15. rész

A riadt pillantásából már tudtam, menekülni akar, ám ezt én nem hagyhattam. Megragadtam a karját, mire azonnal visszafordult és döbbenten nézett rám.
-Gyere velem!-súgtam a fülébe és elkezdtem húzni a vizsgáló felé. Nem ellenkezett, azt hiszem tudta, hogy ezúttal elvesztette a velem folytatott csatát.
-Nora, kérlek! Nincs kedvem most semmihez és senkihez!-kezdett el durcázni, amikor beértünk a helyiségbe, és leültettem az egyik székre.
-Tudom, nem vagyok valami szórakoztató társaság, és nincs hozzám túl sok hangulatod, én viszont nem bírom nézni, ahogy szenvedsz és eszed magad valami miatt!-mondtam el neki őszintén a véleményem, és leültem vele szembe.
-Ne értsd félre Nora, nem arról van só, hogy nem kedvellek téged, vagy a társaságod, egyszerűen csak nem akarok most senkivel sem beszélni!-hajtotta le a fejét.
-Az időmérő miatt vagy ennyire kiborulva? Még semmi sincsen veszve, és tudom, hogy képes vagy előrébb jönni és akár még…….
-Nem!-vágott közbe hirtelen.-A kvalifikációnak semmi köze a mostani állapotomhoz!-rázta meg a fejét.
-Na jó, ha harapófogóval kell is kihúznom belőled az okát a szomorúságodnak, akkoris megtudom, hogy miért vagy ilyen!-jelentettem ki egy sóhajtás kíséretében.-Ha esetleg attól félnél, hogy elmondom valakinek is, amit mi itt most beszélünk, akkor meg kell hogy nyugtassalak, kötelez a titoktartás, annak ellenére is, hogy még nem vagyok orvos.-néztem mélyen a szemébe és bátorítóan rámosolyogtam.
-Abba kell hagynom a versenyzést!-mondta ki hirtelen, ám nekem nem jutott el ez a mondat az agyamig néhány másodpercig. Nem tudtam és nem is akartam felfogni, amit mondott.
-Mi….miről beszélsz?-kérdeztem össze-vissza dadogva.
-Nem versenyezhetek, mert……mert beteg vagyok!-suttogta teljesen megtörten.
-Ne beszélj ilyeneket Seb, biztosan gyógyítható, legyen szó bármiről is. Ne légy ilyen szkeptikus!-szóltam rá erélyesen és hirtelen felpattantam a helyemről, majd fel-alá kezdtem járkálni idegességemben.-Tudod milyen betegség?-kérdeztem, egy pillanatra megállva, majd tovább folytatva a sétálgatást.
-Sclerosis multiplex!-ahogy kimondta a szavakat, még a vér is megfagyott az ereimben. Egyszeriben megálltam és hitetlenkedve rázni kezdtem a fejem.
-Az nem lehet, nem, nem, nem!-jelentettem ki határozottan, de a hangom vészesen remegett és hiába próbáltam erős maradni a lábaim megrogytak, és csak Sebi reflexeinek köszönhettem, hogy a következő pillanatban már nem a földön voltam.-Mondd, hogy ez csak valami tévedés!-néztem rá könyörögve.
-Bár mondhatnám!-suttogta maga elé és elcsuklott a hangja. Akkor, ott nem tudtam mást tenni, csak magamhoz ölelni őt és megpróbálni a lehetetlent, vagyis kicsit „összekaparni” és lelket önteni belé.
-Nem lesz semmi baj! Mindent megteszünk, hogy a lehető legkönnyebben együtt tudj élni ezzel, ha tényleg ebben a betegségben szenvedsz!-suttogtam a fülébe és megsimogattam a hátát.
-Hogy érted azt, hogy ha tényleg?-pillantott rám könnyes szemekkel.-A vizsgálatok már kimutatták!-sóhajtott fel gondterhelten.
-Milyen tüneteid vannak?-kérdeztem komolyan és közben elkezdtem megkeresni az „aktáját”, amiben a vizsgálati papírjai, illetve adatai voltak.
-Mostanában mindig fáradékony vagyok, sokszor úgy érzem, hogy legszívesebben egész nap aludnék, máskor meg pörgök ezerrel. De ami a legszörnyűbb az egészben, hogy vannak perceim, vagy akár óráim, amikor nem lehet szólni hozzám, mert egy apró kis megjegyzésnél már leharapom a másik fejét.-kezdte el sorolni a panaszait.
-És megkerested a doktorurat emiatt?-kérdezgettem tovább.
-Igen!-bólintott. Vért vett, elküldött MR-re és valami szörnyen kellemetlen és fájdalmas vizsgálatra is.-borzongott meg egy kicsit.
-Lumbal punctio!-vágtam ráe gyből, mire ő értetlenül nézett rám.-Gerincvíz csapolás!-fordítottam le számára közérthető nyelvre.
-Igen, az!-fintorgott.-Szóval ezeket megcsináltatta és ma, az időmérő után a szobájába hívatott. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy ezt kell elmondania, ráadásul pont most, de sajnos nem tud mást tenni.
-Megengeded, hogy vért vegyek tőled? Szeretném látni a laboreredményeidet! Az MR és a lumbal punctio eredményeit megszerzem, de szeretném, ha friss vérkép lenne a kezünkben!-jelentettem ki határozottan. Valamiért olyan érzésem volt, hogy utána kellene járnom ennek az ügynek, mert nem voltam egészen biztos mindenben.
-Persze Nora! Ha ez segíthet!-vonta meg a vállát.
-Ígérem, mindent megteszek, hogy kiderítsem milyen fázisban van a betegséged és hogy milyen módon tudnék segíteni neked!-mosolyogtam rá bíztatóan, miközben a vérvételhez szükséges előkészületeket tettem meg.
-Nem is tudod milyen hálás vagyok neked!-suttogta és nagyot sóhajtott. Szerencsére sikerült elterelnem a figyelmét, így fel sem tűnt neki, hogy már „csapalom” is a vérkészletét.
-Készen is vagyunk!-mosolyogtam rá ismét, miközben egy vattát szorítottam a tű helyére. –Ezt még ma este beviszem az itteni kórházba, úgyhogy holnap már többet fogunk tudni!
-Rendben!-bólintott.-Megyek, nem zavarlak tovább. Gondolom rengeteg dolgod lenne még!-állt fel a helyéről.
-Most semmi sem fontosabb annál, hogy kiderítsük, milyen folyamatok játszódnak le a szervezetedben! Menj vissza a hotelbe és pihend ki magad! Holnap szükség lesz az erődre! Hosszú verseny lesz!
-Elvigyelek téged is?-ajánlotta fel, visszafordulva az ajtóból.
-Köszönöm, kedves vagy, de apuval megyek ma!-mosolyogtam rá.
-Hát jól van, akkor jó éjszakát!-búcsúzott!
-Jó Éjt Seb!-köszöntem el tőle, majd ahogy elhagyta a helyiséget, lerogytam egy székre és csak üresen néztem magam elé, aztán egyszer csak kitört belőlem a sírás, ami már a beszélgetésünk kezdete óta fojtogatott………