Éreztem, hogy a másik oldalon is lesüllyedt az ágy, majd Seb karjai lefejtődtek rólam, és helyette másik két ölelő kar közé kerültem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Sebastian nem tudott megnyugtatni, de ahogy Kimi ölelt, az egészen más volt. Valami olyasfajta kötődés volt közöttünk, ami Seb és köztem nem volt meg. De nem is lenne normális, ha ugyanúgy éreznék mindkét férfi iránt. Hiszen Seb olyan, mintha a testvérem lenne, Kimi meg.......az egész testemben bizsergést érzek, amikor hozzám ér, és mintha minden rossz eltűnne, amikor átölel és a fülembe suttog. Hiába mondanám, hogy már semmit nem jelent nekem, ez nem lenne igaz…….
-Én most magatokra hagylak titeket!-mondta halkan német barátunk, aztán kihátrált a helyiségből.
-Kimi!-szólítottam meg kis idő múlva a kis Tündér édesapját.
-Tessék!-mosolygott rám kedvesen.
-Én nem akarok a nyakadba akaszkodni, és egy olyan terhet zúdítani a válladra, ami egy gyermek nevelésével jár!-szipogtam.
-Na ácsi!-nézett rám morcosan.-Te most mégis miről beszélsz?-szempillantás aladt fölháborodott, és számonkérően pislogott rám.
-Én…..én csak……-elbizonytalanodtam, és lehajtottam a fejem. Kimi felsóhajtott.
-Azt hiszem, most érkezett el az ideje annak, hogy alaposan elbeszélgessünk egymással.-lassan bólintottam, aztán felemeltem a fejem és belenéztem a jégkék szemeibe.
-Hol is kezdjük?-mosolyodtam el kicsit gúnyosan.
-Majd én megmondom!-közölte komoly ábrázattal.-Ott kezdjük, hogy egy nagy marha voltam tavaly, amikor szakítottam Veled! Gyáva, és számító voltam, ezen nincs mit szépíteni!-vonta meg a vállát.-De akkor úgy éreztem, hogy szakítanom kell veled, hogy később újra együtt lehessünk.
-Tessék?-vontam fel az egyik szemöldököm.-Legalább azt mondd el, hogy miért dobtál ki? De őszintén!
-Jenni miatt!-vett egy mély levegőt. –De még mielőtt félreértenéd, nem akartam vele lenni! Az egész csak egy színjáték volt…….hogy megtudjam, neki mik a gyenge pontjai.-kezdtem egyre inkább összezavarodni, és kérdő pillantásokat vetettem felé.
-Jenni zsarolt engem, ezért nem váltam el tőle!
-Mégis mivel?-kérdeztem vissza meghökkenten.
-Egyrészt azzal, hogy elmondja az újságoknak egy régebbi kis afféromat, amikor…..hát sikerült kicsit többet innom a kelleténél, és végül a toxikálón kötöttem ki.-húzta el a száját.
-Ezért?-kiáltottam fel kicsit felpaprikázódva.
-Ez még semmi volt, ahhoz képest, amiket kitalált. Megfenyegetett, hogy, ha elválok tőle, akkor elmondja az újságoknak, hogy én és Seb információkat cseréltünk a csapataink versenyautóival, és stratégiáival kapcsolatban.
-Ez igaz?-kicsit megemelkedtem, és a szemébe nézve vártam a válaszát.
-Dehogy igaz!-legyintett.-De tudod jól, hogy a szennylapoknak az is elég, ha kipattan egy szikra. Abból ők pillanatok alatt futótüzet csiholnak. A másik pedig az, hogy hiába hazugság az egész, már nem úgy néznének ránk, mint előtte. Nem akartam Sebet is belekeverni a mi ügyünkbe.
-Az a szemét szuka……-sziszegtem dühösen, és összehúzott szemekkel néztem Kimire.
-Szóval, valahogy rá kellett jönnöm, hogy mi a gyenge pontja, és úgy éreztem, hogy ez hozzád kötődik. Nem akartam megalázni magam, és újra vele lenni, de muszáj volt. És végül siker koronázta az áldozatom, ugyanis kiderítettem, hogy az a senkiházi riban egy olyan szerződést íratott alá veled, ami arról szól, hogy a befolyó összeg fele a tiéd, ő azonban nemes egyszerűséggel zsebre tette a pénz 90%-át. Azzal, hogy visszaédesgettem magamhoz, minden papírjához, és számítgépes dokumentumához is hozzáfértem. Összegyűjtöttem mindent, átnézettem az ügyvédemmel is a papírokat, és ő is megerősítette, hogy ezért simán beperelhetnéd, és biztosan te nyernél……ráadásul lehet, hogy még pár hónap börtön is várna rá, ha a legrosszabb esettel számolunk.
-Ez hihetetlen!-hüledeztem. Képtelen voltam értelmes, összefüggő mondatokat összerakni, ugyanis sokkolt, amiket Kimi mondott. Tudtam, hogy Jenni egy nagyon rafinált hisztérika, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire aljas és számító.
-Aztán egy ebéd alkalmával szembesítettem őt a ténnyel, miszerint mindenről tudok, amit tett, beleértve az összes hazugságot, az ellened elkövetett diszóságait, és a megcsalásokat is. Az egyik még hoz…..-hirtelen elharapta a mondatot, és láttam, hogy elpirult.
-Hozzám is kötődő csalátagommal csalt meg téged?-kérdeztem rá.
-Szóval tudsz Lőrincről!-fújta ki megkönnyebbülten azt a visszatartott levegőt.
-Igen, elmondta nekem. És nem szeretném, ha emiatt bármiféle ellenségeskedés lenne kettőtök között.-jelentettem ki roppant komolyan.
-Ne aggódj. Ha csak Lőrinc nem akarja beverni a képem-hozzáteszem megérdemelném-amiért szakítottam veled, miközben te már terhes voltál tőlem, akkor nem lesz semmi baj!-mosolygott rám bíztatóan.
-Hát…..így már egésze máshogy fest a helyzet!-motyogtam magam elé, és a szívecske alakú, arany medált kezdtem babrálni. Szó, mi szó összeszavarodtam. Eddig abban a hitben éltem, hogy Kimi szakított velem, azért, hogy ők ketten Jennivel újra kezdhessék, és mostmeg kiedrült, hogy ez csak csel volt.
-Gina!-szólított meg Kimi néhány perc elteltével. Felemeltem a fejem, és érdeklődve pslogtam rá.
-Mi lenne, ha nem Sebhez mennél, hanem hozzám, hogyha kiengednek a kórházból?
2010. november 28., vasárnap
65. rész
Lassan nyitottam ki a szemeimet, félve attól, hogy a napfény bántó lesz az után, hogy hozzászoktam a sötétséghez, de rá kellett jönnöm, hogy a szobában is félhomály uralkodott. Csupán egy kisebb állólámpa világított az egész helyiségben, és ez csak annyi fényt szolgáltatott, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy senki ne essen el a sötétben. Körbenéztem, és hirtelen megpillantottam egy személyt, aki az ablak előtt álló fotelben üldögélt, és félre fordított fejjel hortyogott. Halványan elmosolyodtam Sebi kissé kitekeredett testtartásán, és azon, hogy még így is képes aludni. Nem akartam őt felébreszteni, de a mocorgásnak hála sikerült. Amint elkezdtem forogni az ágyban, szinte azonnal felpattant a szemhéja, és rendezett testhelyzetbe vágta magát. Megdörzsölte a szemeit, kicsit megborzolta a haját, aztán látva, hogy felébredtem, rám mosolygott.
-Szia!-köszöntem halkan.
-Szia Ginus! Hogy érzed magad?-kérdezte kedvesen, aztán odasétált, leült az ágy szélére, és megfogta a kezem.
-Fáradt vagyok, kimerült és hiányzik Emma!-pillanatok alatt könnyek szöktek a szemembe, ahogy felrémlett előttem a kis Hercegnőről látott, legutóbbi kép. –Hogy van?
-Jelenleg stabil az állapota, és még mindig altatják!-hajtotta le a fejét szomorúan.
-Kimi hol van?-kérdztem hirtelen, igazából fel sem fogva, hogy ez a mondat elhagyta a számat. Pillanatok alatt ismét a részemmé vált, és hiányzott, ha nem volt velem.
-Hazament lezuhanyozni és átöltözni, és mondtam neki, hogy pihenjen is néhány órát, de amilyen makacs és elszánt, szerintem hamarosan visszajön! Veletek van azóta, hogy megtötrtént a baleset, és szerintem alig aludt valamit! Nagyon aggódik értetek!-adta tudtomra az információkat, amelyek egy apró mosolyt csaltak az arcomra.
-Három napja?-kérdeztem vissza csodálkozva.
-Téged is altattak két napig. Az orvosod azt mondta néhány órája, hogyha semmi komplikáció nem lép fel ma éjjel, akkor holnap akár el is hagyhatod a kórházat!
-De én nem akarok elmenni Em mellől!-ráztam meg a fejem határozottan.
-Tudom!-sóhajtott.-Arra gondoltam, hogy elviszlek magamhoz, pihensz egy kicsit, lezuhanyzol, átöltözöl, aztán visszajövünk Emmához! A dolgaitok nálam vannak. Azért kellett napközben elmennem, mert felhívtak a rendőrségtől, hogy az épen maradt holmitokat el kellene vinni az őrsről!-magyarázta a számomra teljesen kiesett ügyeket.
-A családomnak szóltál?-kérdeztem hirtelen.
-Lőrincet felhívtam tegnap, jól le is ordította a fejem, amiért nem szóltam neki előbb. Azt mondta, hogy megpróbálja beadagolni a nagynénédéknek a dolgot, és megggyőzni őket, hogy most ne utazzanak ők is, és amint tud, iderepül! Azt üzente, hogy tarts ki, és, hogy „Nem számít, milyen sötét a perc……
-…….. a szeretet és a remény mindig él. (George Chakiris)-fejeztem be én a mondatot.-Apukám egyik kedvenc idézete volt!-suttogtam, és egy fájdalmas mosoly ült ki az arcomra.
-Úgyhogy szerintem Lőrinc holnap fog megérkezni!-mosolygott rám Sebi.
Lassan blintottam, majd lehajtottam a fejem, és közben az ujjaimmal a lepedő szélét gyűrögettem. Könnyek szöktek a szemembe, és ezeket nem is volt erőm visszatartani.
-Mi a baj?-guggolt le az ágy mellé Seb, és kedvesen rám mosolygott.
-Az egész az én hibm!-tört ki belőlem a mondat, ami egész idáig mardosott belülről.
-Micsoda?-kérdezett vissza értetlenül, a fejét rázva.
-A beleset előtt, kivettem Emmát a babahordozóból, mert nem akarta abbahagyni a sírást, és szerettem volna őt megnyugtatni. Tudtam, hogy ez nem szabályos, de nem tudtam mit tenni, ráadásul a sofőr is rám parancsolt, hogy hallgattassam el a lányomat. Ha nem veszem ki onnan, akkor……-zokogni kezdtem, és engedelmesen hagytam, hogy Seb magához öleljen.
-Csss……semmi baj! Nincs semmi baj! Ez nem a te hibád!-suttogta a fülembe.
-De igen!-mondtam roppant erélyesen, ellentmondást nem tűrően.
-Nézz rám.-fogta a két keze közé az arcomat, és kicsit távolabb húzódott. –Nagyon-agyon gyorsan verd ki a fejedből ezt a butaságot! Ez a baleset nem a te hibád volt, és az sem, hogy Emma ilyen állapotba került. Csak tetted azt, amit minden rendes, és gondoskodó anyuka tett volna a helyedben. Semmi okod arra, hogy magadat hibáztasd. Rendben?-nézett rám szelíden.
-De én akkoris hibásnak érzem magam!-suttogtam elhalóan, és újra a nyakába borultam.
-Ne, ne ,ne !-korholt finoman.-Felejtsd el ezt a képtelenséget, ami megfogalmazódott a fejedben. Ez nem a te hibád, hanem azé az idegbeteg, szemét sofőré, akit küldtek értetek. Már akkoris rossz érzésem volt, amikor elindultatok, tudtam, hogy nem szabadott volna elengednem titeket. Amikor felhívtak, hogy mi történt, én szabályosan rosszul lettem. Szörnyű volt hallani, amit mondtak nekem a telefonba!-suttogta ő is, immáron könnyes szemekkel.
-Átélni is az volt!-zokogtam Seb nyakába borulva. Éreztem, hogy óvatosan visszafektetett az ágyra, aztán odaült mellém és ismét a karjaiba zárt.
-Nem lesz semmi baj!-mondta, közben a hátamat simogatva. Hallottam, hogy időközben nyílott az ajtó, és, hogy valaki felénk indult, azonban nem volt annyi erőm, hogy megnézzem ki az.
-Hogy van?-hallottam a kérdést, és a hangból azonnal rájöttem, hogy Kimi jött vissza.
-Ismét kiborult!-sóhajtott Seb szomorúan.
-Szia!-köszöntem halkan.
-Szia Ginus! Hogy érzed magad?-kérdezte kedvesen, aztán odasétált, leült az ágy szélére, és megfogta a kezem.
-Fáradt vagyok, kimerült és hiányzik Emma!-pillanatok alatt könnyek szöktek a szemembe, ahogy felrémlett előttem a kis Hercegnőről látott, legutóbbi kép. –Hogy van?
-Jelenleg stabil az állapota, és még mindig altatják!-hajtotta le a fejét szomorúan.
-Kimi hol van?-kérdztem hirtelen, igazából fel sem fogva, hogy ez a mondat elhagyta a számat. Pillanatok alatt ismét a részemmé vált, és hiányzott, ha nem volt velem.
-Hazament lezuhanyozni és átöltözni, és mondtam neki, hogy pihenjen is néhány órát, de amilyen makacs és elszánt, szerintem hamarosan visszajön! Veletek van azóta, hogy megtötrtént a baleset, és szerintem alig aludt valamit! Nagyon aggódik értetek!-adta tudtomra az információkat, amelyek egy apró mosolyt csaltak az arcomra.
-Három napja?-kérdeztem vissza csodálkozva.
-Téged is altattak két napig. Az orvosod azt mondta néhány órája, hogyha semmi komplikáció nem lép fel ma éjjel, akkor holnap akár el is hagyhatod a kórházat!
-De én nem akarok elmenni Em mellől!-ráztam meg a fejem határozottan.
-Tudom!-sóhajtott.-Arra gondoltam, hogy elviszlek magamhoz, pihensz egy kicsit, lezuhanyzol, átöltözöl, aztán visszajövünk Emmához! A dolgaitok nálam vannak. Azért kellett napközben elmennem, mert felhívtak a rendőrségtől, hogy az épen maradt holmitokat el kellene vinni az őrsről!-magyarázta a számomra teljesen kiesett ügyeket.
-A családomnak szóltál?-kérdeztem hirtelen.
-Lőrincet felhívtam tegnap, jól le is ordította a fejem, amiért nem szóltam neki előbb. Azt mondta, hogy megpróbálja beadagolni a nagynénédéknek a dolgot, és megggyőzni őket, hogy most ne utazzanak ők is, és amint tud, iderepül! Azt üzente, hogy tarts ki, és, hogy „Nem számít, milyen sötét a perc……
-…….. a szeretet és a remény mindig él. (George Chakiris)-fejeztem be én a mondatot.-Apukám egyik kedvenc idézete volt!-suttogtam, és egy fájdalmas mosoly ült ki az arcomra.
-Úgyhogy szerintem Lőrinc holnap fog megérkezni!-mosolygott rám Sebi.
Lassan blintottam, majd lehajtottam a fejem, és közben az ujjaimmal a lepedő szélét gyűrögettem. Könnyek szöktek a szemembe, és ezeket nem is volt erőm visszatartani.
-Mi a baj?-guggolt le az ágy mellé Seb, és kedvesen rám mosolygott.
-Az egész az én hibm!-tört ki belőlem a mondat, ami egész idáig mardosott belülről.
-Micsoda?-kérdezett vissza értetlenül, a fejét rázva.
-A beleset előtt, kivettem Emmát a babahordozóból, mert nem akarta abbahagyni a sírást, és szerettem volna őt megnyugtatni. Tudtam, hogy ez nem szabályos, de nem tudtam mit tenni, ráadásul a sofőr is rám parancsolt, hogy hallgattassam el a lányomat. Ha nem veszem ki onnan, akkor……-zokogni kezdtem, és engedelmesen hagytam, hogy Seb magához öleljen.
-Csss……semmi baj! Nincs semmi baj! Ez nem a te hibád!-suttogta a fülembe.
-De igen!-mondtam roppant erélyesen, ellentmondást nem tűrően.
-Nézz rám.-fogta a két keze közé az arcomat, és kicsit távolabb húzódott. –Nagyon-agyon gyorsan verd ki a fejedből ezt a butaságot! Ez a baleset nem a te hibád volt, és az sem, hogy Emma ilyen állapotba került. Csak tetted azt, amit minden rendes, és gondoskodó anyuka tett volna a helyedben. Semmi okod arra, hogy magadat hibáztasd. Rendben?-nézett rám szelíden.
-De én akkoris hibásnak érzem magam!-suttogtam elhalóan, és újra a nyakába borultam.
-Ne, ne ,ne !-korholt finoman.-Felejtsd el ezt a képtelenséget, ami megfogalmazódott a fejedben. Ez nem a te hibád, hanem azé az idegbeteg, szemét sofőré, akit küldtek értetek. Már akkoris rossz érzésem volt, amikor elindultatok, tudtam, hogy nem szabadott volna elengednem titeket. Amikor felhívtak, hogy mi történt, én szabályosan rosszul lettem. Szörnyű volt hallani, amit mondtak nekem a telefonba!-suttogta ő is, immáron könnyes szemekkel.
-Átélni is az volt!-zokogtam Seb nyakába borulva. Éreztem, hogy óvatosan visszafektetett az ágyra, aztán odaült mellém és ismét a karjaiba zárt.
-Nem lesz semmi baj!-mondta, közben a hátamat simogatva. Hallottam, hogy időközben nyílott az ajtó, és, hogy valaki felénk indult, azonban nem volt annyi erőm, hogy megnézzem ki az.
-Hogy van?-hallottam a kérdést, és a hangból azonnal rájöttem, hogy Kimi jött vissza.
-Ismét kiborult!-sóhajtott Seb szomorúan.
2010. november 27., szombat
64. rész
-Kimi, kérlek, látnom kell Emmát! Muszáj!-zokogtam a karjai között, azonban a lábaimban már nem volt több erő. A taposóra rogytam, és ő hiába kapott utánam, nem volt képes felállítani. –Szükségem van rá!-suttogtam erőtlenül.
-Csss! Gyere szépen!-segített fel a hideg járólapról, és vezetni kezdett a lányunk kórterme felé. –Látnom kell!-súgtam magam elé, még mindig erősen kapaszkodva a Jégemberbe.
-Már csak pár lépés, és ott vagyunk!-bíztatott, és szorosan magához ölelt.
Nem volt már erőm beszélni, csak hagytam, hogy vigyen előre. Pár perc múlva megállt egy becsukott ajtó előtt. –Biztosan be akarsz menni?-nézett rám aggódva.
-Könyörgöm, ne tedd ezt velem!-sírtam el magam ismét. Szomorúan pislogott, aztán kicsit előrébb engedett, hogy be tudjak nyitni. Lenyomtam a kilincset, és lassan kinyitottam az ajtót. Beljebb léptünk a szobába, de a fehér falakon, és bútorokon kívül nem láttunk semmi mást. Hátborzongató volt az egész, és egyszeriben rossz érzés kerített hatalmába.
-Hol van Emma?-kérdeztem idegesen, és megragadtam Kimi karját.
-Én…..én nem tudom!-rázta a fejét hitetlenkedve. Ekkor lépett be egy fehér köpenyes, középmagas, harmincas évei végén járó férfi a szobába.
-Önök mit keresnek itt? Nem értesültek róla, hogy…….
-Miről?-vágott közbe türelmetlenül a Jégember.
-A kislány……..szóval
-Mi van Emmával?-kérdezte ingerülten a kicsi lány édesapja.
-A kislányt pár perccel ezelőtt levettük a gépekről! Több, mint egy ürán át küzdöttünk az életéért, de mindhiába! Sajnálom!-nem tudtam felfogni a szavakat, amik elhagyták a száját.
-Nem, nem! Ez nem igaz! Ez csak valami tévedés! Nem lehet, hogy a mi kicsikénk…..nem az nem lehet!-összecsuklottam, és a földre borulva keserves zokogásban törtem ki. Kimi letérdelt mellém, és magához ölelt. Éreztem, hogy az ő egész teste is rázkódik a sírástól.
-Emma…..Emma……-suttogtam.-Emma!-tehetetlenül felordítottam, aztán elkeseredésemben a padlót kezdtem ütni. Kimi lefogta a kezeimet, és újra magához ölelt, de én ezt most nem akartam.-Ne, ne! NEM LEHET! Emma! EMMA! NEE! NE! NEEE!-kiabáltam, de úgy éreztem, hogy ezt senki nem hallja, mintha magam lennék a semmi közepén, azzal az iszonyatos fájdalommal, ami a szívemben lakozik.
Hirtelen, mintha valaki a nevemen szólított volna a távolból, aztán éreztem, hogy finoman megrázza valaki a testem.
-Nee! Emma…..-elcsuklott a hangom, és sírni kezdtem, ekkor azonban valaki szorosan magához ölelt, és simogatta a hátam. Körülnéztem. „Nem, ez nem az a kórterem! És én most ágyban fekszem, és valaki magához ölel!”
