11. rész

A versenyhétvége csütörtöki napjának reggelén, két, iratokkal alaposan megpakolt papírdobozt cipelve, egy válltáskát húzkodva, és zenét hallgatva indultam el a pálya felé. Azt hittem, hogy a „célhoz” való eljutás nem fog túl nagy akadályokba ütközni, de nem számoltam a dobozokkal, amiknek hála a tájékozódás igen nehéz feladatnak bizonyult. Szinte vaktában rohangáltam az utakon, a sorokban kígyózó autók között, ami nem igazán tetszett a sofőröknek és ezt jó néhány dudaszóval, valamint nem túl kedves beszólással adták a tudtomra.Éppen készültem lelépni a járdáról, amikor megszólalt a Fall Out Boy Thnks fr th mmrs c. száma, így aztán már nem csak, hogy nem láttam semmit, de nem is hallottam. Ennek ellenére meg voltam győződve arról, hogy most érkezett el az idő arra, hogy átsétáljak a zebrán. Igyekeztem kapkodni a lábaimat, hogy minél előbb az út másik oldalára érjek, de egyszer azért megpróbáltam oldalra nézni. Ezt azonban igencsak megbántam, ugyanis földbe gyökerezett a lábam, ahogy megláttam, hogy egy nagy sebességgel közeledő autó egyenesen felém halad és nem úgy tűnt, hogy a vezetője lassítani szeretne. Arra sem voltam képes, hogy végiggondoljam, mit is kellene tennem, a mozgás meg aztán pláne nem ment. Csak álltam ott tehetetlenül, összeszorított szemekkel és arra vártam, hogy történjen már végre valami. Arra számítottam, hogy másodpercek múlva egy autó szélvédőjére leszek felkenődve, e helyett azonban valaki hirtelen lendületből odébb lökött, majd én a földön kötöttem ki, a megmentőm pedig rajtam. Ez az egész jelent a másodperc töredéke alatt játszódott le, és még fel sem tudtam fogni az egészet, máris elvesztettem az eszméletem. Igaz csak néhány másodpercig tartott ez a tudatlan állapot, amikor újra magamhoz tértem, csak azt tudtam érzékelni, hogy iszonyatosan lüktet a fejem és az a valaki, aki félrelökött az autó elől, még mindig rajtam fekszik, megfosztva ezzel attól a képességemtől, hogy oxigéndús levegőt szívhassak magamba. Nagyon lassan nyitottam ki a szemeimet, és próbáltam kicsit felmérni magam körül a terepet. Homályosan és elmosott körvonalakkal láttam mindent, de amint kissé tisztult a kép, meglepetten vettem tudomásul, hogy ki tornyosul fölöttem.
-Sebastian!-motyogtam erőtlenül, mire az említett arcán kisebb mosoly jelent meg.
-Jól van? Minden rendben?-kérdezte aggodalmaskodva.
-Kinyomja belőlem a szuszt!-feleltem suttogva, ám a szöszi nem igazán vette a lapot.
-Fáj valamije? Hogy érzi magát?-folytatta tovább a kérdezősködést, cseppet sem zavartatva magát.
-Oxigénhiányosan!-jegyeztem meg kicsit zsörtölődve, ám nem volt már túl sok erőm beszélni. Túl kábának éreztem magam ahhoz.
-Jahjj ne haragudjon!-szabadkozott rögtön, amikor észrevette magát, és rögtön lemászott rólam.-Jöjjön, segítek felülni!-mosolygott rám, aztán mögém sétált, majd óvatosan megfogta a karjaimat és talpra állított, de azért a biztonság kedvéért továbbra is tartott. Azt hiszem, ez helyes döntés volt a részéről, ugyanis félő volt, hogyha nem teszi ezt, akkor már összeestem volna. Az egész fejem zsongott, rettentően szédültem és emellett még a csuklóm is sajgott.
-Köszönöm!-nyögtem ki nagynehezen ezt a rövid szócskát és az egyensúlyomat elvesztve a mellkasának dőltem.
-Hééé, jól van? Eleonore!-finoman megrázott, de már nem volt erőm ahhoz, hogy bővebb választ adjak a kérdésére.
-Csak Nora!-suttogtam erőtlenül, majd mielőtt elsötétült volna előttem minden, éreztem, hogy két erős kar nem hagyta, hogy a földre zuhanjak…….

Fáradtan és fájdalomtól hasogató fejjel ébredtem fel egy teljesen idegen helyiségben. Szerettem volna kicsit szemügyre venni a szobát,azonban amikor a fejmozdítás fázisához értem, döbbenten vettem tudomásul, hogy ennek bizonyos akadályai vannak. A kezemet a nyakamhoz emeltem és éreztem, hogy rajtam van egy nyakmerevítő. Kezdtem kicsit bepánikolni, főleg amikor néhány pillanat erejéig nem tudtam megmozdítani a lábaimat sem. Már nem sok választott el attól, hogy hogy idegesen sikítani kezdjek, ekkor azonban egy ismerős kéz megszorította kicsit az enyémet.
-Apu!-suttogtam rekedten, teljesen kiszáradt torokkal.
-Szia Kincsem!-mosolygott rám kedvesen.-Hogy érzed magad?
-Mi történt? És hol vagyok?-kérdeztem vissza kissé tudatlanul és türelmetlenül vártam a válaszát.
-Kórházban! De ne ijedj meg, nem tört el semmid, és műteni sem kell, bár elég komoly agyrázkódást szenvedtél és megrándult a csuklód!-közölte velem az információt.
-Áhh, gondolhattam volna, hogy az agyrázkódás miatt van ilyen szörnyű hányingerem!-fintorogtam. –De mégis mi történt?-kérdeztem meg újra, közben a tenyeremet a homlokomhoz szorítva.
-Nem emlékszel?-pillantott rám Apu kissé aggodalmaskodva.
-Hát, dereng valami arról, hogy ott álltam az úton, aztán jött egy autó, majd egyszercsak a földön fekve találtam magam, és valaki segített felállni, de utána már se kép, se hang!-legyintettem.
-Hát, azt hiszem, hogy ideje lenne végre normálisan elbeszélgetned az illetővel, aki ellökött az autó elől és még a kórházba is behozott!-mosolygott hamiskásan az én drága apukám.
-Sebastian az, igaz?-kérdeztem rá nem túl magabiztosan a megmentőm személyére. Apa csak bólintott egyet, majd a kezeit a farmerjának zsebeibe csúsztatva elindult az ajtó felé…….