
-A francba, hogy lehetek ennyire béna?-kérdeztem magamtól mérgesen, nagyot sóhajtva.
-Kiira!-hallottam meg a lépcső tetejéről, hogy egy ismerős hang a nevemen szólít, és mire felnéztem volna rá, már le is robogott a lépcsőn és leguggolt mellém.
-Mit csináltál? Mi történt? Jól vagy?-sorolta a kérdéseket. -Teljesen elsápadtál!-tette még hozzá és aggódva nézett rám.
-Csak lecsúsztam a lépcsőről, ennyi az egész!-rántottam meg a vállam.-De most mennék is, mert még ezer dolgom van a megnyitóünnepségig!-tettem hozzá közömbösen és megpróbáltam felállni, azonban a fájós bokám miatt ez nem ment.
-Kiira, hadd segítsek!-fogta meg gyengéden a karom, és vigyázva a sérült tagjaimra, felhúzott a földről.
-Innen már egyedül is megy, kössz!-húztam volna el a karom, de ő ezt nem engedte.
-Inkább felkísérlek a szobádba!-kötözködött velem, amihez nekem semmi hangulatom nem volt.
-Kimi! Engedj el!-szóltam rá, elvesztve a maradék türelmemet is. Lassan bólintott, aztán tette amit kértem, és kicsit hátrébb húzódott. Óvatosan mozdultam meg, ennek ellenére szinte rögtön megszédültem, de a Jégember utánam kapott, így nem estem össze.
-Azt hiszem, talán az lenne a legjobb, ha bevinnélek a kórházba.-nézett rám komolyan.
-Erre semmi szükség nincsen!-ingattam a fejem.-És amúgy sem érek most rá ilyen csacskaságokra!-házsártoskodtam vele továbbra is.
-Kiira, az ég szerelmére! Egyszer ebben a büdös életben hallgass már rám!-kiabált velem idegesen.
-De akkor szedd össze a dolgaimat, légy szíves!-válaszoltam csendesen egy kis hatásszünet után, és amíg ő megtette amit kértem tőle, visszaültem a lépcsőre, mert szörnyen éreztem magam.
-Indulhatunk?-nézett rám kérdőn, miután a kezembe nyomta a holmimat.
-Igen!-bólintottam, és hagytam, hogy segítsen felállni, majd lassan az autójához vezessen és bevigyen a kórházba.

Az idő vészesen gyorsan pörgött, és hiába terveztem el, hogy amíg arra várunk, hogy valaki megnézze a lábamat, én majd dolgozok, a tervem nem jött össze, ugyanis a fejem majd szét hasadt, és pötyögés helyett inkább, a buksimat Kimi vállára hajtva próbáltam meg piheni. A röntgenfelvételek szerencsére semmiféle törést nem mutattak, de a bokám megrándult, és az orvos a biztonság kedvéért egy sínnel rögzítette. Emellett pedig pihenésre kötelezett, részben a lábam, részben pedig az enyhének még jó indulattal sem mondható agyrázkódás miatt. Teljesen el voltam keseredve, és fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálhatnék, hiszen nem hagyhattam cserben a srácokat. David persze próbált engem megnyugtatni, de sajnos nem járt túl sok sikerrel.
-Ki tudnád nyitni az ajtót?-kérdezte Kimi, amikor a karjában tartva engem, a szobám elé ért.
-Persze!-motyogtam kimerülten, és lehúztam a kártyát a zárban. Kimster az egyik lábával belökte az ajtót, és vigyázva arra, hogy nehogy megüsse a sérült bokámat, bevitt a hálóba, és letett az ágyra. –Köszönöm!-pillantottam rá hálásan.
-Nincs mit köszönnöd!-mosolygott rám.-Szeretéd, hogy veled maradjak?-kérdezte roppant előzékenyen.
-Na még csak az kellene nekem!-vágtam rá kissé meggondolatlanul, és ahogy az arcára néztem, láttam, hogy megrándultak az izmai.
-Semmire nincs szükséged?-kérdezgetett tovább, de most már kicsit hűvösebben.
-Nincs, és ha lesz is, majd megoldom magam a problémámat, vagy szólok Mikkonak!-feleltem ismét meglehetősen ridegen és közömbösen.
-Jó!-húzta el a száját és bólintott.-Akkor megyek! Szia!-köszönt el, és már indult is az ajtó felé.
-Szia!-szóltam utána halkan, majd megvártam, hogy kiérjen a szobából, aztán pedig magamra húztam a takarómat, és hamarosan már aludtam is, ugyanis a belém nyomott fájdalomcsillapítók teljesen elbódítottak, és képtelen voltam már nyitva tartani a szemeimet, még ha ezer és ezer dolgom lett volna is.

