Két nap múlva már a reptéren álldogáltam a párommal és még az utolsó szavakat váltottuk egymással, mielőtt felszálltam volna a Zürichbe tartó járatra.
- An, biztos vagy abban, hogy helyesen cselekszel? - nézett rám Mikko komolyan.
- Nem, cseppet sem vagyok biztos benne, de muszáj segítenünk azoknak a gyerekeknek. - válaszoltam némi gondolkodás után.
- Mondd Drágám, csak a gyerekek miatt utazol te oda? - kérdezgetett tovább titokzatosan, mire én összehúzott szemekkel kezdtem fürkészni az arcát.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem vissza gyanakvóan.
- Véletlenül nincs benne a dologban az is, hogy szívesen tartózkodsz Kimi közelében? - tette fel a kérdést olyan természetesen, szemrebbenés nélkül, hogy attól én rögtön dühbe gurultam.
- Te mégis mi a francról beszélsz? - ripakodtam rá mérgesen és egy üres sarokba húztam őt, hogy lehetőség szerint Finnország fele ne hallgassa végig a vitánkat.
- Megváltozol, miután hazavisz engem és kettesben maradtok a házunkban, ő talál meg mikor leesel lépcsőn és van olyan lovagias, hogy még a kórházba is bevisz téged. Néhány nap múlva ahotelszobánkban talállak vele kettesben, most pedig elutazol hozzá Svájcba. Nem gondolod, hogy sok a véletlen egybeesés? - pillantott rám Mikko jelentőségteljesen.
- Hát te teljesen megőrültél! Féltékenységi jelenetet rendezel a repülőtér kellős közepén? - emeltem fel a hangom és szikrákat lövellő szemekkel fürkésztem az arcát.
- Nem, csak kezd idegesíteni, hogy ez a nagyképű barom ilyen látványosan csapja Neked a szelet! - pattogott előttem, én pedig döbbenten bámultam rá. Soha nem mondott még nekem ilyeneket és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg féltékeny lesz valakire. Arra meg aztán pláne nem, hogy pont Kimire.
- Most ne beszéljek vele, mert szerinted rám hajtott? - kérdeztem vissza teljesen felpaprikázódva.
- Igen, az lenne a legjobb, ha ezt tennéd. Te az én barátnőm vagy és nem hagyom, hogy lecsapjon a kezemről téged. - jelentette ki akaratosan.
- Na álljon csak meg a menet! - dobbantottam a lábammal. - Az igaz, hogy a barátnőd vagyok, de a tulajdonod nem, világos? - vettem elő most már én is a határozottabbik énemet.
- Kedves Utasaink! A 14 órakor induló, Zürichbe tartó járat utasait kérjük, szíveskedjenek a kapukhoz fáradni! - hallottam meg a hangosbemondó hangját.
- Mennem kell. - mondtam szárazon és futólag Mikkora pillantottam. - Köszönöm, hogy ilyen csodásbúcsúajándékkal kedveskedtél nekem .- tettem hozzá ironikusan.
- Nem fogom megváltoztatni a véleményem csak hogy neked legyen igazad ebben is. - közölte hidegen, még csak rám se nézve.
- Jó! Legyen így! - bólintottam, aztán felszegtem a fejem. - Remélem élvezni fogod azt az egy hónapot, amit a zsarnok hárpia nélkül tölthetsz. Miközben az persze agyon dugatja magát aJégemberrel Svájcban. - gúnyolódtam.
- Ez cseppet sem vicces Anneli! - nézett rám haragos pillantásokkal.
- Nem érdekel. Ez a véleményem az egész összeesküvés-elméletedről. - pillanatok alatt megint felment bennem az a bizonyos pumpa és tudtam, hogy ha nem megyek el Mikko közeléből, akkor hamarosan fel fogok robbanni. - Most pedig ideje indulnom. Légy szíves csak akkor hívj fel, ha értelmesen is tudsz beszélni velem. - tettem hozzá halkabban.
- Vigyázz magadra! - nyögött ki végre nagy esre hitre egy értelmes mondatot.
- Te is! - bólintottam. Megölelt engem, de miután érezte, hogy most inkább távolságot tartanék tőle, nem erőltette a dolgot és gyorsan elhúzódott. Egy nagyon apró kis csókit kaptam, majd egy utolsó összenézést követően utamra engedett. Tudta jó, hogy most többet nem is engedtem volna neki.
