Sziasztok! :)

Hát igen, ez a nyár is eltellett és holnap elkezdődik az iskola, ezzel pedig nekem is sokkal kevesebb időm jut majd az írásra! Amikor lesz esetleg egy kis időm, ráérek és ihletem is lesz hozzá, akkor írok majd részeket és ki is teszem őket, de nem tudom ez milyen gyakran lesz! :) Köszönöm mindenkinek, aki eddig is olvasta a blogot, értékelte a részeket, vagy esetleg megjegyzést is fűzött hozzájuk. :) Remélem, a jövőben is olvasni fogjátok a sztorit, és tetszeni fognak majd a részek Nektek! :)

Szeretnék minden iskolakezdőnek sok sikert, kitartást és erőt kívánni az új tanévhez! :)

Puszi:Dahlia

19. rész

Szinte az egész hétvégét a szobánkban töltöttem ugyanis a srácok megtiltották nekem, hogy betegyem a lábam a központ területére. Meg aztán nem éreztem magam túl jól, így nem is volt sok kedvem kimozdulni. A vasárnapi záróünnepséget ismét webkamerán keresztül segítettem levezényelni, de a kollégáimtól még nem búcsúztam el, ugyanis megígérték nekem, hogy majd este meglátogatnak. Mikko sem jött még vissza a hotelbe, így egyelőre csak telefonon tudtam gratulálni neki a dobogós helyéhez. Mivel nem igazán tudtam elhagyni a szobát több mint három napig, bőven volt időm arra, hogy Kimi ajánlatán gondolkozzam. Minden oldalról körüljártam már a dolgot, próbáltam mindent reálisan mérlegelni, de összezavarodtam, így képtelen voltam döntést hozni.