15. rész

A Jenninél töltött napok szinte elsuhantak mellettem, és mire rájöttem, hogy ez a gondtalan élet nem tart sajnos örökké, már egy hét is eltelt. Tudtam, hogy azon fáradozik, hogy felvidítson, hogy újra feltöltsön energiával, és azt hiszem, sikerrel zárult ez a terve, hiszen a vele eltöltött napok után úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna. A hét nap alatt, amíg Jennél voltam, Mikko egyszer hívott fel, de miután tudtára adtam, hogy jó helyen vagyok, és valamikor majd hazamegyek, nem keresett többször. Tudta, hogy nyugalomra van szükségem, és arra, hogy alaposan átgondolhassam a kapcsolatunk alakulását. Mindent töviről-hegyire, türelmesen végiggondoltam, és arra az elhatározásra jutottam, hogy hazamegyek és csendesen, szóváltás nélkül megbeszélem a párommal a dolgokat. Rájöttem, hogy talán túlreagáltam Mikko viselkedését, hiszen ő is ember, neki is jár néha, hogy kikapcsolódjon, és azért sem vethetek a szemére semmit, hogy egyszer-egyszer kicsit többet iszik a kelleténél.

A kibékülési szándék által vezérelve indultam el haza, miután megköszöntem Jenninek ezt a felejthetetlen hetet, és ígéretet tettem neki, hogy nem tűnök el nagyon, és hallatok majd magamról hamarosan Több mint hét órás, fárasztó autóút után kimerülten szálltam ki az autóból, miután leparkoltam a házunk előtti járda mellé. Az előtérbe lépve, a bőröndöt a falhoz támasztottam, levetkőztem, majd elindultam hogy felderítsem Mikko hollétét. Sokat nem kellett keresgélnem, hiszen néhány lépés megtétele után, szembe találtam magam a párommal.
-An, kicsim!-ölelt magához hirtelen.-Annyira hiányoztál Drágám!-suttogta a fülembe gyengéden.-Úgy sajnálom hogy ennyire minősíthetetlenül viselkedtem, és hogy úgy beszéltem veled, mintha nem is a barátnőm lennél, hanem…..
-A kutyád?-vontam fel a szemöldököm.
-Igen!-motyogta szégyenlősen.-Ne haragudj rám!-kért engem csendesen.
-Én is bocsánatkéréssel tartozom!-szólaltam meg halkan.-Azt hiszem, kicsit túlreagáltam a dolgokat, és még arra sem adtam időt, hogy megbeszéljük a történteket, egyszerűen csak besértődtem és elmentem itthonról! Sajnálom Mikko!-pillantottam rá bűnbánó szemekkel.
-Szeretlek An!-cirógatta meg az arcomat.
-Én is téged Drágám, én is téged!-suttogtam az ajkai közé, és megcsókoltam őt. Terveim között szerepelt, hogy őszintén bevallom neki, hogy mi történt köztünk Kimivel akkor éjjel, de miután láttam a szerelmet a pillantásában, ezt nem volt erőm megtenni. Úgy éreztem, hogy nem okozhatok ezzel csalódást a páromnak, így aztán a beszéd helyett, hagytam, hogy az érzéseim vegyék át a főszerepet ezen a délutánon, és miközben csókolóztunk, az egyik kezemet a nyaka köré fontam, a másikat pedig a pólója alá csúsztattam, és gyengéden simogatni kezdtem a gerincvonalát. Belenyögött a csókunkba, aztán további célzásra már nem várva, az ölébe kapott, és a hálónk felé indult velem, hogy eltöltsünk egy csodálatos délutánt, és talán éjszakát is…….