A repülőút egésze alatt Mikko körül jártak a gondolataim. Először úgy éreztem, hogy túlreagálja a dolgokat és többet képzel a történtek mögé, de amikor alaposabban végiggondoltam ezt az egészet, már arra a megállapításra jutotta, hogy azért szolgáltattunk alapot a féltékenységéhez. Tény, hogy nem volt tőle túl korrekt, hogy anélkül támadt rám, hogy megbeszéltük volna a kapcsolatunkat, de sajnos volt némi igazság abban, ami elhagyta a száját. A reptérre megérkezve is ez járt még a fejemben, így elég kellemetlenül ért, hogy a figyelmetlenségem miatt nekiütköztem egy háttal álló férfinak. Ő azonnal megfordult, én pedig nagyra nyílt szemekkel néztem rá.
- Kiira! - derült fel az arca, amikor meglátott engem.
- Szia Kimi! - mosolyogtam rá félszegen.
- Örülök, hogy látlak! Tessék! - tolt az arcomba egy csokrot, mire nekem ismét tágra nyíltak a szemeim és nem igazán értettem, hogy mi ez a lelkesedés a részéről.
- Ezt miért kapom? - kérdeztem halkan, miközben elvettem tőle a kedvenc virágaimból álló csokrot. Jól eső melegség költözött a mellkasomba a tudattól, hogy emlékszik még arra mit szeretek.
- Hát, csak gondoltam örülnél neki. - vonta meg a vállát. Láttam rajta, hogy kicsit zavarba jött a kérdéstől. - Tudom, hogy az orchidea és a frézia a kedvenceid, és….
- Köszönöm! - vágtam a szavába hirtelen és kedvesen rámosolyogtam.
- Szívesen. - bólintott. - Indulhatunk? - kérdezte, de már meg is fogta a bőröndömet.
- Persze. - válaszoltam halkan és követtem őt.
Nem forszírozta a beszélgetést az autóban sem, amiért hálás is voltam neki. Most szükségem is volt erre a nyugalomra, amit még így az autóban ülve is éreztem magam körül. Ahogy a reptér parkolójába lépve beleszippantottam a svájci levegőbe, rögtön tudta, hogy jót fog tenni nekem az itteni légkör, és bíztam benne, hogy képes leszek kikapcsolni kicsit és végigcsinálni mindazt, amiért ide jöttem.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Álmok tánca. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Álmok tánca. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. október 1., szombat
21. rész
Két nap múlva már a reptéren álldogáltam a párommal és még az utolsó szavakat váltottuk egymással, mielőtt felszálltam volna a Zürichbe tartó járatra.
- An, biztos vagy abban, hogy helyesen cselekszel? - nézett rám Mikko komolyan.
- Nem, cseppet sem vagyok biztos benne, de muszáj segítenünk azoknak a gyerekeknek. - válaszoltam némi gondolkodás után.
- Mondd Drágám, csak a gyerekek miatt utazol te oda? - kérdezgetett tovább titokzatosan, mire én összehúzott szemekkel kezdtem fürkészni az arcát.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem vissza gyanakvóan.
- Véletlenül nincs benne a dologban az is, hogy szívesen tartózkodsz Kimi közelében? - tette fel a kérdést olyan természetesen, szemrebbenés nélkül, hogy attól én rögtön dühbe gurultam.
- Te mégis mi a francról beszélsz? - ripakodtam rá mérgesen és egy üres sarokba húztam őt, hogy lehetőség szerint Finnország fele ne hallgassa végig a vitánkat.
- Megváltozol, miután hazavisz engem és kettesben maradtok a házunkban, ő talál meg mikor leesel lépcsőn és van olyan lovagias, hogy még a kórházba is bevisz téged. Néhány nap múlva ahotelszobánkban talállak vele kettesben, most pedig elutazol hozzá Svájcba. Nem gondolod, hogy sok a véletlen egybeesés? - pillantott rám Mikko jelentőségteljesen.
- Hát te teljesen megőrültél! Féltékenységi jelenetet rendezel a repülőtér kellős közepén? - emeltem fel a hangom és szikrákat lövellő szemekkel fürkésztem az arcát.
- Nem, csak kezd idegesíteni, hogy ez a nagyképű barom ilyen látványosan csapja Neked a szelet! - pattogott előttem, én pedig döbbenten bámultam rá. Soha nem mondott még nekem ilyeneket és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg féltékeny lesz valakire. Arra meg aztán pláne nem, hogy pont Kimire.