Vasárnap este, a kanapén üldögéltem éppen, felpolcolt lábal, amikor kopogtak. Óvatosan odabicegtem a bejárathoz, és egy apró mosolyra húzódott a szám, amikor az ajtót kinyitva megláttam a vendégemet.
- Szia! - köszöntünk teljesen egyszerre, majd zavartan elnevettük magunkat. - Gyere be! - húzódtam félre, hogy be tudjon lépni a szobába.
- Köszönöm. - bólintott. - Hogy vagy? - kérdezte előzékenyen, közben felém nyújtotta a kezét, és segített visszaevickélni a kanapéhoz.
- Hát, a bokám már nem fáj annyira, viszont azt hiszem, hogy ez az agyrázkódás súlyosabb, mint gondoltam. - húztam el a számat.
-Remélem, hogy lassan azért rendbe jössz. - mosolygott rám és leült mellém. - Nos, gondolkodtál azon amit mondtam csütörtökön? - csapott a lovak közé.
- Igen! - bólintottam. - Nagyon sokat, de még mindig nem tudom, hogy mit csináljak! - néztem rá tanácstalanul.
- Vállald el, kérlek! Neked ez csak néhány hét lenne, nekik viszont a gimis éveiket ez változtathatná meg. - kezdett bele már megint olyan szenvedélyesen, hogy tudtam így képtelen leszek neki nemet mondani.
- Kimi. - sóhajtottam. - Te ezt nem értheted. - ingattam a fejem. – Ez nem olyan egyszerű, és én……én annyira félek! - emeltem rá a könnyes szemeimet.
- Mitől Kiira? - nézett rám értetlenkedve.
- Attól, hogy a tánc megint az életet fogja jelenteni számomra, és én azt már nem bírnám ki, ha még egyszer azt kellene mondanom, hogy örökre vége van! Előbb végzek magammal, mint hogy ezt megtegyem. - suttogtam elkeseredetten, kétségek között örlődve.
- Kiira. - rázta meg finoman a vállaimat. - Miket beszélsz itt nekem? - nézett rám döbbenten. - Miért kellene megint lemondanod arról amit szeretsz? És egyáltalán miért hagytad abba a táncot? - kérdezte kíváncsian, és ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy most kell erősnek lennem, mert különben biztos, hogy kiborulok. És az senkinek nem lenne jó. Felálltam a kanapéról, majd lassan az üvegfalhoz lépkedtem és azon keresztül csodáltam a főváros nyüzsgő forgatagát. Tele volt ez a város élettel, mégis ahogy az utcákon rohangáló, parányi hangyáknak tűnő embereket figyeltem, azt gondoltam, talán nekik is vannak kétségeik, olyan félelmeik, amelyeket senkivel nem mernek megosztani. Mégis, igyekeznek maguk mögött hagyni ezeket, és úgy gondolni rájuk, mint múló fájdalmakra, amelyek az idő jótékony munkájának köszönhetően egyszer majd szép emlékekként térhetnek vissza.
- Minden rendben? - hallottam meg hirtelen Kimi hangját magam mögött, majd megrázkódtam kicsit, amikor a kezét a vállamra tette. Visszanyeltem a könnyeimet, aztán vettem egy nagy levegőt és megfordultam.
- Életemben először, szembenézek a legnagyobb félelmemmel, és nem hagyom, hogy legyőzzön engem. Sőt, azt sem engedem, hogy valaki megint szétrombolja azt, amit küzdelmes munkával felépítettem! - közöltem vele elszántan, végig mélyen a szemébe nézve, hogy tudja, már nem az a kislány vagyok, akit nyolc éve sikerült behálóznia. Azóta felnőttem és képes vagyok megvédeni magam, még tőle is. - Mondd meg a srácoknak, hogy minden tudásukat szedjék össze, és rázzák össze a csapatot, mert nem fogok engedni, és olyan műsort csinálok nekik, amit egész Svájcban emlegetni fognak. - jelentettem ki határozottan és céltudatosan. Nyolc év után először éreztem megint azt, hogy a régi Anneli visszatért és ettől magabiztosabbnak éreztem magam.
- Ez a beszéd Kiira! - vigyorgott rám Kimi boldogan. - Elvégre is országos verseny lesz, ahol a srácoknak bizonyítaniuk kell.-tette hozzá.
- Hogy mi? - nyíltak tágra a szemeim.
- Országos verseny, pontosan egy hónap múlva!
- Uramatyám! - szorítottam a tenyeremet a homlokomhoz. - Hogy tudom én ezt megoldani? Egy hónapig ingázzak Svájc és Finnország között, és készítsem fel a gyerekeket egy országos versenyre? - hüledeztem.