A mexikói és jordán rally-t otthonról, a tévé képernyője előtt ülve néztem végig, ugyanis a versenyhelyszínre sem kellett elutaznom, mivel az új kolléganőm csinálta az összes szervezési feladatot. Igazság szerint, elég rosszul esett az, hogy úgy gondolták, ennyi ideig nélkülözik a munkámat, és mondhatni a sértődöttség beszélt belőlem, amikor úgy döntöttem, hogy inkább egyik helyre sem utazom el, gondoltam, majd megoldják maguk amit kifőztek. A Jordán Rally-t követően azonban sorra kaptam a hívásokat tőlük, és arra kértek, térjek vissza, és szedjem ráncba a csipet-csapatot, mert az utóbbi két rallyn minden teljesen szét volt csúszva. Még mindig haragudtam rájuk, ennek ellenére örömmel vetettem bele magam újra a munkába és rögtön elkezdtem kutakodni, szervezkedni, hogy a következő rallyn minden újra flottul menjen.

A versenyhétvégét megelőző szerdán már Törökországban voltam, és miután lepakoltam a szobámban, a kezemben vaskos mappákat tartva, a központba indultam, hogy a kollégáimmal megbeszélhessük a versenyhétvége menetét. Hatalmas mosolyra húzódott a szám, amikor megláttam az udvaron serénykedő srácokat, és vidáman indultam hozzájuk.
-Hello mindenki, na mi újság? Hiányoztam nektek?-köszöntem hangosan, hogy mindenki észrevegyen.
-An!-kiáltották meglepetten a nevem. Ekkor jöttem rá, hogy ők nem tudták, hogy visszajövök.-Te vagy a megmentőnk! Isten hozott újra köztünk!-ölelt magához David, az én egyetlen és legkedvesebb műsorvezetőm.
-Hát örültök nekem?-játszottam a meglepődöttet.-Pedig azt hittem, hogy megtaláltátok a közös hangot Ella kisasszonnyal!-sóhajtottam fel színpadiasan.
-Te teljesen megkattantál ettől a több hetes kényszerpihenőtől!-rázta a fejét rosszallóan Peter, a hangmérnökök gyöngye.
-Na, kössz szépen! Hát ezért jöttem vissza hozzátok?-vágtam csípőre a kezem.
-Jajjj Kislány, tudod hogy csak vicceltem!-nevetett, aztán ő is megölelt engem.-Mindannyiunknak nagyon hiányoztál!-mosolygott rám.
-Na jól van srácok, elég az érzelgős dumából! Munkára!-adtam ki az utasítást, a fiúk pedig máris indultak, hogy végezzék a saját dolgukat. Boldog voltam, hogy ilyen fantasztikus csapattal dolgozhattam, és ekkor jöttem rá igazán, hogy mennyire hiányoztak nekem.