- Most ne beszéljek vele, mert szerinted rám hajtott? - kérdeztem vissza teljesen felpaprikázódva.
- Igen, az lenne a legjobb, ha ezt tennéd. Te az én barátnőm vagy és nem hagyom, hogy lecsapjon a kezemről téged. - jelentette ki akaratosan.
- Na álljon csak meg a menet! - dobbantottam a lábammal. - Az igaz, hogy a barátnőd vagyok, de a tulajdonod nem, világos? - vettem elő most már én is a határozottabbik énemet.
- Kedves Utasaink! A 14 órakor induló, Zürichbe tartó járat utasait kérjük, szíveskedjenek a kapukhoz fáradni! - hallottam meg a hangosbemondó hangját.
- Mennem kell. - mondtam szárazon és futólag Mikkora pillantottam. - Köszönöm, hogy ilyen csodásbúcsúajándékkal kedveskedtél nekem .- tettem hozzá ironikusan.
- Nem fogom megváltoztatni a véleményem csak hogy neked legyen igazad ebben is. - közölte hidegen, még csak rám se nézve.
- Jó! Legyen így! - bólintottam, aztán felszegtem a fejem. - Remélem élvezni fogod azt az egy hónapot, amit a zsarnok hárpia nélkül tölthetsz. Miközben az persze agyon dugatja magát aJégemberrel Svájcban. - gúnyolódtam.
- Ez cseppet sem vicces Anneli! - nézett rám haragos pillantásokkal.
- Nem érdekel. Ez a véleményem az egész összeesküvés-elméletedről. - pillanatok alatt megint felment bennem az a bizonyos pumpa és tudtam, hogy ha nem megyek el Mikko közeléből, akkor hamarosan fel fogok robbanni. - Most pedig ideje indulnom. Légy szíves csak akkor hívj fel, ha értelmesen is tudsz beszélni velem. - tettem hozzá halkabban.
- Vigyázz magadra! - nyögött ki végre nagy esre hitre egy értelmes mondatot.
- Te is! - bólintottam. Megölelt engem, de miután érezte, hogy most inkább távolságot tartanék tőle, nem erőltette a dolgot és gyorsan elhúzódott. Egy nagyon apró kis csókit kaptam, majd egy utolsó összenézést követően utamra engedett. Tudta jó, hogy most többet nem is engedtem volna neki.
A repülőút egésze alatt Mikko körül jártak a gondolataim. Először úgy éreztem, hogy túlreagálja a dolgokat és többet képzel a történtek mögé, de amikor alaposabban végiggondoltam ezt az egészet, már arra a megállapításra jutotta, hogy azért szolgáltattunk alapot a féltékenységéhez. Tény, hogy nem volt tőle túl korrekt, hogy anélkül támadt rám, hogy megbeszéltük volna a kapcsolatunkat, de sajnos volt némi igazság abban, ami elhagyta a száját. A reptérre megérkezve is ez járt még a fejemben, így elég kellemetlenül ért, hogy a figyelmetlenségem miatt nekiütköztem egy háttal álló férfinak. Ő azonnal megfordult, én pedig nagyra nyílt szemekkel néztem rá.
- Kiira! - derült fel az arca, amikor meglátott engem.
- Szia Kimi! - mosolyogtam rá félszegen.
- Örülök, hogy látlak! Tessék! - tolt az arcomba egy csokrot, mire nekem ismét tágra nyíltak a szemeim és nem igazán értettem, hogy mi ez a lelkesedés a részéről.
- Ezt miért kapom? - kérdeztem halkan, miközben elvettem tőle a kedvenc virágaimból álló csokrot. Jól eső melegség költözött a mellkasomba a tudattól, hogy emlékszik még arra mit szeretek.
- Hát, csak gondoltam örülnél neki. - vonta meg a vállát. Láttam rajta, hogy kicsit zavarba jött a kérdéstől. - Tudom, hogy az orchidea és a frézia a kedvenceid, és….
- Köszönöm! - vágtam a szavába hirtelen és kedvesen rámosolyogtam.
- Szívesen. - bólintott. - Indulhatunk? - kérdezte, de már meg is fogta a bőröndömet.
- Persze. - válaszoltam halkan és követtem őt.