-Gina!-mostmár határozottan hallottam a hangot, ami a nevemen szólított. –Semmi baj Kicsm! Veled vagyok!-suttogta a fülembe Kimi, és picit elengedett, hogy láthassam őt. –Rémálmod volt……azt hiszem!-mondta kicsit bizonytalanul, és letörölte a könnyeket, amik az imént folytak végig az arcomon.
-Emma! Meg kell néznünk Emmát!-ültem fel hirtelen, mit sem törődve azzal, hogy a bordáim miatt alig kapok levegőt, és minden egyes mozdulat irtózatos megterhelő.
-Nem szabad felkelned!-nyomott vissza az ágyra óvatosan a Jégember.
-Ne csináld ezt! Szükségem van arra, hogy láthassam őt!-zokogtam.
-Megviselne a látvány! Nem akarom, hogy még inkább magad alá kerülj!-pislogott rám aggódva.
-Hát jó, ha te nem segítesz, akkor majd én egyedül megyek!-jelentettem ki határozottan, aztán kicsit ellöktem magamtól, és hirtelen felpattantam az ágyról, de a hirtelen mozdulatnak köszönhetően azonnal vissza is zuhantam oda.
-Ha fel akarsz kelni, legalább óvatosan tedd!-korholt szelíden a lányom édesapja, majd odalépett elém és a kezét nyújtotta. Rápillantottam, aztán megragadtam a karját, és a segítségével lassan felálltam az ágyról. –Csak lassan! Nem akarom, hogy baj legyen!-mosolygott rám haloványan, majd elkezdett vezetni a kórterem felé.
Most nem volt fehér ajtó, mint az álomban, helyette egy óriási üveg került az utunkba, és ettől tovább már nem is mehettünk. Félve néztem be a helyiségbe, és a látvány, ami elém tárult, még jobban elborzasztott. Egy csöppnyi kisláy, ami kislányunk ott feküdt egy kis ágyban, lélegeztetőgépre kötve, a fején hatalmas kötéssel, az egyik lábán és karján gipsszel, és mellette megannyi gép, amelyek az életfukcióit ellenőrizték.
-Istenem!-suttogtam, és az egyik kezemet az üvegre helyeztem.
-Ne törj össze! Emmának szüksége van ránk, a szeretetünre, és arra, hogy bízzunk benne, bízzunk abban, hogy fel fog épülni!-suttogta Kimi a fülembe, és hátulról átölelt.
-El fogom veszíteni életem legnagyobb ajándékát!-sírtam el magam ismét, és megfordultam a karjaiban, aztán az arcomat a vállába fúrtem.
-Erre még csak gondolnod sem szabad!-szólt rám erélyesen, és szinte kényszerített, hogy a szemébe nézzek.-Soha, de soha ne add fel a reményt! A lányunk meg fog gyógyulni, és ugyanolyan teljes értékű gyermek lesz, mint a kortársai! De éreznie kell, hogy mellette vagyunk, mindig-szinte már kiabált, és ez megrémített. Lelkileg így is teljesen meg voltam zuhanva, és erre végképp nem volt szükségem.
-Ne kiabálj velem!-zokogtam megtörten, és leültem egy fal tövébe. Felhúztam a lábaimat, és azokra hajolva sírtam tovább. Hosszú-hosszú percek múlva éreztem egy kezet a vállamon, majd észleltem, hogy a tulajdonosa odahajol hozzám.
-Bocsáss meg! Nem akartam!-súgta Kimi fojtott, és elhaló hangon, aztán a karjaiba vett, felemelt a földről, és elindult velem vissza a szobába…….
-Csss! Gyere szépen!-segített fel a hideg járólapról, és vezetni kezdett a lányunk kórterme felé. –Látnom kell!-súgtam magam elé, még mindig erősen kapaszkodva a Jégemberbe.
-Már csak pár lépés, és ott vagyunk!-bíztatott, és szorosan magához ölelt.
Nem volt már erőm beszélni, csak hagytam, hogy vigyen előre. Pár perc múlva megállt egy becsukott ajtó előtt. –Biztosan be akarsz menni?-nézett rám aggódva.
-Könyörgöm, ne tedd ezt velem!-sírtam el magam ismét. Szomorúan pislogott, aztán kicsit előrébb engedett, hogy be tudjak nyitni. Lenyomtam a kilincset, és lassan kinyitottam az ajtót. Beljebb léptünk a szobába, de a fehér falakon, és bútorokon kívül nem láttunk semmi mást. Hátborzongató volt az egész, és egyszeriben rossz érzés kerített hatalmába.
-Hol van Emma?-kérdeztem idegesen, és megragadtam Kimi karját.
-Én…..én nem tudom!-rázta a fejét hitetlenkedve. Ekkor lépett be egy fehér köpenyes, középmagas, harmincas évei végén járó férfi a szobába.
-Önök mit keresnek itt? Nem értesültek róla, hogy…….
-Miről?-vágott közbe türelmetlenül a Jégember.
-A kislány……..szóval
-Mi van Emmával?-kérdezte ingerülten a kicsi lány édesapja.
-A kislányt pár perccel ezelőtt levettük a gépekről! Több, mint egy ürán át küzdöttünk az életéért, de mindhiába! Sajnálom!-nem tudtam felfogni a szavakat, amik elhagyták a száját.
-Nem, nem! Ez nem igaz! Ez csak valami tévedés! Nem lehet, hogy a mi kicsikénk…..nem az nem lehet!-összecsuklottam, és a földre borulva keserves zokogásban törtem ki. Kimi letérdelt mellém, és magához ölelt. Éreztem, hogy az ő egész teste is rázkódik a sírástól.
-Emma…..Emma……-suttogtam.-Emma!-tehetetlenül felordítottam, aztán elkeseredésemben a padlót kezdtem ütni. Kimi lefogta a kezeimet, és újra magához ölelt, de én ezt most nem akartam.-Ne, ne! NEM LEHET! Emma! EMMA! NEE! NE! NEEE!-kiabáltam, de úgy éreztem, hogy ezt senki nem hallja, mintha magam lennék a semmi közepén, azzal az iszonyatos fájdalommal, ami a szívemben lakozik.
Hirtelen, mintha valaki a nevemen szólított volna a távolból, aztán éreztem, hogy finoman megrázza valaki a testem.
-Nee! Emma…..-elcsuklott a hangom, és sírni kezdtem, ekkor azonban valaki szorosan magához ölelt, és simogatta a hátam. Körülnéztem. „Nem, ez nem az a kórterem! És én most ágyban fekszem, és valaki magához ölel!”
-Gina!-mostmár határozottan hallottam a hangot, ami a nevemen szólított. –Semmi baj Kicsm! Veled vagyok!-suttogta a fülembe Kimi, és picit elengedett, hogy láthassam őt. –Rémálmod volt……azt hiszem!-mondta kicsit bizonytalanul, és letörölte a könnyeket, amik az imént folytak végig az arcomon.
-Emma! Meg kell néznünk Emmát!-ültem fel hirtelen, mit sem törődve azzal, hogy a bordáim miatt alig kapok levegőt, és minden egyes mozdulat irtózatos megterhelő.
-Nem szabad felkelned!-nyomott vissza az ágyra óvatosan a Jégember.
-Ne csináld ezt! Szükségem van arra, hogy láthassam őt!-zokogtam.
-Megviselne a látvány! Nem akarom, hogy még inkább magad alá kerülj!-pislogott rám aggódva.
-Hát jó, ha te nem segítesz, akkor majd én egyedül megyek!-jelentettem ki határozottan, aztán kicsit ellöktem magamtól, és hirtelen felpattantam az ágyról, de a hirtelen mozdulatnak köszönhetően azonnal vissza is zuhantam oda.
-Ha fel akarsz kelni, legalább óvatosan tedd!-korholt szelíden a lányom édesapja, majd odalépett elém és a kezét nyújtotta. Rápillantottam, aztán megragadtam a karját, és a segítségével lassan felálltam az ágyról. –Csak lassan! Nem akarom, hogy baj legyen!-mosolygott rám haloványan, majd elkezdett vezetni a kórterem felé.
Most nem volt fehér ajtó, mint az álomban, helyette egy óriási üveg került az utunkba, és ettől tovább már nem is mehettünk. Félve néztem be a helyiségbe, és a látvány, ami elém tárult, még jobban elborzasztott. Egy csöppnyi kisláy, ami kislányunk ott feküdt egy kis ágyban, lélegeztetőgépre kötve, a fején hatalmas kötéssel, az egyik lábán és karján gipsszel, és mellette megannyi gép, amelyek az életfukcióit ellenőrizték.
-Istenem!-suttogtam, és az egyik kezemet az üvegre helyeztem.
-Ne törj össze! Emmának szüksége van ránk, a szeretetünre, és arra, hogy bízzunk benne, bízzunk abban, hogy fel fog épülni!-suttogta Kimi a fülembe, és hátulról átölelt.
-El fogom veszíteni életem legnagyobb ajándékát!-sírtam el magam ismét, és megfordultam a karjaiban, aztán az arcomat a vállába fúrtem.
-Erre még csak gondolnod sem szabad!-szólt rám erélyesen, és szinte kényszerített, hogy a szemébe nézzek.-Soha, de soha ne add fel a reményt! A lányunk meg fog gyógyulni, és ugyanolyan teljes értékű gyermek lesz, mint a kortársai! De éreznie kell, hogy mellette vagyunk, mindig-szinte már kiabált, és ez megrémített. Lelkileg így is teljesen meg voltam zuhanva, és erre végképp nem volt szükségem.
-Ne kiabálj velem!-zokogtam megtörten, és leültem egy fal tövébe. Felhúztam a lábaimat, és azokra hajolva sírtam tovább. Hosszú-hosszú percek múlva éreztem egy kezet a vállamon, majd észleltem, hogy a tulajdonosa odahajol hozzám.
-Bocsáss meg! Nem akartam!-súgta Kimi fojtott, és elhaló hangon, aztán a karjaiba vett, felemelt a földről, és elindult velem vissza a szobába…….
76. rész
Mire visszaértem, Bernie-nek már csak hűlt helye volt, a csapat azonban gőzerővel készült az időmérőre, aminek a kezdetéig már csak negyed óra volt hátra. Kissé elbambulva figyeltem a szerelők és mérnökök munkáját, amikor éreztem, hogy két erős kar fonódik a derekam köré.
-Minden rendben?-suttogta Kimi a fülembe a kérdést.
-Ezt akartam kérdezni én is!-mosolyogtam rá, és megcsókoltam.
-Ígérem, vigyázok magamra!-nézett a szemembe, aztán megcirógatta az arcom. Mintha tudta volna, hogy mit akarok mondani.
-Ajánlom is!-fenyegettem meg őt viccesen, és a nyakához hajtottam a fejem.-Az az érzésem, egyszer nagy versenyző lesz a fiadból!-mondtam halkan, amikor láttam, hogy Mati ismét kíváncsian figyeli, hogy miként végzik el még az utolsó beállításokat az autón az időmérő előtt.
-Szeretném, ha sikerülne neki, de nagyon féltem! Láthatod, hogy itt mennyi politika van, és hogy szinte minden a pénzről szól! Részben, emiatt hagytam abba én is! Nekem nem az volt az álmom, hogy egy korrupcióval teli autóversenysorozatban rójam a köröket, és tudom, hogy Mati sem ezt akarja. Ugyanakkor, mégis azt érzem, hogyha felnő, és érett lesz ehhez a feladathoz, akkor neki itt a helye!-magyarázta szenvedéllyel, és hirtelen újabb, eddig még számomra titkos dolgokat tudhattam meg Kimiről és a Forma-1-ről alkotott képéről.
-Ha Mathias ugyanolyan éretten, és racoinálisan gondolkodik mint az édesapja-márpedig azt gondolom, hogy igen-akkor tudni fogja hogy számára mi a legjobb, és csak akkor hoz meg bármilyen döntést, ha meggyőződik róla, hogy számára az kedvező lesz!-reagáltam a megjegyzésére, kissé gyakorlatiasan, és azt hiszem, hogy előbújt belőlem az ügyvédi énem.
-Tudom, hogy komoly céljai vannak, és ahogy csak tudok, segítek neki, hogy minél előbb elérje őket!-mosolygott kedvesen, és a tekintetéből csak úgy sugárzott a szeretet, amikor a fia felé pillantott. Elmosolyodtam azon, amit mondott, aztán hirtelen az ajkaimat az övéire tapasztottam.
-Szeretlek!-suttogta a fülembe, amikor percek múlva elszakadtunk egymástól.
Mindkettőnknek szüksége volt erre a néhány idilli percre, és akármennyire is tiltakoztunk, mégiscsak el kelleett hagynunk egymást, mégha csak két óra erejéig is. Matival leültünk a box hátsó részébe, és izgatottan figyeltük az események alakulását. Ahogy zöldre váltot a lámpa, mi is nagyot sóhajtottunk, és ökölbe szorult kezekkel drukkoltunk a világ legjobb apukájának és egyben legjobb vőlegényének. Az első 20 perc zökkenőmentesen telt, és simán bejutottunk a Q2-be, méghozzá a véleményem szerint roppabt előkelő 5. helyen.
A következő etap azonban már nem volt ennyire sima, ugyanis Kimi a 10. helyen állt a leintéskor, de voltak még néhányan, akik gyorskörön voltak. Végül, a szerencse mellénk állt, és az én egyetlenem bejutott az utolsó etapba.
Mati teljesen be volt sózva, és kitalálta, hogy ő oda akar menni Kimihez. Próbáltam lebeszélni róla, de nem túl sok sikerrel, így kénytelen voltam Chrisszel egyeztetni a dologról. Igazán jó fej volt, és simán belement, hogy a kis csibész odamenjen az apjához. Mosolyogva megráztam a fejem, és figyeltem, hogy mit csinálnak. Mati arcára hatalmas mosoly ült ki, és ahogy a képernyőn láttam, Kimi is vigyorgott valamin. Egyszercsak mindketten egy-egy R betűt formáztak az ujjaikkal és a kamerába mutatták. Hangosan felnevettem, aztán küdtem feléjük egy puszit, és én is tettem, amit ők az imént. Mati beleintegetett a kamerába, aztán visszaszaladt hozzám. Kimi felém pillantott, én pedig ismét elnevettem magam. Hiába, ő is egy nagy gyerek…….
A harmadik szakasz már sokkalta rövidebbnek tűnt, mint az előzőek, és szó, mi szó izgalmasabb is volt. Nagy harc alakult ki a pole pozícióért, végül aztán Seb elcsípte az első rajtkockát, de mögötte csak pár másodperccel maradt el Fernando, a harmadik Robert lett, a negyedik Mark, az ötödik Felipe, Kimi pedig bekormányozta az autót a 6. helyre. Nagyon büszke voltam rá, hiszen pár évet kihagyott, ennek ellenére megmutatta, hogy még mindig be tud férni a a top10-be.
Az időmérő után Kimi pár pillanatra odaszaladt hozzánk, de aztán futott is tovább, hiszen interjúkat kellett adnia. Miután ezeken túl esett, még várt rá egy megbeszélés is a mérnökökkel, de ezt igyekezték nem elhúzni, hogy minél előbb mehessünk.
Amikor Kimi az összes szombati teendőjét elvégezte, összeszedtük a cókmókunkat, és visszamentünk a hotelbe. Mindegyőnk lezuhanyzott, utána pedig lementünk az étterembe vacsorázni. Mati alaposan elfáradt, ezért jobbnak láttuk őt ágyba dugni, mielőtt még az asztalnál aludt volna el. Nekünk sem volt már kedvünk visszamenni az étterembe, helyette átöltöztünk, aztán bevackolódtunk az ágyba, egy tál friss eper társaságában.
-Kéred?-emelte ki a párom az utolsó szemet a tálból, és felmutatta előttem.
-Hát persze!-vigyorogtam, és az eper után nyúltam, ő azonban elkapta előlem, és a szájához emelte. –Hééé!-néztem rá morcosan.
-Dolgozz meg érte!-susogta fülembe, és a szája szegletében megjelent az a hamiskás, ravasz mosoly, ami mindig le tudott venni a lábamról.
-Hát jó!-sóhajtottam, aztán hirtelen hasra fordultam, és elkezdtem kigombolni az ingjét, közben az ujjaimmal a mellkasát cirógattam, majd utána néhány apró csókot is elhintettem ott.
-Na megkapom?-néztem fel rá boci szemekkel, miközben az államat a hasára támasztottam.
-Édes! Azt hitted ennyivel beérem?-vigyorgott rám szemtelenül, és egy hirtelen mozdulattal a hátamra fordított, így most ő feküdt fölöttem. Szinte azonnal akcióba lendül, és a nyakamat kezdte csókolgatni, közben a keze a felsőm levarázsolásán tüsténkedett.
-Kimi!-fogtam le hirtelen a kezét. Felemelte a fejét, és csodálkozva pislogott.
-Mi a baj Kicsim?-kérdezte, és furcsán méregetett.
-Semmi, csak nem szeretném, ha Mati felkelne…..ráadásul arra, hogy…..-megköszörültem a torkom-……szóval érted……
-A fiam már rég álomországban jár, kezében egy Forma-1-es szerződéssel!-vigyorgott magabiztosan.
-Oké!-bólíntottam.-De nem akarom, hogy a verseny előtti este lefáraszd magad!-hozakodtam elő egy újabb érvvel.
-Ne aggódj Édes! Te fáradtabb leszel!-nevetett fel, aztán a reakciómat meg sem várva, mohón megcsókolt, és szempillantás alatt megszabadított az összes ruhámtól……..
-Minden rendben?-suttogta Kimi a fülembe a kérdést.
-Ezt akartam kérdezni én is!-mosolyogtam rá, és megcsókoltam.
-Ígérem, vigyázok magamra!-nézett a szemembe, aztán megcirógatta az arcom. Mintha tudta volna, hogy mit akarok mondani.
-Ajánlom is!-fenyegettem meg őt viccesen, és a nyakához hajtottam a fejem.-Az az érzésem, egyszer nagy versenyző lesz a fiadból!-mondtam halkan, amikor láttam, hogy Mati ismét kíváncsian figyeli, hogy miként végzik el még az utolsó beállításokat az autón az időmérő előtt.
-Szeretném, ha sikerülne neki, de nagyon féltem! Láthatod, hogy itt mennyi politika van, és hogy szinte minden a pénzről szól! Részben, emiatt hagytam abba én is! Nekem nem az volt az álmom, hogy egy korrupcióval teli autóversenysorozatban rójam a köröket, és tudom, hogy Mati sem ezt akarja. Ugyanakkor, mégis azt érzem, hogyha felnő, és érett lesz ehhez a feladathoz, akkor neki itt a helye!-magyarázta szenvedéllyel, és hirtelen újabb, eddig még számomra titkos dolgokat tudhattam meg Kimiről és a Forma-1-ről alkotott képéről.
-Ha Mathias ugyanolyan éretten, és racoinálisan gondolkodik mint az édesapja-márpedig azt gondolom, hogy igen-akkor tudni fogja hogy számára mi a legjobb, és csak akkor hoz meg bármilyen döntést, ha meggyőződik róla, hogy számára az kedvező lesz!-reagáltam a megjegyzésére, kissé gyakorlatiasan, és azt hiszem, hogy előbújt belőlem az ügyvédi énem.
-Tudom, hogy komoly céljai vannak, és ahogy csak tudok, segítek neki, hogy minél előbb elérje őket!-mosolygott kedvesen, és a tekintetéből csak úgy sugárzott a szeretet, amikor a fia felé pillantott. Elmosolyodtam azon, amit mondott, aztán hirtelen az ajkaimat az övéire tapasztottam.
-Szeretlek!-suttogta a fülembe, amikor percek múlva elszakadtunk egymástól.
Mindkettőnknek szüksége volt erre a néhány idilli percre, és akármennyire is tiltakoztunk, mégiscsak el kelleett hagynunk egymást, mégha csak két óra erejéig is. Matival leültünk a box hátsó részébe, és izgatottan figyeltük az események alakulását. Ahogy zöldre váltot a lámpa, mi is nagyot sóhajtottunk, és ökölbe szorult kezekkel drukkoltunk a világ legjobb apukájának és egyben legjobb vőlegényének. Az első 20 perc zökkenőmentesen telt, és simán bejutottunk a Q2-be, méghozzá a véleményem szerint roppabt előkelő 5. helyen.
A következő etap azonban már nem volt ennyire sima, ugyanis Kimi a 10. helyen állt a leintéskor, de voltak még néhányan, akik gyorskörön voltak. Végül, a szerencse mellénk állt, és az én egyetlenem bejutott az utolsó etapba.
Mati teljesen be volt sózva, és kitalálta, hogy ő oda akar menni Kimihez. Próbáltam lebeszélni róla, de nem túl sok sikerrel, így kénytelen voltam Chrisszel egyeztetni a dologról. Igazán jó fej volt, és simán belement, hogy a kis csibész odamenjen az apjához. Mosolyogva megráztam a fejem, és figyeltem, hogy mit csinálnak. Mati arcára hatalmas mosoly ült ki, és ahogy a képernyőn láttam, Kimi is vigyorgott valamin. Egyszercsak mindketten egy-egy R betűt formáztak az ujjaikkal és a kamerába mutatták. Hangosan felnevettem, aztán küdtem feléjük egy puszit, és én is tettem, amit ők az imént. Mati beleintegetett a kamerába, aztán visszaszaladt hozzám. Kimi felém pillantott, én pedig ismét elnevettem magam. Hiába, ő is egy nagy gyerek…….
