16. rész

Tudtam, és éreztem, is, hogy szükségem lenne az alvásra, ugyanis nagyon ki voltam merülve, ráadásul a balesetből adódó fájdalmaim sem akartak csillapodni, ennek ellenére képtelen voltam álomba merültem. Egész éjjel forgolódtam és egyfolytában Seben járt az agyam. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni azt, amit elmondott késő délután. Nem akartam belenyugodni abba, hogy beteg és mindenáron meg akartam gyógyítani. Most először éreztem igazán azt, amiért erre a pályára léptem. Ekkor éreztem a szívem mélyén, hogy milyen az, amikor nem akarsz mást, csak meggyógyítani valakit. Ám még abban sem voltam teljesen biztos, hogy meg kell-e gyógyítanom. Valamiért olyan gondolatok is megfogalmazódtak a fejemben, hogy talán nem is olyan súlyos a baj, mint amilyennek beállítjuk. Erre a „gyanúmra” azonban csak másnap derülhetett fény…….

Gondolhattam volna, hogy pont vasárnapra romlik el a kórházban a számítógépes rendszer, ami megakadályoz abban, hogy végre a kezembe kapjan a kicsi német laboreredményét. Iszonyatosan dühösen, az ajtót becsapva magam után léptem be a Home-ba 12 óra magasságában. A csapatból sok mindenki ott tartózkodott, tekintve, hogy ebéd idő volt és igencsak meglepetten néztek rám, amikor ilyen hangos bevonulóval érkeztem meg.
Kértem egy üveg ásványvizet Tinától, aztán bemasíroztam a vizsgálóba és bezártam még az ajtót is, hogy ne zavarjon senki. Ám a számításom nem jött be, ugyanis érdekes módon éppen az nap sikerült a csapat felének valamilyen sérülést szereznie, amelyeket pedig természetesen köteles voltam ellátni.

Annyira elszaladt az idő, hogy mire lett volna legalább 10 percem belemélyedni a leletek tanulmányozásába, már háromnegyed kettő volt. Nagyot sóhatjtva kimentem Tináékhoz és kényelembe helyezkedtem, hogy együltében végig tudjam nézni a futmot. Az agyam továbbra is Seben járt és amikor megláttam a tv-n keresztül a teljesen semleges arckifejezését, tudtam, hogy nem lesz képes rendesen a versenyre koncentrálni. Féltettem őt és rettegtem attól is, hogy nehogy előjöjjenek azok a „dührohamai”, amikről szót ejtett előző nap. Nem volt hiába való a félelmem, ugyanis a 16. körben Sebastian belecsúszott Button autójába, így az angolnak fel kellett adni a versenyt. A kicsi német autóján szárnyat cseréltek, de így alaposan visszacsúszott, ráadásul megkapta a boxutca áthajtásos büntetését is, amivel már pontszerzésre sem volt igazán esély. Teljesen le voltunk sújtva, és ha nem lett volna elég ennyi rossz egy verseny alatt, még Liuzzival is sikeresen összeakadt, aminek következtében defektet kapott és három keréken gurult vissza boxba. Ezek után sem adta fel, újra a pályára hajtott, ám végül csak a 15. helyen végzett. Biztos voltam abban, hogy ezek után még nehezebb lesz beszélni vele, de muszáj volt őt valahogyan „összekaparnom”, mert tudtam, hogy ez így nem állapot. A díjtátadót-amin Mark is részt vett, hiszen második lett-és az interjúkat már nem néztem meg, helyette fogtam magam és elmentem a kórházba a papírért. Szerencsére már megjavították a rendszert, így végre megkaphattom az eredményt.

