5. rész

http://www.youtube.com/watch?v=S-0Zi2bq9_0

-Előre, előre, oldal, vissza, forgat, oldal, vissza, ring a csípő és……áúúú, Kimi! A lábam!-kiáltottam rá kicsit erélyesen, aztán elengedtem a kezét, a lejátszóhoz mentem és leállítottam a CD-t.-Szét vagy csúszva! Mi van ma veled?-néztem rá kissé szemrehányóan, aztán felkaptam a földről az ásványvizemet és belekortyoltam.
-Kiira! Ma este műsor, élő adás! Szerinted hogy érzem magam?-kérdezte költőien, és föl-alá kezdett járkálni.-Be vagyok rezelve!-adta meg a választ is rögtön, miközben leült a tükörrel szemközti fal tövébe. Hiába is akartam, nem tudtam türtőztetni magam, kitört belőlem a nevetés.-Hahh! Te könnyen kacarászol! 15 év már a lábaidban van!-vetette oda kissé durcásan.
-Jól van na! Ne haragudj már! Hidd el, én is izgulok! Nem minden hétvégén adatik meg az embernek, hogy a tv-ben szerepeljen, élő műsorban!-vontam meg a vállaimat, Kimi meg vágott egy grimaszt.-Ja, te pont a ritka kivétel vagy!-tettem hozzá vigyorova, mire horkantott egyet, én pedig elkezdtem nevetni…….

A sminkben ültem éppen, és a fejemben még egyszer, utoljára végigpörgettem a koreográfia lépéseit, miközben a frizurámon és a sminkemen is mesterek dolgoztak. A közel 15 éves éves táncospályám alatt már megszoktam és szerettem is, hogy a bemutatók és a versenyek előtt nem nekem kellett foglalkoznom az ilyen szépítkezésekkel, hiszen így azt a felszabaduló időt is koncentrálásra, illetve a fejben és lélekbe történő felkészülésre szentelhettem.
-An!-szólított meg a Lau, a fodrászom, mire a szemhéjam azonnal felpattant és érdeklődve néztem rá.-A rózsát beletűzzem a kontyodba?-kérdezte mosolyogva, miközben elvette a pultról az említett kelléket.
-Mmm, nem is tudom!-gondolkodtam el csöppet.-Te mit gondolsz?-kérdeztem tőle kissé tanácstalanul.
-Hogy őszinte legyek, én inkább valami csillogó csattal dobnám fel a frizurád. Szerintem az jobban illik a szambához!-fejtette ki a véleményét.
-Akkor az marad!-vágtam rá az arcomon hatalmas mosollyal, majd újra hátra dőltem a székben és hagytam, hogy a szépítészek tovább dolgozzanak rajtam……

Bő fél óra múlva elkészült sminkkel, és konttyal, már a ruhámban indultam el Kimi keresésére, hogy még utoljára a műsor előtt tudjak váltani vele néhány szót, és biztosítani őt arról, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz és sikerül megcsinálni még azokat a lépéseket is, amelyektől annyira tart. Végigszaladtam a folyosón, benéztem néhány terembe, ám végül egy kisebb raktárnak nevezett helyiségben találtam meg őt.
-Kipp-kopp! Bejöhetek?-kérdeztem kedvesen, bedugva a fejem a szobába.
-Persze, gyere csak!-sóhajtott nagyot Räkka. Becsusszantam a helyiségbe, aztán visszacsuktam az ajtót és felkapcsoltam a villanyt, hogy lehetőleg ne vak sötétben legyünk ott. Ahogy megfordultam, csak annyit láttam, hogy Kimi tátott szájjal ül egy széken és kitartóan mustrál engem.
-Mi az?-kérdeztem és zavaromban nevettem egy aprót.
-Te……te-dadogta.
-Én?-mutattam magamra és kérdő pillantásokat intéztem felé.
-Fantasztikusan nézel ki!-mondta teljesen megbabonázva és még mindig úgy nézett engem, hogy azt hittem képes lenne a szemeivel levetkőztetni.-Le vagyok nyűgözve!-tette hozzá suttogva.
-Kimi!-nevettem.-Ne mondj nekem ilyeneket! Még a végén zavarba hozol!-fordítottam el a fejem, amikor éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb és vörösebb lesz.
-Ne pirulj el Kiira! Komolyan gondoltam amit mondtam!-nézett mélyen a szemembe. Pár pillanatig az arcát fürkésztem, majd teljesen átgondolatlanul, egy hirtelen mozdulatot téve ezzel, egy gyengéd puszit adtam az arcára. Meglepetten pislogott rám, én pedig mostmár tényleg a fülem hegyéig vörös voltam.
-Jól vagy? Annyira eltűntél!-váltottam témát egy huszárvágással és leültem a mellette lévő üres székre.
-Persze, minden rendben, csak elvonultam, hogy rendezzem kicsit a gondolataimat!-vonta meg a vállát.
-Tudom milyen ez! Fellépés előtt jól jön, ha egedül maradsz és koncentrálsz! Segít, hogy megfelelően tudj összpontosítani a táncra!-mosolyogtam rá kedvesen és csak ekkor vettem észre, hogy egymás kezét fogva ülünk a másik mellett. Ismét bíborvörösbe burkolózott az arcom, de Kimi ezen már csak kuncogott.
-Szörnyen izgulok!-jelentette ki teljesen váratlanul, és aggódva nézett rám.
-Ne aggódj, sikerülni fog! Remekül belejöttél, mindent tudsz és jól alkalmazod is! Csak a csípőkörzést ne felejtsd el!-kacsintottam rá, és a megjegyzésemmel sikerült elérnem, hogy megjelenjen egy őszinte mosoly az arcán.
-Köszönöm!-ölelt meg hirtelen, de mire feleszméltem már el is húzódott tőlem. Kedvesen rámosolyogtam, aztán felálltam a székről, felhúztam őt is és elindultunk vissza a sminkbe, ahol a rivális párok gyülekeztek……