A harmadik szakasz már sokkalta rövidebbnek tűnt, mint az előzőek, és szó, mi szó izgalmasabb is volt. Nagy harc alakult ki a pole pozícióért, végül aztán Seb elcsípte az első rajtkockát, de mögötte csak pár másodperccel maradt el Fernando, a harmadik Robert lett, a negyedik Mark, az ötödik Felipe, Kimi pedig bekormányozta az autót a 6. helyre. Nagyon büszke voltam rá, hiszen pár évet kihagyott, ennek ellenére megmutatta, hogy még mindig be tud férni a a top10-be.
Az időmérő után Kimi pár pillanatra odaszaladt hozzánk, de aztán futott is tovább, hiszen interjúkat kellett adnia. Miután ezeken túl esett, még várt rá egy megbeszélés is a mérnökökkel, de ezt igyekezték nem elhúzni, hogy minél előbb mehessünk.
Amikor Kimi az összes szombati teendőjét elvégezte, összeszedtük a cókmókunkat, és visszamentünk a hotelbe. Mindegyőnk lezuhanyzott, utána pedig lementünk az étterembe vacsorázni. Mati alaposan elfáradt, ezért jobbnak láttuk őt ágyba dugni, mielőtt még az asztalnál aludt volna el. Nekünk sem volt már kedvünk visszamenni az étterembe, helyette átöltöztünk, aztán bevackolódtunk az ágyba, egy tál friss eper társaságában.
-Kéred?-emelte ki a párom az utolsó szemet a tálból, és felmutatta előttem.
-Hát persze!-vigyorogtam, és az eper után nyúltam, ő azonban elkapta előlem, és a szájához emelte. –Hééé!-néztem rá morcosan.
-Dolgozz meg érte!-susogta fülembe, és a szája szegletében megjelent az a hamiskás, ravasz mosoly, ami mindig le tudott venni a lábamról.
-Hát jó!-sóhajtottam, aztán hirtelen hasra fordultam, és elkezdtem kigombolni az ingjét, közben az ujjaimmal a mellkasát cirógattam, majd utána néhány apró csókot is elhintettem ott.
-Na megkapom?-néztem fel rá boci szemekkel, miközben az államat a hasára támasztottam.
-Édes! Azt hitted ennyivel beérem?-vigyorgott rám szemtelenül, és egy hirtelen mozdulattal a hátamra fordított, így most ő feküdt fölöttem. Szinte azonnal akcióba lendül, és a nyakamat kezdte csókolgatni, közben a keze a felsőm levarázsolásán tüsténkedett.
-Kimi!-fogtam le hirtelen a kezét. Felemelte a fejét, és csodálkozva pislogott.
-Mi a baj Kicsim?-kérdezte, és furcsán méregetett.
-Semmi, csak nem szeretném, ha Mati felkelne…..ráadásul arra, hogy…..-megköszörültem a torkom-……szóval érted……
-A fiam már rég álomországban jár, kezében egy Forma-1-es szerződéssel!-vigyorgott magabiztosan.
-Oké!-bólíntottam.-De nem akarom, hogy a verseny előtti este lefáraszd magad!-hozakodtam elő egy újabb érvvel.
-Ne aggódj Édes! Te fáradtabb leszel!-nevetett fel, aztán a reakciómat meg sem várva, mohón megcsókolt, és szempillantás alatt megszabadított az összes ruhámtól……..
75. rész
Másnap, reggelizés közben Kimi felvetette, hogy a harmadik szabadedzés ideje alatt ne menjünk ki a pályára, elég lesz, ha csak az időmérőt nézzük meg. Én ebbe bele is egyeztem, Mati azonban erősen ágált a dolog ellen. A kissrácot egyszerűen nem lehetett lelőni, teljesen be volt zsongva a versenyhétvége miatt, és nem úgy tűnt, hogy ez a kezdeti lelkesedés alábbhagy. Így aztán mindannyian összekaptuk magunkat, és együtt indultunk el a pályához. Szerencsére nem számítottunk már olyan hatalmas „újdonságnak”, mint az előző napokon, és a riporterek sem rohantak le minket minden 10. méteren. Azt hiszem, kijelenthető, hogy ennek mindhárman felettébb örültünk.
Azt hittem, hogy ismét néhány óra punnyadás, és semmittevés fog következni az életemben, azonban ez nem következett be, köszönhetően annak, hogy megérkezett a felmentősereg, Raquel del Rosario szeméyében. Ő sem volt túlzottan elragadtatva az ötlettől, hogy végig kell néznie a szabadedzést, így aztán közösen kitaláltuk, hogy délelőtt elmegyünk kicsit szétnézni a városban. Igaz, ami igaz, a csütörtöki városézés inkább a butikokra és a bevásárló központokra korlátozódott, úgyhogy ideje volt némi kultúrát is magunkba szippantanunk.
Nagyon jól éreztük magunkat együtt a spanyol énekesnővel. Rengeteget nevettünk, fényképeztük egymást, és sok-sok, az életünkben oly fontos eseményt meséltünk el egymásnak. Tudtam, hogy Fernando feleségének személyében egy új barátnőre tettem szert. Ha csak ezt a fontos tényt nézem is, már megérze eljönni Spa-ba.
Dél körül beültünk ebédelni egy étterembe, és annyira elszaladt az idő, hogy taxit kellett fognunk azért, hogy biztosan időben visszaérjünk, még az időmérő kezdete előtt.
Miután átkeveredtünk néhány biztonsági őrön, és beléptető rendszeren, rohamléptekkel indultunk el a párjaink boxai irányába.
-Ha nem halljuk azt a tv-t az étteremben, biztosan elkéstünk volna!-nevettem fel kissé zavartan, aztán rákacsintottam Raquelre.
-Mostmár legalább azt is tudjuk, hogy Kimi és Fernando hol végeztek!-nevetett fel ő is.
-Igaz!-bólintottam. –Köszönöm, hogy elkísérsz a Red Bull boxáig! Nem szeretek egyedül kószálni a boxutcában. Úgy érezm, hogy amikor belépek, mindenki összesúg a hátam mögött. Na persze, ez nem feltétlenül negatív dolog, de én feszélyezve érzem magam emiatt!-hadartam a mondatokat, aztán egy halovány mosoly ült ki az arcomra.
-Ne aggódj! Eleinte én is így éreztem! De rengeteg barátra tettem itt szert, és mostmár nagyon sok ember mosolyogva integet nekem, mikor meglát!
-Ez mindenképpen jó dolog!-bólintottam egyetértően.
-Nos, kedves Rose, azt hiszem, hogy közös utunk itt most véget ér egy kis időre!-sóhajtott Raqu, amikor a Red Bull boxa elé érkeztünk.
-Mész is?-kérdeztem nagyokat pislogva.
-Hát elég érdekesen venné ki magát, ha a Ferrari boxa helyett a Red Bulléba sétálnék be!-nevetett jókedvűen.
-Igaz!-motyogtam magam elé.-Hát akkor köszönöm mégegyszer!-öleltem meg, ott mindenki szeme láttára.
-Mégegyszer nagyon szívesen!-adott egy puszit az arcomra.-Vigyázz magadra!
-Te is!-bólintottam, aztán sarkon fordultam, és a boxba sétáltam.
-Rose!-szólt utánam, mire rögtön megpördültem.-Mondd meg Kiminek, hogy sok sikert kívánok neki!-moslygott kedvesen.
-Rendben!-bólogattam, és közben folyamatosan hátráltam.-Én is sok sikert…..
-ROSE!-két oldalról is a nevemet kiáltották. Kinntről Raquel, míg benntről a párom. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit akarnak, és ahelyett, hogy megálltam volna, még gyorsabban haladtam hátrafelé, mígnem sikerült valakinek nekiütköznöm.
-Áúú!-kiáltottam fel én is, legfőképpen a meglepettség miatt. Megfordultam, és kerestem magam előtt az illetőt, akinek nekimentem, de rá kellett jönnöm, hogy nem felfelé, hanem lefelé kell néznem. Egy igencsak nyugdíjas korú, ősz hajú, szemüveges, nálamnál sokkal alacsonyabb férfivel találtam szembe magam. Személyesen, maga Bernard Charles Ecclestone volt az úriember…….ha nem tévedek.
-Jó napot Mr Ecclestone!-köszöntem kissé akadozva, és éreztem, hogy iszonyatosan zavarban vagyok, ugyanakkor majdnem elnevettem magam, amikor láttam Kimi és Mati vigyorgó fejét.
-Áhh, ismer engem Csillagom?-húzta a száját egy féloldalas mosolyra.
-Ki ne ismerné a kissé fanyar humoró, a Forma-1 kereskedelmi jogait birtokló brit milliárdos, Bernie Ecclestone nevét!?-bájologtam. Kimi elnevette magát, aztán rám kasintott. Azt hiszem, várta, hogy ebből mit sütök ki.
-Óhh, igazán örömmel tölt el, hogy a Red Bull csapat alkalmazásában ilyen okos, és tájékozott hölgyek állnak!-mosolygott rám, nekem viszont az állam a padlón kötött ki.
-Parancsol?-kérdeztem vissza kissé tudatlanul.
-Azt hiszem, hogy félre érted a helyzetet Bernie.-szólalt meg végre a vőlegényem. –Rose nem itt dolgozik, ő a menyasszonyom!-adta tudtára az információt, és átölelte a derekam.
-Áhh, szóval Ön Miss Robertson!
-Stevenson, de semmi gond!-legyintettem, mire Kimi megint elröhögte magát. Vicces kedvében volt a drága. Mondjuk engem is alaposan fojtogatott a nevetés.-Örülök a találkozásnak Mr Ecclestone!-bólintottam, aztán Kimit gyorsan szájon csókoltam, és elindultam a mosdó felé, remélve, hogy amíg a látómezőjükben vagyok, nem tör ki belőlem a nagy kínok árán visszatartott röhögés.
Azt hittem, hogy ismét néhány óra punnyadás, és semmittevés fog következni az életemben, azonban ez nem következett be, köszönhetően annak, hogy megérkezett a felmentősereg, Raquel del Rosario szeméyében. Ő sem volt túlzottan elragadtatva az ötlettől, hogy végig kell néznie a szabadedzést, így aztán közösen kitaláltuk, hogy délelőtt elmegyünk kicsit szétnézni a városban. Igaz, ami igaz, a csütörtöki városézés inkább a butikokra és a bevásárló központokra korlátozódott, úgyhogy ideje volt némi kultúrát is magunkba szippantanunk.
Nagyon jól éreztük magunkat együtt a spanyol énekesnővel. Rengeteget nevettünk, fényképeztük egymást, és sok-sok, az életünkben oly fontos eseményt meséltünk el egymásnak. Tudtam, hogy Fernando feleségének személyében egy új barátnőre tettem szert. Ha csak ezt a fontos tényt nézem is, már megérze eljönni Spa-ba.
Dél körül beültünk ebédelni egy étterembe, és annyira elszaladt az idő, hogy taxit kellett fognunk azért, hogy biztosan időben visszaérjünk, még az időmérő kezdete előtt.
Miután átkeveredtünk néhány biztonsági őrön, és beléptető rendszeren, rohamléptekkel indultunk el a párjaink boxai irányába.
-Ha nem halljuk azt a tv-t az étteremben, biztosan elkéstünk volna!-nevettem fel kissé zavartan, aztán rákacsintottam Raquelre.
-Mostmár legalább azt is tudjuk, hogy Kimi és Fernando hol végeztek!-nevetett fel ő is.
-Igaz!-bólintottam. –Köszönöm, hogy elkísérsz a Red Bull boxáig! Nem szeretek egyedül kószálni a boxutcában. Úgy érezm, hogy amikor belépek, mindenki összesúg a hátam mögött. Na persze, ez nem feltétlenül negatív dolog, de én feszélyezve érzem magam emiatt!-hadartam a mondatokat, aztán egy halovány mosoly ült ki az arcomra.
-Ne aggódj! Eleinte én is így éreztem! De rengeteg barátra tettem itt szert, és mostmár nagyon sok ember mosolyogva integet nekem, mikor meglát!
-Ez mindenképpen jó dolog!-bólintottam egyetértően.
-Nos, kedves Rose, azt hiszem, hogy közös utunk itt most véget ér egy kis időre!-sóhajtott Raqu, amikor a Red Bull boxa elé érkeztünk.
-Mész is?-kérdeztem nagyokat pislogva.
-Hát elég érdekesen venné ki magát, ha a Ferrari boxa helyett a Red Bulléba sétálnék be!-nevetett jókedvűen.
-Igaz!-motyogtam magam elé.-Hát akkor köszönöm mégegyszer!-öleltem meg, ott mindenki szeme láttára.
-Mégegyszer nagyon szívesen!-adott egy puszit az arcomra.-Vigyázz magadra!
-Te is!-bólintottam, aztán sarkon fordultam, és a boxba sétáltam.
-Rose!-szólt utánam, mire rögtön megpördültem.-Mondd meg Kiminek, hogy sok sikert kívánok neki!-moslygott kedvesen.
-Rendben!-bólogattam, és közben folyamatosan hátráltam.-Én is sok sikert…..
-ROSE!-két oldalról is a nevemet kiáltották. Kinntről Raquel, míg benntről a párom. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit akarnak, és ahelyett, hogy megálltam volna, még gyorsabban haladtam hátrafelé, mígnem sikerült valakinek nekiütköznöm.
-Áúú!-kiáltottam fel én is, legfőképpen a meglepettség miatt. Megfordultam, és kerestem magam előtt az illetőt, akinek nekimentem, de rá kellett jönnöm, hogy nem felfelé, hanem lefelé kell néznem. Egy igencsak nyugdíjas korú, ősz hajú, szemüveges, nálamnál sokkal alacsonyabb férfivel találtam szembe magam. Személyesen, maga Bernard Charles Ecclestone volt az úriember…….ha nem tévedek.
-Jó napot Mr Ecclestone!-köszöntem kissé akadozva, és éreztem, hogy iszonyatosan zavarban vagyok, ugyanakkor majdnem elnevettem magam, amikor láttam Kimi és Mati vigyorgó fejét.
-Áhh, ismer engem Csillagom?-húzta a száját egy féloldalas mosolyra.
-Ki ne ismerné a kissé fanyar humoró, a Forma-1 kereskedelmi jogait birtokló brit milliárdos, Bernie Ecclestone nevét!?-bájologtam. Kimi elnevette magát, aztán rám kasintott. Azt hiszem, várta, hogy ebből mit sütök ki.
-Óhh, igazán örömmel tölt el, hogy a Red Bull csapat alkalmazásában ilyen okos, és tájékozott hölgyek állnak!-mosolygott rám, nekem viszont az állam a padlón kötött ki.
-Parancsol?-kérdeztem vissza kissé tudatlanul.
-Azt hiszem, hogy félre érted a helyzetet Bernie.-szólalt meg végre a vőlegényem. –Rose nem itt dolgozik, ő a menyasszonyom!-adta tudtára az információt, és átölelte a derekam.
-Áhh, szóval Ön Miss Robertson!
-Stevenson, de semmi gond!-legyintettem, mire Kimi megint elröhögte magát. Vicces kedvében volt a drága. Mondjuk engem is alaposan fojtogatott a nevetés.-Örülök a találkozásnak Mr Ecclestone!-bólintottam, aztán Kimit gyorsan szájon csókoltam, és elindultam a mosdó felé, remélve, hogy amíg a látómezőjükben vagyok, nem tör ki belőlem a nagy kínok árán visszatartott röhögés.
2010. november 26., péntek
63. rész
Zenék a részhez: Albinoni: G-moll Adagio (Én ezt ajánlanám inkább a részhez)
Christina Aguilera:Hurt (Ha valaki inkább hallgatna modern zenét)
-Mit nem akarsz átélni? Miről beszélsz?-nézett rám Kimi értetlenül, közben a fejét rázva.
-Nem…..nem, nem akarom őt is így elveszíteni! Nem akarom……-zokogtam, és az arcomat még jobban a vállába fúrtam.
-Kérlek……Gina! Mondd el. Nem értek semmit!-felemelte a fejem, és belenézett a szemeimbe. Tudtam, éreztem, hogy el kell neki mondanom ezt az oly nagyon fájdalmas, és az életemet végigkísérő emléket.
-A szüleim…..-suttogtam alig hallhatóan. -15 éve történt ez a tragédia, de azóta sem tudtuk feldolgozni igazán, és nem szeretek róla beszélni, mert én…én ……-képtelen voltam elmesélni neki, pedig azt hittem van hozzá elég erőm. Még szorosabban magához ölelt, és tovább simogatta a hátam.
-Nincs semmi baj! Kicsim, ha nem akarod elmondani, akkor nem kell……-súgta a fülembe.
-Nem akarom többször elkezdeni!-hüppögtem, és ismét felemeltem a fejem, majd mielőtt hozzáfogtam volna a történethez, úgy helyezkedtem, hogy láthassam az arcát.
-15 éve, júliusban történt ez az eset. Lőrinc 12 éves volt, én 10. Mindegyőnket nagyon féltettek a szüleink, óvtak minket még a széltől is, ennek ellenére Lőrincet elengedték Németországba, pontosabban Heppenheimbe, egy nyelvi táborba…….
-Szóval innen van a Sebastiannal való ismertség forrása?-szólt közbe Kimi.
-Igen!-bólintottam.-Egy szombat délután volt, amikor kivittük a repülőtérre, emlékszem, anyu és apu rengetegszer megölelgette őt, elbúcsúztak tőle…….és ekkor még nem is sejthették…….-kicsordult egy könnycsepp a szememből.-Ezzel, hogy a bátyám elutazott Németországba, nem állt meg az élet.-folytattam egy nagy sóhaj kíséretében.-Másnap nagy eseménynek néztek elébe a szüleim. Tudnod kell, hogy ők teljesen hézköznapi, átlagos munkát végző emberek voltak: anyukám óvónőként, míg apukám szakácsként dolgozott. Volt azonban egy szokatlan, sokak számára roppant ellenszenves hobbijuk, ők viszont pont ennek köszönhetően találkoztak, és aztán szerettek egymásba…….ez volt az autóverseny……
-A szüleid…..
-Ne! Kérlek!-intettem csendre Kimit, amikor kérdezni akart. –Azon a nyáron elhatározták, hogy végérvényesen abbahagyják a versenyzést, és azt mondták, hogy az a vasárnapi lesz az utolsó versenyük. Vidéken volt a futam. Gyönyörű táj, egy erdő közepén a 3 km-es aszfaltcsíkkal, hatalmas nyüzsgés, versenyzők amerre csak a szem ellát. Mielőtt még beültek volna az autóba, odajöttek hozzám. Emlékszem, apa azt mondta: „Most úgy nézz minket Tündérkém, hogy soha többet nem látod a szüleidet versenyezni! Innentől kezdve csk a tiétek leszünk!” rám mosolygott, magához ölelet, és ennyit súgott még a fülembe „szeretlek!”.- Utána Anya is így tett, majd otthagytak egyedül a csapat boxánál, és elindultak, hogy teljesítsék életük utolsó futamát……..-kibuggyant néhány könnycsepp a szememből, de most hagytam, hogy ezek végigfollyanak az arcomon. Kis idő múltan, amikor kicsit összeszedtem magam, tovább folytattam.-Úgy tűnt, minden a tervek szerint halad. Igaz, nem előről indultak, de szép lassan tornázták fel magukat a vezető pozícióig. Egyszercsak elkezdett szakadni az eső, és minden kaotikussá vált. Rengetegen kicsúsztak, egymásnak ütköztek, és a helyzet egyre csak rosszabb és rosszabb lett. Azt hittem, hogy a szüleim megússzák az ütközést, de tévedtem. Mikor megkönnyebbülten felsóhajtottam volna, akkor láttam meg, hogy fékezés nélkül rohantak bele egy nagyobb bojba. Egyszerűen szörnyű volt…….főleg, miután további autók is beléjük mentek. Az egyik olyan erővel, hogy kilökte őket a sóderágyba, és az autó pörögni kezdett, végül fejtetőn állt meg, és kigyulladt.
-Úristen!-suttogta elhalóan a Jégember, és éreztem, hogy még közeleb húzott magához, a teste pedig megfeszült a hallottak hatására.
-Felsikítottam, amikor ezt láttam, és zokogva rohantam a csapat tagjaihoz, hogy hozzák már ki onnan aput és anyut. A percek őrjítően lassan peregtek ebben a szörnyen feszült hangulatban. Mire feleszméltem, már valaki megfogta a kezem, és elvitt a pálya mellé, ahol anyukám egy hordágyon feküdt. Sápadt volt, sérülésekkel volt tele az arca, és folyamatosan köhögni próbált, de csak hörgés lett belőle, ennek ellenére a szemeiben mindig megcsillanó fény, még akkor sem tűnt el.
„Kincsem!”-suttogta elhalóan. Odarogytam mellé a földre, és megfogtam a kezét. „Olyan szép nagy lány lett az én kicsi babucimból!”-mosolygott haloványan és megsimogatta az arcom.
-Éreztem, hogy ez lehet az utolsó beszélgetésünk ebben az életben!-súgtam magam elé, és immáron szabadon folytak a könnyeim. „Apukáddal annyira vágytunk rá, hogy láthassunk titeket felnőni, hogy ott lehessünk a ballagásaitokon, hogy szemtanúi lehessünk annak, hogy diplomás felnőttekké váltok, és, hogy táncolhassunk veletek az esküvőiteken! Kaptunk az élettől egy hatalmas lehetőséget, de mi nem éltünk vele……..eljátszottuk ezt!”
