90. rész

Bár kezdetben még nem éreztem semmit, ahogy a fájdalomcsillapító hatása elmúlt, iszonyatosan fájni kezdett szinte minden porcikám. A fejem lüktetett, a bokám és a csuklóm sajgott a fájdalomtól és arról már nem is szólva, hogy minden egyes legővétel maga volt a pokol. Úgy éreztem, hogy leszakad a mellkasom és hiába mozdultam akármerre, a fájdalom nem akart szűnni. Ám a fizikai sérülések eltörpültek a lelki sebek mélysége mellett. Hiába próbált Kimi, és az engem meglátogató Anna, Hanna és Seb szóval tartani, amikor ébren voltam, nem voltam képes figyelni rájuk. Kimster Emmát is behozta hozzám, aminek nagyon örültem, azonban mostmég valahogy a lányom sem tudta elfelejtetni velem a történteket. Próbáltam nem mutatni, de tudtam, hogy teljesen összetörtem……megint.
A rengeteg pihenésnek köszönhetően, egy hét kórházi kezelés után az orvos hazaengedett. Kimi nagyon figyelmes volt, talán kicsit túlzottan is és a nap 24 órájának minden percében a kívánságomat leste.

Egy, Emma nyűgössége miatt ébren töltött éjszaka után a párommal mindketten elég fáradtak voltunk, ezért úgy döntöttünk, hogy ledőlünk pihenni. Kimster, ahogy letette a fejét a párnára, szinte rögtön álomba szenderült, én viszont képtelen voltam elaludni. Forogtam jobbra-balra, már amennyire lehetőségeim engedték, de mind hiába, nem jött álom a szememre. Ellenben folyamatosan kattogott az agyam és még mindig a napokkal ezelőtti eseményeken godolkodtam. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy lezárjam magamban a dolgot. Teljesen váratlanul, fogtam magam, és óvatosan, hogy Kimit fel ne ébresszen, kikászálódtam az ágyból, felvettem egy vastagabb farmert, és egy sötétszürke garbót, majd halkan kiosontam a szobából és a földszintre mentem. A lábamra húztam az egyik csizmámat, felvettem a télikabátom és egy sapkát is a fejembe húztam, aztán elindultam, hogy végre kicsit egyedül lehessek és nyugodtan átgondolhasak mindent………

Volt a közelben egy gyönyörű és viszonylag nyugodt parkocska, amit még az első Baar-ban töltött évem folyamán fedeztem fel. Mondhatni, már törzshelyemnek számított egy padocska, ami két fűzfa behajló ágai mögött bújt meg. Egy apró mosoly jelent meg az arcmon, amikor megláttam, hogy még mindig a helyén áll az ülő alkalmatosság és senki nem foglalja el. A kezemmel lesöpörtem róla a vastag hótakarót, aztán leültem és a gondolataimba mélyedtem. Szükségem volt már arra, hogy kicsit egyedül legyek, és végiggondolhassam a történteket, amik megint annyira padlóra küldtek.
Kegyetlenül fájt, hogy elveszítettem a kisbabát, úgy, hogy tulajdonképpen csak sejtéseim voltak arról, hogy ő növekedik a pocakomban. Úgy éreztem, hogy csalódást okoztam Kiminek azzal, hogy nem adtam meg az esélyt neki arra, hogy velem legyen a terhesség időszakában, vagy hogy láthassa a második gyerekének a születését. Ráadásul egyre inkább azt gondoltam, hogy semmirevaló anya vagyok, és nagyon féltem attól, hogy Emmát sem leszek képes méltó módon felnevelni……
Elözönlötték a fejemet a gondolatok, és már olyannyira nem tudtam rendezni őket, hogy egyszeriben eleredtek a könnyeim, és csak erőtlenül hagytam, hogy végigfollyanak az arcomon.

Sírdogálva, még mindig összekuszálódott gondolatokkal üldögéltem ott a padon, mit sem törődve azzal, hogy közben hatalmas pelyhek hullottak alá az égből, vagy hogy már kezdett besötétedni. Fázósan húztam össze magam és felnéztem az égre, amely szürke volt az azt takaró hatalmas hófelhőtől.
-Gina!-hallottam meg hirtelen a nevem és a hang irányába fordultam.-Végre, hogy megvagy!-szakadt fel egy megkönnyebbült sóhaj a mellettem álló, kissé morcos pillantásokkal méregető párom mellkasából.-Már felkutattam érted fél Svájcot! Tudod mennyire aggódtunk?-kérdezte kissé szemrehányóan.
-Sajnálom!-suttogtam alig hallhatóan és lehajtottam a fejem, hogy ne láthassa a szememben megcsillanó könnycseppeket. Néhány másodperc múlva leült mellém, és szó nélkül átkarolt, a fejemet pedig odahúzta a vállára.
-Nincs semmi baj Kicsim!-súgta a fülembe gyengéden és megsimogatta a hátam.-Csak mondd el kérlek, hogy miért tűntél el egy szó nélkül!
-Muszáj volt kicsit egyedül lennem-mondtam halkan, közben kicsit elhúzódva tőle.-Át kellett gondolnom a történteket.-ingattam a fejem szomorúan.
-Még mindig ezen rágod magad Édesem? Azt hittem sikerült már átbeszélnünk mindent!-húzta el a száját.
-Kimi, én olyan rossz anya vagyok!-tört ki belőlem a sírás, és az arcomat a vállába fúrtam.-És tudom, hogy te is csalódtál bennem!-tettem hozzá hüppögve.
-Nézz a szemembe!-tolt el kicsit magától és óvatosan megfogta a vállaimat.-Soha, de soha nem csalódtam és nem is fogok csalódni benned, sőt tisztellek téged, amiért ennyi szörnyűség után is képes vagy helytállni, és nem is akárhogyan. Úgy kellett felnőnöd, hogy a szüleid nem éltek, helyt kellett állnod a magánéletedben, és a tanulmányaidban, majd a munkádban egyaránt. Erős tudtál maradni, amikor elhagytalak, és képes voltál nélkülem átvészelni a terhességet, megszülted Emmát és egyedül nevelted őt. A balesetetek után , még repedt bordákkal, kimerülve is ott ültél mellette, és támogattad őt. Büszke lehet arra a lányunk, hogy ilyen csodálatos nő az édesanyja. És én is az lehet, sőt az is vagyok, hogy ilyen kitartó, erős nőt tudok a páromnak és a gyerekem édesanyjának. Hálával tartozom neked azért, hogy beléptél az életembe, és megtiszteltetés nekem az, hogy kitűntetsz a szerelmeddel!-mondta érzelmektől fűtötten, mindvégig a szemembe nézve. E szavak után képtelen lettem volna bármit is mondani, hiszen az érzéseket, amik a szívembe költöztek, nem lehetett kifejezni néhány elcsépelt mondattal. Ismét sírni kezdtem, ám most a boldogság csalogatta elő a szemeimből a könnyeket. Kimi rám mosolygott, majd szorosan magához ölelt és hagyta, hogy kisírjam magam a vállára borulva.
-Köszönöm, köszönöm, köszönöm!-rebegtem hálásan, amint kicsit távolabb húzódtam tőle.
-Nagyon szeretlek!-mosolygott rám édesen és finoman szájon csókolt.
-Én is téged!-suttogtam, a homlokomat az övének támasztva.
-Menjünk haza, Emma már nagyon hiányol téged!-fogta meg a kezem és felhúzott a padról.
-Hálás vagyok Istennek, hogy kaphattam egy ilyen fantasztkus férfit, akit a páromnak mondhatok, és hogy lehet tőle, egy tündéri kislányom!-mosolyogtam szerelmesen Kimire, aztán hozzábújtam és lassan, andalogva indultunk hazafelé, újra kiegyensúlyozottan és boldogan.

89. rész

Amikor felébredtem nem éreztem semmi mást azon kívül, hogy iszonyatosan lüktetett a fejem, és ahogy a szemeimmel végigpásztáztam a terepet, láttam, hogy egy fehér falú, és berendezésű szobában fekszem, és a levegőbe szagolva, éreztem a fertőtlenítő kellemetlen és fojtó szagát, amire egy fintort futott végig az arcomon. Rögtön rájöhettem, hogy kórházban vagyok, csak azt nem értettem miért. Megpróbáltam felülni, de a gravitáció törvényének és egy erős kéznek köszönhetően azonnal „visszazuhantam” a párnára.
-Szia Kicsim!-hallottam oldalról a párom lágyan csengő hangját. Lassan felé fordítottam a fejem és megláttam Kimit, ám kicsit elmosódott körvonalakkal. Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött ki a torkomon, ugyanis az teljesn ki volt száradva. A párom azonnal tudta, hogy mi a gondom, és már nyúlt is az éjjeliszekrényen álló, vízzel megtöltött pohár felé.-Csak lassan, óvatosan!-mondta féltően és picit megemelt, majd a számhoz tartotta a poharat és addig ott hagyta, amíg nem ki nem ittam a teljes tartalmát.
-Köszönöm!-súgtam gyenge, elhaló hangon, miközben visszafeküdtem a puha ágyneműre.-Miért vagyok itt?-kérdeztem még mindig kábán.-És miért nem érzek semmit?-tettem fel a következő kérdést is azonnal, kisebb pánikba esve.
-Jenni!-szinte köpte a volt felesége nevét, és ahogy a szemébe néztem, láthattam a mérhetetlen düh, a féltés és a fájdalom kissé zavaros egyvelegét.-A pótkulccsal bement a házunkba és lelökött a lépcsőn! Az én hibám az egész, lehetett volna annyi eszem, hogy nem teszem olyan helyre a kulcsot, ahol bárki megtalálhatja!-csapott rá idegesen a fotel karfájára.
-Ne hibáztasd magad!-suttogtam, és a hüvelykujjammal megcirógattam a kézfejét.-Inkább mondd el végre, hogy miért nem érzek semmit? Lebénultam?-kérdeztem rá őszintén a fejemben megfogalmazódó kérdésre, ám a választól nagyon féltem.
-Nem, és ne is mondj ilyet!-vágta rá azonnal, roppant határozottan. –Rengeteg fájdalomcsillapítót kaptál, ezért nem érzel semmit. Két bordád eltört, egy megrepedt és elég súlyos agyrázkódást szenvedtél!-közölte a diagnózist, ami nem volt túl bíztató.
-Gyűlölöm, annyira gyűlölöm!-sziszegtem irtózatosan mérgesen, és a szabad kezemmel rácsaptam az ágyra.-Miért akar tönkretenni minket?-kérdeztem elkeseredetten és egyszeriben kibuggyantak a könnyek a szememből.
-Nem tudom Édesem, nem tudom!-súgta Kimster a fülembe, miközben átölelt, már amennyire erre lehetőségünk nyílt. Néhány perc múlva elhúzódott tőlem és ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy azok könnyektől csillognak.
-Miért sírsz Kimi? Mit nem mondtál még el? Emmát is bántotta az a vipera?-hadartam a kérdéseket idegesen és türelmetlenül vártam a válaszokat.
-Nem, nem Emmát!-rázta meg a fejét és nagyot sóhajtott, ám ezzel a mozdulattal sem tudta elkerülni, hogy a könnyek végigfollyanak az arcán.
-Kimi, miért kínzol még te is? Mondd el végre!-néztem rá könyörgő szemekkel.
-Nagyon kérlek, könyörgöm neked, ne borulj ki attóll, amit mondani fogok! Nincsen veszve még semmi, nem ez volt az utolsó lehetőségünk!-suttogta, miközben két keze közé fogta az arcomat.
-Mondd már!-próbáltam erélyesebben rászólni, de a hangom elcsuklott a felszólítás közben.
-Jenni megfosztott minket attól a boldogságtól, hogy 8 hónap múlva a karunkban tartsuk a második gyerekünket! 5 hetes terhes voltál, de elment a baba! Annyira sajnálom Kicsim!-suttogta remegő hangon és fájdalmas tekintettel nézett rám. A szoba forogni kezdett velem, én pedig nem tdtam ez ellen semmit sem tenni, csak erőtlenül hagytam, hogy eluralkodjon felettem ez az érzés. Képtelen voltam felfogni, amit Kimi mondott, megint azzal próbáltam hitegeni magam, hogy ez csak egy rémálom, amiből nemokára felébredek. De hiába volt minden próbálkozásom, tudtam, hogy csak az elkeseredettség próbálja ezt elhitetni velem. Percekig csak tehetetlenül feküdtem az ágyban, nem tudtam semmit sem tenni, aztán ahogy szépen lassan feleszméltem és eljutottak a tudatomig a párom szavai, váratlanul sírni kezdtem, és görcsösen kapaszkodtam a takaró szélébe.
-Ez nem lehet! Nem! Mondd, hogy csak tévedtél, hogy vicceltél, vagy valamit!-zokogtam keservesen, mire Kimi azonnal átölelt és simogatni kezdte a hajam.
-Bár mondhatnám, hogy ez csak egy félreértés, de sajnos nem!-suttogta a fülembe kissé rekedt és továbbra is remegő hangon.
-Nem is ismertem őt, és máris elveszítettem!-mondtam a sírástól elfulló hangon.-Csapnivaló anya vagyok, nem tudtam vigyázni még a meg sem született gyerekemre sem!
-Szívem! Azonnal felejtsd el ezt a butaságot, nem szabad magadat hibáztatnod! Ennek csak és kizárólag egy ember az oka, de ezt nem fogja szárazon megúszni! Ha kell, a végsőkig elmegyek azért, hogy megfizessen az összes tettéért ez az álnok szuka! Nem hagyom, hogy bűntetlenül megússza!-jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
-Ne beszélj róla, kérlek! Csak ölelj meg!-zokogtam ismét erőteljesebben és elkeseredésemben már Kimi pulóverébe kapaszkodtam. –Miért a babának kellett elmennie, miért nem haltam meg inkább én?
-Csssss, ne, ne, nem szabad ilyeneket mondanod és magadat hibáztatnod! Ott van nekünk a mi kis Hercegnőnk, Emma és annyi sok szép dolog vár még ránk, és rengeteg lehetőségünk lehet még, és lesz is még, hogy kisababánk legyen!-suttogta a fülembe nyugtatóan és még szorosabban a karjaiba zárt, majd lassan ringatni kezdett………