Amint a zene utolsó akkordjai is elhaltak, egyszerre felébredtem az „álomból”, de továbbra is a hatása alatt voltam; üres tekintettel bámultam a szemben lévő falat, és valami megmagyarázhatatlanul bódult mosoly ült ki az arcomra. Azt hiszem, hiába is akartam elfelejteni a múltat, ezeket a csodálatos pillanatokat nem tudtam kitörölni az emlékezetemből. Azok a beszélgetések, a gyengéd érintések, az apró puszik olyan sokat jelentettek számomra akkoriban és valahol mindig kedves emlékként fognak megmaradni.
Megráztam magam kicsit, majd letöröltem azt az észrevétlenül leguruló könnycseppet az arcomról, aztán felálltam az asztalomtól, összeszedtem a cuccaimat és elindultam a hotelbe.
Tudtam, hogy Mikko még valószínűleg órákat tölt a csapattal, hiszen rengeteg megbeszélni valójuk volt a versennyel, az autó beállításaival kapcsolatban, így most nem is vártam rá, nélküle mentem vissza vissza a szállodába. A szobánkba érve ledobtam a táskámat és a kabátomat, majd lehuppantam az ágyra és a fejemet a kezeimbe hajtva, azon kezdtem törni a buksim, hogy ember hogy képes ennyire szétzilálni az eddigi nyugodt életemet……

4. rész

-Jenni Dahlmann, tessék!-hallottam meg a vonal végén egy vidáman csengő női hangot.
-Szia Jen! An…….
-Anneli?-kiáltotta a nevemet döbbenten.-Drága egyetlen balett-táncos barátnőm!-áradozott, még mindig a meglepettség hatása alatt. Akarva-akaratlanul nevetnem kellett egy aprót.-Úristen! De rég hallottam már a hangod!-lelkesedett továbbra is, ám a hangerőt kicsit visszább tekerte.
-Szia Jen! Hogy vagy? Mi újság Veled?-érdeklődtem tőle kedvesen, miközben hátradőltem a forgószékemben.
-Óhh remekül, köszönöm! Mostanában rengeteget edzem, mert két hét múlva versenyem lesz és jól akarok szerepelni.-mesélte lelkesen.
-Hát ez remek! Sok sikert!-próbáltam buzdítóan hatni, de nem igazán jött össze.
-Mi a baj Drágám? Mi történt? Jól gondolom, hogy van valami, ami miatt felhívtál ilyen sok idő után?-tapintott rá egyből a lényegre.
-Igen, valóban így van!-sóhajtottam.-Az az igazság, hogy nagyon is jól ismered a problémám forrását!-jegyeztem meg kissé kétértelműen.
-Hogy?-kérdezett vissza meglepetten!-Várj!-kiáltotta el magát a következő másodpercben.-Hadd találgassak!
-Miért gondolom azt, hogy tudod hol keresgess?-sóhajtottam fel jól hallhatóan.
-Most egy 175 centi magas, szőke félistenről beszélünk, aki nem mellesleg 2007 Forma-1-es világbajnoka és 5 hónappal ezelőtt még a férjem volt?-sorolta az összes helyesnek bizonyuló kérdését.
-Talált! Süllyedt!-válaszoltam keserűen, és az ujjaimmal végigsimítottam a hajamat, majd idegességemben az egyik loknis tinccsel kezdtem el játszadozni.
-Óhh Kicsim!-suttogta Jen megértően.
-Nem akartam újra látni! Soha, soha, soha!-visszhangoztam a szót szinte már görcsösen és nem bírva tovább a fenekemen maradni felpattantam a székről és róni kezdtem a köröket az irodámban.
-Eszembe jutottál, amikor Kimi elmesélte, hogy idén már a WRC-ben fog indulni, és még gondoltam is arra, hogy felhívlak, de tudtam, hogy mennyire felzaklatna a hír, így inkább hagytam, hogy csak akkor tudd meg, amikor már tényleg muszáj!-magyarázta kedvesen.
-Amikor először a kezembe került az idei szezonban indulók névsora azt hittem, hogy leesek a székről! Úgy hittem egészen addig, hogy szépen elkerüljük egymást egész hátralévő életünkben, ő elfelejt engem, én pedig majd valahogy túlteszem magam a történteken! De nem!-kiáltottam a telefonba zaklatottan.-Úgy kezdtem az évet, hogy nekiszáguldottam Kiminek, ő meg letepert a hóra!-nevettem fel kissé hisztérikusan. Jenni kuncogni kezdett a vonal túlsó végén.
-Ne haragudj, de ez annyira irónikus! Nem akarsz találkozni vele, és persze, hogy ő az, akivel mégis előssör összefutsz, vagy hogy helyesbítsek, akibe belefutsz!-jegyezte meg viccesre véve a figurát.