14. rész

-An, jól vagy?-hallottam meg Jenni halk kérdését, mire azonnal felpattant a szemhéjam, és kissé dühösen kezdtem el fürkészni a barátnőm arcát.
-Nem Jenni, nem vagyok jól!-válaszoltam kimérten, még mindig az ajtónak dőlve.-Mit keres itt Kimi?-kérdeztem számonkérően, de cseppet sem határozottan, hiszen úgy remegett a hangom, hogy attól féltem, bármelyik pillanatban elcsuklik.
-Alá kellett írnia egy papírt, és…….és ma itt járt Helsinkiben, így beugrott hozzám!-válaszolta, láthatóan idegesen, és zavarban. Nagyon jól tudtam, hogy nem mond igazat, és mindezt csak azért találta ki, hogy nekem ne kelljen elmondania mi a valóság, de én már átláttam rajta.
-Ne hazudj a szemembe Jenni!-lépkedtem lassan közelebb hozzá.-Miért hívtad ide Kimit?-tettem fel a kérdést, minden szót alaposan kihangsúlyozva.
-Én mondtam már, hogy a papír miatt jött ide, és nem én……
-Jenni!-kiáltottam rá, elveszítve az összes megmaradt türelmemet is.-Ne hazudj már a szemembe! Mondd el az igazat, most rögtön!-parancsoltam rá mérgesen.
-Én csak azért……csak azért hívtam ide őt, mert reméltem, hogy megtudjátok beszélni a dolgokat, és végre te is le tudod tisztázni magadban ezt az egész ügyet!-vallotta be őszintén, és lehajtotta a fejét.
-Óh de jó nekem!-kiabáltam gúnyosan.-A rohadt életbe is! Miért az én lelki világommal foglalkozik újabban mindenki?-tettem fel a költői kérdést, közben erőteljesen hadonászva.
-Látom, hogy mennyire ki vagy borulva mióta Kimi a WRC-ben versenyez és csak segíteni akartam, hogy Neked jobb legyen!-szipogta lehajtott fejjel.
-És annak, hogy helyrehozd az életem, az a módja, hogy a hátam mögött szervezkedsz és idehívod a volt férjedet, akinek úgy nem mellékesen főszerepe volt az életem tönkretételében? Hát köszönöm szépen, ez aztán príma segítség volt!-ordítottam teljesen kikelve magamból. Biztos, hogy ha kívülről látta volna, amit akkor műveltem, megijedtem volna magamtól. Ez a viselkedés soha nem volt rám jellemző, ám ennyi idegeskedés, és nem várt esemény után már tényleg képtelen voltam kontrollálni az érzéseimet és az indulataimat.
-An, kérlek, nem akartam Neked fájdalmat okozni. Bocsáss meg, tényleg csak érted tettem!-próbált meggyőzni a maga igazáról, de láttam rajta, hogy sajnálja, hogy odahívta Kimit, ám most nem éreztem azt, hogy meg tudnék bocsátani neki.
-Azt hittem a barátnőm vagy, hogy megbízhatok benned, és nem fogsz hátba támadni! De tévedtem!-kiabáltam még mindig dühösen.-Nem elég ő nekem? Nem elég, hogy feltűnt a színen és újra összezavarta az évek alatt szépen lassan letisztuló és megnyugvó állóvizet, most még Neked is csavarnod kellett egyet a dolgokon?-kérdeztem már csendesebben és eddig észre sem vettem, de ismét eleredtek a könnyeim is és patakokban folytak le az arcomon. Ekkor nyílott az erkélyajtó és Kimi lépett be a nappaliba. A tekintetünk hirtelen összekapcsolódott, ám én gyorsan elkaptam onnan a pillantásom, és a tenyeremet a homlokomra szorítva, sétálgatni kezdtem föl-alá a helyiségben, és bíztam abban, hogy a „vendégünk” most már elhagyja a házat, mert még a puszta látványától is felkavarodott a gyomrom.
-Nagyon rossz ötlet volt idehívnom téged!-hallottam meg Jenni hangját, amint Kimihez kezdett beszélni. Őszintén szólva, kíváncsi voltam arra, hogy mit reagál a Jégember, ezért erősen fülelni kezdtem.
-Talán igen, de egyszer úgyis tisztáznom kell vele a helyzetet!-adott Kimi, számomra elég meglepő választ.
-Ez igaz, de talán nem itt és nem most!-felelt Jenni mondhatni egészen bölcsen.-Kérlek, most menj el. Nem szeretném, ha még jobban belegázolnánk An lelkébe!-szólította fel a volt férjét a távozásra.
-Ahogy szeretnétek!-reagált Kimi hűvösen.-Sziasztok!-köszönt el. Persze én válaszra sem méltattam őt, és Jennitől is csak egy halk „sziára” futotta. Hallottam, hogy a barátnőm lassan közelebb jön hozzám, és egy pillanatra összerezzentem, amikor a kezét a vállamra tette.
-Sajnálom!-suttogta egészen gyenge hangon.
-Köszönöm!-fordultam meg hirtelen és mélyen a szemébe néztem.
-Mit?-ingatta a fejét meglepetten.
-Hogy kiálltál értem!-válaszoltam komolyan, de a mondat végére érve, megjelent egy nagyon apró, halovány mosoly az arcomon.
-Óhh An!-ölelt magához hirtelen.-Annyira sajnálom, hogy a tudtodon kívül kevertem a dolgokat!-suttogta a fülembe bűnbánóan.
-Semmi baj Jen, semmi baj!-sóhajtottam.-Tudom hogy csak jót akartál, de kérlek többet ne csinálj ilyet!-mosolyogtam rá, miután kibontakoztam az öleléséből.
-Rendben, megígérem, hogy ilyen többet nem fordul elő!-bólintott komolyan.-De most menj, és készülődj össze. Kárpótlásként elviszlek vacsizni az egyik kedvenc helyemre!-kacsintott rám.
-Hmm, mi lenne, ha inkább itthon készítenénk valamit, közösen?-vetettem fel az ötletet.
-Oké!-tette fel megadóan a kezeit.-Ha így szeretnéd, így lesz!-ölelt meg ismét, aztán belém karolt, és elindultunk a konyhába, hogy készítsünk valami vacsorát magunknak Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy inkább lesz beszélgetés, mint főzés, de azért próbálkozni még lehet…