Most nem érdekeltek az interjúk, a benyomások a versenyről, csak az igazságot akartam kideríteni, de minél gyorsabban. Bevonultam hát a vizsgálóba és elkezdtem áttanulmányozni a leleteket.
Az MR felvételeket nézegettem éppen, amikor halk kopogást hallottam, majd a következő pillanatban már ott állt valaki mögöttem. Megfordultam és szembe találtam magam Sebbel.
-Szia!-köszönt halkan.
-Szia!-mosolyogtam rá.-Hogy vagy?-kérdeztem kedvesen.
-Pocsékul! Elcsesztem a versenyt!-mondta szomorúan és lerogyott egy székre.
-Nyugi! Sok futam van még, amin pontokat tudsz gyűjteni!-simogattam meg bíztatóan a vállát.-Most viszont szeretnék beszélni Veled a leleteidről!-néztem mélyen a szemébe.
-Hallgatlak!-bólintott.
-Először is, szeretném neked megmutatni az MR-t!-biccentettem a fejemmel a kivetített felvételekre.-Feltettem egy korábbit-pontosabban egy két évvel ezelőttit-illetve a mostanit is, te is jól láthatod, hogy semmi eltérés nincsen a kettő között. Ott sem láttam semmiféle elváltozást, ezen szintén nem. Tehát ez a vizsgálat nem mutatja ki az SM-et.-magyaráztam neki türelmesen.
-De a többi ki fogja, igaz?-hajtotta le a fejét.
-Ne szólj közbe kérlek!-torkolltam le finoman.-Megnéztem a lumbal punctio eredményeit is és az is negatív, ami azt jelenti, hogy ez a két vizsgálat nem támasztja alá azt, hogy Sclerosis multiplexben szenvedsz!-beszéltem tovább, és közben visszaültem az asztaloz, majd a kezembe vettem a laboreredményeit.-Mielőtt a vérvizsgálatról ejtenék szót, szeretném megkérdezni, hogy szedsz altatót, nyugtatót vagy valamilyen antidepresszánst?-néztem rá komolyan és kíváncsian vártam a válaszát.
-Nem-nem, dehogy!-rázta meg a fejét.
-Nos, ez igen érdekes, ugyanis a szervezetedben, nagy dózisban kimutatható egy Alprazolam nevű anyag, amely egyébként az altatók, görcsoldók, nyugtatók gyakori összetevője. Szokatlanul nagy mennyiségben mutatható ki ez nálad, és nagy valószínűséggel ez okozza a tüneteket, amiket produkáltál! Azonnal le kell állítanunk a további bevitelét, ugyanis legrosszabb esetben függőséget is okozhat. Emellett félek attól is, hogy egy esetleges vizsgálatnál, ez, mint doppingszer lenne kimutatható
-De hát hogy került a szervezetembe?-nézett rám döbbenten és értetlenül rázta a fejét.
-Nem tudom, de hogy gyorsan ki kell onnan üríteni, az teljesen biztos.-jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, majd felálltam és odasétáltam mellé.-Viszont ami a jó hír, hogy szó sincsen Sclerosis multiplexről!-mosolyogtam rá bátorítóan és megsimogattam a vállát.
-Hála a Jó Istennek!-fújta ki megkönnyebbülten a levegőt, aztán hirtelen felpattant a helyéről és megölelt engem.-Köszönöm!-suttogta a fülembe.
-Ne köszönj semmit! Ez a dolgom!-mosolyogtam rá.-Fogok adni neked most egy Flumazenil hatóanyagú injekciót, ami remélhetőleg semlegesíteni fogja az Alprazolám hatását!-magyaráztam neki és közben a gyógyszeres szekrényhez léptem.-De kérlek, erről ne szólj senkinek, mert komolyan megüthetjük a bokánkat, ha ez kiderül, ugyanis én ezt az injekciót nem adhatnám még szakorvos jelenléte nélkül! Ennek ellenére meg kell, hogy nyugtassalak, tudom mit csinálok!-mosolyogtam rá.
-Tökéletesen megbízom benned és attól ne félj, hogy eljár a szám!-kacsintott rám és felhúzta a pólója ujját, hogy be tudjam adni neki az injkciót.-Csak azt nem értem, hogy miért mondta azt az orvos, hogy SM-em van, amikor látta a papírokat!-tanakodott halkan.
-Nem tudom Seb, de meg kell, hogy mondjam, úgy érzem, valami nagyon nem tiszta ebben a dologban!-húztam el a számat.-Nem adott neked véletlenül valami gyógyszert mostanában?-kérdezgettem tovább.
-De, de igen! Valami vitamint azt hiszem!-gondolkodott.
-Ha minden igaz, ennek nemsokára már hatnia is kell!-sóhajtottam és egy vattát szorítottam a karjára.-Milyen vitamint?-hunyorogtam rá gyanakodva.
-Talán A-vitamint!-vonta meg a vállát kissé tudatlanul.
-Tedd meg kérlek, hogy nem szeded!-vágtam rá azonnal, elég parancsolósra sikeredett stílusban.-Nem fogunk most két hétig találkozni, de légy szíves hívj fel legalább két naponta, mert tudni akarom, hogy jobban leszel-e, ha nem szeded!-tettem hozzá még, miközbn leírtam a mobilszámom egy papírra és a kezébe nyomtam azt.
-Úgy lesz!-bólintott.-Nem is tudod milyen hálás vagyok neked, amiért ilyen sokat törődsz velem!-pillantott rám kiskutya szemekkel.
-Szívesen teszem!-mosolyogtam kedvesen.-Ígérem, megpróbáljuk még kideríteni a háttérben zajló dolgokat is!-kacsintottam rá.
-De majd csak a következő alkalommal!-nevetett.-Ideje mostmár neked is pihenned, mert nem úgy festesz, mintha máris túltetted volna magad az agyrázkdáson! Visszaviszlek a hotelbe, és most nem fogadok el nemleges választ!-emelte fel a mutatóujját. Megráztam a fejem, de azért felnevettem és a vékony kis kabátkámat, meg a táskámat felfogva elindultam a parkolóba, a kicsi német társaságában……..