-Hát ezen én annyira nem nevetek!-mondtam morcosan.-És azt hittem, hogy elfelejtett azt sem tudja már ki vagyok, de nem, még mindig emlékszik rám!-halkultam el ismét a mondat végére.
-Te sem gondolhattad komolyan, hogy teljesen kitörölt téged és a veled eltöltött heteket a memóriájából.-próbált meg csitítani a korábbi Miss Skandinávia.
-Persze, tudom!-ismertem be nagy esre-hitre.-Ja, és a legjobb részeket még nem is meséltem!-mondtam ismét gúnyosan.-Ez a nagyokos, azt hitte, hogy én már teljesen elfelejtettem a történteket, és tiszta lappal indulunk, így elkezdett velem bájcseverészni. Hát nálam itt tellett be a pohár, és miután azt mondta nekem, hogy nem gondolta, hogy itt fogunk találkozni, én közöltem vele, hogy én meg reméltem, hogy már soha a jó büdös életben nem fogjuk többet látni egymást!-pikk-pakk felhúztam magam ismét, és azt hiszem, a fejem már lassan egy jól megérett paradicsomhoz kezdett hasonlítani.
-Anneli, próbálj meg lehiggadni és tiszta fejjel hozzáállni a dologhoz! Nem fogod tudni elkerülni őt, és azt sem csinálhatod meg, hogy ha összefuttok valahol, akkor elfordítod a fejed!-csitítgatott Jenni továbbra is nyugodtan és higgadtan.
-De Jen!-ágáltam továbbra is kitartóan.-Még a gyomrom is felfordul, amikor látom azt a tenyérbe mászó vigyorát, és rosszul vagyok attól, hogy próbál velem cseverészni, holott tudja, hogy legszívesebben a Marsra küldeném!-puffogtam mérgesen.-És persze bájvigyorogjak, amikor a barátom bemutat neki. Haaah! Ez abszurd!-csattantam fel, és dühömben beleütöttem a forgószékem szivacsos részébe.
-Anneli!-kiáltott rám Jenni, mire én megszeppenve álltam meg az irodám kellős közepén, és leszidásra várva, még erősebben markoltam a telefont.-Elég legyen már!-pirított rám kissé mérgesen.-Eliszem, hogy ki vagy bukva amiatt, hogy megint találkoznod kellett Kimivel és hogy ezek után szinte minden versenyen látnod kell, de ideje, hogy megtanuld koordinálni az érzéseidet!-beszélt velem erélyesen és tekintélyt követelően.-Amikor táncoltál, sokkal fegyelmezettebb voltál, és soha semmi nem zökkentett ki ennyire a komfortzónádból, hát most se hagyd!-folytatta a mondanivalóját.
-Igazad van Jenni! Sajnálom!-szabadkoztam szégyenkezve. Egy hisztis, önsajnálkozó libaként viselkedtem.-ismertem be a legőszintébben és szomorúan lerogytam a székembe.
-An!-szólított meg Jen finoman.-Ne kérj bocsánatot tőlem. Hiszen tudod, hogy jól ismerem az egész történetet, így azt is tudom, hogy min mentél keresztül. Érthető, hogy felkavart téged az, hogy látnod kellett és valószínűlég még sokszor kell is Kimit, de nem tudsz mást tenni, mint belenyugodni a tudatba, hogy közel lesztek egymáshoz. Nem mondom, hogy cseverészned kell vele, és úgy kell viselkednetek, mintha mi se történt volna, de próbáld meg őt elviselni!-magyarázta Jen türelmesen és roppant megértően.
-Megpróbálom!-suttogtam megtörten és éreztem, hogy az első könnycsepp legurult az arcomon, aztán lassan követte azt a többi is.
-Légy erős An!-bíztatott Jenni rendületlenül.-Ha visszajössz Finnországba, akkor találkozhatnánk! Azt hiszem jót tenne neked, ha beszélgetnénk egy nagyot!-ajánlotta fel kedvesen.
-Igen, igazad lehet!-válaszoltam halkan.-Köszönöm, hogy bármikor számíthatok rád és meghallgatod a nyafogásaimat!-hálálkodtam.
-Ugyan Kicsim!-nevetett egy aprót.-Neked bármikor, bármiben! Most viszont rohannom kell, mert fél óra múlva edzésem van és még itthon ülök!
-Persze, nem tartalak fel! Köszönöm Jen! Vigyázz magadra! Szia!-búcsúztam el tőle.
-Fel a fejjel Kislány! Nemsokára megint találkozunk és akkor egy jó nagyot duncsizunk! Szia!-köszönt el ő is, aztán kinyomta a telefont.
A mobilt forgattam az ujjaim között, és csak üresen bámultam magam elé, egészen addig míg a fülembe nem szöktek egy már régen hallott, de annyira imádott szám akkordjai. Úgy éreztem, felpezsdült a vérem, és legszívesebben ott az irodámban táncra perdültem volna……