-Szorította a kezem, de tudtam, hogy már alig van erő a testében……mégis, mindent megtett volna azért, hogy elmondhassa nekem, amit szeretne!-sírni kezdtem, és ahogy rápillantottam Kimire, láttam, hogy az ő szemei is könnyesek.
„Kicsim! Kérj bocsánatot a bátyádtól a nevünkben azért, hogy nem búcsúzhattunk el tőle méltóképp. Mondd el neki, hogy mindig vele leszünk, és támogatjuk őt! Ahogy téged is…”-már csak suttogni tudott, és sírt, ahogy én is. Ekkora már felmértem, hogy nincs visszaút, búcsúznunk kell.
„Kicsim! Kérlek, mindig a tiszta és számodra előírt úton haladj, de akkor se add fel a reményt, ha zsákutcába tévedsz. Keresd szüntelenül az ösvényt, ami kivezet onnan. És hidd el, nem fognak csalódni benned, ha képes leszel a kudarc után is talpra állni. Saját magad pedig ne vádold az elbukás miatt. Egyszer rá fogsz jönni arra, hogy a csalódások, és a kudarcok olyan emberré formálnak téged, amilyen mindig is szerettél volna lenni!” –akadozva beszéltem, a sírás teljesen az uralmába kerített. Felkavart, hogy újra el kellett mesélnem ezt a tragédiát.
-Ekkor elengedte a kezem, és a maradék erejét felhasználva kicsatolta a nyakából a két láncot, amik ott függtek, majd a tenyerembe tette őket.
„Hozzanak szerencsét nektek ezek a láncok, és védjenek meg minden rossztól!”-mondta.
-Az egyiken egy szív alakú medál van, a másikon egy pergamen. Mindegyik szétnyitható, és ugyanazok a képek vannak bennük. A szív alakú medál az enyém, a pergamen a bátyámé!-suttogtam, majd összeszedve azt a kevéske erőmet, szétnyitottam a pici medált, és Kimi felé mutattam, hogy láthassa a képeket. Halovány, ám szomorú mosolyra húzta a száját, és láttam, hogy végiggurult egy könnycsepp az arcán.
-Ezt mondta utána…….”Bár most búcsúznunk kell, nem hagyunk titeket magatokra! Életetek minden percében veletek leszünk, és vigyázunk rátok…..odafentről!”-mutatott az ég felé. „És amit soha ne felejts el Kicsim: A szeretet önmagában is elég ahhoz, hogy értelmet adjon egy egész életnek. (Paulo Coelho) Örökké szeretni fogunk titeket!”
-Ez volt az utolsó mondata, ez után a keze kicsúszott az enyémből, és álomra hajtotta a fejét…..örökre!-fejeztem be én is a mondandómat, mindezt heves zokogás közben, erősen Kimibe kapaszkodva. Az arcomat a mellkasába fúrtam, és úgy sírtam tovább. Átölelt, ringatott, simogatta a hátam, és egy-egy nyugató szót duruzsolt a fülembe. Felnéztem rá, és láttam, hogy könnyek csorognak végig az arcán, de szelíden mosolygott rám. Ismét visszahajtottam a fejem a mellkasára.
-Ne hagyj egyedül, kérlek!-zokogtam keservesen.
-Veled maradok Kicsim, veled maradok…..-suttogta…….-örökre.
Christina Aguilera:Hurt (Ha valaki inkább hallgatna modern zenét)
-Mit nem akarsz átélni? Miről beszélsz?-nézett rám Kimi értetlenül, közben a fejét rázva.
-Nem…..nem, nem akarom őt is így elveszíteni! Nem akarom……-zokogtam, és az arcomat még jobban a vállába fúrtam.
-Kérlek……Gina! Mondd el. Nem értek semmit!-felemelte a fejem, és belenézett a szemeimbe. Tudtam, éreztem, hogy el kell neki mondanom ezt az oly nagyon fájdalmas, és az életemet végigkísérő emléket.
-A szüleim…..-suttogtam alig hallhatóan. -15 éve történt ez a tragédia, de azóta sem tudtuk feldolgozni igazán, és nem szeretek róla beszélni, mert én…én ……-képtelen voltam elmesélni neki, pedig azt hittem van hozzá elég erőm. Még szorosabban magához ölelt, és tovább simogatta a hátam.
-Nincs semmi baj! Kicsim, ha nem akarod elmondani, akkor nem kell……-súgta a fülembe.
-Nem akarom többször elkezdeni!-hüppögtem, és ismét felemeltem a fejem, majd mielőtt hozzáfogtam volna a történethez, úgy helyezkedtem, hogy láthassam az arcát.
-15 éve, júliusban történt ez az eset. Lőrinc 12 éves volt, én 10. Mindegyőnket nagyon féltettek a szüleink, óvtak minket még a széltől is, ennek ellenére Lőrincet elengedték Németországba, pontosabban Heppenheimbe, egy nyelvi táborba…….
-Szóval innen van a Sebastiannal való ismertség forrása?-szólt közbe Kimi.
-Igen!-bólintottam.-Egy szombat délután volt, amikor kivittük a repülőtérre, emlékszem, anyu és apu rengetegszer megölelgette őt, elbúcsúztak tőle…….és ekkor még nem is sejthették…….-kicsordult egy könnycsepp a szememből.-Ezzel, hogy a bátyám elutazott Németországba, nem állt meg az élet.-folytattam egy nagy sóhaj kíséretében.-Másnap nagy eseménynek néztek elébe a szüleim. Tudnod kell, hogy ők teljesen hézköznapi, átlagos munkát végző emberek voltak: anyukám óvónőként, míg apukám szakácsként dolgozott. Volt azonban egy szokatlan, sokak számára roppant ellenszenves hobbijuk, ők viszont pont ennek köszönhetően találkoztak, és aztán szerettek egymásba…….ez volt az autóverseny……
-A szüleid…..
-Ne! Kérlek!-intettem csendre Kimit, amikor kérdezni akart. –Azon a nyáron elhatározták, hogy végérvényesen abbahagyják a versenyzést, és azt mondták, hogy az a vasárnapi lesz az utolsó versenyük. Vidéken volt a futam. Gyönyörű táj, egy erdő közepén a 3 km-es aszfaltcsíkkal, hatalmas nyüzsgés, versenyzők amerre csak a szem ellát. Mielőtt még beültek volna az autóba, odajöttek hozzám. Emlékszem, apa azt mondta: „Most úgy nézz minket Tündérkém, hogy soha többet nem látod a szüleidet versenyezni! Innentől kezdve csk a tiétek leszünk!” rám mosolygott, magához ölelet, és ennyit súgott még a fülembe „szeretlek!”.- Utána Anya is így tett, majd otthagytak egyedül a csapat boxánál, és elindultak, hogy teljesítsék életük utolsó futamát……..-kibuggyant néhány könnycsepp a szememből, de most hagytam, hogy ezek végigfollyanak az arcomon. Kis idő múltan, amikor kicsit összeszedtem magam, tovább folytattam.-Úgy tűnt, minden a tervek szerint halad. Igaz, nem előről indultak, de szép lassan tornázták fel magukat a vezető pozícióig. Egyszercsak elkezdett szakadni az eső, és minden kaotikussá vált. Rengetegen kicsúsztak, egymásnak ütköztek, és a helyzet egyre csak rosszabb és rosszabb lett. Azt hittem, hogy a szüleim megússzák az ütközést, de tévedtem. Mikor megkönnyebbülten felsóhajtottam volna, akkor láttam meg, hogy fékezés nélkül rohantak bele egy nagyobb bojba. Egyszerűen szörnyű volt…….főleg, miután további autók is beléjük mentek. Az egyik olyan erővel, hogy kilökte őket a sóderágyba, és az autó pörögni kezdett, végül fejtetőn állt meg, és kigyulladt.
-Úristen!-suttogta elhalóan a Jégember, és éreztem, hogy még közeleb húzott magához, a teste pedig megfeszült a hallottak hatására.
-Felsikítottam, amikor ezt láttam, és zokogva rohantam a csapat tagjaihoz, hogy hozzák már ki onnan aput és anyut. A percek őrjítően lassan peregtek ebben a szörnyen feszült hangulatban. Mire feleszméltem, már valaki megfogta a kezem, és elvitt a pálya mellé, ahol anyukám egy hordágyon feküdt. Sápadt volt, sérülésekkel volt tele az arca, és folyamatosan köhögni próbált, de csak hörgés lett belőle, ennek ellenére a szemeiben mindig megcsillanó fény, még akkor sem tűnt el.
„Kincsem!”-suttogta elhalóan. Odarogytam mellé a földre, és megfogtam a kezét. „Olyan szép nagy lány lett az én kicsi babucimból!”-mosolygott haloványan és megsimogatta az arcom.
-Éreztem, hogy ez lehet az utolsó beszélgetésünk ebben az életben!-súgtam magam elé, és immáron szabadon folytak a könnyeim. „Apukáddal annyira vágytunk rá, hogy láthassunk titeket felnőni, hogy ott lehessünk a ballagásaitokon, hogy szemtanúi lehessünk annak, hogy diplomás felnőttekké váltok, és, hogy táncolhassunk veletek az esküvőiteken! Kaptunk az élettől egy hatalmas lehetőséget, de mi nem éltünk vele……..eljátszottuk ezt!”
-Szorította a kezem, de tudtam, hogy már alig van erő a testében……mégis, mindent megtett volna azért, hogy elmondhassa nekem, amit szeretne!-sírni kezdtem, és ahogy rápillantottam Kimire, láttam, hogy az ő szemei is könnyesek.
„Kicsim! Kérj bocsánatot a bátyádtól a nevünkben azért, hogy nem búcsúzhattunk el tőle méltóképp. Mondd el neki, hogy mindig vele leszünk, és támogatjuk őt! Ahogy téged is…”-már csak suttogni tudott, és sírt, ahogy én is. Ekkora már felmértem, hogy nincs visszaút, búcsúznunk kell.
„Kicsim! Kérlek, mindig a tiszta és számodra előírt úton haladj, de akkor se add fel a reményt, ha zsákutcába tévedsz. Keresd szüntelenül az ösvényt, ami kivezet onnan. És hidd el, nem fognak csalódni benned, ha képes leszel a kudarc után is talpra állni. Saját magad pedig ne vádold az elbukás miatt. Egyszer rá fogsz jönni arra, hogy a csalódások, és a kudarcok olyan emberré formálnak téged, amilyen mindig is szerettél volna lenni!” –akadozva beszéltem, a sírás teljesen az uralmába kerített. Felkavart, hogy újra el kellett mesélnem ezt a tragédiát.
-Ekkor elengedte a kezem, és a maradék erejét felhasználva kicsatolta a nyakából a két láncot, amik ott függtek, majd a tenyerembe tette őket.
„Hozzanak szerencsét nektek ezek a láncok, és védjenek meg minden rossztól!”-mondta.
-Az egyiken egy szív alakú medál van, a másikon egy pergamen. Mindegyik szétnyitható, és ugyanazok a képek vannak bennük. A szív alakú medál az enyém, a pergamen a bátyámé!-suttogtam, majd összeszedve azt a kevéske erőmet, szétnyitottam a pici medált, és Kimi felé mutattam, hogy láthassa a képeket. Halovány, ám szomorú mosolyra húzta a száját, és láttam, hogy végiggurult egy könnycsepp az arcán.
-Ezt mondta utána…….”Bár most búcsúznunk kell, nem hagyunk titeket magatokra! Életetek minden percében veletek leszünk, és vigyázunk rátok…..odafentről!”-mutatott az ég felé. „És amit soha ne felejts el Kicsim: A szeretet önmagában is elég ahhoz, hogy értelmet adjon egy egész életnek. (Paulo Coelho) Örökké szeretni fogunk titeket!”
-Ez volt az utolsó mondata, ez után a keze kicsúszott az enyémből, és álomra hajtotta a fejét…..örökre!-fejeztem be én is a mondandómat, mindezt heves zokogás közben, erősen Kimibe kapaszkodva. Az arcomat a mellkasába fúrtam, és úgy sírtam tovább. Átölelt, ringatott, simogatta a hátam, és egy-egy nyugató szót duruzsolt a fülembe. Felnéztem rá, és láttam, hogy könnyek csorognak végig az arcán, de szelíden mosolygott rám. Ismét visszahajtottam a fejem a mellkasára.
-Ne hagyj egyedül, kérlek!-zokogtam keservesen.
-Veled maradok Kicsim, veled maradok…..-suttogta…….-örökre.
2010. november 20., szombat
62. rész
Megint ugyanolyan fáradtság nehezedett rám, amikor felébredtem, ezúttal azonban egyik testrészem sem zsibbadt, helyette úgy éreztem, hogy mindenem majd szét szakad a fájdalomtól. Lassan kinyitottam a szemeimet, és pislogtam néhányat, hogy a szemem hozzászokhasson a lámpafényhez, majd oldalra fordítottam a fejem, és megpillantottam Kimit, aki magába roskadva ücsörgött az ágy mellett álló székben. Felemás érzések töltötték el a szívemet és a lelkemet. Valami megfoghatatlan melegség költözött a mellkasomba, hogy újra láthattam őt, ugyanakkor a gyomrom görcsbe volt rándulva, és úgy éreztem, hogy nem akarok beszélni vele. Néztem őt egy ideig, azonban amikor felemelte a fejét, én elkaptam a tekintetem.
-Szia!-köszönt halkan.-Hogy érzed magad?
-Szia!-suttogtam erőtlenül, és magamat is meglepve, a szemeibe néztem. –Rosszul vagyok. De a fizikai fájdalmaim eltörpülnek a lelkiek mellett.-válaszoltam a kérdésére, aztán letöröltem az arcomról a könnyeket, amik az imént folytak ott végig. Nem reagált, továbbra is az arcomat fürkészve, mozdulatlanul ült az ágy mellett.
-Mit keresel itt?-kérdeztem hirtelen, megtörve a köztünk beálló csendet.-Neked most a feleségeddel meg a gyerekeddel kellene lenned és nem itt!-suttogtam. Felkapta a fejét, és rám nézett. A tekintetéből fájdalmat olvashattam ki, és meglepettséget.
-Milyen gyerekemmel?-rázta értetlenül a fejét.
-Miért, hány gyereked van?-kérdeztem vissza kissé szarkasztikusan, de amint elhagyta a mondat a számat, rájöttem, hogy ez meggondolatlan megszólalás volt részemről.
-Egy!-vágta rá azonnal.-Emma!-tette hozzá, mire az egész testem megfeszült. –Miért nem mondtad el?-tette fel a kérdést remegő hangon.
-Nem mondtam el?-csattantam fel idegesen.-Hiszen tudtad, láthattad az újságban a képet, és Jenni biztosan elmondta!-vágtam oda neki keményen.
-Én…..én nem tudtam arról, hogy gyerekünk lesz!-dadogta teljesen zavarodottan. –Ez kész őrület!-pattant fel a székről teljesen váratlanul, aztán beletúrt a hajába és járkálni kezdett a szobában.
-Nem hiszem el, hogy nem tudtad!-folytattam tovább az imént elkezdett gondolatmenetet. –Nem is érdekeltünk téged!-mondtam olyan erőteljesen, amennyire csak tudtam.-De persze, ez érthető, hiszen ott voltak neked Jenni és a kisbabátok!-vontam vállat.
-Milyen baba? Az Istenért! Magyarázd már el, hogy miről beszélsz!-nézett rám tudatlanul.
-Jenni terhes volt tőled. Nem tudtad?-húztam fel az egyik szemöldököm.
-Hogy mi?-nyíltak tágra a szemei.
-Ha nem ilyen helyzetben lennénk, komolyan mondom, hogy kinevetnélek!-vágtam oda roppant gúnyos hanglejtéssel. –A drága kis feleséged felkeresett pont az előtt, hogy Emma született, hogy elújságolja nekem, ő is terhes, és gyereketek lesz!-közöltem vele.
-A fenébe!-Kimi hirtelen ököllel beleütött a falba, én pedig kissé hátrahőköltem.-Az a szemét ribanc! Gyűlölöm!-valami féktelennek tűnő dühkitörés lett úrrá rajta, ami őszintén szólva igazán meglepett, hiszen soha nem láttam még ilyennek. –Az az álnok szuka soha, hallod? SOHA nem volt terhes, legalábbis tőlem biztosan nem!-magyarázta hevesen, közben egyfolytában az arcomat nézve.
Hirtelen minden megváltozott. Szétpukkadt a légvár, amiben a hamis gondolatok összegyűltek, és egészen máshogy láttam a dolgokat. Féltem, hogy ez az egész megint csak valami „kandikamera”, de nem lehetett, hogy ez hazugság volt, hiszen annyira őszintén mondta ezeket a Jégember, és ahogy visszakérdezett, látszott, hogy fogalma sem volt arról, amit beszéltem neki. „De akkor ez azt jelenti……”
-Kimi!-szólítottam meg óvatosan.
-Tessék!-pillantott rám, és a szigorú arcvonások, amik az elmúlt néhány percben az arcára ültek, most hirtelen feloldódtak, és helyüket kedvesség vette át.
-Te semmit nem tudtál Emmáról?-kérdeztem halkan.
-Semmit!-rázta meg a fejét. –Úgy kellett megtudnom, hogy van egy lányom, hogy szüksége van a véremre, mert élet-halál között lebeg! Ez abszurd!-hergelte fel magát ismét.
-Én azt hittem……-kezdtem bele, de nem voltam képes végigmondani, ugyanis hirtelen elsírtam magam. Az egész testem rázkódott a sírógörcstől, ami váratlanul rám tört, és nem is tudtam megálljt parancsolni neki. Néhány másodperc múlva lesüppedt mellettem az ágy, aztán éreztem, hogy két ismerős kar körém fonódik, és a tulajdonosuk ringatni kezdett.
-Csss! Ne sírj! Nem lesz semmi baj! Emma erős kislány, túl fogja élni! Bár még soha nem találkoztam vele, de biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan kitartó, mint az anyukája, és ugyanolyan nagy, barna bociszemekkl tud nézni!-suttogta a fülembe, és ahogy a karjaiba zárt, szinte rögtön csillapodott a sírás intenzitása.
-A szemei……akárcsak….a tieid!-hüppögtem néhány perc múlva. Kimi úgy helyezkedett, hogy láthassam az arcát, amire egy halovány kis mosoly ül ki a megjegyzésem hatására.
-Gyönyörű nevet adtál neki!-súgta a fülembe, és megremegtem, amikor az ajkai véletlenül megérintették a fülcimpámat. Bólintottam egy aprót, aztán újra sírni kezdtem. Amikor teljesen eljutott az agyamig a mondata, egyszerre megrohamoztak az emlékek. Nem akartam újra átélni. Nem…..nem……..
-Mi rosszat mondtam?-kérdzte ijedten, és újra szorosabban ölelt.
-Nem akarok beszélni róla!-zokogtam a mondatot, és az arcomat a vállába fúrtam.
-Miről? Miről nem akarsz beszélni Gina?-nézett mélyen a szemeimbe.
-Én…..én nem akarom újra átélni. Nem akarok mégegy, az életemet jelentő személyt elveszíteni…….
-Szia!-köszönt halkan.-Hogy érzed magad?
-Szia!-suttogtam erőtlenül, és magamat is meglepve, a szemeibe néztem. –Rosszul vagyok. De a fizikai fájdalmaim eltörpülnek a lelkiek mellett.-válaszoltam a kérdésére, aztán letöröltem az arcomról a könnyeket, amik az imént folytak ott végig. Nem reagált, továbbra is az arcomat fürkészve, mozdulatlanul ült az ágy mellett.
-Mit keresel itt?-kérdeztem hirtelen, megtörve a köztünk beálló csendet.-Neked most a feleségeddel meg a gyerekeddel kellene lenned és nem itt!-suttogtam. Felkapta a fejét, és rám nézett. A tekintetéből fájdalmat olvashattam ki, és meglepettséget.
-Milyen gyerekemmel?-rázta értetlenül a fejét.
-Miért, hány gyereked van?-kérdeztem vissza kissé szarkasztikusan, de amint elhagyta a mondat a számat, rájöttem, hogy ez meggondolatlan megszólalás volt részemről.
-Egy!-vágta rá azonnal.-Emma!-tette hozzá, mire az egész testem megfeszült. –Miért nem mondtad el?-tette fel a kérdést remegő hangon.
-Nem mondtam el?-csattantam fel idegesen.-Hiszen tudtad, láthattad az újságban a képet, és Jenni biztosan elmondta!-vágtam oda neki keményen.
-Én…..én nem tudtam arról, hogy gyerekünk lesz!-dadogta teljesen zavarodottan. –Ez kész őrület!-pattant fel a székről teljesen váratlanul, aztán beletúrt a hajába és járkálni kezdett a szobában.
-Nem hiszem el, hogy nem tudtad!-folytattam tovább az imént elkezdett gondolatmenetet. –Nem is érdekeltünk téged!-mondtam olyan erőteljesen, amennyire csak tudtam.-De persze, ez érthető, hiszen ott voltak neked Jenni és a kisbabátok!-vontam vállat.
-Milyen baba? Az Istenért! Magyarázd már el, hogy miről beszélsz!-nézett rám tudatlanul.
