12. rész

Még arra sem volt időm, hogy pislogjak, Sebastian máris ott volt a szobában. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, aztán zsebre dugott kezekkel, lassan közeledett az ágyhoz. Megpróbáltam picit feljebb csúszni, és valami ülőpozícióba tornázni magam, de ez nem igazán sikerült. A fejem még mindig zúgott, a csuklóm pedig egyre jobban sajgott, feltehetően a fájdalomcsillapító lassacskán elmúló hatása miatt. A szobában teljes csend honolt, akár a légyzümmögést is meghallhattuk volna.
-Nem ül le?-kérdeztem, megtörve végre a kínos csendet és rámutattam az ágy mellett álló rattanfotelre.
-De….igen......azt hiszem!-hebegte kissé zavarban, aztán közelebb lépett és helyet foglalt.
Megint nem szólt néhány percig egyikőnk sem, csak ültünk-illetve én feküdtem-a helyünkön és a saját gondolatainkba voltunk igencsak elmélyedve.
-Köszönöm!-csúszott ki hirtelen a szó a számon. Sikerült még magamat is meglepnem ezzel a váratlan felszólalással.
-Micsodát?-kapta fel a fejét Vettel és érdeklődve pislogott rám.
-Hogy megmentette az életem!-tettem hozzá a szemébe nézve.
-Nem kell megköszönnie Eleonore! Azért remélem, hogy azt nem feltételezte rólam, hogy hagyom, hogy elüsse egy autó!-mondta jelentőségteljesen és komoly tekintettel nézett rám.
-Soha nem gondoltam, hogy képes lenne ilyet tenni!-suttogtam kicsit erőtlenül.-És csak Nora!-tettem hozzá az arcomon apró mosollyal.-Mi lenne, ha tegeződnénk? Úgyis egy csapatban dolgozunk, nemde?-vontam meg a vállam és eddigi beszélgetéseink során most először őszintén rámosolyogtam.
-Támogatom az ötletet! Köszönöm!-vigyorodott el hirtelenjében.
Megint nem szóltam semmit, és ezen reakcióm, azt hiszem talán megrémiszthette kicsit Sebatiant, hiszen rögtön lefagyott az arcáról az a boldog mosoly és kissé tudatlanul, de mindenek előtt kíváncsian vizslatta az arcom.
-Min gondolkodsz?-kérdezte halkan és közelebb hajolt hozzám.
-Csak azon, hogy ismét köszönetet kellene mondanom az Őrangyalomnak, amiért nem hagyta, hogy komolyabb bajom essen!-ült ki egy apró mosoly az arcomra.
-Hmm, hát biztosan ő akarta, hogy én legyek pont ott, pont akkor! Lehet, hogy csak meg akarta adni a lehetőséget arra, hogy végre legyen annyi merszem, hogy eléd álljak és bocsánatot kérjek az elmúlt hetekben tanúsított viselkedésemért!-sütötte le a szemét.
-Azt hiszem, hogy mindketten elég bután viselkedtünk. Neked nem kellett volna beszólnod, nekem meg annyira felfújnom a dolgot!-vontam meg a vállam.
-Igazad van, de én akkoris haragszom magamra a Tommival való beszélgetésem miatt!-sóhajtott. Tudtam jól, hogy miről beszél, ennek ellenére felvont szemöldökkel pillantottam rá, remélve, hogy így majd bővebben kifejti a tőmondatocskáját.-Tudom, hogy hallottad, amit mondtam és biztos vagyok abban is,hogy ez nagyon rosszul esett neked, mégha nem is mutattad.
-Most mit mondjak? Hogy meg sem érintetek a szavaid, hogy lepergett rólam, amit mondtál?-emeltem fel picit a hangom.-Hát nem! Nagyon fájt, hogy hisztis libának neveztél és azt gondoltad rólam, hogy egy érzéketlen, elkényesztetett csajszi vagyok, aki arra utazik, hogy majd apuci elintéz neki mindent!-suttogtam sírástól fojtott hangon.
-Annyira sajnálom Nora! Kérlek bocsáss meg!-nézett rám könyörgő tekintettel.
-Sokszor jutottam arra az elhatározásra, hogy fogom magam, megkereslek és elnézést kérek azért, hogy olyan flegmán viselkedtem veled ott a vizsgálóban, de amikor hallottam, hogy miket mondtál, akkor már nem akartam semmit tenni azért, hogy a kapcsolatunkban valamiféle javulás következzen be! Úgy gondoltam, hogy levegőnek foglak nézni, messziről elkerülek és nem fogsz érdekelni!-egyszerre özönleni kezdtek a felszínre a lelkem mélyén lakozó elfojtott érzések és nem tudtam gátat szabni nekik.
-Én én nem is gondoltam, hogy ennyire sikerült a lelkedbe gázolnom!-hebegte teljesen zavarban és fülig pirult.
-Felejtsük el ezt az egészet és kezdjünk végre tiszta lappal mindent, rendben?-mosolyogtam rá, visszanyelve a könnyeket, amelyek az előbb még fojtogattak.
-Rendben!-bólintott.-Örülök, hogy meg tudtuk beszélni!-mosolygott rám.
-Teljesen egyetértek Veled!-nevettem egy aprót és a párnára hajtottam a fejem.
-Látom, alaposan lefárasztottalak, úgyhogy mostmár megyek is. Ideje lenne végre pihenned is!-mosolygott rám kedvesen és közben felállt a székről
-Jól vagyok, csak nagyon fáj a fejem és álmosnak érzem magam!-mondtam egészen elbágyadva.
-Nem csodálom! Megpróbáltam tompítani az esést, de így is megütötted sajnos a fejed, a csuklód pedig eléggé kicsavarodott!-húzta el a száját.
-De még mindig jobban jártam, mintha felkenődtem volna arra az autóra!-votam vállat.
-Igaz!-vigyorodott el, és közben az ajtó felé hátrált.-Tényleg megyek mostmár! Pihend ki magad és gyógyulgass! Várunk vissza!-kacsintott rám,mire én azt hiszem, hogy teljesen elpirultam.-Szia!-búcsúzott.
-Sebastian!-szóltam utána, mire azonnal visszafordult.-Köszönöm!-mosolyogtam rá hálásan. Lassan bólintott, aztán elhagyta a kórtermet. Fáradtan, ám az arcomon boldog mosollyal hajtottam vissza fejem a párnára és néhány percen belül máris az igazak álmát aludtam.