Nem forszírozta a beszélgetést az autóban sem, amiért hálás is voltam neki. Most szükségem is volt erre a nyugalomra, amit még így az autóban ülve is éreztem magam körül. Ahogy a reptér parkolójába lépve beleszippantottam a svájci levegőbe, rögtön tudta, hogy jót fog tenni nekem az itteni légkör, és bíztam benne, hogy képes leszek kikapcsolni kicsit és végigcsinálni mindazt, amiért ide jöttem.
- An, biztos vagy abban, hogy helyesen cselekszel? - nézett rám Mikko komolyan.
- Nem, cseppet sem vagyok biztos benne, de muszáj segítenünk azoknak a gyerekeknek. - válaszoltam némi gondolkodás után.
- Mondd Drágám, csak a gyerekek miatt utazol te oda? - kérdezgetett tovább titokzatosan, mire én összehúzott szemekkel kezdtem fürkészni az arcát.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem vissza gyanakvóan.
- Véletlenül nincs benne a dologban az is, hogy szívesen tartózkodsz Kimi közelében? - tette fel a kérdést olyan természetesen, szemrebbenés nélkül, hogy attól én rögtön dühbe gurultam.
- Te mégis mi a francról beszélsz? - ripakodtam rá mérgesen és egy üres sarokba húztam őt, hogy lehetőség szerint Finnország fele ne hallgassa végig a vitánkat.
- Megváltozol, miután hazavisz engem és kettesben maradtok a házunkban, ő talál meg mikor leesel lépcsőn és van olyan lovagias, hogy még a kórházba is bevisz téged. Néhány nap múlva ahotelszobánkban talállak vele kettesben, most pedig elutazol hozzá Svájcba. Nem gondolod, hogy sok a véletlen egybeesés? - pillantott rám Mikko jelentőségteljesen.
- Hát te teljesen megőrültél! Féltékenységi jelenetet rendezel a repülőtér kellős közepén? - emeltem fel a hangom és szikrákat lövellő szemekkel fürkésztem az arcát.
- Nem, csak kezd idegesíteni, hogy ez a nagyképű barom ilyen látványosan csapja Neked a szelet! - pattogott előttem, én pedig döbbenten bámultam rá. Soha nem mondott még nekem ilyeneket és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg féltékeny lesz valakire. Arra meg aztán pláne nem, hogy pont Kimire.
- Most ne beszéljek vele, mert szerinted rám hajtott? - kérdeztem vissza teljesen felpaprikázódva.
- Igen, az lenne a legjobb, ha ezt tennéd. Te az én barátnőm vagy és nem hagyom, hogy lecsapjon a kezemről téged. - jelentette ki akaratosan.
- Na álljon csak meg a menet! - dobbantottam a lábammal. - Az igaz, hogy a barátnőd vagyok, de a tulajdonod nem, világos? - vettem elő most már én is a határozottabbik énemet.
- Kedves Utasaink! A 14 órakor induló, Zürichbe tartó járat utasait kérjük, szíveskedjenek a kapukhoz fáradni! - hallottam meg a hangosbemondó hangját.
- Mennem kell. - mondtam szárazon és futólag Mikkora pillantottam. - Köszönöm, hogy ilyen csodásbúcsúajándékkal kedveskedtél nekem .- tettem hozzá ironikusan.
- Nem fogom megváltoztatni a véleményem csak hogy neked legyen igazad ebben is. - közölte hidegen, még csak rám se nézve.
- Jó! Legyen így! - bólintottam, aztán felszegtem a fejem. - Remélem élvezni fogod azt az egy hónapot, amit a zsarnok hárpia nélkül tölthetsz. Miközben az persze agyon dugatja magát aJégemberrel Svájcban. - gúnyolódtam.
- Ez cseppet sem vicces Anneli! - nézett rám haragos pillantásokkal.
- Nem érdekel. Ez a véleményem az egész összeesküvés-elméletedről. - pillanatok alatt megint felment bennem az a bizonyos pumpa és tudtam, hogy ha nem megyek el Mikko közeléből, akkor hamarosan fel fogok robbanni. - Most pedig ideje indulnom. Légy szíves csak akkor hívj fel, ha értelmesen is tudsz beszélni velem. - tettem hozzá halkabban.
- Vigyázz magadra! - nyögött ki végre nagy esre hitre egy értelmes mondatot.