88. rész

Nyugodt, csendes életet éltünk mi hárman a svájci „házikónkban”. Sokat sétáltunk, játszottunk Emmával és kiélveztünk minden egyes pillanatot, amit ismét együtt tölthettünk. Persze, ez az idilli hangulat is megtört egyszer, méghozzá azzal, hogy Kiminek el kellett utaznia a tesztekre. Tisztában voltunk vele, hogy ez a pillanat is eljön, mégis nehezen tudtunk elszakadni egymástól, mégha csak néhány napra is. Láttam Kimsteren, hogy fájó szívvel megy el a tesztekre, ami köszönhető volt annak, hogy a lányával pár hét alatt szészakíthatatlan köteléket sikerült kialakítania, aminek én őszintén örültem. Amellett, hogy Emet rajongással szerette, velem is éreztette, hogy milyen fontos vagyok számára. Nem telt el úgy nap, hogy ne súgta volna a fülembe mennyire szeret, és mennyire szüksége van rám, és ezek a szavak mindig jóleső melegséggel töltötték el a szívemet.

Azt mondják, „nincsen rózsa tövis nélkül”, és ez valóban igaz is. Azt hittük a boldogságunkat nem tudja beárnyékolni semmi, csak arra nem számítottunk, hogy a média, főleg a bulvár része kiszagolja, hogy Kiminek van egy gyereke. Napokig folytak a találgatások, hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb cikkek láttak napvilágot, mígnem aztán a párom tiszta vizet nem öntött a pohárba. Ő maga mondta el, hogy elvált Jennitől, és valóban igaz, hogy van egy gyereke-még azt is elmondta, hogy lánya-de leszögezte, vagyis inkább megkérte az összes újságírót, és fotóst, hogy ne zargassanak minket, ne kérjenek interjúkat, és hagyják, hogy éljük a mi saját kis életünket, és engedjék meg, hogy majd csak akkor mutatkozzunk kamerák előtt, ha már úgy érezzük, készen állunk rá.
Őszintén szólva, meglepett Kimi határozottsága és ilyen mértékű nyitottsága, de mérhetetlenül jól esett, hogy kiállt mellettünk, és megvédett minket, és ezért hálás voltam neki, és az iránta érzett szerelmem még inkább megerősödött.

Szinte észrevétlenül jött el a február és ezzel az új év első WRC futama is, amit Svédországban rendeztek. Kimi rebesgette, hogy örülne, ha vele tartanánk, én azonban még nem voltam felkészülve a nyilvános szereplésre és Emmát sem szerettem volna kitenni olyan megpróbáltatásoknak, mint hogy egy olyan helyszínen kelljen hallgatni az autók fülsüketítő hangját, ahol ráadásul csak úgy repkednek a mínuszok.Persze megígértem, hogy nagyon fogunk drukkolni neki és figyelemmel kövejük az eeményeket, és teljesítettük is ezt. Én még mindig nem tudta elvonatkoztatni az évekkel, illetve a nem egész két hónppal ezelőtt történt eseményektől, ám Emmának felettébb tetszett a műsor és mindig kedves kis kacajjal valamint önfeledt tapsikolással fogadta, mikor meglátta az apukáját a tv-ben.

Engem őszintén meglepett, hogy Kimi már a versenyt követő hétfő délelőtt hazaért, ráadásul úgy, hogy abban a hitben éltem, csak kedden érkezik. A korábbi jövetelének most kifejezetten örültem, ugyanis engem ledöntött a lábamról egy makacs nátha, ráadásul Emma szokatlanul nyűgös volt az éjszakák folyamán, így ez a hétvége engem teljesen kimerített. Kedden délelőtt elküldtem Kimstert a gyógyszertárba, ugyanis sikerült kifogynunk a különböző bogyókból, és a kis Hercegnő által fogyaztott tápszerből is. Emma ismét elég nyűgöske volt, ezért kénytelen volam ott ülni mellette és megpróbálni elaltatni őt, ez azonban nem bizonyuilt túl sikeres vállakozásnak.
-Kicsi Hercegnőm, próbálj meg aludni picikét!-simogattam meg a pofiját már sokadszorra, ő azonban még mindig sírdogált. –Tudod Emmácska, anyuci is szeretne kicsit lepihenni, mert…
-Lám-lám, azt hittem ez a lány Jéghercegnő lesz, nem Hisztihercegnő!-amikor meghallottam azt a gyűlölt hangot, egyszerre megdermedtem, és az egész testem remegni kezdett. Hitegettem magam, hogy ez csak egy lidérces álom, és ha megfordulok, vége lesz…..de nem. Az a nő ott állt a picur szobájának ajtajában és kegyetlen pillantásokkal méregetett minket.
-Te…..te meg mit keresel itt és hogy jöttél be a házunkba?-kérdeztem meg mérhetetlen haragra gerjedve és tettem egy lépést felé.
-Hmm, ismerem a férjem, és a pótkulcs eldugási szokásait!-ült ki egy gonosz mosoly az arcára.
-Kimi már nem a férjed!-csattantam fel dühösen.
-Ja bocsika tényleg, már a te papucsod!-nevetett fel szarkasztikusan.
-Mit akarsz itt? Miért nem tudsz végre eltűnni az életünkből?-kezdtem el kiabálni vele, amit Emma keserves sírással fogaott.
-Gondoltam, meglátogatom a legifjabb Räikkönent!-mondta ismét egy gúnyos vigyorral.
-Takarodj innen!-mutattam kifelé és hirtelen annyira felbőszített ez a szemét szuka, hogy határozott léptekkel megndutam felé, és sikerült őt szinte kilöknöm a folyosóra.
-Ugye nem akarod, hogy feljelentselek tetsi sértésért?-vicsorgott dühösen és villámló szemekkel nézett rám.
-Te csak ne fenyegess engem!-emeltem fel a mutatóujjam és felé indultam, ő pedig hátrálni kezdett.-Tünj már el az életünkből, hagyj végre békén minket, hagyd, hogy éljük a közös életünket, te pedig találj egy szerencsétlent, akit le tudsz húzni, és lesz olyan hülye, hogy veled tengeti a mindennapjait!-kiabáltam vele iszonyatosan dühösen és lassan lépkedtem felé, ezzel már egészen a lépcső sarkáig szorítva őt.
-Jahjj Édesem, már meg is találtam a megfelelő alanyt!-nevetett fel ördögien, miközben forogni kezdett, így most én kerültem a legfelső lépcsőfokra.-Hidd el, Kimi tökéletesen boldog lesz mellettem, főleg miután azt a kis fattyút bezáratom valami bentlakásos iskolába! Rád pedig aztán a legkevésbé sincsen szükség, úgyhogy…….A soha viszont nem látásra!-vigyorgott rám gonoszan, és mielőtt észbekaphattam volna, már meglökött a vállamnál, én pedig elveszítettem az egyensúlyom és gurulni kezdtem lefelé a lépcsőn. Hirtelen még fájdalmat sem éreztem, csak azt hogy egyre lejjebb és lejjebb érek, majd amikor földet értem a hideg taposón, egy pillanatra felvillan előttem Emma és Kimi képe, majd elsötétült minden……..

