7. rész

-Na most jól figyelj rám Aranyom!-kiabálta dühösen a képembe ez a vipera, miután átcitált a rendelőbe és szinte belökve oda, bevágta maga után az ajtót.-Ha adok neked valami feladatot, akkor melegen ajánlom, hogy azt hibátlanul hajtsd végre és ne próbálj meg kibújni a feladat alól, mert kegyetlenül megtorolom az engedetlenséget! Nem hívhatsz ide senkit, nem trécselhetsz a telefonon, nem pihenhetsz, amíg be nem fejeztél mindent és végképp nem hagyhatod el a helyiséget. Magasról teszek arra, hogy éhes vagy, fáradt vagy, vagy végighisztized a napot a pitiáner butaságaid miatt! Egyéni szoc.probléma! Ja, és nyugodtan rohanhatsz apádhoz, a főnőkúrhoz, sőt felőlem még a „kis herceghez” is, és rinyálhatsz nekik, meg panaszkodhatsz arra, hogy a csúnya gonosz asszisztens néni jól megdolgoztat téged. Úgysem fognak hinni egy ilyen kis újoncnak, aki semmit sem tud az itteni szabályokról. Meg aztán miért is kérdőjeleznék, meg az ÉN szavam? Összegezve Csillagom, csinálhatsz te akármit, ficánkolhatsz össze-vissza, akkors sem fogsz itt semmit elérni, és ha nem akarod, hogy még keményebben dolgoztassalak, akkor nyikkanás nélkül elvégzed a számodra kijelölt feladatokat. Fogtad az adást Aranyom?-olyan szöveget levágott ott előttem, hogy köpni-nyeli nem tudtam hirtelen. Nagy szemekkel bámultam az előttem álló nőre, akinek immáron nem csak a haja volt rikítóan vörös, hanem az egész feje is. Úgy festett, mint valami jól felmérgelt pulykakakas.
-Tisztán és érthetően!-feleltem neki kissé élesen és továbbra is farkasszemet néztem vele.
-Remek!-vágta rá. –Akkor máris nekifoghatsz az új feladatodnak!-jelentette ki az arcán gonosz mosollyal.-Azt hiszem kellőképpen belejöttél a pakolásba, és én nem is szeretném megtörni ezt a lendületet, sőt, inkább támogatlak, méghozzá azzal, hogy már előkészítettem neked a gépet és csak annyi lenne a dolgod, hogy az összes csapattag adatait helyre teszed, átjavítod, frissíted az eredményeket. Ez gyerekjáték! Ha jól dolgozol, a következő versenyhétvégén kész leszel ezzel az aprócska feladattal!-jelentette ki és ördögien felnevetett. –Ja, de jut is eszembe, mielőtt ennek nekifognál, odaraktam az asztalra egy listát a kifogyó félben lévő gyógyszerekről. Rendeld meg ezekből, az összeírt mennyiséget. Értetted?-pillantott rám lenézően és egy gúnyos grimasz futott végig a arcán.
-De mégis honnan?-csattantam fel, immáron kifogyva minden türelmességemből és toleranciámból, amit ezzel az undok nőszeméllyel szemben állítottam.
-Találd fel magad!-bökte oda könnyedén, majd szokásához híven, a hátsóját riszálva elhagyta a helyiséget. Üresen néztem utána és a fejrázáson kívül semmi másra nem voltam képes. Nem akartam elhinni, hogy ez a valóság, még mindig reménykedtem benne, hogy ez csak egy rossz álom, és ha felébredek, akkor olyan munkahelyen találom magam, ahol van egy kedves főnököm, aki nem zúdítja a nyakamba az összes feladatot és nem beszél úgy velem, mint egy idióta, szerencsétlen, agyilag leamortizált hülyével. Rá kellett jönnöm azonban, hogy ez nagyon is a valóság, és hogyha nem állok neki a kiszabott munkának, akkor még jövő év ilyenkor sem leszek kész vele, így aztán vettem egy nagy levegőt és a számítógéphez vonszoltam magam.