- Addig odaköltözöl hozzám, nem gond! – vonta meg a vállát, nekem viszont még az állam is leesett, amikor ezt így kijelentette.
- Én? - mutattam magamra. - Hozzád? - néztem rá. - Hát ez egy vicc! - nevettem fel szarkasztikusan.
- Most miért? Csak egy hónap. - tárta szét a kezeit.
- De ez abszurd? Költözzek oda hozzád? - kiáltottam fel döbbenten.
- Ki költözik és hova? Miről beszéltek ti ketten? És amúgy is, Kimi te mit keresel itt? - hallottam meg hirtelen Mikko hangját magunk mögött, mire mindketten felé fordultunk és részemről, én eléggé megilletődve pislogtam rá.
- Szívességet kértem Antól, azért vagyok itt. - válaszolt a Jégember teljes lelki nyugalommal. - Szükségem lenne valakire, aki jól tud táncolni és ért a gyerekek nyelvén, mert az egyik zürichi gimiben egy ilyen tanárra lenne szükség. Meg kellene nyerniük egy versenyt, mert csak így maradhat meg az iskola. Jenni ismeri Ant, ő mondta nekem, hogy kérdezzem meg tőle, hátha elvállalja a srácok felkészítését. - mesélte el Kimi dióhéjban az ügyet, nekem viszont megint a padlón kötött ki az állam, ahogy hallottam, milyen gyorsan kitalált valamit. Vagy lehet, hogy ebben tényleg benne van Jenni keze is?
- Ez csak egy hónap Mikko, és szeretnék nekik segíteni. - néztem a páromra kissé kérlelő pillantásokkal.
- Egy hónap? - emelkedett a hangja egy oktávval magasabb hangtartományba. - És addig rohangálsz két ország között? - kérdezte teljesen felpaprikázódva.
- Nem. Addig odaköltözik hozzám! - közölte Kimi higgadtan, én viszont idegességemben már az ajkamat harapdáltam. Tudtam, hogy most fog borulni a bili.
- Hogy miiiiii? - kiabálta a párom döbbenten. - Hát te meg vagy húzatva! Nem gondolod, hogy hagyni fogom, hogy a barátnőm nálad lakjon, ugye? - nézett Kimire szikrákat lövellő pillantással.
- Miért Mikko? Csak nem féltékeny vagy? - hunyorgott a páromra. Nem örültem neki, hogy direkt provokálja őt. - Nem bízol meg a barátnődben? - kérdezte egy ravasz mosollyal az arcán.
- Benned nem bízom meg! - sziszegte a Jégember képébe, miután közelebb lépett hozzá. Ekkor futott át az agyamon, hogy ezek bizony mindjárt egymásnak esnek, ha nem csinálok valamit.
- Mikko, Kimi, elég már! - szóltam rájuk határozottan, mire ők rögtön rám néztek. - Hagyjátok abba ezt itt és most. - szögeztem le gyorsan. - Ennek a veszekedésnek semmi értelme. - ráztam a fejem. - Maradjuk annyiban, hogy odamegyek Svájcba, segítek azoknak a gyerekeknek és egy hónapig Kiminél fogok lakni. Hétvégenként pedig, ha nem lesznek próbáink, akkor hazautazom. Megfelelő ez így? - próbáltam rendet tenni a srácok között.
- Nekem igen! - ragyogott fel Kimi arca.
- Nekem nem, de tudok mást tenni? - nézett ránk morcosan a párom. - De ne merd kihasználni a helyzetet Räikkönen! - mászott bele Kimi arcába.
- Ne fenyegess Hirvonen! - mosolygott rá negédesen. - Akkor még beszélünk, és hálásan köszönöm előre is! - kezdett el beszélni hozzám Kimi, anélkül, hogy figyelembe vette volna a barátom jelenlétét.
- Rendben! - bólintottam, de kissé feszélyezve éreztem magam.
- Megyek is, további szép estét nektek! - bájvigyorgott egyet még a páromnak, amit én már csak egy rosszalló fejcsóválással jutalmaztam.
- Kikísérlek. - ajánlottam fel.
- Köszönöm, de nem kell. Maradj csak, és pihentesd a lábad. Kitalálok magam is! Meg aztán, úgy látom Hirvonennek van még veled némi megbeszélnivalója! - szúrta még oda kicsit gonoszan, aztán elhúzta csíkot, mielőtt még Mikko a torkának esett volna. A párom mérgesen nézett rám, és ebből már tudhattam, hogy még hosszú, és nem túl nyugodt este elé nézünk. A kanapéhoz sétáltam, kényelembe helyezkedtem és vártam, hogy Mikko a nyakamba zúdítsa az első adag megrovást. Biztos voltam benne, hogy élmény lesz ez az este.