87. rész

-Te!-mutatott rám Kimi fújtatva, és határozott lépésekkel felém indult.
-Ééén?-mutattam magamra és ártatlanul megrebegtettem a szempillámat, de azért a biztonság kedvéért lassan hátrálni kezdtem.
-Kigúnyolod a konyhai szaktudásom?-kérdezte felháborodottan, majd hirtelen közelebb lépett, vagy lehet, hogy azt már ugrásnak is lehet nevezni, aztán megragadta a derekam és szorosan magához húzott.
-Hát tennék én ilyet az egyetlen, drága szerelmemmel?-bazsalyogtam roppant tüneményesen és továbbra is a szempillarebegtetéssel próbáltam menteni a menthetőt. Mint kiderült, hiába való volt a próbálkozásom……Kimi nem kis meglepetésemre az ajkait az enyéimre tapasztotta, k özben pedig az ujjaival a gerincvonalamat cirógatta. Egy elfojtott sóhaj tört fel a mellkasomból, azonban ez nem lehetett túl hosszú, ugyanis Kimster egyszeriben abbahagyta a kényeztetést, és elkezdett csikizni. Azonnal sikítozni kezdtem, amit a többiek ismét vidám nevetéssel fogadtak, én viszont szabadulni akartam a két erős kar közül.
-Kimi, nee, kérlek!-lihegtem teljesen kifáradva, és kissé összegörnyedve a fájdalomtól, ami a bordáimba nyillalt.-Könyörülj szegény fejemnek!-pislogtam rá boci szemekkel.
-Háát, na jó……egye fene, feloldozlak a további büntetés alól!-jelentette ki felsőbbségesen.
-Óhh, hálásan köszö….nöm!-suttogtam még mindig lihegve, és mire a mondat végére értem, úgy éreztem, hogy elfogy az erőm, és hirtelen megrogytak a lábaim, azonban Kimster rögtön észlelte, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, és utánam kapott.
-Héé, jól vagy?-kérdezte aggódva.
-Azt hiszem…..igen!-bólintottam lassan és hagytam, hogy visszavezessen a székemhez.
-Ne haragudjatok, hogy beleszólok, de ez nem volt a legjobb ötlet. Valószínűleg még nem jöttek helyre a repedt bordái, és egy ilyen futkorászás nagyon sok erőt ki tud venni az emberből, hiszen levegőt csak nehezen kap!-magyarázta Anna, és a féltés mellett némi feddés is csengett a hangjában.
-Tudom, nem kellett volna, hülye vagyok, sajnálom!-nézett rám Kimi bocsánatkérően.
-Nincs smmi baj, mindjárt jobb lesz!-mosolyogtam rá bíztatan és pár pillanat erejéig az oldalamhoz szorítottam a kezem.
-Biztos minden rendben?-hangzott Sebastian hangja a háttérből.
-Srácok! Jól vagyok!-teremtettem le őket egyszeriben, aztán egy mélyet lélegezve visszafordultam az asztalhoz. –Ne fújjuk fel ennyire ezt a megszédülést! Nem történt semmi különös!-pillantottam rájuk jelentőségteljesen.-Inkább lássunk hozzá az ebédhez! Jó étvágyat!-mosolyogtam, aztán én is mertem magamnak a még mindig gőzőlgő halászléből.
-Hugi, ez egyszerűen mennyi!-szólalt meg a bátyám lelkesen, miután még az utolsó csepp levest is kinyalta a tányérjából.
-Köszi! Tudom, van még hova fejlődnöm, de azért igyekeztem!-nevettem fel vidáman.-Ha már nem kértek, akkor összeszednénk a levesestányérokat, és hozom a főételt!-néztem végig kérdőn a társaságon.
-Szerintem kijelenthetem a többiek nevében is, hogy mi akkor sem haragszunk meg, ha már semmit nem hozol! Degeszre ettük magunkat!-vigyorgott Sebastian barátunk és megsimogatta a hasát. „Rosszallóan” megráztam a fejem, aztán felálltam az asztaltól, összeszedegettem a koszos tányérokat és bevittem őket a konyhába. Miközben a ropogósra sült csirkemelleket, a párolt riszt és salátát pakolgattam a tányérokra, hallottam, hogy a srácok ugratni kezdték Kimstert, és ezen nekem is nevetnem kellett. Megszomjaztam az ételek szervírozása közben, ezért még mielőtt kivittem volna a vendégeinknek a főétellel roskadozásik megpakolt tányérokat, gondoltam iszom egy pohár vizet. Lecsavartam egy eddig még bontatlan üvegről a kupakot és tölteni szerettem volna magamnak, ekkor azonban hirtelen két erős kar fonódott a derekam köré, a tulajdonosa pedig csókolgatni kezdte a nyakam. A váratlan esemény annyira megijesztett, hogy felkaptam a kezemben lévő üveget, amelyből tartalmának egy részét magunkra sikerült öntenem.
-Kimi!
-Gina!-kiáltottuk egyszerre a másik nevét, majd hirtelen megfordultam és szembe találtam magam a párommal, akinek a hajából csöpögött az ásványvíz és a fekete pólóján egy óriási folt éktelenkedett.
-Mit settenkedsz te itt a hátam mögött?-pirítottam rá mérgesen, miközben a blúzomra néztem, amely „tökéletes” helyen lett vizes……
-Miért borítottál le?-kérdezett ezúttal ő, és követte a pillantásom, majd nyelt egyet, ahogy meglátta a blúzomon virító hatalmas vízfoltot.-Nem kellene levetnünk ezeket a nedves ruhákat? Még megfázunk a végén!-suttgta a fülembe rekedten, aztán megharapta kicsit a fülcimpámat, majd az ajkai újra a nyakamra csúsztak. Pillanatok alatt elvesztettem az eszem, és mit sem törődve azzal, hogy várnak ránk az étkezőben, lekaptam Kimsterről a pólóját és hagytam, hogy a konyhapultra ültessen. Szorosan elém állt, én pedig a lábamat a derekára kulcsoltam és hagytam, hogy birtokba vegye a testem. Lassú, és vontatott mozdulatokkal gombolta ki a pici rózsaszín gombokat, ezzel még jobban szítva bennem a tüzet. Alig vártam a pillanatokat, amikor az ajkai megérintették a meztelen bőröm, és szinte már fájdalmas sóvárgást éreztem, amikor nem csókolt.
-Kimi! Kérlek, ne hagyd abba!-nyögtem fel kéjesen, és beletúrtam a vizes tincseibe, amikor a nyelvével végignyalt az alsó ajkamon, utána pedig be is harapta azt. Eközben megszabadított a blúzomtól, így az ujjai máris a melltartóm csatjánál jártak, de ahelyett, hogy azt kicsatolta volna, lehajtotta a fejét és elkezdte csókolgatni a melleimet. Lágyan, kissé lomhán csinálta, mégis úgy éreztem, hogy ez már túl sok nekem. Beleharapott kicsit az egyik mellembe, aminek hatására egy apró sikítás hagyta el a torkom, és egyszeriben felébredtem ebből az édes álomból. Megráztam a fejem, aztán a kezeimet a párom vállára téve, kissé eltoltam őt magamtól.
-Kimi…….ezt most nem lehet!-suttogtam lihegve, miközben az egyik kezemmel rátámaszkodtam a konyhapultra és próbáltam egyenletesebben lélegezni, remélve, hogy ezzel a pulzusom is újra normalizálódik.
-Igazad van!-bólogatott hevesen.-Kicsit elragadott minket a hév!-nevetett egy aprót és elpirult.
-Szedjük össze magunkat és vigyük ki a kaját!-adtam ki az utasítást, és magamra kaptam a még mindig nedves blúzomat.
-Lecserélem a pólóm és megnézem Emmát! Jövök vissza hamarosan!-mosolygott rám kedvesen, aztán megcirógatta a nyakam, aminek hatására jóleső borzongás futott végig a testemen, majd adott egy röpke csókot a számra és kioldalazott a konyhából. Az arcomon bódult mosollyal néztem utána, miközben kissé nehézkesen, de lekászálódtam a konyhapultról és kicsit rendeztem a vonásaimat, majd két tányért a kezembe véve elindultam az étezőbe az elfoglaltságaink miatt eddig megvárakoztatott vendégeinkhez…….
-Azt hittem már visszatért a tükörponty, hogy bosszút álljon a gyilkosán!-jegyezte meg Sebastian barátunk az arcán letörölhetetlen vigyorral.
-Erősen fontolgattuk, hogy megnézzük, éltek-e még, vagy esetleg lenyelt titeket az a vízi szörnyeteg!-kontrázott rá a bátyám.
-Talán jobb, hogy nem jöttetek be!-kottyintottam el hirtelen, aztán éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság.
-Hoppá-hoppá!-kurjantott jókedvűen Seb és hangos nevetésben tört ki.-Mesélj csak Jégember, mi történt a konyhában? Talán az asszonyka felolvasztott?-cukkolta a helyiségbe belépő, immáron újra száraz ruhát viselő Kimit.
-És miért vizes a hajad?
-És Gina ruhája?-kérdeztek ezúttal a lányok és felhúzott szemöldökkel várták a válaszunkat.
-Beleestünk a mosogatóba!-közölte a párom roppant közönyösen, mire én elnevettem magam, és pár másodperc múlva a többiek is követték a példámat……..

Az ebéd, és az utána következő traccsparti is fantasztikusnak bizonyult. Felidéztünk számtalan régi emléket, sok, eddig még ismeretlen dolgot tudtunk meg egymásról, rengeteget nevettünk, de ami a legfontosabb, végre együtt voltunk, és jól érzetük magunkat. A Lőrinc és Kimi között húzódó szakadéknak már nyoma sem volt, a két srác önfeledten beszélgetett egymással, és ahogy rájuk néztem, az az érzésem támadt, mintha régi osztálytársak lennének, akik évek múltán találkoztak és megosztják a másikkal, hogy mi történt velük azóta, hogy elváltak útjaik.
Már hét óra fele járt az idő, amikor úgy döntöttek a vendégeink, hogy hazaindulnak. Vidáman búcsúztunk el tőlük, és amikor becsukták maguk mögött a kaput, fáradtan ám annál boldogabban mentünk vissza a házunkba. Azt hiszem, erre a délutánra mindannyiónknak szüksége volt.

86. rész

Ezt a részt szeretném Noncsinak ajánlani, aki tegnap ünnepelte a szülinapját! NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! :)