-Jenni terhes volt tőled. Nem tudtad?-húztam fel az egyik szemöldököm.
-Hogy mi?-nyíltak tágra a szemei.
-Ha nem ilyen helyzetben lennénk, komolyan mondom, hogy kinevetnélek!-vágtam oda roppant gúnyos hanglejtéssel. –A drága kis feleséged felkeresett pont az előtt, hogy Emma született, hogy elújságolja nekem, ő is terhes, és gyereketek lesz!-közöltem vele.
-A fenébe!-Kimi hirtelen ököllel beleütött a falba, én pedig kissé hátrahőköltem.-Az a szemét ribanc! Gyűlölöm!-valami féktelennek tűnő dühkitörés lett úrrá rajta, ami őszintén szólva igazán meglepett, hiszen soha nem láttam még ilyennek. –Az az álnok szuka soha, hallod? SOHA nem volt terhes, legalábbis tőlem biztosan nem!-magyarázta hevesen, közben egyfolytában az arcomat nézve.
Hirtelen minden megváltozott. Szétpukkadt a légvár, amiben a hamis gondolatok összegyűltek, és egészen máshogy láttam a dolgokat. Féltem, hogy ez az egész megint csak valami „kandikamera”, de nem lehetett, hogy ez hazugság volt, hiszen annyira őszintén mondta ezeket a Jégember, és ahogy visszakérdezett, látszott, hogy fogalma sem volt arról, amit beszéltem neki. „De akkor ez azt jelenti……”
-Kimi!-szólítottam meg óvatosan.
-Tessék!-pillantott rám, és a szigorú arcvonások, amik az elmúlt néhány percben az arcára ültek, most hirtelen feloldódtak, és helyüket kedvesség vette át.
-Te semmit nem tudtál Emmáról?-kérdeztem halkan.
-Semmit!-rázta meg a fejét. –Úgy kellett megtudnom, hogy van egy lányom, hogy szüksége van a véremre, mert élet-halál között lebeg! Ez abszurd!-hergelte fel magát ismét.
-Én azt hittem……-kezdtem bele, de nem voltam képes végigmondani, ugyanis hirtelen elsírtam magam. Az egész testem rázkódott a sírógörcstől, ami váratlanul rám tört, és nem is tudtam megálljt parancsolni neki. Néhány másodperc múlva lesüppedt mellettem az ágy, aztán éreztem, hogy két ismerős kar körém fonódik, és a tulajdonosuk ringatni kezdett.
-Csss! Ne sírj! Nem lesz semmi baj! Emma erős kislány, túl fogja élni! Bár még soha nem találkoztam vele, de biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan kitartó, mint az anyukája, és ugyanolyan nagy, barna bociszemekkl tud nézni!-suttogta a fülembe, és ahogy a karjaiba zárt, szinte rögtön csillapodott a sírás intenzitása.
-A szemei……akárcsak….a tieid!-hüppögtem néhány perc múlva. Kimi úgy helyezkedett, hogy láthassam az arcát, amire egy halovány kis mosoly ül ki a megjegyzésem hatására.
-Gyönyörű nevet adtál neki!-súgta a fülembe, és megremegtem, amikor az ajkai véletlenül megérintették a fülcimpámat. Bólintottam egy aprót, aztán újra sírni kezdtem. Amikor teljesen eljutott az agyamig a mondata, egyszerre megrohamoztak az emlékek. Nem akartam újra átélni. Nem…..nem……..
-Mi rosszat mondtam?-kérdzte ijedten, és újra szorosabban ölelt.
-Nem akarok beszélni róla!-zokogtam a mondatot, és az arcomat a vállába fúrtam.
-Miről? Miről nem akarsz beszélni Gina?-nézett mélyen a szemeimbe.
-Én…..én nem akarom újra átélni. Nem akarok mégegy, az életemet jelentő személyt elveszíteni…….
61. rész
Nem tudtam, hogy mi van velem, csak azt éreztem, hogy ólmos fáradtság nehezedik minden tagomra. Megpróbáltam megmozdulni, de nem ment, mindenem le volt zsibbadva. Úgy éreztem, mintha ébren álmodnék. Nem emlékeztem semmire, nem tudtam hol vagyok, azt éreztem csupán, hogy iszonyatosan hasogat a fejem. Mintha csak palacsintasütővel csapkodná valaki a kobakom. Lassan kinyitottam a szemeimet, de szinte azonnal be is csuktam azokat, hiszen furcsa volt a napfény, a sötétséghez képest. És…..mintha nem is az ágyamban feküdnék, hanem valami idegen helyen. Váratlanul késztetést éreztem arra, hogy felfedezzem magamnak, hol is vagyok. Újra, immáron sokkal óvatosabban kinyitottam a szemeimet, és a tekintetemmel végigpásztáztam a helyiséget.Egy kórházi szoba volt, fehér falakkal, fehér polcokkal, és fehér ágyruhával…..minden fehér volt. A levegőben fertőtlenítő szag keringett. Minden olyan taszítóan steril volt ebben a helyiségben. El akartam fordítani a fejem, de ezt megakadályozta valami. Mintha….mintha nyakmerevítő lenne. Megpróbáltam felemelni a kezem, hogy megtapogassam az ismeretlen dolgot, de egy kisebb mozdulattól is iszonyatos fájdalomhullám söpört végig a testemen. Szinte sikítani tudtam volna, de úgy éreztem, ahhoz hangom nem lenne.
-Szia! Felébredtél?-hallottam meg magam mellett egy ismerős, ám most eléggé meggyötört hangot. Amennyire lehetőségeim engedték, oldalra fordítottam a fejem, és megpillantottam Sebit, aki a kezemet fogva ült mellettem.
-Mi történt? Miért vagyok itt?-kérdeztem halk és elhaló hangon.
-Balesetetek volt!-suttogta.
-Kinek?-kérdeztem vissza még mindig tudatlanul, és ismét megpróbáltam megmozdítani a kezem, de megint csak az imént megtapasztalt hatást értem el vele.
-Neked és Emmának!-hajtotta le a fejét. –Belecsúsztatok egy autóba, és egy másik oldalról telibe találta a taxit.-mondta el nagyvonalakban a történteket, amik hallatán teljesen elszörnyedtem.-A sofőr karcolásokkal megúszta, viszont te nem voltál ilyen szerencsés! Megrepedt két bordád, a harmadik pedig olyan állapotban van, hogy egy kicsit nagyobb megterhelésnél azonnal eltörik. Emellett agyrázkódást szenvedtél, és megrándult a karod!-adta tudtomra a diagnózist, de ez most nem érdekelt, sokkal inkább valaki más
-És Emma?-kérdeztem aggódva. Sebastian semmit nem szólt, az arcomat fürkészte, és láttam, hogy közben a kezeit tördeli.-Mi van Emmával?-kérdeztem meg kissé határozottabban. Még mindig semmi válasz nem volt, azonban láttam, hog Sebi szemében könnyek gyülekeztek.
-Beszélj! Mi van Emmával?-kiabáltam, amennyire csak az erőmből tellett.-Ugye nem……?-sírni kezdtem, és kérlelő tekintettel pillantottam a barátomra.
-Nem!-ingatta a fejét.-De nagyon súlyosan megsérült!-suttogta megtörten. Behunytam a szemem, és megpróbáltam nagyokat lélegezni, de most ez sem segített, a könnyeim utat törtek maguknak, és megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. –Látnom kell őt!-suttogtam egy idő után, megtörve ezzel a beálló csendet.
-De te most nem mozdulhatsz az ágyból!-vágta rá azonnal.
-Nem érdekel Sebastian! Ha nem segítesz, akkor magam kelek fel innen, és nézem meg a lányomat!-támadtam neki kissé keményen.
-Csss! Nyugi! Megyek, és szólok egy nővérnek, és megpróbálom vele megbeszélni, hogy felkelhess!-húzódott a szája egy apró mosolyra. Lassan bólintottam, és újra hátrahajtottam a fejem, a szemeimet pedig becsuktam, de így sem tudtam megálljt parancsolni a baljós gondolatoknak, amik egyszerűen megrohamozták az elmémet. Kis idő múlva hallottam, hogy nyílik az ajtó, és erre újra felpattant a szemhéjam, és rápillantottam a szobába éppen betoppanó nővérre, aki kedvesen rám mosolygott.
-Hogy van?-kérdezte az ágy mellé lépve.
-Úgy érzem magam, mint akin keresztül mentek egy úthengerrel!-suttogtam erőtlenül.-Kérem, engedje meg, hogy lássam a lányomat!-tértem rá rögtön a számomra oly fontos dologra.
-Kisasszony! Sajnálom, de Ön most nem kelhet fel innen!-ingatta a fejét.
-Kérem! Muszáj látnom őt!-néztm rá esdeklően.
-Ha megtudja a doktorúr, hogy ezt megengedtem Önnek, akkor ki is rugathat!
-Könyörgöm! Ígérem, megmondom, hogy saját felelősségemre teszem! És azt is hozzáteszem, hogy én erősködtem ennyire!-próbáltam őt meggyőzni.
-Nem szívesen teszem ezt, de látom mennyire el van keseredve.-húzta el a száját.
-Köszönöm, nagyon köszönöm!-pislogtam rá hálásan.
-Próbáljon meg kicsit megemelkedni, le kell vennem a nyakmerevítőt!-mosolygott rám, és a segítségével sikerüt kissé felemenem a fejem. Leszedett rólam minden mozgást hátrálttó kelléket, aztán roppant óvatosan felültetett. –Minden rendben?-érdeklődött, szinte minden mozdulat után.
-Alig kapok levegőt, de nem érdekel! Muszáj látom őt!-közöltem még mindig roppnt elszántan, és Seb, valamint a nővérke segítségével felálltam az ágyról. Alig láttam, és menni is nehezen tudtam, de hajtott előre az Emma iránti szeretet és féltés.
A nővér elmondása szerint már nem jártunk messze a céltől, de ekor valaki hátulról ránk kiáltott.
-Frau Weiß, mégis hova mennek azzal a beteggel?-megfordultunk, és egy nagyon mérges orvossal találtuk szembe magunkat.
-Bocsásson meg doktor úr, de ez a hölgy itt mellettem, szívszorítóan könyörgött nekem, hogy láthassa a lányát, és én képtelen voltam azt mondani neki, hogy nem!-közölte az orvossal a teljes igazságot.
-Ennek a hölgynek bordarepedései vannak, és komoly agyrázkódása, nem hagyhatná el a szobáját, sőt még az ágyat sem!-nézett ránk nagyon szigorúan.
-Kérem, doktor úr, muszáj látnom a lányomat!-suttogtam esdeklően.
-Most amúgy sem láthatja!-közölte egyszerűen, és még mindig morcosan pillantott rám.
-Miért nem?-kérdeztem a fejemet rázva.
-A kislányt műtik…..újra!
-Dehát miért? Mi van vele?-kérdeztem idegesen, és az a rossz érzés egyre hatalmasabb lett.
-Nagyon súlyosan megsérült a baleset során, ugyanis tuladonképpen kirepült az autóból.
-Istenem!-kaptam a szám elé a kezem, és abban a pillanatban a lábaim is megrogytak. Seb refkexszerűen kapcsolt, és azonnal utánam kapott, mielőtt elestem volna.
-A csodával határos módon túlélte a balesetet, ám a sérülései életvesélyesek. A kéz és lábtörése még nem is lenne olyan hatalmas probléma, azonban koponyasérülést is szenvedett, nagyon sok vért vesztett, és belső vérzés is fellépett komplikáció gyanánt!-sorolta, én pedig egyre inkább elszörnyedtem. Nem voltam képes felfoni, hogy történhet ennyi rossz gy ilyen pici lánnyal. Hiszen olyan bájos, és kedves, és……nem bírtam tovább gondolkodni, zokogni kezdtem, és rátámaszkodtam Sebre, aki magához ölelt, és próbált nyugtatni.
-Nem akarom tovább rontani a helyzetet ezzel, amit mondani fogok, de gondolom tudja, hogy a lányának igen ritka vércsoportja van, és elég nehéz vérátömlesztést végezni így!
-Én nem tudok adni neki, hiszen nem fogadná be a szervezete!-suttogtam kétségbeesetten.
-Tisztában vagyunk ezzel, de van olyan ember, aki biztosan tud adni a kislánynak, és ezt már meg is tette!
-De kicoda? És……és…..?-nem tudtam már normálisan összerakni a mondatokat, teljesen kiborultam. Újra megszédültem, de ekkor nem Seb kapott utánam, hanem valaki hátulról tartott meg. Lassan megfordultam, és ahogy megláttam, hogy ki áll mögöttem, olyan gondolatom támadt, hogy ezt a mozdulatot nem kellett volna megtennem.
-Te meg mit keresl itt?-suttogtam a kérdést, a választ azonban nem tudtam megvárni, ugyani újra elsötétült minden…….
-Szia! Felébredtél?-hallottam meg magam mellett egy ismerős, ám most eléggé meggyötört hangot. Amennyire lehetőségeim engedték, oldalra fordítottam a fejem, és megpillantottam Sebit, aki a kezemet fogva ült mellettem.
-Mi történt? Miért vagyok itt?-kérdeztem halk és elhaló hangon.
-Balesetetek volt!-suttogta.
-Kinek?-kérdeztem vissza még mindig tudatlanul, és ismét megpróbáltam megmozdítani a kezem, de megint csak az imént megtapasztalt hatást értem el vele.
-Neked és Emmának!-hajtotta le a fejét. –Belecsúsztatok egy autóba, és egy másik oldalról telibe találta a taxit.-mondta el nagyvonalakban a történteket, amik hallatán teljesen elszörnyedtem.-A sofőr karcolásokkal megúszta, viszont te nem voltál ilyen szerencsés! Megrepedt két bordád, a harmadik pedig olyan állapotban van, hogy egy kicsit nagyobb megterhelésnél azonnal eltörik. Emellett agyrázkódást szenvedtél, és megrándult a karod!-adta tudtomra a diagnózist, de ez most nem érdekelt, sokkal inkább valaki más
-És Emma?-kérdeztem aggódva. Sebastian semmit nem szólt, az arcomat fürkészte, és láttam, hogy közben a kezeit tördeli.-Mi van Emmával?-kérdeztem meg kissé határozottabban. Még mindig semmi válasz nem volt, azonban láttam, hog Sebi szemében könnyek gyülekeztek.
-Beszélj! Mi van Emmával?-kiabáltam, amennyire csak az erőmből tellett.-Ugye nem……?-sírni kezdtem, és kérlelő tekintettel pillantottam a barátomra.
-Nem!-ingatta a fejét.-De nagyon súlyosan megsérült!-suttogta megtörten. Behunytam a szemem, és megpróbáltam nagyokat lélegezni, de most ez sem segített, a könnyeim utat törtek maguknak, és megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. –Látnom kell őt!-suttogtam egy idő után, megtörve ezzel a beálló csendet.
-De te most nem mozdulhatsz az ágyból!-vágta rá azonnal.
-Nem érdekel Sebastian! Ha nem segítesz, akkor magam kelek fel innen, és nézem meg a lányomat!-támadtam neki kissé keményen.
-Csss! Nyugi! Megyek, és szólok egy nővérnek, és megpróbálom vele megbeszélni, hogy felkelhess!-húzódott a szája egy apró mosolyra. Lassan bólintottam, és újra hátrahajtottam a fejem, a szemeimet pedig becsuktam, de így sem tudtam megálljt parancsolni a baljós gondolatoknak, amik egyszerűen megrohamozták az elmémet. Kis idő múlva hallottam, hogy nyílik az ajtó, és erre újra felpattant a szemhéjam, és rápillantottam a szobába éppen betoppanó nővérre, aki kedvesen rám mosolygott.
-Hogy van?-kérdezte az ágy mellé lépve.
-Úgy érzem magam, mint akin keresztül mentek egy úthengerrel!-suttogtam erőtlenül.-Kérem, engedje meg, hogy lássam a lányomat!-tértem rá rögtön a számomra oly fontos dologra.
-Kisasszony! Sajnálom, de Ön most nem kelhet fel innen!-ingatta a fejét.
-Kérem! Muszáj látnom őt!-néztm rá esdeklően.
-Ha megtudja a doktorúr, hogy ezt megengedtem Önnek, akkor ki is rugathat!
-Könyörgöm! Ígérem, megmondom, hogy saját felelősségemre teszem! És azt is hozzáteszem, hogy én erősködtem ennyire!-próbáltam őt meggyőzni.
-Nem szívesen teszem ezt, de látom mennyire el van keseredve.-húzta el a száját.
-Köszönöm, nagyon köszönöm!-pislogtam rá hálásan.
-Próbáljon meg kicsit megemelkedni, le kell vennem a nyakmerevítőt!-mosolygott rám, és a segítségével sikerüt kissé felemenem a fejem. Leszedett rólam minden mozgást hátrálttó kelléket, aztán roppant óvatosan felültetett. –Minden rendben?-érdeklődött, szinte minden mozdulat után.
-Alig kapok levegőt, de nem érdekel! Muszáj látom őt!-közöltem még mindig roppnt elszántan, és Seb, valamint a nővérke segítségével felálltam az ágyról. Alig láttam, és menni is nehezen tudtam, de hajtott előre az Emma iránti szeretet és féltés.
A nővér elmondása szerint már nem jártunk messze a céltől, de ekor valaki hátulról ránk kiáltott.
-Frau Weiß, mégis hova mennek azzal a beteggel?-megfordultunk, és egy nagyon mérges orvossal találtuk szembe magunkat.
-Bocsásson meg doktor úr, de ez a hölgy itt mellettem, szívszorítóan könyörgött nekem, hogy láthassa a lányát, és én képtelen voltam azt mondani neki, hogy nem!-közölte az orvossal a teljes igazságot.
-Ennek a hölgynek bordarepedései vannak, és komoly agyrázkódása, nem hagyhatná el a szobáját, sőt még az ágyat sem!-nézett ránk nagyon szigorúan.
-Kérem, doktor úr, muszáj látnom a lányomat!-suttogtam esdeklően.
-Most amúgy sem láthatja!-közölte egyszerűen, és még mindig morcosan pillantott rám.
-Miért nem?-kérdeztem a fejemet rázva.
-A kislányt műtik…..újra!
-Dehát miért? Mi van vele?-kérdeztem idegesen, és az a rossz érzés egyre hatalmasabb lett.
-Nagyon súlyosan megsérült a baleset során, ugyanis tuladonképpen kirepült az autóból.
-Istenem!-kaptam a szám elé a kezem, és abban a pillanatban a lábaim is megrogytak. Seb refkexszerűen kapcsolt, és azonnal utánam kapott, mielőtt elestem volna.
-A csodával határos módon túlélte a balesetet, ám a sérülései életvesélyesek. A kéz és lábtörése még nem is lenne olyan hatalmas probléma, azonban koponyasérülést is szenvedett, nagyon sok vért vesztett, és belső vérzés is fellépett komplikáció gyanánt!-sorolta, én pedig egyre inkább elszörnyedtem. Nem voltam képes felfoni, hogy történhet ennyi rossz gy ilyen pici lánnyal. Hiszen olyan bájos, és kedves, és……nem bírtam tovább gondolkodni, zokogni kezdtem, és rátámaszkodtam Sebre, aki magához ölelt, és próbált nyugtatni.
-Nem akarom tovább rontani a helyzetet ezzel, amit mondani fogok, de gondolom tudja, hogy a lányának igen ritka vércsoportja van, és elég nehéz vérátömlesztést végezni így!
-Én nem tudok adni neki, hiszen nem fogadná be a szervezete!-suttogtam kétségbeesetten.
-Tisztában vagyunk ezzel, de van olyan ember, aki biztosan tud adni a kislánynak, és ezt már meg is tette!
-De kicoda? És……és…..?-nem tudtam már normálisan összerakni a mondatokat, teljesen kiborultam. Újra megszédültem, de ekkor nem Seb kapott utánam, hanem valaki hátulról tartott meg. Lassan megfordultam, és ahogy megláttam, hogy ki áll mögöttem, olyan gondolatom támadt, hogy ezt a mozdulatot nem kellett volna megtennem.
-Te meg mit keresl itt?-suttogtam a kérdést, a választ azonban nem tudtam megvárni, ugyani újra elsötétült minden…….
60. rész
-Kimi!-suttogtam Emma édesapjának nevét és még erősebben markoltam a mobilt. Hirtelen úgy éreztem, hogy fel kellene vennem, de aztán rájöttem, hogy ez teljes képtelenség. Megráztam a fejem, és még a tekintetemet is elkaptam onnan.
-Seb!-kiáltottam a barátom nevét, aki másodperceken belül ott termett a szobában.
-Valami baj van?-kérdezte kedvesen.
-Telefon!-mondtam egyszerűen, és felé nyújtottam a készüléket. Rápillantott a képernyőre, aztán hirtelen felemelte a fejét, és az arcomat fürkészte. Bólintottam egy aprót, mire ő megnyomta az „Elfogad” gombot.
-Hello!-szólt bele, hozzá kell tennem, elég közönyösen.-Hát igazság szerint, nem a legjobbkor. Rendben, mondd gyorsan, figyelek.-hangosan felsóhajtott és beletúrt szőke tincseibe. –MI? MOST?-kiáltott bele a telefonba, és elkerekedtek a szemei.-Nem, nem! Egyáltalán nem!-vágta rá hevesen. –Mi olyan nagyon fontos? Aha, értem!-mondta unottan. Inkább délután Kimi! Most nem!-kissé sikerült felhúznia magát valamin. Ezek után igazán kíváncsi voltam erre a telefonbeszélgetésre. –De nem……Oké! Szevasz!-kinyomta a telefont és dühösen az ágyra dobta azt.