3. rész

Már a Kimivel való találkozás előtt is jól tudtam, hogyha újra látom őt, akkor a lelkemben lakozó nyugalom egyszerre felbolydul és teljesen meg fogok zavarodni. Igazam lett, hiszen amint váltottam vele néhány szót, máris képtelen voltam a munkámra figyelni. A múlton járt az agyam, és azon, hogy mi lehetett volna, ha nem találkozunk akkor? Azonban felesleges volt feltennem ezeket a kérdéseket, ugyanis már nem lehetett visszacsinálni a történteket, és a „ha” kezdetű mondatok itt nem kaphattak helyet. Nem tudtam mást csinálni, mint csendesen beletörődni abba, hogy évekkel ezelőtt az álmaim elvesztek, és kénytelen voltam más célokat kitűzni magam elé. Álmaim már nem voltak, hiszen már nem volt értelme őket életben tartani…….tudtam, hogy mostmár soha nem sikerülhet az, amit kislány korom óta szeretem volna. Letöröltem az arcomon végigfolyt könnyeket, aztán egy nagyot sóhajtottam és felálltam az asztalomtól, hogy elinduljak eddigi WRC-s éveim legnehezebb megnyitó ünnepségére. Felkészületlennek éreztem magam, és gyűlöltem azt, hogy tudtam, egy férfi…….az a férfi kizökkentett a mindennapjaim megszokott kis rutinjából. Dühös voltam rá, és úgy éreztem, csak azért váltott a Forma-1-ről rallyra, hogy engem újra a padlóra tudjon küldeni. Pedig éppen ezt szerettem volna a leginkább elkerülni……..

Mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy el tudjam hagyni a központi épületet, odakint már sok-sok ember gyűlt össze, akik mind a megnyitó ünnepség kezdetét várták. A különböző jegyzetekkel, kérdésekkel, és egyéb hasznos iratokkal teli mappákat magamhoz szorítva, kissé rezignáltan közeledtem a munkatársaim felé, akik már lázasan készülődtek a versenyzők fogadtatására. Halkan köszöntem nekik, aztán a felszereléseinkkel teli asztalhoz léptem, és nem is figyelve igazán arra, hogy mit csinálok, elvettem onnan a saját Bluetooth-omat és a fülembe dugtam azt, majd a srácokra pillantottam.
-Valami gond van?-kérdeztem kissé gúnyosan, látva, hogy fürkésző pillantásokkal méregetnek engem.
-Ezt akartuk kérdezni mi is!-válaszolt David, aki a legtöbb versenyen a „műsorvezető” szerepét töltötte be.
-Nincsen semmi! És ha lenne, akkor sem tartozna rátok!-vágtam oda keményen, aztán sarkon fordultam és elindultam a hangmérnök felé, hogy ellenőrizzem minden rendben van-e.
-Mit mondtak már megint a srácok?-fogadott Peter a kérdéssel, amikor már csak öt lépés választott el minket.-Sikerült beletenyerelniük valami kényes dologba?-mosolygott.
-Ezt nem hiszem el!-csattantam fel.-Miért kell itt mindenkinek az én magánéletemmel foglalkoznia?-puffogtam, aztán őt is faképnél hagytam, anélkül, hogy megkérdeztem volna tőle, amit eredetileg szerettem volna. Egy, a munkatársaimtól viszonylag távol lévő asztalhoz siettem, ahol aztán kipakolásztam a papírjaimat és előkészültem a megnyitóhoz, aminek a kezdetéig már tényleg csak néhány perc volt hátra.

Percre pontosan háromkor kezdetét vette a megnyitó ünnepség, és ezzel az én teendőim is megszaporodtak. Ilyenkor általában a legfőbb dolgom az események koordinálása volt. A fiúk remekül végezték a maguk feladatát, de én voltam az, aki hátulról összefogta és irányította a munkákat. A megnyitóünnepségekre mindig alaposan fel kellett készülnöm, ugyanis David fülére kellett mondanom, hogy mit kérdezzen az adott pilótától. Mindenkinek személyre szabott kérdéseket kellett feltenni, így aztán elég sok jegyzetem volt, amiről csupán félmondatokat, kulcsszavakat mondtam, ám ezekből David már képes volt frappáns kérdéseket összehozni. Nagyon szerettem benne, hogy bármilyen helyzetbe kerül, könnyedén kivágja magát, és nem okoz neki gondot, ha rögtönöznie kell valamit. Ezt a képességét most is kamatoztatnia kellett, ugyanis nekem sikerült alaposan elbambulnom, és hiába szóltak a fülemre a srácok, nem reagáltam rá, így Davidnek egyedül kellett megoldani a problémát. Mire észbekaptam, már két versenyző áthaladt a „kapun” és pont életem „megkeserítője” következett a navigátorával, Kaj Lindströmmel. Nagyot sóhajtottam, aztán belepillantottam a jegyzeteimbe.
-Kezdd el azzal, hogy egyedülálló, hogy Forma-1-es Világbajnokként a WRC mezőnyéhez csatlakozott. Kérdezd meg hogy érzi magát, milyen a légkör és mit vár az idénytől?-hadartam el kissé idegesen.
-Hölgyeim és Uraim, a következő versenyző nem más, mint a Forma-1 2007-es világbajnoka Kimi Räikkönen, és a navigátora Kaj Lindström!-konferálta fel őket David. Kimi fapofával intett egyet jobbra, egyet balra, aztán egy nem túl őszintének mondható mosoly is megjelent az arcán, majd a műsorvezetőnk felé fordult.
-Kimi! Már most, az első verseny előtt történelmet írtál, hiszen egyedülálló, hogy Forma-1-es világbajnokként kategóriát váltottál, és most a WRC-ben indulsz. Hogy érzed magad ebben az új környezetben?
-Nagyon jól érem magam, az itteni légkör sokkal lazább, az emberek közvetlenebbek. Ez tetszik!-válaszolt szűkszavúan.
-Eddigi rallys élményeid, tapasztalataid alapján mit gondolsz, hol fogsz végezni a verseny végén?
-Az árokban?!-csúszott ki a számon a kérdés. Másodpercek múlva élénk nevetést hallottam a fülemben. Oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy Peter, valószínűleg a mondatomon kacarászik. Felnéztem a színpadra is, ott David próbálta éppen visszatartani a kitörni készülő röhögését, miközben igyekezett Kimi felé fordítani a figyelmét.
-………..a tanulást szinte a nulláról kezdjük, így még nagyon sokat kell fejlődnöm. A fő cél az, hogy be tudjuk fejezni a versenyt és első körben megtanuljak jó itinert írni, és figyelni a navigátoromra.-már csak ennyit sikerült elcsípnem a beszélgetésből, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy egy fanyar mosoly üljön ki az arcomra.
-Köszönjük Kimi! Sok sikert kívánunk a versenyre!-zárta le a mondandóját David. A „Jégember” bólintott egy aprót, majd intette a közönségnek, aztán beültek az autóba Kajjal együtt és lehajtottak a „dobogóról”.
A vele való beszélgetés után ismét teljesen kiestem az egész munkamenetből, folyamatosan rajta és a múlton járt az agyam, és semmi másra nem tudtam odafigyelni. Mikor vége lett a megnyitóünnepségnek, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és elindultam, hogy megkeressem a páromat. Reméltem, hogy van rám néhány perce,amikor magához ölelhet végre és meg tud nyugtatni valamelyest. Egy kis keresgélés meg is láttam őt, amint Loeb-bel és még valakivel-akinek nem láttam az arcát-beszélgetett. Halkan a háta mögé „lopóztam”, mire ő rögtön megpördült, és ahogy meglátott engem elmosolyodott, aztán egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.
-Kicsim, hadd mutassak be neked valakit…..-mosolygott rám, és megfordított, hogy szemben állhassak az ismeretlennel……..aki nem is volt olyan ismeretlen. Hirtelen azt hittem, hogy hanyatt vágom magam a döbbenettől, és ezzel nem csak én voltam így, hanem az illető is.
-Kicsim, ő itt Kimi Räikkönen, Kimi ő pedig a barátnőm, Anneli Kiira Sällinen.-nem akartam ezt megtenni, de kénytelen voltam, hiszen Mikkonak nem szerettem volna mesélni a múltban történtekről, ezért a Jégember felé nyújtottam a kezem.
-Hello!-köszöntem az arcomon egy fanyar mosollyal.
-Szia!-mosolygott rám olyannyira „bájosan”, hogy még a gyomrom is felfordult.
-Szia Sebastien! Hogy vagy?-fordultam a francia világbajnok felé, mit sem törődve tovább Kimivel.
-Köszönöm kérdésed Ann, remekül!-mosolygott rám.-Na és te?
-Hát, hogy őszinte legyek, voltam már jobban is!-válaszoltam, miközben ránéztem Kimire.-Ha most megbocsátotok, rohannom kell tovább. Rengeteg dolgom van még!-mondtam sietősen.
-Később benézek hozzád Drágám!-mosolygott rám Mikko, aztán „útravalóul” még kaptam tőle egy csókocskát.
-Sziasztok!-köszöntem a másik két férfinak, különösképpen Sebnek.
Gyors léptekkel indultam el a központi épület felé, ugyanis nem akartam még csak Kimi közelében sem lenni. Nem tudtam elképzelni, hogy miként fogom „vele” kibírni az előttünk álló hónapokat, esetleg éveket is, de abban biztos voltam, hogy ezt ép ésszel nehezen fogom bírni. Ahogy az irodámba értem, rögtön lehuppantam a székembe, a homlokomat pedig az asztalra támasztottam. Hosszú percekig ültem ott ebben a testhelyzetben, míg nem hirtelen pattant a szikra a fejemben. Felegyenesedtem a székben, aztán a kezembe vettem a mobilom, és előkerestem a névjegyzékből azt a számot, amelynek tulajdonosával muszáj volt beszélnem, ha nem akartam teljesen becsavarodni. Megnyomtam a hívás gombot, aztán imádkozva vártam arra, hogy felvegye a telefont. Néhány csörgés után recsegni kezdett a vonal, jelezve ezzel számomra, hogy elfogadta a hívásom………