13. rész

Sziasztok! :) Ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig nem hoztam folytit, de másfél hétig szinte semmi időm nem volt, utána pedig valahogy mindig elmaradt a rész kirakása. Remélem, hogy tetszeni fog, és a komihatár még mindig érvényben van! :) Jó olvasást! Puszi:Dahlia

Lassan felé fordítottam a fejem, ám ekkor olyan nem várt meglepetés fogadott, amelyre még álmaimban sem mertem gondolni. Nem Jenni ült ugyanis mellettem, hanem életem legnagyobb bizonytalanságának okozója. Vagy talán ő maga az a bizonytalanság? Hmmm…..erre még nem sikerült rájönnöm az elmúlt nyolc hosszú év alatt sem.
-Mondd Kimi, hogy lehet az, hogy te mindenhol ott vagy, ahol én is ott vagyok?-kérdeztem csendesen, távolba révedő tekintettel.
-Hmm nem is tudom. Talán a Sors akarja így!-válaszolt egy vállrándítás kíséretében.
-Vagy inkább te, nem?-vontam fel a szemöldököm.
-Kinéznéd belőlem, hogy követlek téged?-játszotta a meglepődött férfi szerepét.
-Én már nem tudom, hogy mit nézzek ki belőled és mit ne!-sóhajtottam fel hangosan.-Egyedül csak abban vagyok biztos, hogy teljesen szétzilálod az életem a fel-felbukkanásaiddal!-vallottam be neki teljesen őszintén, ő pedig meglepetten nézett rám.
-Ezek szerint még mindig érzel irántam valamit?-mosolyodott el kicsit kajánul.
-Ki mondta, hogy bármikor is gyengéd érzelmeket tápláltam irántad?!-kaptam fel azonnal a vizet, és szúrós szemekkel fürkésztem az arcát.
-Csiripelték a madarak!-vigyorgott.
-Akkor elég süket és hülye madarakkal találkoztál!-feleltem vissza mérgesen.-Azt pedig melegen ajánlom, hogy fogd be a szádat és tegyél rá egy nagy lakatot is, nehogy véletlenül eljárjon.
-Te most fenyegetsz engem Kiira?-fogta meg hirtelen az állam és maga felé fordította a fejem.
-Eressz!-sziszegtem dühösen, és a karját ellökve, felpattantam a lépcsőről.-Egyébként meg vedd aminek akarod, én csak közöltem a helyzetet Räikkönen! Ha véletlenül csicseregsz Mikkonak a múltról, vagy a tegnap éjszakai csókunkról, esküszöm, hogy kitekerem a nyakad!-mondtam neki szemrebbenés nélkül, és karba vágtam a kezeimet. Felsőbbségesen néztem le rá, de arra nem számítottam, hogy ő is feláll a lépcsőről, és a derekamnál fogva magához ránt.
-Azt csinálok, amit akarok, érted Kislány? Te nekem nem mondod meg, hogy mit tegyek és mit ne!-nézett rám szikrákat lövellő szemekkel.-Ha el akarom mondani a pasidnak, hogy mi történt köztünk, akkor elmondom. És miért ne tenném azt?-vigyorodott el.-Akkor legalább kidobna téged, és máris a karjaimban landolnál!-mosolygott számítóan, majd az ajkait végighúzta a nyakamon, amitől az egész testem megremegett.
-Utállak!-sziszegtem dühösen, és megpróbáltam őt ellökni magamtól, de túl erősen tartott.