-Mi az? Mi történt?-kérdeztem kíváncsian.
-Választhatsz drága: vagy megismerteted Kimit a lányával, vagy pedig villámgyorsan összepakolunk, és elmentek előbb!-közölte a tényállást.
-Segítesz?-néztem rá könyörgő tekintettel.
-El akarsz meni?-kérdezett vissza komolyan.
-Nem akarok találkozni vele!-ráztam meg a fejem.-Csak felkavarna, ha látnám őt! Amúgy meg nem akarom, hogy találkozzon Emmával!-mondtam halkan.-Lehet, hogy szörnyen önző kijelentés ez, de ha eddig nem érdekelte a lánya, akkor ez után se érdekelje.
-Nyugi! Ne idegesítsd fel magad!-tette a vállamra a kezét.-Először is, hívok nektek egy taxit. Sajnálom, de így nem tudlak titeket kivinni a reptérre.
-Nincs semmi gond! Ez így tökéletes lesz!-mosolyogtam rá.
-Utána pedig segítek pakolni! Pikk-pakk kész leszünk!-simogatta meg a karom bíztatóan, aztán elrohant, hogy intézze a taxi rendelést.
Negyed óra múlva már az összes cuccunk indulásra készen sorakozott a bejárati ajtónál, és már csak Emmát kellett felöltöztetni.
-Vigyázzatok magatokra! És mindenképpen hívj fel, ha hazaértetek!-mondta el Sebi, már vagy ezredszerre. –Annyira sajnálom, hogy így alakult!-bánkódott.
-Még szerencse, hogy volt annyit sütnivalója, hogy felhívott, mielőtt idetolja a fenekét!-fintorogtam. –Köszönöm, hogy meghívtál minket! Fantasztikus volt ez az 5 nap!-mosolyogtam rá kedvesen.
-Örülök, hogy végül belementél, hogy eljöjjetek, és, hogy még jól is éreztétek magatokat nálam!-vigyorgott elégedetten, mire kapott egy puszit az arcára.
-Ideje mennünk!-mondtam halkan, amint kinéztem az ablakon, és láttam, hogy megérkezett a kocsi. Belefektettem az éppen ébren lévő pici lányt a babahordozóba, majd megfogtam a táskám, és újra Sebastianhoz fordultam.
-Köszönjük mégegyszer!-öleltem meg.-Vigyázz magadra!
-Ti is vigyázzatok magatokra! És tényleg hívj majd!-ismételte el újból, aztán megpuszilta az arcom, és a keresztlányáét is.
Segített bepakolni a csomagokat a taxiba, aztán integetett nekünk, mikor elindultunk, és láttam még, hogy visszasétált a házába.
Nem én vezettem, ennek ellenére, természetesen éreztem, hogy a sebességmérő műszer mutatója valószínűleg nem a 40-et, vagy az 50-et súrolja, holott az utak állapota közel sem volt kielégítőnek mondható. Még mindig szakadt a hó, és hiába takarítottak egyfolytában, az autópályák is havasak, és nem utolsó sorban roppant csúszósak voltak. Nem bírtam tovább csendben tűrni, hogy a sofőr mondhatni, eszeveszett tempóban közlekedett.
-Elnézést, de nem lehetne kicsit lassabban menni?-kérdeztem tőle óvatosan, miközben Emmát igyekeztem nyugtatni, ő ugyanis sírni kezdett.
-Legyen olyan kedves, ne szóljon bele a vezetésbe! Inkább hallgattassa el azt a kölyköt!-vágta oda ridegen, és a visszapillantó tükörben láttam, hogy a szemei szikrákat lövellnek.
Tudtam, hogy nem szabadna ilyet csinálnom, de kivettem a kis Hercegnőt a hordozóból, ugyanis nem akart továbbra sem csillapodni a sírása. Nem értetem mi baja lehet, hiszen a pelusa rendben volt, enni kapott, mielőt elindultunk, és nem úgy tűnt, hogy bármije fájna. Furcsa, és félve mondom-, rossz érésem támadt. Emma nem szokott így sírni, ez most más volt. Magamhoz öleltem, és a hátát, meg a fejecskéjét simogatva próbáltam őt visszaaltatni, de sikertelenül.
-Mi a baj kis Hercegnő? Miért sírsz ennyire?-suttogtam neki szinte alig hallhatóan, miközben azon ügyeskedtem, hogy visszategyem őt a hordozóba.
Ekkor azonban éreztem, hogy elindult az autó hátulja, és ahogy felkaptam a fejem, megpillantottam közvetlenül magunk előtt egy autót. Ösztönszerűen magamhoz rántottam Emmát, és riadtan néztem fel. Hirtelen lökést éreztem, majd azt, hogy a kocsi hátulja újra elindult, és haladtunk egyenesen az előttünk álló kocsi felé. A lányom egyre hangosabban, és keservesebben zokogott, ezzel párhuzamosan pedig továbbra is sodródtunk. A sofőr már nem tudta irányítani az autót, sokkal inkább a kocsi vezette őt. Éreztem egy kemény koccanást, és ahogy felnéztem, láttam, hogy belecsúsztunk a másik autóba. Fellélegeztem, hiszen azt hittem, hogy ennyivel megúsztuk. Ekkor azonban újabb ütés érkezett, ezúttal oldalról, és sokkal keményebben. Görcsösen szorítottam magamhoz Emmát, de aztán hirtelen elszállt az erő a kezeimből, és minden elsötétedett……..
-Seb!-kiáltottam a barátom nevét, aki másodperceken belül ott termett a szobában.
-Valami baj van?-kérdezte kedvesen.
-Telefon!-mondtam egyszerűen, és felé nyújtottam a készüléket. Rápillantott a képernyőre, aztán hirtelen felemelte a fejét, és az arcomat fürkészte. Bólintottam egy aprót, mire ő megnyomta az „Elfogad” gombot.
-Hello!-szólt bele, hozzá kell tennem, elég közönyösen.-Hát igazság szerint, nem a legjobbkor. Rendben, mondd gyorsan, figyelek.-hangosan felsóhajtott és beletúrt szőke tincseibe. –MI? MOST?-kiáltott bele a telefonba, és elkerekedtek a szemei.-Nem, nem! Egyáltalán nem!-vágta rá hevesen. –Mi olyan nagyon fontos? Aha, értem!-mondta unottan. Inkább délután Kimi! Most nem!-kissé sikerült felhúznia magát valamin. Ezek után igazán kíváncsi voltam erre a telefonbeszélgetésre. –De nem……Oké! Szevasz!-kinyomta a telefont és dühösen az ágyra dobta azt.
-Mi az? Mi történt?-kérdeztem kíváncsian.
-Választhatsz drága: vagy megismerteted Kimit a lányával, vagy pedig villámgyorsan összepakolunk, és elmentek előbb!-közölte a tényállást.
-Segítesz?-néztem rá könyörgő tekintettel.
-El akarsz meni?-kérdezett vissza komolyan.
-Nem akarok találkozni vele!-ráztam meg a fejem.-Csak felkavarna, ha látnám őt! Amúgy meg nem akarom, hogy találkozzon Emmával!-mondtam halkan.-Lehet, hogy szörnyen önző kijelentés ez, de ha eddig nem érdekelte a lánya, akkor ez után se érdekelje.
-Nyugi! Ne idegesítsd fel magad!-tette a vállamra a kezét.-Először is, hívok nektek egy taxit. Sajnálom, de így nem tudlak titeket kivinni a reptérre.
-Nincs semmi gond! Ez így tökéletes lesz!-mosolyogtam rá.
-Utána pedig segítek pakolni! Pikk-pakk kész leszünk!-simogatta meg a karom bíztatóan, aztán elrohant, hogy intézze a taxi rendelést.
Negyed óra múlva már az összes cuccunk indulásra készen sorakozott a bejárati ajtónál, és már csak Emmát kellett felöltöztetni.
-Vigyázzatok magatokra! És mindenképpen hívj fel, ha hazaértetek!-mondta el Sebi, már vagy ezredszerre. –Annyira sajnálom, hogy így alakult!-bánkódott.
-Még szerencse, hogy volt annyit sütnivalója, hogy felhívott, mielőtt idetolja a fenekét!-fintorogtam. –Köszönöm, hogy meghívtál minket! Fantasztikus volt ez az 5 nap!-mosolyogtam rá kedvesen.
-Örülök, hogy végül belementél, hogy eljöjjetek, és, hogy még jól is éreztétek magatokat nálam!-vigyorgott elégedetten, mire kapott egy puszit az arcára.
-Ideje mennünk!-mondtam halkan, amint kinéztem az ablakon, és láttam, hogy megérkezett a kocsi. Belefektettem az éppen ébren lévő pici lányt a babahordozóba, majd megfogtam a táskám, és újra Sebastianhoz fordultam.
-Köszönjük mégegyszer!-öleltem meg.-Vigyázz magadra!
-Ti is vigyázzatok magatokra! És tényleg hívj majd!-ismételte el újból, aztán megpuszilta az arcom, és a keresztlányáét is.
Segített bepakolni a csomagokat a taxiba, aztán integetett nekünk, mikor elindultunk, és láttam még, hogy visszasétált a házába.
Nem én vezettem, ennek ellenére, természetesen éreztem, hogy a sebességmérő műszer mutatója valószínűleg nem a 40-et, vagy az 50-et súrolja, holott az utak állapota közel sem volt kielégítőnek mondható. Még mindig szakadt a hó, és hiába takarítottak egyfolytában, az autópályák is havasak, és nem utolsó sorban roppant csúszósak voltak. Nem bírtam tovább csendben tűrni, hogy a sofőr mondhatni, eszeveszett tempóban közlekedett.
-Elnézést, de nem lehetne kicsit lassabban menni?-kérdeztem tőle óvatosan, miközben Emmát igyekeztem nyugtatni, ő ugyanis sírni kezdett.
-Legyen olyan kedves, ne szóljon bele a vezetésbe! Inkább hallgattassa el azt a kölyköt!-vágta oda ridegen, és a visszapillantó tükörben láttam, hogy a szemei szikrákat lövellnek.
Tudtam, hogy nem szabadna ilyet csinálnom, de kivettem a kis Hercegnőt a hordozóból, ugyanis nem akart továbbra sem csillapodni a sírása. Nem értetem mi baja lehet, hiszen a pelusa rendben volt, enni kapott, mielőt elindultunk, és nem úgy tűnt, hogy bármije fájna. Furcsa, és félve mondom-, rossz érésem támadt. Emma nem szokott így sírni, ez most más volt. Magamhoz öleltem, és a hátát, meg a fejecskéjét simogatva próbáltam őt visszaaltatni, de sikertelenül.
-Mi a baj kis Hercegnő? Miért sírsz ennyire?-suttogtam neki szinte alig hallhatóan, miközben azon ügyeskedtem, hogy visszategyem őt a hordozóba.
Ekkor azonban éreztem, hogy elindult az autó hátulja, és ahogy felkaptam a fejem, megpillantottam közvetlenül magunk előtt egy autót. Ösztönszerűen magamhoz rántottam Emmát, és riadtan néztem fel. Hirtelen lökést éreztem, majd azt, hogy a kocsi hátulja újra elindult, és haladtunk egyenesen az előttünk álló kocsi felé. A lányom egyre hangosabban, és keservesebben zokogott, ezzel párhuzamosan pedig továbbra is sodródtunk. A sofőr már nem tudta irányítani az autót, sokkal inkább a kocsi vezette őt. Éreztem egy kemény koccanást, és ahogy felnéztem, láttam, hogy belecsúsztunk a másik autóba. Fellélegeztem, hiszen azt hittem, hogy ennyivel megúsztuk. Ekkor azonban újabb ütés érkezett, ezúttal oldalról, és sokkal keményebben. Görcsösen szorítottam magamhoz Emmát, de aztán hirtelen elszállt az erő a kezeimből, és minden elsötétedett……..
59. rész
Emmával az élet maga volt a megtestesült álom. Néhány hónappal ezelőtt még álmodni sem mertem arról, hogy egyszer azt mondom, csodálatos dolog, hogy van egy lányom, de fordult a kocka, és az érzéseim teljesen megváltoztak a dologgal kapcsolatban. Élveztem minden egyes vele töltött percet, és még a legapróbb dolgoknak is feltétlenül tudtam örülni. Boldog voltam, mikor rám mosolygott, vagy mikor a kezecskéit nyújtogatta felém, vagy mikor másodpercek alatt megnyugodott és elaludt a karjaim között.
A mindennapi teendők, és rutin mellett persze voltak különleges pillanatok is, így például ilyen volt az is, mikor az én kis drágám fülbevalót kapott. Szinte én is éreztem azt a fájdalmat, amit Emma, és vele sírtam én is, közben meg a szívem majd meg szakadt érte. Végül aztán kapott a kis Tündér, egy édes, fehérarany, pici kővel díszített fülbevalót, amivel már tényleg úgy nézett ki, mint egy Hercegnő.
A legmeghatóbb, és legemlékezetesebb esemény azonban mégiscsak a keresztelője volt. Csendesen, és türelmesen tűrte a procedúrát, és közben érdeklődve pislogott az őket körülálló emberekre. Szívmelengető érzés volt azt látni, hogy Hanna és Seb teljesen meghatódva tartották őt, amíg a pap beszélt, majd pedig ők is tették, amit kellett. Látszott rajtuk, hogy tapasztalatlanok, és fogalmuk sincs, hogy mit csináljanak, de ez az egész esemény éppen ettől a bájos sutaságtól volt olyan kedves…….
Apropó Sebastian…….igaz, ami igaz, szívből gyűlöltem az autóversenyeket, mégiscsak sikerült belekeverednem az F1-es szurkolók körébe az évad vége felé. Ha jól rejtegettem, akkor is mindig nagyon szurkoltam Sebnek, na meg a bátyámnak is, de csak nagyon ritkán néztem versenyeket, és a Hungaroringre is csak kétszer látogattam ki. Amikor azonban megnőttek az esélyek arra, hogy Seb és a csapat is világbajnok legyen, úg éreztem, hogy nekem is még inkább támogatnom kell őket. Erőt vettem magamon, és leültem hétvégenként a tv elé, és végignéztem az idegtépő, és hozzá kell tenni, izgalmas futamokat. Volt, amikor teljesen magamba roskadtam, és azt hiszem, én voltam az, aki Seb helyett is sírt. Máskor azonban a fellegekben jártam a boldogságtól. Az utolsó-abu-dhabi-futam kezdetét már szétzilált idegállapotban, remegő kezekkel és lábakkal, no meg tehetős gyomorgörccsel vártam. Minde egyes kör egy örökkévalóságnak tűnt, azonban, amikor úgy tűnt, sikerülhet, heves imádkozásba kezdtem, hogy ne történjen már semmi váratlan, és rossz dolog.
Nagyon lassan pörgött az a kis körszámláló ott a képernyő tetején, de szépen lassan csak odaért az 55-höz. Felálltam, és már könnyes szemekkel, a kezeimet továbbra is imádkozó állásban tartva vártam. Vártam, hogy Seb végre áthaladjon a célvonalon. És amikor megtrtént, sikítva, és a könnyeimet szabadon engedve, kezdtem ugrálni. Azt hiszem, már Emma is felébredt, ezért boldogan kiálthattam a szót. „VILÁGBAJNOK!” Sokáig, képtelen voltam elhinni, hogy az én drága szöszi németem, és a bátyám is Bajnokok lettek. Lőri is, bizzony, hiszen a Red Bull a csapatvilágbajnoki címe is megnyerte……..
Amint lezajlott néhány teszt, megvolt a díjátadó ünnepség is, és lenyugodtak kissé a kedélyek, a frissen avatott Világbajnok barátom felvetette azon érdekes ötletét, hogy Emmával töltsünk nála néhány napot. SVÁJCBAN!!!!! Azt hiszem, mondanom sem kell, először hevesen tilatkoztam, és egyértelműen visszautasítottam a meghívást, „összefuthatok a Räikkönen-házaspárral” nevezetű ürüggyel. Sokáig sikerült ellent mondanom neki, de aztán a sok ostromlásnak hála, beadtam a derekam, és beleegyeztem, hogy karácsony előtt néhány napot Baar-ban töltsünk a pici lánnyal.
Hiába, igaza lett a „kicsi németnek” abban, hogy fantasztikusan fogjuk érezni magunkat. Sétálgattunk Zürich eldugott, és nyugodt részein, vásárolgattunk, főzőcskéztünk, naphoszat játszadoztunk a kicsi lánnyal, és természetesen rengeteget nevettünk. Fergeteges volt az a néhány nap, de sajnos ennek az álomszép nyaralásnak, vagyis inkább telelésnek is vége szakadt. Az egyik felsőmet hajtogattam éppen a bőröndömbe, közben pedig a fehérbe öltözött tájat csodáltam az ablakon keresztül. Tetemes mennyiségű hó esett az elmúlt napokban, és a padokat, a kerítéseket, háztetőket, és az egész tájat hótakaró borította. Kissé elméláztam, ám hamarosan telefoncsörgés rántott vissza a valóságba. Az éjjeliszekrényre pillantottam, és láttam, hogy Sebit hívja valaki. Közelebb léptem, és a kezembe vettem a telefont, aztán amint elolvastam a nevet, azt hiszem, teljesen lesápadtam.
A mindennapi teendők, és rutin mellett persze voltak különleges pillanatok is, így például ilyen volt az is, mikor az én kis drágám fülbevalót kapott. Szinte én is éreztem azt a fájdalmat, amit Emma, és vele sírtam én is, közben meg a szívem majd meg szakadt érte. Végül aztán kapott a kis Tündér, egy édes, fehérarany, pici kővel díszített fülbevalót, amivel már tényleg úgy nézett ki, mint egy Hercegnő.
A legmeghatóbb, és legemlékezetesebb esemény azonban mégiscsak a keresztelője volt. Csendesen, és türelmesen tűrte a procedúrát, és közben érdeklődve pislogott az őket körülálló emberekre. Szívmelengető érzés volt azt látni, hogy Hanna és Seb teljesen meghatódva tartották őt, amíg a pap beszélt, majd pedig ők is tették, amit kellett. Látszott rajtuk, hogy tapasztalatlanok, és fogalmuk sincs, hogy mit csináljanak, de ez az egész esemény éppen ettől a bájos sutaságtól volt olyan kedves…….
Apropó Sebastian…….igaz, ami igaz, szívből gyűlöltem az autóversenyeket, mégiscsak sikerült belekeverednem az F1-es szurkolók körébe az évad vége felé. Ha jól rejtegettem, akkor is mindig nagyon szurkoltam Sebnek, na meg a bátyámnak is, de csak nagyon ritkán néztem versenyeket, és a Hungaroringre is csak kétszer látogattam ki. Amikor azonban megnőttek az esélyek arra, hogy Seb és a csapat is világbajnok legyen, úg éreztem, hogy nekem is még inkább támogatnom kell őket. Erőt vettem magamon, és leültem hétvégenként a tv elé, és végignéztem az idegtépő, és hozzá kell tenni, izgalmas futamokat. Volt, amikor teljesen magamba roskadtam, és azt hiszem, én voltam az, aki Seb helyett is sírt. Máskor azonban a fellegekben jártam a boldogságtól. Az utolsó-abu-dhabi-futam kezdetét már szétzilált idegállapotban, remegő kezekkel és lábakkal, no meg tehetős gyomorgörccsel vártam. Minde egyes kör egy örökkévalóságnak tűnt, azonban, amikor úgy tűnt, sikerülhet, heves imádkozásba kezdtem, hogy ne történjen már semmi váratlan, és rossz dolog.
Nagyon lassan pörgött az a kis körszámláló ott a képernyő tetején, de szépen lassan csak odaért az 55-höz. Felálltam, és már könnyes szemekkel, a kezeimet továbbra is imádkozó állásban tartva vártam. Vártam, hogy Seb végre áthaladjon a célvonalon. És amikor megtrtént, sikítva, és a könnyeimet szabadon engedve, kezdtem ugrálni. Azt hiszem, már Emma is felébredt, ezért boldogan kiálthattam a szót. „VILÁGBAJNOK!” Sokáig, képtelen voltam elhinni, hogy az én drága szöszi németem, és a bátyám is Bajnokok lettek. Lőri is, bizzony, hiszen a Red Bull a csapatvilágbajnoki címe is megnyerte……..
Amint lezajlott néhány teszt, megvolt a díjátadó ünnepség is, és lenyugodtak kissé a kedélyek, a frissen avatott Világbajnok barátom felvetette azon érdekes ötletét, hogy Emmával töltsünk nála néhány napot. SVÁJCBAN!!!!! Azt hiszem, mondanom sem kell, először hevesen tilatkoztam, és egyértelműen visszautasítottam a meghívást, „összefuthatok a Räikkönen-házaspárral” nevezetű ürüggyel. Sokáig sikerült ellent mondanom neki, de aztán a sok ostromlásnak hála, beadtam a derekam, és beleegyeztem, hogy karácsony előtt néhány napot Baar-ban töltsünk a pici lánnyal.