2. rész

Noncsi csodálatos meggyőző képességének hála, meghoztam a második részt is, a következőt azonban csak 4 komi után fogom hozni! :) Jó olvasást! :) Puszi

Tchaikovsky - Nutcracker - Pas de deux

„Balancé, sasszé, sasszé, piruett, sasszé, sasszé, bourree, soutenu,
grand jete, bourree, soutenu, pas de chat, soutenu, bourrée, soutenu, glissade, soutenu, piruett, , pas de chat, fouetté en tournant, croisé.Egy…..két…..há….négy…..öt, és kilép.”
-Bravó!-szólt valaki elismerően, miközben megtapsolta a produkciómat. A pillantásom rögtön a hang irányába terelődött, és egy lazábbra vett piruettel az ajtószárfának támaszkodó, szőke srác felé fordultam.-Nem is volt rossz ez az ugrabugra!-vigyorgott rám felettébb jókedvűen. Ahogy elnéztem őt, meg kellett állapítanom, hogy ez a mondat tőle bóknak számít, így aztán kissé kimérten bólintottam egyet, mintegy megköszönve neki a dicséretet.
-Már megbocsásson a kérdésért, de ismerjük egymást?-pillantottam rá kissé gyanakvóan és kíváncsian vártam a válaszát.
-Kimi Räikkönen vagyok!-mutatkozott be mindenféle kertelés nélkül.
-Áhh!-világosodtam meg egyből.-Kis hazánk legújabb sebességmegszállotja! A Forma-1 legújabb csillaga, talán a jövő bajnoka?! Az új „Száguldó finn”?! Üdv, a nevem Anneli Kiira Sällinen!-nyújtottam felé a kezem a legkecsesebb mozdulattal, mire ő elismerően mosolyogva bólintott, majd felemelte a kacsómat és egy lágy csókot lehelt rá, miközben folyamatosan a szemembe nézett. Sikerült zavarba hoznia, és éreztem, hogy szépen lassan egyre sötétebb árnyalatot vesz fel az arcom halványrózsaszín pírja.
-Gyönyörű név!-mosolygott rám ismét és nem tudtam nem észrevenni, hogy folyamatosan a szemkontaktust igyekezett keresni.
-Köszönöm!-suttogtam, szó mi szó, kicsit elgyengülve, az elmúlt néhány percben történt események hatásától. Mindig is imádtam, ha egy férfi illedelmes, jól tud bókolni és mindezt úgy teszi, hogy ne legyen túl feltűnő, ám érezhető legyen a hatása. Nem tagadom, sikerült levennie a lábamról így első brikkre.-Megkérdezhetem, hogy miért jött ide?-néztem rá kíváncsian, miközben a táncterem másik végében lévő székekhez sétáltam, ő pedig követett engem.
-Igazság szerint nekem azt mondták, hogy itt kell keresnem a táncpartnerem!-vonta meg a vállát.
-Óhh, hát persze!-csaptam a homlokomra.-Ne haragudjon, ez nekem eszembe se jutott!-szabadkoztam pironkodva.
-Nincs semmi baj!-nevetett.-Azt hiszem, eléggé lefoglalták ezek az izé……lépések!-vakarta meg a fejét kissé tudatlanul.
-Nos igen!-bólogattam mosolyogva.
-Szóval ez lenne a hely, ahol majd a napom nagy részét töltenem kell?-nézett körbe Kimi a helyiségben és kifújta a levegőt.
-Egy idő után meg lehet szokni, hogy csak egy tükör, egy szék, na meg a rúd az összes berendezési tárgy!-kuncogtam.
-Kicsit sivárnak tűnik a dolog!-jegyezte meg, és vágott egy grimaszt, amin nekem nevetnem kellett.-De ha Ön mondja!-tette hozzá és rám kacsintott, mire én megint elpirultam.
-Mi lenne, ha tegeződnénk? Azt hiszem, elég sok időt fogunk együtt tölteni, így nem gondolom, hogy célszerű lenne, ha ilyen személyes hangot választanánk!-vetettem fel és kedvesen rámosolyogtam.
-Ez jö ötlet! Köszi!-kacsintott rám ismét.
-Szóval Kimi…..mesélj nekem! Ismersz valamiféle szalon vagy latin-amerikai táncot esetleg?-csaptam a lovak közé lelkesen, miközben a spicc cipőm szalagjait oldottam le a bokámról.
-Hűűh, nem fájnak a lábujjaid és a bokáid a sok megerőltetés miatt?-kérdezte meglepetten.
-Tudod, 14-15 év intenzív táncolás után ez már fel sem tűnik!-mosolyogtam rá és csináltam néhány bokakörzést, hogy lazuljanak picit az izmaim.
-Látom, akkor nem csak rám lehet azt mondani, hogy megszállott vagyok!-nevetett fel, mire én viccesen beleboxoltam a karjába.
-Hehe, nagyon vicces vagy Räikkönen!-grimaszoltam.-De inkább mondd el végre, hogy tudsz-e táncolni, vagy a nulláról kell kezdenünk az építkezést?-kérdeztem ismét, kicsit türelmetlenül.
-Sokra nem fogsz menni velem, az biztos! Nem értek semmihez a vezetésen kívül!-jelentette ki nagybüszkén és még ki is húzta magát.
-Nem számít, szeretem a kihívásokat!-feleltem kissé hetykén és fülig érő szájjal néztem rá.
-A lelkesedésed letörhetetlen!-sóhajtott fel színpadiasan.
-Az biztos! És most gyere!-fogtam meg a kezét és húztam magam után a tánctér közepére, amint a balettcipőmet versenytáncos szandára cseréltem.
-Mit csinálunk?-nézett rám a meglepettség és a kíváncsiság egyvelegével a szemében.
-Megtanulunk szambázni!-kacsintottam rá, és beállítottam őt alapállásba.
http://www.youtube.com/watch?v=S-0Zi2bq9_0
-Húúúh!-vett egy nagy levegőt, és figyelni kezdte a lábaimat.
-Tehát akkor, bal lábbal lépj előre…..remek…..most lépj mellé a jobbal…..ez az, most a második lépésként fordulj egy negyedet. Szuper. Most, a bal lábadat tedd a jobb mögé, keresztben, aztán engedd a testsúlyod a bal lábadra…….így…..majd a jobbra…..remek….most pedig lépj vissza a bal lábaddal! Ez az!-tapsoltam meg, miután sikerült megcsinálnia az első kombinációt.-Nem is vagy te olyan lehetetlen eset!-cukkoltam.
-Kössz a bókot! A te szádból ez aranyat ér!-vigyorgott, aztán rám öltötte a nyelvét.
-Na gyerünk tovább!-vertem hátba óvatosan.-Most próbáld meg mozgatni a csípődet!
-Hogy mi?-emelkedett a hangja egy oktávval magasabb hangtartományba.
-Jajj, nem olyan nagy dolog az!-legyintettem, aztán cseppet sem hezitálva, a két kezem a csípőjére helyeztem. Döbbenten nézett rám, erre a mozdulatra valószínűleg nem számított. Semmit nem szólt, inkább visszafordult a menetirányba, és hagyta, hogy lassan, majd egyre tempósabban elkezdjem mozgatni a csípőjét-Engedd el magad!-suttogtam, mikor a görcsössége miatt még egy kisebb kört sem tudtam fordítani a csípőjén.-Eeez az! Remek!-dicsértem meg újfent, amikor végre lazulni kezdett a teste.-Szuperül csinálod! Most pedig kombináljuk az alaplépést és a csípőkörzést. Tehát akkor, alapállás, majd bal, és jobb, fordul negyedet…..és ring az a csípő, keresztbe a bal láb, súly a balra, súly a jobbra és vissza. Ez az Kimi, nagyon jó! Most ütemesen, figyelj! Egy-két-há és, bal, jobb, fordul, bal, súly, súly, bal., kilép, jobb, fordul, bal, súly, súly, bal, kilép, jobb, fordul……….

-Hahóó! Kiira! Itt vagy?-lengette meg előttem valaki a kezét, mire én „felébredtem” az álomból. Megráztam a fejem, és nagyokat lélegezve próbáltam meg újra visszatérni a valóságba.
-Kimi, mit keresel te itt?-kérdeztem kissé idegesen és felpattantam a helyemről, majd az asztalomra tettem a kezeimet, hogy a hirtelen mozdulattól keletkező szédülésem miatt nehogy visszahuppanjak a székemre.
-Én…..csak behoztam a mappáidat, amiket elejtettél, mikor megcsúsztál a jégen!-hebegte zavarában és letette az asztalra az említett tárgyakat.
-Kössz!-bólintottam kimérten, és hosszasan fürkésztem az arcát.
-Jól vagy? Minden rendben?-kérdezte előzékenyen.
-Igen, persze!-válaszoltam gyorsan.-Megtennéd kérlek, hogy magamra hagysz? Rengeteg dolgom van még és nemsokára kezdődik a megnyitó, addigra kész kell lennem!-próbáltam meg őt minél előbb elküldeni, ugyanis nem akartam most bájcseverészni vele.
-Természetesen!-bólogatott hevesen.-Akkor majd délután találkozunk!-mosolygott rám, majd még intett egyet és elhagyta az irodámat, én pedig megkönnyebbülten huppantam le a székembe és az asztalra könyökölve próbáltam meg rendbe szedni az összekuszálódott gondolataimat.