-Óhh szia Anna! Miben segíthetek?-kérdezte a párom. Meglepetten hallottam, hogy ki a hívó fél, és kíváncsiságomat nem leplezvén közelebb hajoltam Kimihez, így próbáltam kihallani a telefonból, hogy Anna miért hívott minket. A kísérlet sikertelennek bizonyult, ugyanis a vonal eléggé recsegett és csak azokat a mondatokat hallottam, amik Kimi száját hagyták el. Amikor letette a telefont kérdőn néztem rá.
-Hoz magával kísérőt!-közölte faarccal, majd egy kis mosolyra húzta a száját.
-Komolyan?-kérdeztem vissza meglepetten.-De mégis kicsodát?-ráncoltam a homlokom.
-Hmm, nem tudom!-tárta szét a kezeit.-Majd meglátjuk!-vigyorgott.
-Hát jó!-vontam vállat sóhajtva.-Megtennéd, hogy megeteted Emmát, utána pedig megterítesz?-néztem boci szemekkel a páromra.
-Hát persze!-mosolygott rám, aztán egy puszit nyomott az arcomra, majd kisietett a konyhából, hogy teljesítse a kéréseimet.
Elvégeztem még az utolsó simításokat is a menüsoron, aztán segítettem Kiminek megteríteni és kicsit dekorálni is az asztalt, majd egy gyors zuhanyzás után a lisztes, paprikás zsíros, tejszínhabos és egyéb ételfoltokkal tarkított melegítőt és egyzerű pólót egy csőszárú farmerre és halvány rózsaszín blúzra cseréltem, belebújtam egy szintén rózsaszín cipőbe, átkeféltem kicsit a hajam, feldobtam egy kis sminket, aztán átvonultam Emma szobájába, és egészen addig a kis Hercegnővl játszottam, amíg meg nem hallottam a csengő hangját.
Tudtam, hogy Kimster még javában fürdik, így aztán elindultam, hogy fogadjam a vendégeinket. A bejárati ajtót kinyitva egy mosolygós párocskával találtam szembe magam.
-Sziasztok!-üdvözöltem kedvesen a csöppség keresztszüleit.
-Hello Ginus!-köszöntek teljesen egyszerre és ismét élénk vigyorgásba kezdtek.
-Örülök, hogy eljöttetek, gyertek beljebb!-tártam kijjebb az ajtót, hogy ők is be tudjanak jönni a házba.
-Tessék, ez itt a tiéd!-nyújtott felém Hanna egy doboz csokit, miután felakasztotta a kabátját a fogasra.-Remélem szereted!-mosolygott rám.
-Óh igen, köszönöm! De nem kellett volna, fel akartok hizlalni?-kérdeztem nevetve, és mindegyikőjük arcára adtam egy-egy puszit.
-Ugyanmár, tökéletes az alakod!-bókolt nekem Seb.-Ezt Kiminek hoztuk-emelte fel a kezében lévő vörösbort-ez pedig a Hercegnőé!-mutatott a másik mancsában szorongatott rózsaszín szatyorra.
-Jahjj Srácok, tényleg nem kellett volna költekeznetek!-ráztam meg a fejem mosolyogva.-Kimi még fürdik, Emma viszont ébren van, ha szeretnétek felmenni hozzá!-mondtam, közben a lépcső felé indulva. Alig léptem kettőt, újra csengettek,és ez megállított a további menetelésben.-Kinyitom az ajtót, ti viszont nyugodtan menjetek fel! Már ismeritek az utat!-mutattam az emelet felé, én pedig visszafordultam és elindultam, hogy fogadjam Annát és a kísérőjét, akiről nem tudunk egy árva kukkot sem…….
Amikor kinyitottam az ajtót, kisebb sokk ért, és nagyokat kellett pislognom, hogy rájöjjek, nem álmodom……
-Szia Hugi!-mosolygott rám kedvesen a BÁTYÁM egy csodaszép orchidea csokor mögül.
-Szi…..sziasztok!-nyögtem ki nagynehezen a szócskát és még mindig nagy szemekkel bámultam rájuk.-Ti-ti?-hebegtem, és a tekintetemet kettejük között ingattam.
-Szia Gina, be sem hívsz minket?-szólalt meg Anna kacéran és rám vigyorgott.
-De-de, persze, ne haragudjatok!-csaptam a homlokomra, majd félre álltam, hogy be tudjanak jönni.-Ezt én még mindig nem értem!-ráztam meg hitetlenkedve a fejem.
-Micsodát?-nevetett Lőrinc, miközben a kezembe nyomta az óriási csokrot két puszi kíséretében.
-Ti mikor ismertétek meg egymást? És találkozgattatok, randiztatok? És most együtt vagytok?-hadartam a kérdéseket, miközben a hangom koloratúrszoprán magasságokba vándorolt.
-Nos…..-kezdett volna bele Lőrinc a magyarázkodásba, de a három-emeletről lefelé tartó-szöszi önfeledt csacsogása félbeszakította.
-Anna!-kiáltott fel Kimi vidáman.
-Lőri!-harsant Seb hangja is, és a három jómadár meglepetten nézte az újonnan érkező párocskát.
-Ti? Együtt?-mutogatott Hanna a bátyámékra.
-Hát, ami azt illeti….-pirult fülig Anna, és átkarolta az én drága Lőrincem derekát.
-Jujj, annyira örülök nektek!-kezdtem el tapsikolni hirtelen, és a nyakukba vetettem magam, amit a többiek hangos nevetéssel díjaztak.

Miután felocsúdott mindenki a meglepettségtől, illetve gyönyörködtünk kicsit az immáron édesen alvó Emmában, átvonultunk az étkezőbe és hellyel kínáltuk a két párocskát, mi pedig a konyhába mentünk a levesért.
-Tudjátok, úgy érzem, mintha belülről súgta volna egy hang, hogy mit kell főznöm ma!-jegyeztem meg a bátyámra mosolygva, miközben a tálat az asztalra tettem.
-Miért gondolom azt, hogy valami nagy kedvencemet főzted?-kacsintott rám vigyorogva.
-Amikor kicsik voltunk, minden karácsonykor kívánságlistát állítottál össze az ételekből, amiket enni szerettél volna, és emlékszem, mindig ez állt az első helyen!-mosolyogtam kicsit elmélázva, miközben felidéztem a régi emlékképet.
-Nee, nem mondod Hugi?-pislogott rám meglepetten.-Komolyan halászlevet főztél?-kérdezte teljesen meghatodva.
-Anyu, Em néni és a Nagyi közös receptje szerint!-tettem hozzá mosolyogva, mire Lőri hirtelen felpattant a székéről, megkerülte az asztalt, odalépett elém és szorosan magához ölelt.
-Köszönöm, hogy őrzöd mindazt, ami emlékeztet minket Apuékra!-súgta a fülembe és megsimogatta a hajam.
-Te is ezt teszed!-pusziltam meg az arcát.-Nem felejthetjük el még a legapróbb pillanatokat sem, hiszen meg kell osztanunk majd ezt a rengeteg emléket a gyerekeinkkel!-mosolyogtam rá szeretetteljesen és egy rövid időre a homlokomat az övének támasztottam. Gyorsan adott még egy puszit az arcomra, aztán visszaült a helyére és átkarolta Annát. Egy nagyot sóhajtva, ám boldogan mosolyogva néztem végig a kis társaságon, akiknek nagyon sokat köszönhettem.
-Nos…..lássunk hozzá!-szólaltam meg kis idő múlva, amint ismét visszanyertem a hangomat.-Remélem ízleni fog…..már csak Kimi miatt is. Ne sértsétek meg azzal, hogy azt mondjátok, szörnyű lett, azok után, hogy szinte vért izzadva küzdött a tükörponttyal, ami még az életben maradás utolsó reményeként ficánkolni kezdett a vödörben és beterítette pikkelyes vízzel Kimikét!-jegyeztem meg mintegy mellékes tényt, ám a kis társaság hangosan nevetni kezdett, míg az említett fújtatva, és roppant durcásan nézett rám. Lehet, hogy menekülni kellene?

85. rész

Annával és Sebiékkel megbeszéltük, hogy a következő szombaton átjönnek hozzánk ebédre, ezért a csütörtöki és pénteki napunk a ház takarításával és bevásárlással telt. Apa és lánya még a bevásárlóközpont kellős közepén is képes voltak bohóckodni egymással, de én ezen már meg sem lepődtem, csak jót nevettem rajtuk, közben pedig a tejfölösdobozokkal és a narancsokkal mutattam be egy rögtönzött bűvészmutatványt. Emma természetesen kinevetett……meg is lepődtem volna, ha nem így tesz.
Szombat reggel már 8-kor kipattantam az ágyból és Kimit sem hagytam tovább aludni, amit ő persze durcás morogással fogadott. Engesztelésül, mire sikerült összeszednie magát, én készítettem egy kis reggelit.
-Mmm, ez nagyon finom volt!-mondta elismerően, amikor elpusztította az utolsó falat rántottát is a tányérjáról.
-Örülök, hogy ízlett!-mosolyogtam rá, aztán egy nagy sóhaj kíséretében felálltam az asztaltól és elkezdtem leszedni a terítéket.
-Segítsek?-édeklődte meg a párom, miközben betolta maga után a székét.
-Ezt én megoldom, inkább pucold meg kérlek a halat, amit tegnap vettünk!-mondtam, a mosogatógép felé menet.
-Fujj!-dunnyogta.
-Hát, akkor jöhetsz hagymát pucolni!-jegyeztem meg vigyorogva.
-Óhh, hogy szeretnéd a halat édesem? Filézve, vagy szeletekben, netán egészben?-hadarta. Lám-lám, milyen kezes bárány lett hirtelen a drágából.
-Csak szeletekben!-nevettem, miközben a mosogatógépet pakoltam meg a koszos edényekkel.
-Rendben! Nemsokára jövök!-mondta sietősen, aztán megcsókolt és a hátsó konyhaajtón át az udvarra ment, ahol már várta őt egy szép nagy tükörponty……
Én közben rendet raktam a konyhában, összekészülődtem a főzéshez és néha-néha tettem egy rövidebb látogatást Emmához. A csöppség még mélyen aludt, ezért vissza is csuktam a szobája ajtaját és bizakodtam benne, hogy nem fog felébredni a konyhai csörömpölésre.

A munkamegosztás tökéletesen működött, ugyanis míg én például a húst készítettem elő, addig Kimster krumplit pucolt, zöldséget aprított, vagy esetleg habot vert. Egy valami azonban szemet szúrt számomra. Kimi feltűnően csendes volt, alig szólt hozzám és látszott rajta, hogy valahol egészen máshol jár. Éppen szép nagy gombafejeket igyekezett eltávoltani a tönkjüktől, amikor is bátorságot vettem magamon, egy hirtelen mozdulattal kivettem a kezéből a kést, ezzel elérve, hogy rám szegezze a figyelmét.
-Szótlan vagy Kimi! Valami baj van? Haragszol rám valamiért?-kérdeztem, mélyen belenézve abban a jégkék szempárba.
-Nem, erről szó sincs!-rázta meg a fejét, majd megfordult, és nekitámaszkodott a konyhapultnak.-Csak gondolkodtam……-vonta meg a vállát.
-Miről?-kérdeztem vissza kíváncsian és odabújtam hozzá.
-Rólunk és arról, hogy nem akarok kockázati tényezőt jelenteni számotokra!
-Hogy mit mondtál?-kaptam fel a fejem azonnal.-El akarsz hagyni minket?-kérdeztem megrémülve és kissé idegesen.
-Éppen ellenkezőleg.....nem akarlak titeket elveszíteni, ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy abbahagom az aktív versenyzést!-jelentette ki határozottan, és bár a hangjában elszántság csengett, ahogy a szemeibe néztem, láttam a kétségbeesettséget és a bizonytalanságot.
-Ezt nem teheted meg! Magad miatt sem, miattunk sem, a családod és a szurkolóid miatt sem!
-Ginus, ugye igazam van, amikor azt mondom, hogy gyűlölöd az autóversenyt és a sebességet?-nézett rám komolyan és megfogta a kezem. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, ezért lehajtottam a fejem és a cipőm orrát kezdtem fixírozni.
-Nézz a szemembe!-suttogta és a mutatóujját az állam alá téve, óvatosan felemelte a fejem.
-Túl sokat vesztettem amiatt a rohadt verseny miatt!-zokogtam fel fájdalmasan, és ismét megrohamoztak annak a szörnyű napnak az emlékei. Kimi szó nélkül magához ölelt és elkezdte simogatni a hátam.-De a te életed a versenyzés, és ezt nekem, nekünk el kell fogadnunk!-mondtam kis idő múlva, és kicsit eltávolodtam tőle.
-Nem! Az én életem ti vagytok, és ha nektek túl nagy rizikó együtt élni egy olyan emberrel, aki versenyről versenyre az életét kockáztatja, akkor én merem azt mondani, hogy vége!-bólintott határozottan. Tudtam jól, a karrierje most csak rajtunk, a mi döntésünkön múlik.
-Most nagyon figyelj rám Kimi Mattias Räikkönen!-néztem ismét a szemébe.-Te nem az az ember vagy, aki csak úgy meghátrál egy feladat elől, mindig harcolsz magadért, a csapatodért, és a családodért is. Arra kérlek, hogy a továbbiakban is tedd ezt. Szeretném látni, hogy versenyt nyersz, olvadozni akarok attól a aszemtelenül csibészes moslyodtól, amit egy-egy jól sikerült szakasz után a kamerába küldesz, izgulni akarok érted és szentül hiszek abban, hogy elérheted azt a célt, amit kitűztél magad elé! Egyben mindig biztos lehetsz, mi melletted álluk és támogatunk téged, tegyél akármit is!-jelentettem ki határozottan, rezzenéstelen hangon, de könnyes szemekkel.
-Nagyon szeretlek titeket Gina!-mondta elfulló hangon és szorosan magához ölelt.-Köszönöm!-mosolygott rám hálásan, és megsimogatta az arcom.-Nem tudom mi lenne veled nélkülem!-nevetett egy aprót, és közelebb hajolt az arcomhoz. Az ajkai már csak milliméterekre voltak az enyémtől, ekkor azonban megszólalt a telefonja, és mi azonnal szétrebbentünk. Nekitámaszkodtam a konyhapultnak, Kimi meg rosszallóan mormogott valamit, aztán a keze ügyében lévő mobilja után nyúlt és megnyomta az „elfogad” gombot anélkül, hogy megnézte volna, hogy ki hívja.
-Kimi Räikkönen!-szólt bele kissé morcosan.