Hiába, igaza lett a „kicsi németnek” abban, hogy fantasztikusan fogjuk érezni magunkat. Sétálgattunk Zürich eldugott, és nyugodt részein, vásárolgattunk, főzőcskéztünk, naphoszat játszadoztunk a kicsi lánnyal, és természetesen rengeteget nevettünk. Fergeteges volt az a néhány nap, de sajnos ennek az álomszép nyaralásnak, vagyis inkább telelésnek is vége szakadt. Az egyik felsőmet hajtogattam éppen a bőröndömbe, közben pedig a fehérbe öltözött tájat csodáltam az ablakon keresztül. Tetemes mennyiségű hó esett az elmúlt napokban, és a padokat, a kerítéseket, háztetőket, és az egész tájat hótakaró borította. Kissé elméláztam, ám hamarosan telefoncsörgés rántott vissza a valóságba. Az éjjeliszekrényre pillantottam, és láttam, hogy Sebit hívja valaki. Közelebb léptem, és a kezembe vettem a telefont, aztán amint elolvastam a nevet, azt hiszem, teljesen lesápadtam.
2010. november 14., vasárnap
Sziasztok!
Tudom-tudom, kicsikét elmaradtam az írással, de ma egyszerűen képtelen voltam odakoncentrálni. Annyira boldog vagyok, hiszen Seb megnyerte az abu-dhabi futamot, és Ő LETT 2010 F1-ES VILÁGBAJNOKA! :) Szívből gratulálok neki a címhez! :)
Ráadásul másik Bajnok (om) Kimi, pontot szerzett az idei utolsó-Brit Rally-versenyen, úgyhogy ez a hétvége, a motorsportok szempontjából számomra csodálatosan alakult! :)
Továbbra is csak az tudom mondani: HAJRÁ SRÁCOK! GO KIMI!! GO SEBi! :D
Ui.: Igyekszem a folyti írással! :)
Tudom-tudom, kicsikét elmaradtam az írással, de ma egyszerűen képtelen voltam odakoncentrálni. Annyira boldog vagyok, hiszen Seb megnyerte az abu-dhabi futamot, és Ő LETT 2010 F1-ES VILÁGBAJNOKA! :) Szívből gratulálok neki a címhez! :)
Ráadásul másik Bajnok (om) Kimi, pontot szerzett az idei utolsó-Brit Rally-versenyen, úgyhogy ez a hétvége, a motorsportok szempontjából számomra csodálatosan alakult! :)
Továbbra is csak az tudom mondani: HAJRÁ SRÁCOK! GO KIMI!! GO SEBi! :D
Ui.: Igyekszem a folyti írással! :)
Puszi:Dahlia
2010. november 7., vasárnap
58. rész
A nappaliba érve, vidám nevetés zaja ütötte meg a fülünket. Egyszerre néztünk a helyiség másik felébe, és láttuk, hogy Miki bácsi, Hanna, Sebi és Nathalie jókedvűen beszélgetnek. Egymásra néztünk, és a kacarászásuk hallatán, mi is nevetni kezdtünk.
-Gyere, együnk valamit!-kezdett el húzni Em néni az ételekkel roskadozásig megpakolt asztal felé, aztán mindegyőnknek vágott egy szelet tortát.
-Mmm, ez nagyon finom!-szólaltam meg, miután a szelet felét már sikeresen elpusztítottam.
-Meg kell vallani, tényleg beválasztott ez a szöszi német!-biccentett Sebi felé, majd ő is tovább habzsolta a süteményét.
Leültünk az étkezőbe és tovább falatozgattuk a tortáinkat, majd a sütiszelet méretének csökkenésével párhuzamosan, újra beszélgetni kezdtünk. Egyszercsak Lőri toppant oda mellénk, és boci szemeivel leimádkozta a villámról az utolsó falat tortát.
-Ezt már ismerem! Mit akarsz?-vigyorogtam rá.
-Hajjajj…..tényleg túl jól ismersz!-forgatta meg a szemeit.-Beszélhetnénk Hugi?-mosolygott.
-Ti csak maradjatok itt, én meg megyek és megnézem, hogy mit csinál a nagybátyátok!-kuncogott Em néni, aztán felállt, és elindult a még mindig vidáman cseverésző társaság felé.
-Na csüccs!-paskoltam meg a széket. –Most pedig mesélj! Mit szeretnél mondani?-mosolyogtam Lőrire, amint helyet foglalt a mellettem álló széken.
-Először is tudnod kell, hogy nem hallgatóztam, csak be akartam menni, hogy megnézzelek titeket, de elcsíptem a beszélgetésetek egy részét, és az utána muszáj volt végighallgatnom!-magyarázkodással kezdett, ezt nem szerettem.
-Oké, akkor most mellébeszélés nélkül is megy Lőri?-pillantottam rá jelentőségteljesen.
-Szóval, a lényeg, hogy hallottalak téged és Em nénit a keresztapa kérdésről beszélgetni!
-Óhh, tényleg?-sütöttem le a szemeimet. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem igazán tiszta dolog az, hogy megkérdőjelezem a tényt, miszerint a bátyám lesz Emma keresztapja.
-Héé….-a mutatóujját az állam alá téve felemelte a fejem, és a szemembe nézett.-Nehogy rosszul érezd magad emiatt!-mosolygott rám kedvesen.-Megértem a dilemmádat! És segíteni is szeretnék, hogy megoldódjon a kérdés!
-Hogyan?-néztem rá elkerekedett szemekkel, és kíváncsian vártam a válaszát.
-Legyen Seb a pici keresztapja!-jelentette ki teljesen komolyan, én azonban döbbenten néztem rá. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ő magától lemondott erről a tisztről.
-Lőri!-suttogtam alig hallhatóan, és a szám elé kaptam a kezem.
-Nehogy azt gondold, hogy nem lennék szívesen Emmácska keresztapja, erről szó sincs, csak tudod úgy érzem, hogy Sebastian sokkal inkább megérdemelné ezt a csodás „szerepet”!
-De hát miért?-ráztam meg hitetlenkedve a fejem.
-Figyelj Hugi! Tudom, hogy hónapokkal ezelőtt azt mondtad, hogy nem az én hibám , hogy kiderült a Kimivel való románcod, ennek ellenére én még mindig úgy érzem, hogy nagy szerepem volt a lelepleződésben!
-Lőrinc! Kérlek!-csattantam fel kissé idegesen.
-Várj!-intett csendre.-Hadd folytassam!-lassan bólintottam. –Ez az egyik ok, a másik pedig az, hogy a terhességed alatt, Seb sokkal többet törődött veled, mint én. Volt, hogy több napig is itt volt, főzött neked-legalábbis próbálkozott-bevásárolt, segített ahol csak tudott, ezzel szemben én nem voltam mindig „kéznél”.
-De én ezt egyikőtöktől sem vártam el!-vágtam közbe.
-Tisztában vagyok vele, de akkoris ezt gondolom! Így tehát, ezekből a dolgokból levonva a következtetéseket, arra jutottam, hogy Sebinek kell Emma keresztapjának lennie.
-De ha ezt így kijelentem, akor lelkiismeret-furdalásom lesz miattad! És azt nem akarom!-mondtam szomorúan.
-Nézz a szemembe! Amit most elmondtam, teljesen komolyan gondoltam! És attól, hogy nem én leszek a keresztapja, még szerethetem őt! És szeretni is fogom! Nagyon!-mosolygott. Néhány másodpercig fürkésző tekintettel néztem az arcát, aztán a nyakába borultam.
-Biztos vagy benne?-kérdeztem meg utoljára.
-Igen!-bólintott elszántan.-Mondd el neki!-nézett a szemembe, és kedvesen mosolygott. Bólintottam, aztán felálltam, és megköszörülve a torkomat, elkezdtem beszélni:
-Hahóó! Figyelnétek rám pár perc erejéig?-kértem halkan. Mindenki arra fordult, és kíváncsian pislogtak felém. –Egy nagyon fontos dolgot szeretnék mondani!-kezdtem bele határozottan.
-Seb!-fordultam az én drága németem felé.Magára mutatott, aztán nagy szemekkel nézett rám.
-Szeretném tőled megkérdezni, hogy elvállanád-e azt a feladatot, hogy Emma keresztapja legyél?-mosolyogtam.
-Ezt-ezt komolyan kérdezed?-rázta hitetlenkedve a fejét. –Na és Lőri?-mutatott a mellettem álló bátyámra.
-Sebastian, én is azt szeretném, hogy te legyél a keresztapa! Nagyon sokat töprengett ezen a kérdésen az én drága húgocskám, de meggyőztem, hogy téged válasszon. Igazán megérdemled és úgy gondolom, hogy ez a leghelyesebb döntés, ami csak szülehet!-fogalmazta meg a bátyám roppant diplomatikusan.
-Nagyon boldoggá tennél, ha elvállalnád ezt a tisztet!-mosolyogtam rá a könnyeim között.
-Hát még engem milyen boldoggá tettetek ezzel!-nézett rám meghatottan, aztán hirtelen odalépett hozzám, és szorosan átölelt. –Köszönöm!-suttogta a fülembe, majd ahogy ismét szemben állt velem, láttam a szemeiben megcsillanó könnyeket.
-Hanna!-fordultam ezúttal a barátnője felé. –Remélem, hogy leszel olyan drága, és segíted Sebastiant a keresztszülőségben.-vigyorogtam rá.
-Én?-pislogott csodálkozva.
-Te bizony!-nevettem, és a kezemet nyújtottam felé, hogy végre ő is csatlakozzon hozzánk.
-Én…..én ezt em is tudom elhinni!-rebegte meghatottan.-Köszönöm, köszönöm, nagyon köszönöm!-ugrott a nyakamba boldogan, aztn szájon csókolta szőke barátját.
-Én köszönöm nektek!-mosolyogtam rájuk, és újra megöleltem őket.
-Gyere, együnk valamit!-kezdett el húzni Em néni az ételekkel roskadozásig megpakolt asztal felé, aztán mindegyőnknek vágott egy szelet tortát.
-Mmm, ez nagyon finom!-szólaltam meg, miután a szelet felét már sikeresen elpusztítottam.
-Meg kell vallani, tényleg beválasztott ez a szöszi német!-biccentett Sebi felé, majd ő is tovább habzsolta a süteményét.
Leültünk az étkezőbe és tovább falatozgattuk a tortáinkat, majd a sütiszelet méretének csökkenésével párhuzamosan, újra beszélgetni kezdtünk. Egyszercsak Lőri toppant oda mellénk, és boci szemeivel leimádkozta a villámról az utolsó falat tortát.
-Ezt már ismerem! Mit akarsz?-vigyorogtam rá.
-Hajjajj…..tényleg túl jól ismersz!-forgatta meg a szemeit.-Beszélhetnénk Hugi?-mosolygott.
-Ti csak maradjatok itt, én meg megyek és megnézem, hogy mit csinál a nagybátyátok!-kuncogott Em néni, aztán felállt, és elindult a még mindig vidáman cseverésző társaság felé.
-Na csüccs!-paskoltam meg a széket. –Most pedig mesélj! Mit szeretnél mondani?-mosolyogtam Lőrire, amint helyet foglalt a mellettem álló széken.
-Először is tudnod kell, hogy nem hallgatóztam, csak be akartam menni, hogy megnézzelek titeket, de elcsíptem a beszélgetésetek egy részét, és az utána muszáj volt végighallgatnom!-magyarázkodással kezdett, ezt nem szerettem.
-Oké, akkor most mellébeszélés nélkül is megy Lőri?-pillantottam rá jelentőségteljesen.
-Szóval, a lényeg, hogy hallottalak téged és Em nénit a keresztapa kérdésről beszélgetni!
-Óhh, tényleg?-sütöttem le a szemeimet. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem igazán tiszta dolog az, hogy megkérdőjelezem a tényt, miszerint a bátyám lesz Emma keresztapja.
-Héé….-a mutatóujját az állam alá téve felemelte a fejem, és a szemembe nézett.-Nehogy rosszul érezd magad emiatt!-mosolygott rám kedvesen.-Megértem a dilemmádat! És segíteni is szeretnék, hogy megoldódjon a kérdés!
-Hogyan?-néztem rá elkerekedett szemekkel, és kíváncsian vártam a válaszát.
-Legyen Seb a pici keresztapja!-jelentette ki teljesen komolyan, én azonban döbbenten néztem rá. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ő magától lemondott erről a tisztről.
-Lőri!-suttogtam alig hallhatóan, és a szám elé kaptam a kezem.
-Nehogy azt gondold, hogy nem lennék szívesen Emmácska keresztapja, erről szó sincs, csak tudod úgy érzem, hogy Sebastian sokkal inkább megérdemelné ezt a csodás „szerepet”!
-De hát miért?-ráztam meg hitetlenkedve a fejem.
-Figyelj Hugi! Tudom, hogy hónapokkal ezelőtt azt mondtad, hogy nem az én hibám , hogy kiderült a Kimivel való románcod, ennek ellenére én még mindig úgy érzem, hogy nagy szerepem volt a lelepleződésben!
-Lőrinc! Kérlek!-csattantam fel kissé idegesen.
-Várj!-intett csendre.-Hadd folytassam!-lassan bólintottam. –Ez az egyik ok, a másik pedig az, hogy a terhességed alatt, Seb sokkal többet törődött veled, mint én. Volt, hogy több napig is itt volt, főzött neked-legalábbis próbálkozott-bevásárolt, segített ahol csak tudott, ezzel szemben én nem voltam mindig „kéznél”.
-De én ezt egyikőtöktől sem vártam el!-vágtam közbe.
-Tisztában vagyok vele, de akkoris ezt gondolom! Így tehát, ezekből a dolgokból levonva a következtetéseket, arra jutottam, hogy Sebinek kell Emma keresztapjának lennie.
-De ha ezt így kijelentem, akor lelkiismeret-furdalásom lesz miattad! És azt nem akarom!-mondtam szomorúan.
-Nézz a szemembe! Amit most elmondtam, teljesen komolyan gondoltam! És attól, hogy nem én leszek a keresztapja, még szerethetem őt! És szeretni is fogom! Nagyon!-mosolygott. Néhány másodpercig fürkésző tekintettel néztem az arcát, aztán a nyakába borultam.
-Biztos vagy benne?-kérdeztem meg utoljára.
-Igen!-bólintott elszántan.-Mondd el neki!-nézett a szemembe, és kedvesen mosolygott. Bólintottam, aztán felálltam, és megköszörülve a torkomat, elkezdtem beszélni:
-Hahóó! Figyelnétek rám pár perc erejéig?-kértem halkan. Mindenki arra fordult, és kíváncsian pislogtak felém. –Egy nagyon fontos dolgot szeretnék mondani!-kezdtem bele határozottan.
-Seb!-fordultam az én drága németem felé.Magára mutatott, aztán nagy szemekkel nézett rám.
-Szeretném tőled megkérdezni, hogy elvállanád-e azt a feladatot, hogy Emma keresztapja legyél?-mosolyogtam.
-Ezt-ezt komolyan kérdezed?-rázta hitetlenkedve a fejét. –Na és Lőri?-mutatott a mellettem álló bátyámra.
-Sebastian, én is azt szeretném, hogy te legyél a keresztapa! Nagyon sokat töprengett ezen a kérdésen az én drága húgocskám, de meggyőztem, hogy téged válasszon. Igazán megérdemled és úgy gondolom, hogy ez a leghelyesebb döntés, ami csak szülehet!-fogalmazta meg a bátyám roppant diplomatikusan.
-Nagyon boldoggá tennél, ha elvállalnád ezt a tisztet!-mosolyogtam rá a könnyeim között.
-Hát még engem milyen boldoggá tettetek ezzel!-nézett rám meghatottan, aztán hirtelen odalépett hozzám, és szorosan átölelt. –Köszönöm!-suttogta a fülembe, majd ahogy ismét szemben állt velem, láttam a szemeiben megcsillanó könnyeket.
-Hanna!-fordultam ezúttal a barátnője felé. –Remélem, hogy leszel olyan drága, és segíted Sebastiant a keresztszülőségben.-vigyorogtam rá.
-Én?-pislogott csodálkozva.
-Te bizony!-nevettem, és a kezemet nyújtottam felé, hogy végre ő is csatlakozzon hozzánk.
-Én…..én ezt em is tudom elhinni!-rebegte meghatottan.-Köszönöm, köszönöm, nagyon köszönöm!-ugrott a nyakamba boldogan, aztn szájon csókolta szőke barátját.
-Én köszönöm nektek!-mosolyogtam rájuk, és újra megöleltem őket.
2010. november 4., csütörtök
57. rész
Megetettem a pici lányt, megbüfiztettem, tisztába tettem, aztán visszafektettem a kiságyába. Nagy, boci szemekkel pislogott rám, én pedig eltanulva Sebtől a viccelődési szokásait, elkezdtem grimaszolni a lányomnak. Mosolyogva pislogott rám, és a pici kezecskéit nyújtogatta felém. Megpusziltam az összes kis ujjacskáját, majd a szájába adtam a fehér cumiját, ő azonban ezt rögtön kiköpte.
-Héé, hát mi volt ez kérem szépen? Hát mi volt ez?-vigyorogtam rá, majd újra a szájacskájába tettem, de ő megint elismételte az előbbi csínytevését. Nem untam meg vele a játszadozást, ő azonban szépen lassan elfáradt, és már nem volt kedve a cumit köpködni. Elszundikált, én pedig odatámaszkodtam a kiságy szélére, és ismét csak gyönyörködtem benne. Teljesen elgondolkodva figyeltem a halk szuszogását, mikor meghallotam, hogy nyílik a szobaajtó. Hátfordultam, és megpillantottam Em nénit, aki halk léptekkel indult el felénk.
-Éppen az előbb aludt el!-mosolyogtam bódultan, a tekintetemet újra a picurra irányítva.
-Jóllakott a Kishercegnő?-kuncogott a nagynéném.
-Hát nagyon úgy tűnik! És még játszott is, úgyhogy biztos alaposan kifáradt!-vigyorogtam.
-Ez a kislány teljesen úgy néz ki, mint te, amikor ennyi idős voltál!-mosolygott melegen Em néni.
-És az apját még nem is láttad!-jegyeztem meg szűkszavúan.
-Annyira hasonlít rá?-kérdezett vissza kissé meglepetten.
-A szemei…..ugyanaz a jégkék szempár…..mintha csak az apja nézne vissza rám!-suttogtam, és éreztem, hogy legördült egy könnycsepp az arcomon.
-Hiányzik?-kérdezte meg óvatosan Em néni.
-Ne értsd félre, boldog vagyok, hogy ilyen férfiakat tudhatok a családomnak, és barátaimnak, mint Miki bácsi, Lőri és Seb, és jól esik hogy velem vannak, vigyáznak rám, és minden nehéz percben fogják a kezem……mégis, hiányzik az a férfi, akit szeretek…..szerelemből, annak ellenére is, hogy átvágott, és tulajdonképpen csak kihasznált.
-Értem Kincsem, nem kell magyarázkodnod!-simogatta meg az arcom.
-Már a megismerkedésünk is roppant kacifántás volt…..-forgattam a szemeimet, ahogy arra a tavaly nyári estére gondoltam……-majd sokáig csak macska-egér játékot folytattunk egymással. Nem akartam beadni a derekam, de aztán azon az éjszakán, amikor az első bemutató volt…..akkor minden megváltozott.-sóhajtottam fel. –Onnantól már nem volt megállás, haladtunk lefelé a lejtőn, ráadásul észre se vettem, de szépen lassan beleszerettem Kimibe.-ilyen őszintén még soha nem beszéltem senkinek a dologról, és ez most csak előtört belőlem.-Aztán egy csapásra minden elromlott. Jenni közölte velem, hogy tudja mi volt a férje és köztem, majd kirúgott, és még azon az estén Kimi is lapátra tett. És ott volt még Emma is. Akkor azt hittem, hogy nem tudom végigcsinálni az előttem álló hónapokat, de hazajöttem, és itt voltatok ti, és a folyamatos bíztatásotok, amire irdatlan nagy szükségem volt. Csakis nektek köszönhetem, hogy sikerült talpraállnom. Seb és Lőri is, az idejüket nem sajnálva, a versenyek mellett is heteket töltöttek velem. Volt, hogy Sebastian egy-egy futam után haza sem repült, hanem egyenesen jött hozzám.-elkezdtem mesélni, és nem tudtam abbahagyni. Úgy éreztem, hogy muszáj mindent kiadnom magamból. És ki másnak mondhatnám el, ha nem a nagynénémnek, aki mindig ott volt mellettem és meghallgatta minden gondom, bajom.-Éppen ezért vagyok most bajban!-sóhajtottam fel újra.
-Hmm?-pislogott Em néni értetlenül.
-Nem tudok dönteni arról, hogy ki legyen Emma keresztapja!-húztam el a számat.
-Óhh, ez kissé kényes kérdés!-bólintott drága nagynéném.
-Most csak gondolj bele! Lőri a bátyám, és Emma a vérszerinti unokahúga. Mindig azt gondoltam, ha egyszer gyerekem lesz, akkor a bátyám lesz a keresztapja, és az egyik felem erre is hajlik, hisz imádom Lőrincet, rengeteget köszönhetik neki, és tudom, hogy mindig mellettem lesz, ha szükségem van rá! Azonban ott van a szívem másik csücske, Sebastian! Mióta ismerem, azóta imádom, és az elmúlt hónapok alatt még szorosabb lett a közöttünk lévő kötelék. Bármikor számíthatok rá, felhívhatom éjjel 2-kor, akkor is kedvesen szól bele a telefonba, és szívélyesen beszélget velem! Másrészről arra hajlok, hogy őt válasszam! Így aztán létrejön az alábbi-ha ebbe az ujamba harapok, ez fáj, ha a másikba, akor az-szituáció.