1. rész

Sziasztok! :)

A tegnapi bevezető után meghoztam az első részt, amiből már néhány dolgot megtudhattok! :) Remélem, hogy tetszeni fog mindenkinek, és a továbbiakban is olvassátok majd a sztorit! :) Ezt a részt szeretném Noncsinak ajánlani, aki ma ünnepli a névnapját! Boldog névnapot! :D (Remélem örülsz a férfifőszereplőnek:D) Jó olvasást mindenkinek! :) Puszi:Dahlia

„Hát újra itt vagyunk! Új év, új szabályok, új autók, új esélyek és ahogy az mindig is lenni szokott, új nevek! És talán nem is olyan ismeretlenek……”-ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a cirka mínusz 20 fokos hidegben, és majdnem csak térdig érő hóban, a kezemben rengeteg fontos iratot tartalmazó mappákkal igyekeztem a központi épület felé. Nem mondhatom, hogy otthon nem találkoztam még ilyen körülményekkel, sőt talán rosszabbakkal is, de valahogy mindig meg tudott viselni ez a fogcsikorgató hideg és a tömérdek mennyiségű hó, ami mindent beborított.

Általában mindig nyugodtan, és kipihentem kezdtem el az új évadot, és így volt ez most is, ám ezúttal volt valami, amin alaposan gondolkodóba estem.Tudtam, hogy nem bújhatok el a világ elől, és természetesen előle sem, de reméltem, hogy soha többet nem kell már találkoznom vele. Tudtam, hogyha újra látni fogom őt, netalántán beszélünk pár szót, akkor felszakadnak azok a régi sebek és ismételten teljes letargiába esem. Néhány éve már megbékéltem a kialakult helyzettel, ám tudtam, hogyha valaki ismét előhozakodna a múltban történtekkel, akkor nem lennék olyan biztos magamban, és újra elkezdene gyötörni a lelkiismeretem. Egyszerre tudnék nevetni és sírni, amikor eszembe jut az a két hónap amelynek voltak csodálatos pillanatai, ám végül mégsem lett boldog vége.

Észre sem vettem, de a kialakult rend és harmónia, ami övezte az életemet, máris megingott kissé, holott még nem is találkoztam újra vele, csak annyit tudtam, hogy ő is csatlakozik a versenysorozathoz. Egyben azonban biztos voltam, nem akartam vele újra találkozni. Nem és nem. Teljesen elgondolkodva, és előre nem is igazán figyelve sétálgattam, míg rá nem sikerült lépnem egy, a havas utacska alatt lapuló, befagyott tócsára. A bordázatlan talpú csizmám azonnal megcsúszott a jégpáncélon, én pedig annyira el voltam gondolkodva, hogy nem is tudtam megtartani az egyensúlyom, helyette, a kezemben lévő mappákat eldobva, sífutókat meghazudtoló módon száguldottam előrefelé, egészen addig, míg bele nem ütköztem valakibe. Az illető próbált engem megfogni, de a kísérlet vége az lett, hogy-a testalkatából ítélve férfi-szó szerint letepert. Egy elég nagy nyekkenéssel a havas földön kötöttem ki, rajtam pedig az ismeretlen. Lassan felemeltem a fejem, és szépen lassan felderítettem a férfi arcát. Ahogy a szemeim a szájával egy magasságba kerültek, valami furcsa bizsergést kezdtem érezni, és biztosan tudtam, hogy láttam én már ezeket az ajkakat……Nyeltem egyet, majd a szemeim folytatták további felfedezőútjukat. Amikor megláttam az illető orrát is, a gyomrom görcsbe rándult, és kicsit félve néztem feljebb, de végül megtettem. A tekintetem összekapcsolódott egy jeges szempárral és ebben a pillanatban akkorát dobbant a szívem, hogy azt hiszem, még a fölöttem fekvő férfi is hallotta. Egy pillanatra behunytam a szemem, és reméltem, hogyha újra kinyitom, akkor rájövök, hogy csak álmodtam az egészet. Azonban csalódnom kellett, ez nem álom volt. Rezzenéstelen arccal figyeltük a másikat, egyikünk sem szólt semmit, én már kezdtem megnyugodni, és abban a hitben éltem, hogy szerencsére nem is emlékszik rám, ekkor azonban szólásra nyitotta a száját……

-Kiira?-suttogta a nevemet teljesen ledöbbenve.-Kiira Sällinen?

-Hát újra találkozunk Kimi Raikkönen!-mondtam kimérten és egy kissé fanyar mosolyra húztam a számat.

-Tényleg te vagy az?-rázta a fejét hitetlenkedve, és közben letápászkodott rólam, majd a kezét nyújtotta felém. Hezitáltam kicsit, de elfogadtam a segítségét. Felhúzott a földről, én pedig a nagy lendületnek köszönhetően nekidőltem a mellkasának, de zavaromban azonnal hátrébb léptem és ismét kihúztam magam.

-Miért, ki lenne?-kérdeztem vissza kissé szarkasztikusan, miközben levertem a havat a ruhámról.

-Csak……csak olyan más lettél!-dadogta.-A hajad, a tekinteted sokkal szigorúbb, a külsőd, és…..és gyönyörű vagy!-suttogta. Hihetetlen, de hatottak rám a szavai, ugyanis amint elhagyták a száját ezek a mondatok, rögtön éreztem, hogy pirosodni kezdett az arcom.

-Látom, neked viszont még mindig jól megy a leteperősdi!-jegyeztem meg szárazon, amint végre újra sikerült visszanyernem a lélekjelenlétemet.

-Mit keresel te itt? Most nem egy repülőn kellene éppen édesen aludnod az igazak álmát, útban az ország felé, ahol ma este fellépsz?-pillantott rám meglepetten.

-De!-vágtam rá azonnal.-De láthatod, hogy nem vagyok ott!-tettem hozzá ridegen és fanyar mosolyra húzódott a szám.

-Soha nem gondoltam volna, hogy itt fogunk újra találkozni!-rázta meg hitetlenkedve a fejét.

-Hát én meg reméltem, hogy nem fogunk összefutni többet!-csúszott ki a számom a mondat.-És ha most megbocsátasz, nincsen túl sok időm bájcsevegni! Gondolom úgyis látjuk még egymást!-mértem végig őt jelentőségteljes pillantással.

-De……-kezdett volna ágálni, azonban amikor rájött, hogy felesleges próbálkozás lenne, inkább legyintett egyet.-Menj csak, nem tartalak fel!-mosolygott rám félszegen.