18. rész

Sziasztok! :) Hát újra itt vagyok! Először is, szeretnék elnézést kérni mindenkitől, aki olvassa a blogot, ezért a nagyon hosszú szünetért, amíg nem tettem ki részt. Bevallom őszintén, elég mélyponton voltam ezzel a történettel kapcsolatban, hiszen se ötletem, se indíttatásom nem volt hozzá, emellett úgy éreztem, nem elég jó (ezzel most is így vagyok) és elszomorított, hogy alig olvassák. De aztán Noncsinak köszönhetően sikerült kilábalni ebből a "válságból" és most újra hatalmas örömmel írom a részeket ehhez a sztorihoz! Ezúton is szeretném megköszönni neki a sok segítséget, amit kapok tőle, és bár olvasta már ezt a részt is, szeretném ezt neki ajánlani! :) Nos, nem szaporítom tovább a szót, remélem tetszeni fog Nektek az új rész! :) Puszi, Dahlia :)

Kopogást hallottam, valahonnan távolról. Tudtam, hogy ez csak egy álom, ezért a másik oldalamra fordultam, a kopogás azonban csak nem akart alábbhagyni, sőt még inkább erősödött, szinte már dörömbölésbe csapott át. Hirtelen nyitottam ki a szemeimet, de sokat nem láttam, ugyanis a szobában koromsötét volt. Nem tudtam felmérni, hogy vajon éjszaka lehet-e már, de az egyre biztosabbá vált, hogy valaki nagyon be akar jönni a szobába. Lassan ültem fel az ágyon, és csak megfontolt, óvatos mozdulatokkal próbáltam ráállni az épségben lévő lábamra, hogy annak segítségével valahogy elbicegjek az ajtóig.
- Megyek már! - kiabáltam ki, amikor már tényleg meguntam ezt a féktelen dörömbölést, de az illető nem volt hajlandó megtenni, amit kértem. - Nem hiszem el, hogy nem lehet két nyamvadt percet várni, mikor……..Kimi! - pislogtam meglepetten az előttem álló férfira, amikor kinyitottam az ajtót.
- Ne kiabálj, te hívtál! - szólt rám gorombán. - Mit akarsz? - kérdezte flegmán, és az ajtófélfának támaszkodott.
- Gyere be, jó? Nem a küszöbön ácsorogva akarom elmondani amit szeretnék! - válaszoltam csendesen. Megvonta a vállát, aztán cseppet sem foglalkozva azzal, hogy nekem elég nehézkes a járás, fogta magát, becsörtetett a szobába és levágódott a kanapéra. Nagyot sóhajtva csuktam vissza az ajtót, majd az utamba kerülő bútorokba kapaszkodva bicegtem oda hozzá, és leültem az ágy másik végébe. Lehetőleg a legmesszebb kerülve tőle.
- Hallgatlak! Van öt perced! - közölte, az órájára nézve.
- Figyelj Kimi! - kezdtem bele egy nagy levegővétel után. - A világért sem akarok veszekedni, mert ehhez nekem most semmi erő nincsen, csak szeretnék elnézést kérni a délutáni viselkedésemért. Tényleg nagyon rendes volt tőled, hogy bevittél a kórházba, és felhoztál a szobámba is, ezért igazán hálás lehetek neked. - szögeztem le gyorsan. - Tudom, hogy megbántottalak azzal amit mondtam, sajnálom. Nem gondolkodtam mielőtt beszélni kezdtem! - pislogtam rá bocsánatkérően.
- Hát tényleg nem! - morogta még mindig mérgesen. - De elfogadom a bocsánatkérésed, mert ismerlek már ahhoz elég jól, hogy tudjam, őszintén beszélsz! - nézett a szemembe.
- Köszönöm! - vontam meg picit a vállam és egy apró mosolyra húztam a szám.
- Ennyit szerettél volna? - kérdezte még mindig ugyanolyan hidegen.
- Igen, azt hiszem! - motyogtam, aztán lehajtottam a fejem, és végigsimítottam a tarkómon, ami megint egyre jobban kezdett fájni.
- Akkor most én jövök! - szólalt meg gyengédebben, mire én felkaptam a fejem és értetlenkedve pislogtam rá. - Szeretnék tőled kérni egy óriási szívességet! - kezdett bele nagyot sóhajtva.
- Tőlem? - mutattam magamra meglepetten.