-Csak nyugodtan!-nevetett fel kicsit gúnyosan.-Tojok rá az ilyen apró részletekre, nekem csak az a lényeg, hogy az enyém legyél!-jelentette ki ismét, kendőzetlenül, és szemernyi bűntudat nélkül, amiatt, hogy más nőjét akarja megdöngetni.
-Hihetetlen, hogy semmit sem változtál nyolc év alatt. Még mindig olyan önző, és érzéketlen vagy, mint akkor voltál, ráadásul most már az összes szégyenérzet is kiveszett belőled.-szinte köptem a szavakat, de mindvégig a szemébe néztem, hogy tudja, ez nem csak mellébeszélés.
-Te meg még mindig azt hiszed, hogy csodavilágban élsz, és hogy majd megment a Szőke herceg!-fintorgott.-De fel kell világosítsalak, ez a való világ, Édes! Itt nincsen herceg fehér lovon, itt csak olyan pasik vannak, akiknek rettentően fáj rád a foguk, és hidd el, nem kell sok idő, hogy megszerezzenek Téged!-mosolyodott el gúnyosan.-És szépen lassan úgyis az én ágyamban fogsz kikötni, mert rájössz, hogy velem jobb, mint a te drága, Mimóza-lelkű Mikkoddal. Nem tudom, hogy miért próbálsz úgy tenni, mintha haragudnál rám, és gyűlölnél engem, de hogy őszinte legyen nem is izgat, főleg, hogy tudom ez nem így van.-tette hozzá flegmán, és úgy mintha magától értetődő lenne amit összehordott.
-Nyolc éve átkozom a napot, amikor először találkoztam Veled!-reagáltam az iménti megjegyzésére mérgesen.-Lehet, hogy volt melletted néhány szép hetem, de ezek mind csak eltörpülnek amiatt, hogy egy bunkó, egoista barom vagy, aki már akkor, most meg pláne nem tiszteli más érzéseit, és ott gázol át az embereken, ahol csak tud.-folytattam teljesen felidegesítve magam.
-Cccc, de nagy szád lett hirtelen!-jelent meg az arcán egy kaján vigyor.
-Díjaznám, ha kilépnél az életünkből, ha nem követnél engem, és hagynád végre, hogy békében éljek azzal a férfival akit szeretek, és aki érzékeny, romantikus, és mindig biztonságban érezhetem magam a karjai között.-nem volt szép, hogy a párommal pedáloztam, de már nem tudtam hogyan vághatnék vissza Kiminek.
-Hát csak tessék! Itt a lehetőség! Bár szerintem te sem bánnád, ha néha lenne egy mozgalmas és vad éjszakád valaki mással!-cirógatta meg az arcom.
-Szemét!-vágtam a képébe idegesen. Kimi egyszerűen csak felnevetett, és ahogy éreztem, hogy lazul a szorítás a derekam körül, reménykedtem abban, hogy elenged végre, de nem így lett. Odarántott magához, és az ajkait az enyéimre tapasztotta, most azonban észnél voltam, és nem hagytam, hogy elgyengítsen. Ellöktem őt magamtól, és azzal a lendülettel egy csattanós pofont is lekevertem neki, majd se szó, se beszéd, visszarohantam a házba, és az üvegajtó visszahúzva magam után, teljesen feldúlt lelki állapotban dőltem neki annak……