-Minden jót Räikkönen!-biccentettem egy aprót, és már indultam is tovább.

-Szia Kiira!-köszönt még utánam.

Ahogy látótávolságon kívülre értem, megálltam, majd nekidőltem az egyik kamion oldalának és a zakatoló légzésemet megpróbáltam újra stabilizálni.

-Nem akarom látni, nem-nem!-suttogtam és nem bírva tovább tartani magam, elkezdtem sírni……

Bevezető

Álmodozás………

Gyönyörű szó, a maga összes betűjével. Van benne valami titokzatos, valami megfoghatatlan, a legfontosabb talán mégis az, hogy hordozza magában valami olyannak a lehetőségét, amit egyszer talán elérhetünk. Mindenki másról álmodik. A kislányok arról, hogy majd ha felnőnek, gyönyörű hercegnők lesznek, a fiúk autóversenyzők, focisták, tűzoltók akarnak lenni. Ám, ahogy az ember kinövi a gyermekkorát, egészen másra vágyik, mások lesznek az álmai. Rájön, hogy meg kell maradni a realitás határain belül és megpróbál olyan dolgokról álmodni, amiket képes lesz megvalósítani.

Azonban nem mindenki van így ezzel. Itt vagyok rögtön én. Már kicsi gyermekként elhatároztam, hogy egyszer elismert és világhíres táncosnő leszek, aki minden este másik országban lép fel, akiért milliók rajonganak, és akire majd az apró, táncos lábú gyerekek fel tudnak nézni. Mindig keményen küzdöttem, és megrögzötten haladtam a célom felé, nem törődve azzal, hogy a hátam mögött összesúgtak és minden honnan azt kellett visszahallanom, hogy maximalista vagyok és kínzom magam az állandó diétákkal, a reggeltől estig tartó balett és versenytánc edzésekkel. A szüleim kitartottak mellettem, támogattak, ahogy csak erejükből telt, és hogy biztosítsanak arról, mellettem állnak, minden egyes előadásra eljöttek, és büszkén tapsoltak a műsorok után, az első sorban. A tánctanáraim mindig ódákat zengtek rólam és a szüleim roppant büszkék voltak rám, én azonban nem voltam elégedett. Többet akartam az állandó dicséreteknél, és olyan tanárt szerettem volna végre, aki nem mondta azt, hogy az én mozgáskultúrám és lépéstechnikáim már teljesen kiforrottak. Természetesen hálás voltam mindenkinek, aki tanított, hiszen a sokszor egész napos, hosszú és kemény edzések javították az állóképességemet és a koncentrációmat. Minden tanáromat nagyon szerettem és amikor el kellett válnunk egymástól, bőszen potyogtattuk a könnyinket, ám tudtuk, muszáj, hogy a tanár-diák kapcsolatunknak vége legyen, hiszen nekem tovább kell járnom az utamat……..

16 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy nekem a Táncművészeti Főiskolán a helyem, és onnantól kezdve minden versenyt, edzést a felvételire való felkészülésnek vettem, még keményebben edzettem, egyre merészebb és látványosabb emelésekkel próbálkoztam. A balett bemutatóink kivétel nélkül sikeresek voltak, a versenytáncos karrierem pedig szintén a lehető legtökéletesebb úton haladt. Szinte minden versenyen, ahol elindultam a párommal, az első háromban végeztünk, és majdnem egy év alatt letáncoltuk a pódiumról az országos, valamint a nemzetközi junior párokat is, illetve a felnőttek között is megcsillogtattuk a tudásunkat, és a szaksajtó sem hagyta figyelmen kívül ezt a tettet.

Már csak 5 hónapom volt a főiskolai felvételiig és gőzerővel készültem, ám a barátnőim egy soha vissza nem térő lehetőségre hívták fel a figyelmem. Sokáig vacilláltam, de aztán úgy döntöttem, belevágok, bízva abban, hogy további tapasztalatokat gyűjthetek.Hullámvölgyekkel teli, ám csodálatos pillanatokkal tarkított két hónapot tölthettem el egy olyan emberrel, aki aztán örökre megváltoztatta az életem.Elvette tőlem mindannak a lehetőségét, ami a fejemben megfogalmazódott, elfelejtettem hinni, és soha többé nem küzdöttem már semmiért olyan kitartóan, mint azelőtt. Megfosztott az álmaimtól és mindattól, ami az életemet jelentette.

Nem akartam és nem mertem többé álmodozni, ám ez talán hiba volt, hiszen álmokat szőni mindig lehet és kell is, hiszen ettől többek lehetünk, és hinni kell abban, hogy egyszer még valóra válhatnak……

Sziasztok! :)

Először is szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, hogy ezen a blogon már hetek óta nem voltam, és hogy nem válaszoltam a kérdésekre. Miután Szabussal elkezdtük írni a közös sztorit, ez a jelenleg futó történet kicsit háttérbe szorult. Sokat gondolkodtam, hogy mit csináljak vele, megpróbáltam folytatást írni hozzá, de egyszerűen nem ment. Talán kifogytam az ötletekből, vagy nem sikerül megfogalmaznom, amit valójában le szeretnék írni. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy ezt a sztorit most kicsit szüneteltetem. Lehet, hogy néha hozok hozzá egy-egy részt, de nem ígérem! :)

A másik közlendőm viszont az lenne, hogy bár ezt a történetet most szüneteltetem kicsit, kiteszek egy újat. Még ez is nagyon gyerekcipőben jár, és nem tudom mikor lesz meg hozzá a design, a képek, és az egyéb dolgok, úgyhogy addig is türelmeteket kérem, viszont ma este hozom a bevezetőjét! :) Nagyon bízom abban, hogy elnyeri majd a tetszéseteket! :)

Elnézést kérek mindenkitől, aki várta, hogy folytassam a Sebis sztorit, és remélem, hogy azért majd a következőt is olvasni fogjátok! :)

Puszi:Dahlia