- Igen! - bólintott. - Szóval arról lenne szó, hogy a múltkor meghívtak engem Zürichbe, egy gimibe. Ez egy művészeti suli, amelyet úgy néz ki, hogy hamarosan be fognak zárni, mert nem tudnak felmutatni eredményt, a város pedig nem finanszírozza többé az iskolát. Egyetlenegy reményük van még, a táncosaik. Láttam őket táncolni, mikor bemutatót tartottak, egyszerűen hihetetlen, de mindenki, a kicsik és a nagyok is elképesztően tehetségesek. Megvan bennünk minden, ami kell a sikerhez. Elkötelezettség, szenvedély, tűz, akarat, hogy valamit elérjenek ebben az életben. Csak egy hiányosságuk van, hogy nem tudtak együtt dolgozni. Fogalmuk sincsen arról mi az a csapatmunka. - mesélte teljese átéléssel. Láttam rajta, hogy a szívügye ezeknek a gyerekeknek a segítése.
- És hogy jövök én a képbe? Hogy tudnék segíteni? - kérdeztem egy nagyot nyelve.
- Ezeknek a srácoknak egy olyan ember kell, aki képes összefogni ezt a tehetséges bandát. Olyan, aki meg tudja mutatni nekik, hogy milyen remek, amikor csapatként tehetsz valami csodás dolgot. És olyannak kell lennie ennek a vezetőnek, akire büszkén felnézhetnek a srácok. Én csak egy ilyen embert ismerek. - nézett mélyen a szemembe. - Téged Kiira! - mutatott rám, mire én akaratlanul is behunytam egy pillanatra a szemem és a szám elé kaptam a kezem.
- Én ezt nem tudom megtenni! - suttogtam elkeseredetten és éreztem, hogy legurult egy könnycsepp az arcomon.
- De miért nem Kiira? - kérdezte Kimi döbbenten, majd hirtelen felpattant a kannapéról, és odaguggolt elém.
- Én nyolc éve szögre akasztottam a balettcipőimet, és azóta nem táncoltam próbateremben, vagy közönség előtt. És már nem is akarok többet! - hajtottam le a fejem. Olyan abszurd volt az, hogy pont annak az embernek mondtam ezt, aki miatt akkoriban megtettem ezt a számomra érvágással felérő lépést.
- Kérlek!- fogta meg a kezem hirtelen. - Én úgy emberben ritkán bízok meg, mint ahogy megbíztam benned nyolc évvel ezelőtt és még most is. - simogatta meg a kézfejem, majd a csuklómat. - Biztos vagyok benne, hogy senki más nem tudná ezeket a gyerekeket nálad jobban megtanítani arra amit még nem tudnak! - bizonygatta tovább az alkalmasságom.
- Nem tudom Kimi, tényleg nem! - ingattam a fejem szomorúan. Teljesen összezavart ezzel a hírrel. A szívem azt súgta, hogy ne habozzak, mondjak igent, és újra csináljam azt, ami szinte az egész életemet jelenti, az eszem viszont vadul tiltakozott. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. – Kiira! - fogta a kezei közé az arcom, majd a hüvelykujjával letörölte a könnyeket onnan. - Csak ígérd meg, hogy legalább meggondolod. - nézett rám könyörögve. - Azt hiszem, ezzel igazán nem kérek sokat tőled! - ingatta a fejét.
- Talán…- suttogtam bizonytalanul. - Túl sok nekem ez így egyszerre. - sóhajtottam szomorúan.
- Köszönöm! - súgta a fülembe gyengéden, miután óvatosan magához ölelt.
- De most kérlek…. - toltam el magamtól. -…….hagyj pihenni, mert úgy érzem, hogy szétszakad a fejem, és már nem bírom tartani! - mondtam halk, fátyolos hangon.
- Gyere, karold át a nyakam, beviszlek a szobádba, utána pedig megyek. - mosolygott rám kedvesen. Most nem volt erőm ellenkezni, így tettem, amit mondott. Óvatosan felemelt, aztán a szobámba vitt, lefektetett az ágyra és még be is takargatott.
- Köszönöm! - pislogtam rá hálásan.
- Gondolkodsz majd azon, amit mondtam? - kérdezte komolyan.
- Igen, megígérem! - bólintottam határozottan, de kavarogtak bennem az érzések.
- Hát akkor jobbulást! Pihend ki magad! Jó Éjt! - búcsúzott.
- Köszönöm Kimi! Aludj jól! Jó Éjt! - mosolyogtam rá, és hosszasan néztem utána miután elhagyta a szobámat. Nagyon féltem bevallani magamnak, de azt hiszem, megint sikerült bennem elindítania valami olyat, amit már nem akartam többet érezni. Amit el akartam felejteni, hogy soha többet ne sebezhessen meg.