84. rész

-Ezt én még mindig nem fogtam fel igazán!-ráztam meg a fejem hitetlenkedve, és leültem a kiságy mellett álló fotelek egyikébe.-De mégis hogy szerezted be azokat a dolgokat, amik a pesti lakásomban is megtalálhatók?-érdeklődtem kíváncsian.
-Nem tudtam volna megcsinálni ezt, ha Lőri és Seb nem segítenek! A bátyád rengeteg cuccot Magyarországon vett meg, és csak alig pár dolog volt, amit itt is be tudtunk szerezni. Gondolom, azért nem sikerült teljesen olyanra megcsinálni ezt a szobát, mint amilyen az eredeti, de a fő célom az volt, hogy Emmának ismerős legyen a környezet, ne pedig valami egészen újat kelljen megszoknia!-mesélte lelkesen, közben leguggolva elém.
-Hmm, igazán figyelmes vagy!-vágtam egy elégedett grimaszt.-Nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen férfit tudhatok a magaménak, mint amilyen te vagy!-mosolyogtam rá szerelmesen.
-Boldog vagyok, hogy sikerült visszatalálnunk egymáshoz még ilyen nehéz hónapok után is. Menthetetlenül beléd szerettem Gina!-nézett mélyen a szemeimbe és óvatosan megcsókolt.
-Én már akkor beléd habarodtam, amikor még csak „szeretői” státuszban volt a kapcsolatunk!-kuncogtam és a körmeimmel megcirógattam kicsit a tarkóját.
-Kérdezhetek tőled valami fontosat? Számomra legalábbis az!-mosolyodott el picit, és megfogta a kezem.
-Hát persze!-bólintottam.
-Szeretném a nevemre venni a lányomat! Te ebbe beleegyeznél?-kérdezte komolyan, az arcomat fürkészve.
-Teljesen jogosnak tartom ezt a kérdést, és szeretném, ha tudnád, hogy én is azt gondolom, ez így lenne a helyes. És az akarom, hogy Emma inkább a te nevedet viselje, mint az enyémet!-mosolyogtam rá.
-Ezek szerint nemsokára Emma Räikkönen lesz a mi kis Hercegnőnk neve?-harapta be picit az alsó ajkát.
-Bizony!-nevettem és egy puszit nyomtam Kimster arcára.
-Köszönöm!-pislogott rám hálásan és magához ölelt.
-Jut is eszembe, mesélj csak nekem, mit csináltatok ez alatt a 3 és fél nap alatt, amíg nem voltam itthon?-érdeklődtem kíváncsian.
-Háát, ugye festettünk a srácokkal és az ügyességünknek hála órálig kellett súrolnunk néhány lépcsőt és a folyosó egy részét is!-pirult el csöppet.
-Mit csináltatok?-nyíltak tágra a szemeim.
-Kiborítottunk egy kisebb vödör ragasztót, majd elejtettem egy doboz csillámport….
-Áúúú……-szisszentem fel, de a következő pillanatban kitört belőlem a nevetés.-És ezt én nem láttam! Ej-ej, nagy hiba!-vigyorogtam a páromra.
-Ne nevess ki!-durcázott be egyből.-Egy raklap súrolószert elhasználtunk mire felszedtük az összes csillámporos ragasztót!-adott elő egy kisebb drámát a drága. Hát igen, nem akármilyen látványt nyújthatott három, a padlót sikáló félisten.
-És hogy ment a pingálás?-érdeklődtem, az arcomon hatalmas vigyorral.
-Profi lepke-készítő vagyok! Nyugodtan hívhatsz pillangó-szakértőnek is!-nevette el magát.
-Ügyes vagy!-boxoltam bele a vállába viccesen.-És Emmával hogy boldogultál?-tértem rá a kis Tündérrel kapcslatos témákra.
-Hát, csütörtök délelőtt elvittem tornára. Nagyon ügyes volt, megdicsérte a gyógytornász és azt mondta, hogy ha ilyen gyors ütemben halad a felépülése, akkor hamarosan már nem is kell vinnünk hozzá!-újságolta.
-Hűű, ez nagyon jó hír!-fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten és rápislantottam Emma babára, aki közben már az igazak álmát aludta.
-Őszintén szólva elég sokat volt Hannával is, mert amíg a szobát csináltuk, nem tudtam rá figyelni, meg aztán nem akartam, hogy szagolnia kelljen a festékek meg a ragasztó szagát!-mondta roppant gondoskodón.
-Helyesen tetted!-bólintottam elismerően.-A fürdetéssel, etetéssel kapcsolatban nem adódott semmi problémád?-érdeklődtem tovább. Kíváncsi voltam minden egyes részletre.
-Nem-nem!-rázta meg a fejét.-Viszont már rongyosra beszéltem a számat. Csütörtök este a ház összes mesekönyvét kiolvastam…..kétszer, és Emma még így is alig akart elaludni, én viszont elszundítottam, miközben a herceg megtalálta Hamupipőke üvegcippelőjét! Nem értem hogy jutottunk addig a történetben, mikor előtte még csak ott jártam, hogy az egerek meg a madarak valami báli ruhát próbálnak tákolni Piroskának!-rázta meg a fejét és egy igencsak érdekes grimaszt vágott.
-Vagyis Hamupipőkének!-javítottam ki őt nevetve.
-Akkor neki!-legyintett.-Viszont, rájöttem valamire!-csillantak fel a szemei.-Emma rajongással nézte a 2007-es Brazil Nagydíjról a felvételeket! A lányom szereti az autóversenyt-vigyorgott és büszkén kihúzta magát.
-Kimi! Te Forma-1-et néztél a hat hónapos lányoddal?-kérdeztem vissza döbbenten, közben a tenyeremet a homlokomra szorítva.
-Hát mi mást néztem volna vele? Az összes mesét átnyálaztuk-bár nem tudom, hogy ő is megértett-e valamit belőlük, vagy csak én tudtam meg, hogy Csipkerózsika hapsiját Fülöpnek hívják…..
-Édesem!-nevettem fel ismételten, és „rosszallóan” megráztam a fejem.
-Ja, és rally-t is néztünk. Emma baba kacarászni kezdett, amikor meglátta, hogy apuci meg Kaj beleborultak az árokba!-közölte még, mint mellékes tényt, számomra azonban ez tette fel az i-re a pontot. A szám elé szorítottam a kezem, és kiohantam a szobából, majd a folyosóra érve, a földre rogytam és kisakadt belőlem a röhögés.
-Jól vagy Szívem?-jött ki néhány másodperc múlva Kimster a szobából.
-Hát persze!-bólogattam hevesen, de már hétrét görnyedve nevettem.-Imádom Emmát!

83. rész

Lőri velem akart maradni az idő alatt, míg Budapesten tartózkodom, de a kötelessége elszólította. Szeretett volna kivenni néhány nap szabadságot, de én lebeszéltem ezen tervéről, mondva, minden rendben lesz, és helyre jövök, csak időre van szükségem! Vonakodva, de belement a dologba, azonban mielőtt még elment volna, a lelkemre kötötte, hogy most egy ideig ne keressem Em néniéket, mert szükségük van időre ahhoz, hogy lenyugodjanak. Megígértem neki, hogy teszem amit mond, így nyugodtabban tudott magamra hagyni engem.

Pénteken és szombaton elintéztem néhány ügyet, vettem pár új ruhácskát Emmának, illetve néhány apróságot Kiminek és a kis Hercegnő keresztszüleinek is. Továbbá, rengeteget pakoltam, szelektáltam a saját holmijaim és Emma cuccai között is, és igyekeztem csak a legszükségesebbeket magammal vinni Baar-ba. Természetesen ez elég nehéz feladatnak számított, hisz nők lévén elég sok ruhánk, cipőnk és kiegészítőnk volt. Végül aztán 2 bőröndöt és 2 nagyobb méretű sporttáskát sikerült telepakolni, de ezekből csak egyet-egyet készültem magammal vinni. Úgy gondoltam a többit majd elküldetem.

Vasárnap délelőtt 11 körül landolt a gép Zürichben, és miután magamhoz vettem a bőröndöt és a táskát, a páromat próbáltam megtalálni az óriási tömegben. Nézelődtem jobbra-balra, kukucskáltam az emberek között, és ha nehezen is, de sikerült rábukkannom a finnemre.
-Szia Kimi!-mosolyogtam rá halványan, amikor végre egymás közelébe kerültünk.
-Szia Kicsim!-köszöntött kedvesen és egy hosszú, forró csókot kaptam tőle ott a reptér kellős közepén. Szükségem is volt már erre az elmúlt napok feszültsége után.
-Valami baj van? Szomorúnak tűnsz!-kérdezett rá egyből, miközben elvette a csomagjaimat és elindultunk a parkoló felé.
-Hát……mondhatjuk úgy is!-húztam el a számat. –Emma otthon van?-tereltem egyből a témát a csöpségre.
-Nem hoztam magammal, mert éppen édesen aludta az igazak álmát, megkértem Hannat, hogy vigyázzon rá, amíg eljövök érted!-újságolta, az arcán hatalmas mosollyal. –De visszatérve, megijestesz Édesem!-pillantott rám aggódva.-Mi történt?
-Hosszú…..nagyon hosszú!-sóhajtottam fel gondterhelten.
-Időnk, mint a tenger! Hzafelé úton lesz időd elmondani!-mosolygott rám bátorítóan, mire én belekezdtem a mesélésbe.

Miután elmondtam mindent, töviről hegyire, csendesség állt be közöttünk. Kimi a vezetésre koncentrált, én pedig a gondolataimba süllyedve ültem mellette.
-Miattam van ez is!-szólalt meg váratlanul, mire én azonnal felkaptam a fejem és fürkésző pillantásokkal néztem őt.
-Ez nem igaz!-ráztam meg a fejem.
-De igen! Ha nem kerülök megint a képbe, akkor nem veszel össze a családoddal, sőt tovább megyek, ha nem hagylak el, akkor nincs ez az egész bújócska, sem a baleset, sem a veszekedés, semmi! Mindenről én tehetek!-jelentette ki akaratosan és dühösen rácsapott egyet a kormányra.
-Kimi!-szóltam rá kicsit erélyesebben, mégis szelíden csengő hangon.-Mindannyian hibáztunk, nem miattad omlott össze a légvár!-magyaráztam neki kedvesen és a kezemet a sebességváltón lévő kézfejére helyeztem.
-Megérkeztünk!-jelentette ki rövidesen, amint leparkolt a ház elé. Leállította a motort, a hátát az ülés támlájának vetette és behunyta a szemeit. Kikapcsoltam az övem, aztán kicsit közelebb hajoltam hozzá és finoman szájon csókoltam. Az egyik kezét a nyakamra csúsztatta, közben pedig elmélyítette a csókot.
-Ne hibáztasd magad, rendben?-mosolyogtam rá, amikor ajkaink elváltak.
-Hát…megpróbálom. Szeretlek!-suttogta a fülembe és elkezdte csókolgatni a nyakam.
-Én is téged!-nevettem fel halkan.-De ezt ne itt és ne most!-toltam el picit magamtól a páromat, akinek csak úgy csillogtak a szemei. Bólintott egy aprót, aztán kiszállt a kocsiból, majd kisegített engem is és a csomagokat kivette hátulról.