-Hát ez tényleg nehéz kérdés!-ingatta a fejét Em néni.-Őszintén bevallom, nem szeretnék túl sokat hozzászólni ehhez a témához, mert ezt a döntést neked kell meghoznod, egymagadnak! Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy bármelyikőjüket is választod, helyes döntést hozol!-mosolygott rám bíztatóam. Hirtelen megöleltem őt, és nyomtam egy puszit az arcára.
-Tudod mit? Menjünk, együnk valami finomságot!.-kacsintott rám pajkosan.
-Rendben!-bólogattam helyeslően, aztán visszafordultam a pici lány felé.-Szép álmokat Hercegnő!-suttogtam Emmának, aztán követtem a nagynénémet a nappaliba.
-Héé, hát mi volt ez kérem szépen? Hát mi volt ez?-vigyorogtam rá, majd újra a szájacskájába tettem, de ő megint elismételte az előbbi csínytevését. Nem untam meg vele a játszadozást, ő azonban szépen lassan elfáradt, és már nem volt kedve a cumit köpködni. Elszundikált, én pedig odatámaszkodtam a kiságy szélére, és ismét csak gyönyörködtem benne. Teljesen elgondolkodva figyeltem a halk szuszogását, mikor meghallotam, hogy nyílik a szobaajtó. Hátfordultam, és megpillantottam Em nénit, aki halk léptekkel indult el felénk.
-Éppen az előbb aludt el!-mosolyogtam bódultan, a tekintetemet újra a picurra irányítva.
-Jóllakott a Kishercegnő?-kuncogott a nagynéném.
-Hát nagyon úgy tűnik! És még játszott is, úgyhogy biztos alaposan kifáradt!-vigyorogtam.
-Ez a kislány teljesen úgy néz ki, mint te, amikor ennyi idős voltál!-mosolygott melegen Em néni.
-És az apját még nem is láttad!-jegyeztem meg szűkszavúan.
-Annyira hasonlít rá?-kérdezett vissza kissé meglepetten.
-A szemei…..ugyanaz a jégkék szempár…..mintha csak az apja nézne vissza rám!-suttogtam, és éreztem, hogy legördült egy könnycsepp az arcomon.
-Hiányzik?-kérdezte meg óvatosan Em néni.
-Ne értsd félre, boldog vagyok, hogy ilyen férfiakat tudhatok a családomnak, és barátaimnak, mint Miki bácsi, Lőri és Seb, és jól esik hogy velem vannak, vigyáznak rám, és minden nehéz percben fogják a kezem……mégis, hiányzik az a férfi, akit szeretek…..szerelemből, annak ellenére is, hogy átvágott, és tulajdonképpen csak kihasznált.
-Értem Kincsem, nem kell magyarázkodnod!-simogatta meg az arcom.
-Már a megismerkedésünk is roppant kacifántás volt…..-forgattam a szemeimet, ahogy arra a tavaly nyári estére gondoltam……-majd sokáig csak macska-egér játékot folytattunk egymással. Nem akartam beadni a derekam, de aztán azon az éjszakán, amikor az első bemutató volt…..akkor minden megváltozott.-sóhajtottam fel. –Onnantól már nem volt megállás, haladtunk lefelé a lejtőn, ráadásul észre se vettem, de szépen lassan beleszerettem Kimibe.-ilyen őszintén még soha nem beszéltem senkinek a dologról, és ez most csak előtört belőlem.-Aztán egy csapásra minden elromlott. Jenni közölte velem, hogy tudja mi volt a férje és köztem, majd kirúgott, és még azon az estén Kimi is lapátra tett. És ott volt még Emma is. Akkor azt hittem, hogy nem tudom végigcsinálni az előttem álló hónapokat, de hazajöttem, és itt voltatok ti, és a folyamatos bíztatásotok, amire irdatlan nagy szükségem volt. Csakis nektek köszönhetem, hogy sikerült talpraállnom. Seb és Lőri is, az idejüket nem sajnálva, a versenyek mellett is heteket töltöttek velem. Volt, hogy Sebastian egy-egy futam után haza sem repült, hanem egyenesen jött hozzám.-elkezdtem mesélni, és nem tudtam abbahagyni. Úgy éreztem, hogy muszáj mindent kiadnom magamból. És ki másnak mondhatnám el, ha nem a nagynénémnek, aki mindig ott volt mellettem és meghallgatta minden gondom, bajom.-Éppen ezért vagyok most bajban!-sóhajtottam fel újra.
-Hmm?-pislogott Em néni értetlenül.
-Nem tudok dönteni arról, hogy ki legyen Emma keresztapja!-húztam el a számat.
-Óhh, ez kissé kényes kérdés!-bólintott drága nagynéném.
-Most csak gondolj bele! Lőri a bátyám, és Emma a vérszerinti unokahúga. Mindig azt gondoltam, ha egyszer gyerekem lesz, akkor a bátyám lesz a keresztapja, és az egyik felem erre is hajlik, hisz imádom Lőrincet, rengeteget köszönhetik neki, és tudom, hogy mindig mellettem lesz, ha szükségem van rá! Azonban ott van a szívem másik csücske, Sebastian! Mióta ismerem, azóta imádom, és az elmúlt hónapok alatt még szorosabb lett a közöttünk lévő kötelék. Bármikor számíthatok rá, felhívhatom éjjel 2-kor, akkor is kedvesen szól bele a telefonba, és szívélyesen beszélget velem! Másrészről arra hajlok, hogy őt válasszam! Így aztán létrejön az alábbi-ha ebbe az ujamba harapok, ez fáj, ha a másikba, akor az-szituáció.
-Hát ez tényleg nehéz kérdés!-ingatta a fejét Em néni.-Őszintén bevallom, nem szeretnék túl sokat hozzászólni ehhez a témához, mert ezt a döntést neked kell meghoznod, egymagadnak! Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy bármelyikőjüket is választod, helyes döntést hozol!-mosolygott rám bíztatóam. Hirtelen megöleltem őt, és nyomtam egy puszit az arcára.
-Tudod mit? Menjünk, együnk valami finomságot!.-kacsintott rám pajkosan.
-Rendben!-bólogattam helyeslően, aztán visszafordultam a pici lány felé.-Szép álmokat Hercegnő!-suttogtam Emmának, aztán követtem a nagynénémet a nappaliba.
56. rész
Az állam a padlón kötött ki, amikor megláttam a családomat és a barátaimat, no meg a fölöttük kifüggesztett „Isten hozott Hercegnő!” transzparenst. Hatalmas mosoly ült ki az arcomra, ugyanakkor meg is könyeztem ezt a szívélyes fogadtatást.
-Ezt nem tudom elhnni!-kapkodtam a levegőt.
-Isten hozott titeket újra itthon!-mosolygott Lőri, majd odaétált hozzánk, és mindegyőnk arcára nyomott egy óvatos puszit.
-Te ezt tudtad?-fordultam hirtelen Sebastian felé.
-Hát persze! Én voltam az egyik ötlegazda!-húzta ki magát büszkén, mire kapott tőlem egy hatalmas, cuppanós puszit, aztán sorjában a többiek is.
-Nagyon szépen köszönöm mindannyiótoknak!-mosolyogtam rá a kis társaságra. –Ha nem haragszotok, akkor most megyek, és lefektetem Emmát…..a szobámba!-tettem hozzá fintorogva. Sajnos nem tudtunk elkészülni a pici szobájával, úgyhogy nem tudtam mást tenni, csak a hálóban lefektetni őt.
-Menj csak, persze!-mosolygott Lőri. Felvettem a babahordozót, amelyben még mindig édesdeden aludt az én kis Hercegőm, aztán elindultam a hálóm felé. Emma szobája előtt kellett elhaladnom, és ahogy egy pillanatra bepillantottam az ajtó melletti résen, érdekes dologra figyeltem fel. Visszafordultam, és lassan benyitottam a helyiségbe. A látvány ami fogadott, egyszeűen lenyűgöző volt. Már nem csak a falakra festett csillogó, aranyszínű pillangókban lehetett gyönyörködni, hanem az egész berendezésben. A világos padlón egyszerű bézs színű szőnyeg terült el, az ablakokon pedig hasonló árnyalaú sötétítők függtek, két oldalra elkötve. Előtte állt a törtfehérre festett faágyikó, amelyben ott voltak a már előre megvett párnák és takaró, fölötte pedig az áttetsző, krém színű függöny. Az ágyikó mellett volt egy plüss huzatos, roppant kényelmesnek tűnő fotel is, sejtésem szerint a hosszú estékre és éjszakákra, amikor Emma nem akar álomba szenderülni, vagy éppen csak azért, hogy bárki leülhessen oda, és csodálhassa ezt a kis Tündért. Az egyik sarokban egy kisebb szekrény állt, és rögtön szemet szúrt, hogy a tetejére ki volt készítve a babamegfigyelő, lázmérő és egyéb hasznos kütyük is. A szemben lévő sarokban álló tölgyfa polcon számtalan mesekönyv, érdekes olvasmány, újság kapott helyet, és még egy-két virág, valamint dísztárgy is itt foglalhatta el méltó helyét.
A szobácska varázsa pedig azzal vált teljessé, hogy a plafonról lelógó, arany színű pillangók strasszkövein megtört a napfény, és ezzel fényjátékot varázsoltak a helyiségbe. Miután kigyönyörködtem magam, kiemeltem Emmát a babahordozóból, levettem róla a felesleges ruhadarabokat, aztán óvatosan belefektettem a kiságyba, és gondosan betakargattam, majd néhány percig megbűvölve néztem őt. Úgy éreztem, hogy ezt a látványt meg kell osztanom a többiekkel is, ezért lábjjhegyen kiosontam a szobából, és odsétáltam a kis társasághoz.
-Kérlek, gyertek velem!-mosolyogtam, és visszaindultam az Angyalka szobája felé. Halkan követtek engem, és ahogy meglátták az édesen alvó Emmát, mindegyikük szeme csillogni kezdett.
-Nem is tudjátok milyen hálás vagyok azért, hogy berendeztétek a szobát! Köszönöm!-mosolyogtam rájuk
-Ez volt a legkevesebb Kincsem!-legyintett Miki bácsi, és megsimogatta a karom.
-Szerintem hagyjuk aludni Emmát, és menjünk ki beszélgetni egy kicsit!-vetette fel Lőri, mi pedig helyeslően bólogattunk. Megpusziltam még a picur homlokát, aztán én is a többiek után mentem a nappaliba.
-Figyelem!-szólaltam meg kicsit hangosabban, és megkocogtattam egy poharat, hogy mindenki rám figyeljen. -Szeretnék nektek köszönetet mondani azért, amit tettetek értünk az elmúlt hónapokban! Nagyon sokat jelent nekem, hogy segítettetek, folyamatosan bátorítottatok, hogy mellettem voltatok és fogtátok a kezem. Ha ti nem lettetek volna velem, akkor nem tudom, hogy most ilyen kiegeyensúlyozottan, és boldogan állnék-e itt előttetek!-mosolyogtam rájuk, és letöröltem a kezemmel az arcomon végigfolyó könnycseppeket.
-Azt hiszem, mindannyiónk nevében mondhatjuk, boldogok vagyunk, hogy segíthettünk neked talpraállni, és elég nagy köszönet az nekünk, hogy a kicsi Emma megérkezett közénk!-mondta Em néni sírástól fojtott hangon. Meghatódva léptem oda hozájuk, és mindegyikőjüket megöleltem.
-Megmondom őszintén, már nem merek kajakészítéssl kísérletezni, mert félek, hogy órákat tölenél a WC-kagyló fölött görnyedve, de azért merészkedtem csináltatni egy tortát!-vigyorgott Seb, mire mindannyian nevetni kezdtünk, aztán kivettem a kezéből a cukrászremeket.
-Elképesztőek vagytok, köszönöm!-mosolyogtam rájuk boldogan, majd elszaladtam, hogy egy kést kerítsek a konyhából.
Mindenki vidáman csacsogott, jókat nevettek, én pedig csak ültem egy széken, és néztem ezt az idillt. Egyszercsak egy árnyék vetült fölém. Rögtön felemeltem a fejem, és láttam, hogy Hanna áll előttem, a kezeit tördelve.
-Ülj csak le!-mosolyogtam rá bíztatóan és megpaskoltam egy széket magam mellett.
-Köszönöm!-mondta halkan, kissé távolságtartón. –Szeretnék tőled elnézést kérni!-kezdett bele néhány perc múlva. Rápillantottam, és jeleztem, hogy folytassa.-Amit tettem, az megbocsáthatatlan! Egy hisztis, féltékeny hisztérika voltam, aki nem törődött semmivel, és senkivel, csak ment a saját maga, hülye feje után!-hadarta szenvedélyes hangvétellel.
-Hanna, Hanna! Állj le!-csitítottam kedvesen.-Nincs semmi baj! Megértem, hogy kiborultál, hisz volt, hogy Sebastian heteket töltött itt, nem volt veled, és szinte semmit nem tudtál róla!
-De ez nem magyarázat!-csattant fel.-Ha valami baja lett volna a picinek, akor én……én
-De nem lett semmi baja!-vágtam közbe, és rámosolyogtam.-A kis veszekedésünknek hála Emma előbb kibújt a kis vackából, méghozzá épen és egészségesen!-próbáltam őt tovább nyugtatni, és a kezemet az övére tettem.
-Olyan boldog vagyok, hogy van egy ilyen megértő, okos és tüneményes barátnőm!-mosolygott rám a könnyei között, és a nyakamba borult.
-Szeretlek Hanna, még akkoris,ha kicsit féltékeny vagy!-nevettem boldogan és felszabadultan.
-Úgy örülök, hogy megbocsátottál!-simogatta meg az arcom, amikor elhúzódtunk egymástól.
-Hanna!-kiáltottam rá kissé megrovóan, de az arcomon hatalmas vigyorral, mire ő is elmosolyodott.-Ha nem haragszol, most megyek és megnézem Emmát!-mosolyogtam , aztán felálltam a székről és elindultam a Kis Hercegnő szobájába.
-Ezt nem tudom elhnni!-kapkodtam a levegőt.
-Isten hozott titeket újra itthon!-mosolygott Lőri, majd odaétált hozzánk, és mindegyőnk arcára nyomott egy óvatos puszit.
-Te ezt tudtad?-fordultam hirtelen Sebastian felé.
-Hát persze! Én voltam az egyik ötlegazda!-húzta ki magát büszkén, mire kapott tőlem egy hatalmas, cuppanós puszit, aztán sorjában a többiek is.
-Nagyon szépen köszönöm mindannyiótoknak!-mosolyogtam rá a kis társaságra. –Ha nem haragszotok, akkor most megyek, és lefektetem Emmát…..a szobámba!-tettem hozzá fintorogva. Sajnos nem tudtunk elkészülni a pici szobájával, úgyhogy nem tudtam mást tenni, csak a hálóban lefektetni őt.
-Menj csak, persze!-mosolygott Lőri. Felvettem a babahordozót, amelyben még mindig édesdeden aludt az én kis Hercegőm, aztán elindultam a hálóm felé. Emma szobája előtt kellett elhaladnom, és ahogy egy pillanatra bepillantottam az ajtó melletti résen, érdekes dologra figyeltem fel. Visszafordultam, és lassan benyitottam a helyiségbe. A látvány ami fogadott, egyszeűen lenyűgöző volt. Már nem csak a falakra festett csillogó, aranyszínű pillangókban lehetett gyönyörködni, hanem az egész berendezésben. A világos padlón egyszerű bézs színű szőnyeg terült el, az ablakokon pedig hasonló árnyalaú sötétítők függtek, két oldalra elkötve. Előtte állt a törtfehérre festett faágyikó, amelyben ott voltak a már előre megvett párnák és takaró, fölötte pedig az áttetsző, krém színű függöny. Az ágyikó mellett volt egy plüss huzatos, roppant kényelmesnek tűnő fotel is, sejtésem szerint a hosszú estékre és éjszakákra, amikor Emma nem akar álomba szenderülni, vagy éppen csak azért, hogy bárki leülhessen oda, és csodálhassa ezt a kis Tündért. Az egyik sarokban egy kisebb szekrény állt, és rögtön szemet szúrt, hogy a tetejére ki volt készítve a babamegfigyelő, lázmérő és egyéb hasznos kütyük is. A szemben lévő sarokban álló tölgyfa polcon számtalan mesekönyv, érdekes olvasmány, újság kapott helyet, és még egy-két virág, valamint dísztárgy is itt foglalhatta el méltó helyét.
A szobácska varázsa pedig azzal vált teljessé, hogy a plafonról lelógó, arany színű pillangók strasszkövein megtört a napfény, és ezzel fényjátékot varázsoltak a helyiségbe. Miután kigyönyörködtem magam, kiemeltem Emmát a babahordozóból, levettem róla a felesleges ruhadarabokat, aztán óvatosan belefektettem a kiságyba, és gondosan betakargattam, majd néhány percig megbűvölve néztem őt. Úgy éreztem, hogy ezt a látványt meg kell osztanom a többiekkel is, ezért lábjjhegyen kiosontam a szobából, és odsétáltam a kis társasághoz.
-Kérlek, gyertek velem!-mosolyogtam, és visszaindultam az Angyalka szobája felé. Halkan követtek engem, és ahogy meglátták az édesen alvó Emmát, mindegyikük szeme csillogni kezdett.
-Nem is tudjátok milyen hálás vagyok azért, hogy berendeztétek a szobát! Köszönöm!-mosolyogtam rájuk
-Ez volt a legkevesebb Kincsem!-legyintett Miki bácsi, és megsimogatta a karom.
-Szerintem hagyjuk aludni Emmát, és menjünk ki beszélgetni egy kicsit!-vetette fel Lőri, mi pedig helyeslően bólogattunk. Megpusziltam még a picur homlokát, aztán én is a többiek után mentem a nappaliba.
-Figyelem!-szólaltam meg kicsit hangosabban, és megkocogtattam egy poharat, hogy mindenki rám figyeljen. -Szeretnék nektek köszönetet mondani azért, amit tettetek értünk az elmúlt hónapokban! Nagyon sokat jelent nekem, hogy segítettetek, folyamatosan bátorítottatok, hogy mellettem voltatok és fogtátok a kezem. Ha ti nem lettetek volna velem, akkor nem tudom, hogy most ilyen kiegeyensúlyozottan, és boldogan állnék-e itt előttetek!-mosolyogtam rájuk, és letöröltem a kezemmel az arcomon végigfolyó könnycseppeket.
-Azt hiszem, mindannyiónk nevében mondhatjuk, boldogok vagyunk, hogy segíthettünk neked talpraállni, és elég nagy köszönet az nekünk, hogy a kicsi Emma megérkezett közénk!-mondta Em néni sírástól fojtott hangon. Meghatódva léptem oda hozájuk, és mindegyikőjüket megöleltem.
-Megmondom őszintén, már nem merek kajakészítéssl kísérletezni, mert félek, hogy órákat tölenél a WC-kagyló fölött görnyedve, de azért merészkedtem csináltatni egy tortát!-vigyorgott Seb, mire mindannyian nevetni kezdtünk, aztán kivettem a kezéből a cukrászremeket.
-Elképesztőek vagytok, köszönöm!-mosolyogtam rájuk boldogan, majd elszaladtam, hogy egy kést kerítsek a konyhából.
Mindenki vidáman csacsogott, jókat nevettek, én pedig csak ültem egy széken, és néztem ezt az idillt. Egyszercsak egy árnyék vetült fölém. Rögtön felemeltem a fejem, és láttam, hogy Hanna áll előttem, a kezeit tördelve.
-Ülj csak le!-mosolyogtam rá bíztatóan és megpaskoltam egy széket magam mellett.
-Köszönöm!-mondta halkan, kissé távolságtartón. –Szeretnék tőled elnézést kérni!-kezdett bele néhány perc múlva. Rápillantottam, és jeleztem, hogy folytassa.-Amit tettem, az megbocsáthatatlan! Egy hisztis, féltékeny hisztérika voltam, aki nem törődött semmivel, és senkivel, csak ment a saját maga, hülye feje után!-hadarta szenvedélyes hangvétellel.
-Hanna, Hanna! Állj le!-csitítottam kedvesen.-Nincs semmi baj! Megértem, hogy kiborultál, hisz volt, hogy Sebastian heteket töltött itt, nem volt veled, és szinte semmit nem tudtál róla!
-De ez nem magyarázat!-csattant fel.-Ha valami baja lett volna a picinek, akor én……én
-De nem lett semmi baja!-vágtam közbe, és rámosolyogtam.-A kis veszekedésünknek hála Emma előbb kibújt a kis vackából, méghozzá épen és egészségesen!-próbáltam őt tovább nyugtatni, és a kezemet az övére tettem.
-Olyan boldog vagyok, hogy van egy ilyen megértő, okos és tüneményes barátnőm!-mosolygott rám a könnyei között, és a nyakamba borult.
-Szeretlek Hanna, még akkoris,ha kicsit féltékeny vagy!-nevettem boldogan és felszabadultan.
-Úgy örülök, hogy megbocsátottál!-simogatta meg az arcom, amikor elhúzódtunk egymástól.
-Hanna!-kiáltottam rá kissé megrovóan, de az arcomon hatalmas vigyorral, mire ő is elmosolyodott.-Ha nem haragszol, most megyek és megnézem Emmát!-mosolyogtam , aztán felálltam a székről és elindultam a Kis Hercegnő szobájába.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)