Órák óta dolgoztam már és nem is figyeltem mennyi az idő, de amire feleszméltem, kinnt már kezdett alkonyodni és a kitárt ablakon is egyre hűvösebb levegő áramlott be. Pár perc erejéig felálltam az asztaltól és kinyújtóztattam kissé elmacskásoodott tagjaimat. Fejkörzéseket csináltam éppen, amikor váratlanul kopogott valaki, majd azzal a lendülettel már nyitotta is az ajtót.
-Nora! Segítened kell!-Tommi szinte berontott a rendelőbe, és segélykérően pillantott rám.
-Mi az? Mi történt?-kérdeztem kissé értetlenül, de amikor a kezére vándorolt a pillantásom, nem volt szükségem több magyarázatra. –Ülj le oda!-mutattam rá az asztal mellett álló székek egyikére, aztán gyorsan kezet mostam, és előkerestem néhány kötszert, fertőtlenítőt és a „beavatkozáshoz” szükséges dolgokat.-Mi a jó eget csináltál?-kérdeztem tőle döbbenten, miközben levettem a tenyeréről a vér áztatta rongyot.
-Segíteni akartam Tinának a büfében, de az lett a vége, hogy eltörtem egy poharat és amilyen béna vagyok, sikeült beletenyerelnm!-hadarta el egy szuszra a mondatot.
-Tommi, ez nagyon csúnya! Össze kellene varrni!-jelentettem ki határozottan, miután alaposan szemügyre vettem az eléggé mély vágást, amiből még mindig ömlött a vér.
-Jajj ne, kérlek, csak azt ne!-ellenkezett azonnal.
-Megteszem, ami tőlem telik, de nem ígérek semmit!-ráztam meg a fejem, és közben serényen igyekeztem elállítani a vérzést. Elég nehéz feladatnak bizonyult , de szerencsére sikerült.
-Ez most kicsit csípni fog!-suttogtam neki, miközben fertőtlenítettem a sérülését.
-Áúú!-sziszegett fájdalmasan, és megpróbálta el-elhúzni a kezét, de én ezt megakadályoztam.
-Megpróbáljuk ragasztóval összehúzni a sebet, de ha így nem fog működni a dolog, akkor muszáj lesz összevarrni!-tudattam vele a tényállást és hozzáláttam a seb összehúzatásához.
-Mindegy, hogy mit csinálsz Nora, csak tűt ne hozz!-fintorgott.
-Na, ez kész is! Leragasztom, és kapsz rá egy csinos kis kötést is. Víznek nem szabad hozzá érnie és lehetőleg ne feszítsd szét nagyon a tenyered!-intettem őt óvatosságra, miközben már az „utómunkálatokat” végeztem.
-Hálás köszönet, amiért megmentetted a kezem!-pislogott rám azokkal a szép kék szemeivel.
-Ugyanmár!-nevettem fel.-Ez a dolgom!-mosolyogtam rá, aztán alaposan megmostam a kezem és visszapakoltam a dolgokat a helyükre.
-Késő van már, apukád pedig nem olyan rég elment! Mi lenne, ha hazavinnélek?-ajánlotta fel kedvesen.
-Így akarsz vezetni?-pillantottam a sérült végtagjára.
-Egy autóval azért még elbírok!-vágta rá, kicsit sem meghazuttolva férfiúi hiúságát.
-Hát jó, de csak egy feltétellel!-emeltem fel a mutatóujjam.
-Mi lenne az?-sóhajtott fel jól hallhatóan.
-Én vezetek a házunkig!-vigyorogtam rá.
-Jól van, legyen! Győztél!-biggyesztette az alsó ajkát és a nadrágzsebéből előkotort slusszkulcsot a kinyújtott tenyerembe tette. Jóízűen felkacagtam, aztán felkaptam a táskám és Tomival együtt elindultunk az immáron csendes home-on át, a parkoló felé.