Ahogy a nappaliba léptünk, rögtön megpillantottam Hannat, aki az ölében a keresztlányával nézett valami érdekesnek tűnő mesét a tv-ben.
-Sziasztok!-köszöntem nekik mosolyogva, és máris ott termettem mellettük. Hannanak adtam gyorsan két puszit, Emma babát pedig a karjaimba vettem.-Hát hello Csöppség! Jahjj úgy hiányoztál már anyucinak, nem is tudod mennyire!-simiztem meg az arcát, mire ő boldogan felkacagott.
-Mikor ébredt fel?-érdeklődött Kimi kíváncsian Hannától.
-Úgy fél órája körülbelül, de most nagyon éber!-mosolygott, a keresztlányára nézve.-Most viszont mennék is, ha nem haragszotok, mert még ezer a dolgom. Éppen félbe hagytam a takarítást!-indult el az ajtó felé.
-Köszönjük Hanna! Később átmegyünk hozzátok! Szia!-búcsúztam el tőle, aztán a figyelmemet újra Emma felé terelgettem.
-Gyertek velem! Szeretnék mutatni valamit!-fogta meg Kimster a kezem, amint visszajött hozzánk, és elkezdett az emelet felé húzni.-Őszintén remélem, hogy tetszeni fog nektek, az biztos, hogy a szívünk benne van!-mondta kicsit izgatottan megállva az egyik szoba előtt, majd kinyitotta az ajtót és előre engedett minket. Amikor beléptünk a helyiségbe, nem akartam hinni a szememnek, azt gondoltam ez csak egy álom. A szoba szinte teljesen olyan volt, mint amilyet a pesti lakásomban készítettünk Emmának. Ugyanazok a bézs színű falak, a csillámporral díszített pillangók, a függönyök, a díszek…….
-Kimi!-szinte sikítottam a párom nevét, és vigyázva, hogy a Csüppséget ne nymjuk össze, megöleltem őt. –Ez….ez…..egyszerűen csodálatos!-nevettem fel boldogan.-De hogy csináltad, hiszen nem is tudtad, hogy ilyen volt Em szobája!-néztem rá kérdőn.
-Hát be kell valjam, volt két segítőm, a bátyád és a keresztapuci személyében!-vigyorgott.
-Neem! Lőri és Seb? Ez komoly?-kérdeztem vissza még mindig hitetlenkedve.
-Bizony!-nevetett.-Nos, hogy tetszik?
-Én nem találok szavakat Kimi! Hálásan köszönjük!-mosolyogtam rá és megcsókoltam.
-Emmáért és érted mindent!-kacsintott ránk, majd a karjába vette a lányát és megsimogatta a fejecskéjét.-Üdv a lakosztályodban Hercegnő!

82. rész

Rövidesen nyílott az ajtó, és megpillantottuk a mi hőn szeretett nagynénénket mögötte.
-Em néni!-kiáltottam boldogan a nevét és meg akartam őt ölelni, de amint közelebb hajoltam, a vállaimra tette a kezeit és nem kis megdöbbenésemre eltolt magától.
Szigorúan és valami leírhatatlan közönnyel nézett végig rajtam, majd rövidesen szólásra nyitotta a száját.
-Nocsak, végre a drága Tárnoki Georgina is tiszteletét teszi nálunk?-kérdezte, hangjában maró gúnnyal és egy őszintének még kis jó indulattal sem mondható mosolyra húzta a száját.
-Em néni! Miért beszélsz így?-pirított rá egyből a bátyám.
-Mondd Lőrinc, mégis hogy beszéljek?-csattant fel mérgesen.-Csalódtam benned!-jelentette ki keményen, mélyen a szemeimbe nézve. Kellemetlen borzongás futott végig a testemen és könnyek gyűltek a szemembe.
-Mit tettem Em néni? Miért vagy dühös rám?-kérdeztem sírva, és megpróbáltam közelebb lépni hozzá, ő azonban máris hátrált.
-8 hónapig veled voltunk, vigyáztunk rád, tartottuk benned a lelket, és bíztattunk, hogy minden rendbe jön! Annyit sem érdemlünk ezek után, hogy tudasd velünk, mi van a lányoddal? Halálra aggódjuk magunkat és te még csak haza sem szólsz, hogy éltek-e, vagy haltok! Mi az, hogy a bátyád mondja el nekünk, hogy balesetet szenvedtetek és Emma élete csak hajszálon függ?-vágta od a képembe és villámló szemekkel nézett rám.
-Mégis hogy telefonált volna, mikor 3 napig altatásban volt, mikor pedig felébredt, mozogni is alig tudott?-csattant fel Lőrinc mérgesen.
-Nee!-szóltam rá.-Kérlek! Em néninek igaza van, fel kellett volna hívnom titeket! Sajnálom!-néztem rá könyörögve.
-Nem érdekelnek a bocsánatkéréseid, az után meg pláne nem, hogy visszamentél ahhoz a senkiházi, tapló alakhoz! Egy évig szenvedtél miatta, szinte nem telt el úgy nap, hogy ne került volna szóba, milyen disznóságot művelt. Erre mit csinálsz?-emelte fel még jobban a hangját.-Az első szavára a karjaiba veted magad! Mondd, megőrültél?-ordított velem magából kikelve.
Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, csak tátott szájjal, zokogva ráztam a fejem és hitetlenkedve néztem a nagynénémet, akit eddig még soha nem láttam ilyen ridegnek.
-Tudom…..azt hiszed…-kezdtem el dadogva beszélni.
-Nem tudod! Nem tudsz semmit arról, amiket érzek! Hozzánk ne merészelj jönni, ha a drága barátocskád megint kidob a lányotokkal együtt. A mi házunk ajtaja többé nem áll nyitva előtted!-jelentette ki mindenféle érzelem nélkül, jeges pillantásokat intézve közben felém.
-Em néni! Hogy vagy képes ilyet mondani?-kérdezte Lőrinc döbbenten.
-Te bejöhetsz, de ha most úgy döntesz, hogy inkább vele mész, téged sem fogunk többé szívesen látni itt!-közölte a bátyámmal, válaszút elé állítva őt ezzel.
-Mikor anyáék meghaltak, megígértem magamnak és Ginának is, hogy mindig vele maradok és vigyázi fogok rá, és én soha nem szegem meg az ígéretem!-válaszolt határozottan.
-Lőrinc! Ne tedd!-ragadtam meg a karját teljesen elkeseredetten.
-A húgom vagy! Szeretlek és vigyázni fogok rád mindig, nem hagylak magadra!-mosolygott rám bátorítóan.
-Te döntöttél Lőrinc! Mostantól egyikőtök sem létezik számunkra! Ne gyertek, ne keressetek minket, éljetek azokkal, akiket választottatok! Viszlát!-köszönt el ridegen, és becsukta előttünk az ajtót.
-Lőri!-zokogtam fel hangosan és a bátyám mellkasának dőltem.-A szüleink után a pótszüleinket is elvesztettük! Ezt én már nem bírom!-sírtam egyre keservesebben és erősen markoltam a kabátja gallérját.
-Ezt én nem tudom felfogni!-suttogta elhalóan.
-Miattam van ez az egész!-kiabáltam elkeseredetten, nem foglalkozva azzal, hogy bárki végignézheti a szenvedésünket.
-Neem, nem, nem! Ez nem így van!-csitítgatott a hátamat simogatva.-Gyere, menjünk!-kezdett el húzni az autója felé, én pedig megadóan követtem őt.

A temető felé vezető úton Lőrinek némiképp sikerült megnyugtatnia, és bár jól titkolta, őt is ugyanannyira felzaklatta ez a nem várt esemény, mint engem. Egyértelműen azon a véleményen voltam, hogy az én hibám ez az egész, ő azonban nem hagyta, hogy magamat hibáztassam, kitartóan győzködött arról, hogy ez nem így van.
Egymásba karolva, szomorúan battyogtunk a temetőben, míg meg nem álltunk a fekete márványsír előtt.
-Istenem! De hiányoztok! Olyan boldog lennék, ha itt lennétek velünk!-emeltem az égre a tekintetem, közben akezemet a fejfára helyeztem.
-Már több, mint 15 éve!-sóhajtott Lőrinc, miközben a virágokat rendezte a vázában.-Annyira fáj, hogy nem búcsúzhattam el tőlük úgy, ahogy kellett volna!-suttogta elhalóan és az ő szemeiben is megjelentek az első könnycseppek.
-Olyan sok minden várt volna még rájuk!-mondtam távolba révedő tekintettel.-Emlékszem, mennyi mindent elterveztek! A nyaralásainkat, a ballagásainkat, az esküvőinket. Még csak 10 éves voltam, de Apu már akkor kijelentette, hogy ő fog az oltárhoz vezetni. És mennyit ábrándoztak arról is, hogy ha majd nyugdíjba vonulnak, és az unokáik nyarakat fognak náluk tölteni…..-emlékeztem vissza.-Emmát sem ismerhették meg!-sírtam el magam ismét. Lőrinc átkarolt, és a fejemet a vállára vonta.
-Imádták volna ezt a kis Hercegnőt, ha ismerték volna!-mosolygott rám.-Biztos vagyok abban, hogy most is néznek minket, odafentről!-mutatott az ég felé.
-Tudom!-bólintottam és próbáltam tartani magam, de a jelenlegi lelki és idegállapotomban ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Megint, a mai napon már sokadszorra bőgni kezdtem.-Most négyen kellett volna ide jönnünk, Em néniéknek és nekünk….-zokogtam.-Miért kell ennyit szenvednünk? Miért?-emeltem a könnyes szemeimet a bátyámra, és lerogytam a sír szélére.
-Csss, gyere ide Kicsi Hugicám!-húzott fel rögtön és szorosn magához ölelt.-Minden rendbe fog jönni, minden rendben lesz!-suttogta a fülembe a hátamat, a hajamat simogatva közben és egy-egy puszit nyomva a fejemre.
Egészen este hatig kinnt voltunk, de tekintve, hogy mindegyőnk teljesen átfagyott már, és alaposan kimerített minket ez a nap, elköszöntünk a szüleinktől és egymásba karolva, elindultunk az autóhoz.

81. rész

A napok felfoghatatlan gyorsasággal száguldottak el mellettünk, és a rengeteg együtt töltött időnek hála Emma kezdte egyre jobban megismerni és ezzel együtt megszeretni az apukáját illetve Kimi is szorgosan igyekezett bepótolni a lemaradását, és megtanulni, hogy miként is kell bánni egy ilyen kis csöppséggel. Persze, megismerte az árnyékos oldalt is, és rájöhetett, hogy a gyermeknevelés nem olyan leányálom, amilyennek hitte, főleg miután egész éjszakákat kellett az ébren lévő Emma mellett virrasztani, vagy amikor fél óránként felsírt valamiért a pici. Én már ismertem ezt a rendszert, neki azonban még teljesen új volt, és ez hamarosan meg is látszott rajta, hiszen egyre fáradtabb és nyúzottabb lett, míg engem nem viseltek meg annyira ezek a dolgok, annak ellenére sem, hogy még nem jöttem helyre teljesen.
A kisebb zökkenőktől eltekintve, minden a lehető legnagyobb rendben zajlott. Emma egyre jobban volt, nagyon sokat játszottunk vele, együtt fürdettük, etettük őt, és Kimster is egyre jobban belerázódott a feladatába. A kettejük között kialakuló félben lévő kapcsolat sikerességét az is tükrözte, hogy Emma számtalanszor csak az apukája karjaiban volt képes elaludni.Teljes nyugalom honolt körülöttük, így elérkezettnek láttam az időt arra, hogy pár napra-mégha fájó szívvel is-de magára hagyjam a családomat, és hazautazzak Magyarországra.

Fél 10-re a reptéren kellett lennem, ennek ellenére 9 után én még a házban rohangáltam a mobilomat keresve, és közben a szememet Kimin tartva, aki éppen akkor etette a csöppséget.
-Ne felejtsd el, hogy holnap délelőtt kell mennetek tornára, utána pedig szigorú alvás, minimum fél 4-ig!-kötöttem a párom lelkére már sokadszorra a feladatokat, amikor éppen elhaladtam előttük.
-Gina, már vagy egy milliószor elmondtad. Tudom mi a dolgom!-sóhajtott fel jól hallhatóan.
-Tudom, csak…..talán így akarom leplezni a mérhetetlen bűntudatomat, ami attól van, hogy itt kell hagyjalak titeket!-ismertem be fülig pirulva, és zavaromban elmosolyodtam.
-Minden oké lesz, jól megleszünk Emmával, hidd el! Elviszem majd sétálni, és mesélek neki, meg kap majd finom kaját-vigyorgott a lányára.
-El fogod őt kényeztetni!-ráztam meg a fejem nevetve.
-El bizony!-vágta rá rögtön.-Ő az én büszkeségem, és biztos lehetsz benne, hogy mindig vigyázni fogok rá. Próbáljon csak idejönni valami fiú, úgy elkergetem innen, hogy ijedtében még azt is elfelejti, hogy hol van a házunk!-jelentette ki roppant határozottan és büszkén kihúzta magát.
-Kimiii!-nevettem fel hangosan.-Annyira lökött vagy! De így szeretlek!-nyomtam egy csókot a szájára.
-Biztos nem haragszol, hogy Seb visz ki a reptérre?-érdeklődte aggódva.
-Dehogyis!-ráztam meg a fejem.-Ez így tökéletes lesz! De megyek is, mert már vár rám! Nagyon-nagyon vigyázz rá kérlek és ha valami gond adódna, amit nem tudsz kezelni, hívj fel bátran! Ígérem, sietek vissza hozzátok, vasárnapnál tovább nem maradok!-mondtam neki komolyan.
-Minden rendben lesz Kicsim, ne aggódj!-simogatta meg az arcom.
-Légy jó Tündérkém, és fogadj szót apucinak!-vigyorogtam a csöppségre, miközben a karjaimba vettem őt.-Sietek vissza hozzá Emma, nagyon szeretlek!-öleltem magamhoz ó szorosan, és sok-sok puszit adtam a pofijára, meg az ujjacskáira is.
-Vigyázz magadra Szívem!-mosolygott rám Kimi és forrón megcsókolt.-Szeretlek!
-Én is szeretlek téged!-pislogtam rá kissé meghatottan, és még egy csókot leheltem az ajkaira.
-Sietek haza! Sziasztok!-köszöntem el tőlük sieősen, remélve, hogy így nem látják meg a szemeimben felbukkanó könnycseppeket.

Budapestre érve, az első utam a lakásomhoz vezetett. A taxiból kiszállva, a kissé megpakolt bőröndöt magam után húzva a társasház bejárata felé indultam. Lassan és kissé nehézkesen felslattyogtam a másodikra, majd a lakásom ajtajához léptem. Elfordítottam a kulcsot a zárban és pillanatokon belül a kis előtérben kötöttem ki. Mosolyogva néztem körbe az immáron elég régen látott helyiségeken, és Emma szobájában még el is időztem kicsit. Még mindig rajongtam a csillámos pillangókkal díszített falakért, és az egyszerű, letisztult színek és tárgyak harmóniájáért, amik olyan bájossáá tették a helyiséget.
Egy frissítő zuhany után átöltöztem, aztán felhívtam a bátyámat, aki szintén Budapesten időzött azokban a napokban. Hamarosan meg is érkezett, és egy kis üdítőzés, meg csevegés után felkerekedtünk és elindultunk Em néniékhez. Útközben megálltunk még egy virágboltnál is, és beszereztük a virágokat és mécseseket, amiket a temetőbe szerettünk volna kivinni.
A nagynénémékhez érve, Lőrinc leállította a kocsit a ház előtt, majd egymásba karolva, nevetgélve indultunk el a bejárat felé. Becsengettünk, és vártuk, hogy kinyissák az ajtót…….

80. rész

-Olyan szépek vagytok így együtt!-szólalt meg Anna néhány perc múlva, és bódult mosollyal figyelt minket, miközben letörölte a könnyeket az arcáról. Megindító pillanatok voltak az iméntiek, az teljesen biztos.
-Nem is tudod mennyi nehézség után jutottunk ide!-sóhajtottam, és még mindig megbabonázva néztem Kimit, aki már sokkal biztosabban tartotta Emmát, mint amikor először a karjaiba adtam.
-Nehéz hónapok vannak mögöttünk!-bólintott Kimster, majd rávigyorgott a lányára, aki közben élénken kapálózott, és apró kezecskéivel „pofozgatta” az apukáját. –Na mi az Emma baba? Hűű, de rosszcsont valaki!-gagyogott a csöppségnek és az orrát hozzáértette Em icuripicuri orrocskájához. Annával mindketten hangosan felnevettünk és „rosszallóan” megráztuk a fejünket.
-Lehet, hogy jobb, ha nem hagylak titeket kettesben!-öltöttem a nyelvem a páromra.
-Héé, ezt nem teheted!-vágta rá azonnal és durcásan nézett rám.
-De igen!-nevettem, majd magamhoz vettem Emmát és az ágyhoz léptem.-Most pedig jó melegen felöltöztetjük ezt a kis Hercegnőt és hazavisszük, bizony, bizony!-nyomtam egy cuppanós puszit a lányunk arcára, majd megcsikiztem picit a talpacskáját, amin ismét jót kacarászott. –Segítesz?-mosolyogtam Kimire, aki megint úgy állt mellettünk, mint valami sóbálvány. Lassan bólintott, és felém nyújtotta a táskát, amiben Emma cuccai voltak.
-Én most csak figyelek inkább, van még mit tanulnom!-suttogta a fülembe és ahogy felemeltem a fejem, láttam, hogy egy halván kis pír jelent meg az arcán. Elmosolyodtam és egy csókot leheltem az ajkaira.
Olyan kimondhatatlanul hiányzott, hogy nem érinthettem meg Emmát, hogy nem szólhattam hozzá, hogy nem játszhattam vele, ezért minden egyes pillanat, amit újra együtt tölthettünk, hatalmas ajándék volt.
-Így ni!-vigyorogtam rá újfent a kis Tündérre, amikor utolsó ruhadarabként a hófehér, rózsaszín flitteres sapit ia fejecskéjébe húztam, ami tökéletesen illett a szintén rózsaszín kabátkához és nadrághoz, valamint a fehér cipőcskéhez.
-De szép vagy Hercegnőm!-simogatta meg a lánya arcát Kimster, majd egy puszit is nyomott a csöppség pofijára.
-Nem is csoda, ilyen gyönyörű anyukával és jóképű apukával!-kacsintott ránk a velünk mindig oly kedves ápolónő, mire mi elnevettük magunkat.
-Anna!-szólítottam meg pár másodperc múlva és közelebb léptem hozzá. –Arra gondoltunk Kimivel-biccentettem a párom felé, aki közben Emma, babahordozóba való ügyeskedével foglalatoskodott-hogy, ha nem lenne ellenedre, szívesen látnánk téged valamikor egy ebédre, vagy esetleg vacsorára. Természetesen mi főznénk!-mosolyogtam rá kedvesem.
-Óhh, ez….hűű, nem is tudom mit mondjak!-kapkodta a levegőt.-Nagyon kedvesek vagytok, szívesen elfogadom a meghívást! Köszönöm!-bólintott.
-Ne viccelj már Anna, mi köszönjük neked, hogy mellettünk voltál, vigyáztál Emmára és ilyen aranyos voltál velünk!-mosolygott rá Kimi.
-Vigyázzatok magatokra és majd ha jöttök a kontrollvizsgálatokra és gyógytornákra, akkor nézzetek fel hozzám!-vigyorgott.
-Úgy lesz!-nevettem, és magamhoz öleltem őt. –Hálásan köszönünk neked mindent!
-Adhatok egy puszit ennek a kis Tündérnek?-pillantott rám boci szemekkel.
-Hát persze!-nevettem ismét, és megsimogattam a vállát.
-Te pedig ne aggódj, lehet, hogy csak apró lépésenként, de bele fogsz jönni a babázásba. Csodálatos apuka leszel, bár már most is az vagy!-ölelte meg Kimstert is és bíztatóan mosolygott rá.
-Jól esnek a szavaid! Köszönöm!-puszilta meg két felől a lány arcát, aztán felvette az ágyról a babahordozót, amiben a mi kis drágánk már igen laposakat pislogva pihent.
-Hamarosan beszélünk! Szia Anna!-búcsúztam tőle és a táskáinkat magamhoz véve az ajtó felé indultam, nyomomban a büszke apucival, aki Emmát hozta.
-Sziasztok!-köszönt el tőlünk.
Nagyot sóhajtva, de az arcunkon boldog mosollyal léptük át a kórház kijáratának küszöbét, remélve, hogy mielőbb elfelejthetjük a mögöttünk lévő szörnyű heteket és végre valahára új életet kezdhetünk, együtt, csak mi hárman.

Emma elaludt a hazafelé vezető úton, de amint beléptünk a nappaliba, egyszeribn felnyíltak a szemei, és meglepetten pislogott körbe a számára eddig még ismeretlen helyiség láttán.
-Isten hozott itthon Emma baba!-mosolygott Kimi a csöppségre, miközben letette a babahordozót, és óvatosan kiemelte belőle Emet.-Tudod Picikém, apunak még nem volt túl sok ideje, hogy valami cuki kis szobát varázsoljak ki neked, de ígérem igyekezni fogok, hogy minél előbb lehessen egy saját kis birodalmad!-vigyorgott rá a lányára, cserébe pedig egy édes kis taslit kapott.
-Óhh, biztosan nem aggódik amiatt, hogy átmnetileg abban az ágyikóban kell aludnia, amit Sebi vett!-kacsintottam a páromra.
-Annyira szégyenlem magam emiatt, de egyszeren még arra sem volt idő, hogy vásárolni menjünk!-szabadkozott.
-Ne aggódj! Minden meglesz, szépen sorjában!-simogattam meg az arcát, majd elindultam a lépcső felé, ő pedig Emmát a karjában tartva követett engem.

Az esti fürdetés után Emma baba megéhezett, ezért gyorsan elkészítettem a vacsoráját, aztán letelepedtem a hálónkban lévő franciaágyra, majd a karomba vettem a csöppséget és etetni kezdtem őt a cumisüvegből. Jóízűen habzsolta a tápszert a drága, közben pedig a nagy kék szemeivel engem nézett. Az esti etetés, vagy éppen a fürdetés mindennapi tevékenységnek számítottak, most valahogy mégis sokkal inkább felértékelődött minden, és megtanultam az elmúlt hetek alatt, hogy minden egyes együtt töltött percet ki kell élvezni.
A gondolataimba mélyedve etettem tovább Emmát, és aztán arra eszméltem föl, hogy Kimi bejött a szobába.
-Óhh Szép estét a hölgyeknek!-vigyorgott ránk.-Jó étvágyat Hercegnő!-simizte meg a lánya buksiját.-Megengedi kegyed, hogy pár szót váltsak anyucival?-hajolt meg viccesen a lánya előtt. Emma lendített egyet a karjával, mintegy felsőbbséges mozdulatként, jelezve ezzel az apukája számára, hogy addig nem lesz semmiféle beszélgetés, amíg ő jól nem lakott.
-Ahogy óhajtja drága Hercegnő!-parolázott ismét Emma előtt, amit a csöppség egy kedves kis kacajjal, én viszont hangos nevetéssel jutalmaztam.

79. rész

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Kimi apró csókocskákat osztogatott az ajkaimra, a nyakamra és még a vállaimra is. Ezek után már tényleg nem lehetett egy szavam sem, hiszen a párom nem csak az éjszakámat tette varázslatossá, de még az ébresztésem is mesésre sikeredett. A nyelve megérintette picit a nyakam és ez volt az a pont, ami után már nem tudtam színlelni az alvást, helyette hangosan felnevettem.
-Jó reggelt Ginus!-vigyorgott rám Kimster, amint a pillantásom összekapcsolódott az övével.
-Neked is Szívem!-mosolyogtam rá és egy lágy csókot leheltem az ajkaira.
-Jól vagy Kicsim?-érdeklődte meg kedvesen még mindig az ágy mellett térdelve.
-Persze, mi bajom lenne?-kérdeztem vissza hetykén, közben kicsit feljebb csúszva, de a hirtelen mozdulattól egyszeriben irtózatos fájdalom nyilallt a bordáimba.-Áú!-szisszentem fel fájdalmasan.
-Mi a baj? Mi történt?-pattant fel egyszerre a szőnyegről és odatérdelt mellém az ágyra.
-Semmi gond, azt hiszem…..csak kicsit hirtelen ültem fel!-vágtam rá rögtön, remélve, hogy ezzel kicsit csökkenteni tudom az aggodalmát.
-Látod, ezért kérdeztem. Talán túl korai volt a tegnap este!-nézett rám komolyan.
-Kimi!-simogattam meg az arcát.-Felnőtt nő vagyok, és el tudom dönteni, hogy mire van szükségem! Tegnap este rád volt szükségem!-öleltem magamhoz hirtelen.
-Figyelj Gina!-szólított meg hirtelen, közben az ölébe húzva és megfogva a kezem.-Ideköltöztök hozzám Emmával?-tette fel a kérdést mélyen a szemembe nézve.
-Tényleg képes lennél elviselni egy ilyen hisztis és idegesítő nőszemélyt, amilyen én vagyok?-pillantottam rá boci szemekkel.
-És te? Képes lennél együtt élni egy ilyen egoista és sebességmániás hóemberrel, amilyen én vagyok?
-Nem is vagy egoista!-kuncogtam.-Na jó, egy picikét….-tettem hozzá mosolyogva.
-Szóval ezt vehetem igennek?-mosolygott rám kissé bizonytalanul.
-De még milyen igennek!-ült ki egy széles mosoly az arcomra és belesimultam az ölelésébe.-Ha Emma hazajöhet végre, haza kellene utaznom!-szólaltam meg kis idő múlva.-Már most lelkiismeret-furdalásom van, hogy itt kell hagyjalak titeket egy-két napra, de muszáj elmennem!-sütöttem le a szemem.
-Ne aggódj egy percig sem, jól meg leszünk mi a kis Tündérrel!-mondta lelkesen.
-Ígérem, hogy nagyon sietni fogok vissza!-fogadkoztam.
-Mi türelmesen várunk majd rád!-cirógatta meg a nyakam.-De megkérdezhetem, hogy mi az, ami ennyire halaszthatatlan?
-Tudod, miután meghaltak a szüleim, szokássá vált a családunkban, hogy minden hónapban, együt kimentünk a sírjukhoz, vittünk friss virágot, és…… emlékeztünk. Volt, hogy szavak nélkül, máskor azokkal. Aztán, amikor dolgozni kezdtünk Lőrivel, sajnos már nem tudtunk minden hónapban hazautazni, így szépen lassan már csak évi két alkalomra szűkítettük ezeket a látogatásokat. Egy jauárban, míg a másik a haláluk napján! Ettől függetlenül persze mi magunk is rengeteget kijárunk, egyedül is, de ezek az alkalmak az egész családot érintik!-meséltem el neki a kis „hagyományunkat”, a monológom végén már könnyel teli szemekkel.
-Így már mindent értek!-bólintott, és tudva, hogy engem megviselt, hogy ismét beszélnem kellett a tragédiáról, magához húzott és szorosan átölelt.
-Ezért kell elmennem!-tettem még hozzá letörölve az arcomon végigfolyt könnyeket.-És ha már Budapesten leszek, akkor összepakolom nagyjából a holminkat, amit tudok elhozok, a többit meg majd elküldetem!-vázolam fel neki a terveimet.
-Rendben!-mosolygott rám.-Gyere, menjünk, együnk egy kis reggelit, aztán látogassuk meg a mi kis Hercegnőnket!-egyszeriben felcsillantak a szemei, ahogy Emmáról beszélt, és ez nekem is újra mosolyt csalt az arcomra. Megfogta a kezem, én pedig hagytam, hogy az étkezőbe vezessen.

Emma állapota napról napra javult, egyre többet volt ébren, a kedve is sokkal jobb lett. Lassan a síneket is levették a törött végtagjairól, és ezáltal már könnyedebben mozgott. Még mindig kapta a gyógyszereket és számtalan vizsgálaton kellett átesnie, de ezek az aprócska dolgok már mind eltörpültek a mellett, hogy az orvosa úgy döntött, hazavihetjük őt. Mérhetetlenül boldogok voltunk, és izgatottan vártuk a pillanatot, amikor végre a karunkban tarthatjuk őt. A nagy nap délelőttjén, fel-alá járkáltunk a gyerekosztály folyosóján és türelmetlenül vártuk, hogy az utolsó vizsgálatoknak is vége legyen. Fájt már a lábam a körözéstől, ezért úgy döntöttem, hogy leülök, ám éppen amint letettem a fenekem az egyik székre, akkor lépett ki a kórterem ajtaján Emma orvosa.
-Minden rendben vele?-topogott oda egyből a párom,míg én kissé komótosabban követtem őt.
-A vizsgálati eredményei kitűnőek, így bár rengeteg odafigyelést igényel a kislány és természetesen folyamatosan hozniuk kell őt kontrollvizsgálatokra, illetve gyógytornára, nem látom akadályát annak, hogy hazavigyék!-mosolygott kedvesen.
-Óhh Istenem!-kaptam a szám elé a kezem, miután a torkomból kiszaladt egy boldog kis sikítás.-Ezt el sem tudom hinni!-ráztam meg a fejem.-Köszönjük!-pillantottam hálás tekintettel az orvos felé.
-Ne köszönjenek semmit, ez a dolgom, és örömmel tölt el, ha láthatom, hogy segíthettem abban, hogy egy család boldog lehessen!-mondta mosolyogva, ám roppant komoly tekintettel.-Nyugodtan bemehetnek, Anna segíteni fog Önöknek, nekem viszont most el kell köszönnöm, mert újabb beteg vár.
-Rendben doktor úr! Hálásan köszöünk mindent!-rebegte Kimster a szavakat egészen meghatottan.
-Vigyázzanak magukra! Ön pedig különösképpen kisasszony!-mutatott rám.-A kollégám nem volt megelégedve az eredményeivel. Ennyi idő alatt már jobban össze kellett volna forrnia a bordáinak!-nézett rám jelentőségteljesen.
-Ügyelni fogok magamra is, megígérem!-bólintottam határozottan.
-Helyes! Hát akkor, ha semmi probléma nem lép fel, két hét múlva találkozunk! Viszlát!-búcsúzott sietősen.
-Köszönjük doktor úr! Viszontlátásra!-köszöntünk el tőle, aztán egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében megöleltük egymást, majd Emma kórterme felé indultunk.
-Sziasztok! Éppen jókor!-mosolygott ránk Anna, amint meglátott minket belépni a szobába.-Nézd csak Hercegnő, itt van anya és apa, és te most szépen hza fogsz velük menni!-beszélt Emmácskának, miközben óvatosan kiemelte őt az ágyból. Közelebb léptünk hozzájuk és azt hittem mindketten remegő tagokkal vártuk, hogy Anna átadja őt nekünk. Lassan bólintott egy aprót és a karomba adta a lányomat.
-Hát szia ündérkém!-mosolyogtam könnyes szemekkel a gagyogó csöppségre.-Annyira, de annyira büszkék vagyunk rád, amiért ilyen kitartóan harcoltál magadért és értünk is. Ígérem, mindig nagyon-nagyon fogunk rád vigyázni! Mindennél jobban szeretünk téged Kicsim!-mosolyogtam rá szeretetteljesen, aztán magamhoz öleltem őt és hagytam, hogy a könnyek szabadon peregjenek az arcomon..-Vedd a karodba, kérlek!-pillantottam néhány perc múlva az eddig engem ölelő, könnymaszatos arcú Kimire.
-Én nem….-rázta meg a fejét hirtelen.-Nem akarom, hogy baja essen. Túl erősn fognám, vagy leejteném…..-egyszeriben pánikolni kezdett, én azonban megfordultam és mélyen a szemébe néztem, aminek hatására csendben maradt.
-Nem fogsz neki fájdalmat okozni, csakis örömet, hidd el. Szüksége van rád!-suttogtam. Lassan és nem túl magabiztosan bólintott egy aprót, majd roppant óvatosan a karjaiba vette Emmát, aki ezt a helycserét egy kedves kis nevetéssel fogadta. A látvány, ami a szemeim elé tárult, egyszerűen megbabonázott. Egy olyan csoda volt, amit el sem mertem hinni. Apa és lánya első igazi találkozása. Kimi könnyes szemeit köztem és Emma között ingatta, és úgy nézett a kicsire, mint egy kincsre, amely egyedüli és örök. Az egész testem remegett az újra rám törő sírógörcstől, de mérhetetlen boldogság költözött a szívembe, ahogy láttam a két drágámat, akik le sem tagadhatták volna egymást.
-Köszönöm, hogy ilyen csodálatos ajándékot kaphattam tőled!-emelte rám Kimster a könnyes szemeit, majd újra lehajtotta a fejét és a tekintetével csak úgy simogatta Emmát. Tudtam jól, csodálatos apuka válik belőle……..