- Te is! - bólintottam. Megölelt engem, de miután érezte, hogy most inkább távolságot tartanék tőle, nem erőltette a dolgot és gyorsan elhúzódott. Egy nagyon apró kis csókit kaptam, majd egy utolsó összenézést követően utamra engedett. Tudta jó, hogy most többet nem is engedtem volna neki.
A repülőút egésze alatt Mikko körül jártak a gondolataim. Először úgy éreztem, hogy túlreagálja a dolgokat és többet képzel a történtek mögé, de amikor alaposabban végiggondoltam ezt az egészet, már arra a megállapításra jutotta, hogy azért szolgáltattunk alapot a féltékenységéhez. Tény, hogy nem volt tőle túl korrekt, hogy anélkül támadt rám, hogy megbeszéltük volna a kapcsolatunkat, de sajnos volt némi igazság abban, ami elhagyta a száját. A reptérre megérkezve is ez járt még a fejemben, így elég kellemetlenül ért, hogy a figyelmetlenségem miatt nekiütköztem egy háttal álló férfinak. Ő azonnal megfordult, én pedig nagyra nyílt szemekkel néztem rá.
- Kiira! - derült fel az arca, amikor meglátott engem.
- Szia Kimi! - mosolyogtam rá félszegen.
- Örülök, hogy látlak! Tessék! - tolt az arcomba egy csokrot, mire nekem ismét tágra nyíltak a szemeim és nem igazán értettem, hogy mi ez a lelkesedés a részéről.
- Ezt miért kapom? - kérdeztem halkan, miközben elvettem tőle a kedvenc virágaimból álló csokrot. Jól eső melegség költözött a mellkasomba a tudattól, hogy emlékszik még arra mit szeretek.
- Hát, csak gondoltam örülnél neki. - vonta meg a vállát. Láttam rajta, hogy kicsit zavarba jött a kérdéstől. - Tudom, hogy az orchidea és a frézia a kedvenceid, és….
- Köszönöm! - vágtam a szavába hirtelen és kedvesen rámosolyogtam.
- Szívesen. - bólintott. - Indulhatunk? - kérdezte, de már meg is fogta a bőröndömet.
- Persze. - válaszoltam halkan és követtem őt.
Nem forszírozta a beszélgetést az autóban sem, amiért hálás is voltam neki. Most szükségem is volt erre a nyugalomra, amit még így az autóban ülve is éreztem magam körül. Ahogy a reptér parkolójába lépve beleszippantottam a svájci levegőbe, rögtön tudta, hogy jót fog tenni nekem az itteni légkör, és bíztam benne, hogy képes leszek kikapcsolni kicsit és végigcsinálni mindazt, amiért ide jöttem.
2011. szeptember 17., szombat
20. rész
Hétfő dél körül már otthon voltunk és miután bepakoltam a mosógépbe a szennyest, a hálóba vonultam, hogy lepihenjek kicsit. Fáradt voltam, a fejem pedig még mindig majd szét szakadt, így jobbnak láttam, ha alszom néhány órácskát. Meg aztán Mikkoval amúgy sem tudtam volna társalogni, mert este alaposan kiosztott engem, amiért szerinte semmiről sem tud, és csak hülyére veszem őt. Nem volt kedvem vitatkozni vele, így ő is és én is bevágtuk a durcát, és azóta csupán egy-két szót váltottunk, azt is csak muszájból.
Az alvásból csak egy rövid szundikálás lett, ugyanis motoszkált a fejemben valami, ami nem hagyott nyugodni engem Lassan és bizonytalanul indultam el a szobához tartozó gardrób felé és mielőtt beléptem oda, mégegyszer végigigondoltam, hogy helyes-e amit teszek. Szinte sikerült lebeszélnem magam a tervemről, amikor is eszembe jutott az ígéretem, miszerint életemben először szembenézek a legnagyobb félelmemmel. Nem akartam ezt megszegni, így aztán vettem egy mély levegőt, és bementem a gardróbba. A szekrény tetejéről, kissé remegő kezekkel, levettem a dobozt, amely már évek óta ott pihent fent, aztán leültem a szobában lévő székre. Két ujjamal végighúztam a doboz poros tetején egy csíkot, amely alatt az „Álmodj tovább Kicsilány!” felirat szerepelt, szépen megformázott, aranyszínű betűkkel. Egy pillanatra behunytam a szemem, és mély levegővételekkel próbáltam meg lenyugtatni magam, amikor ismét rám törtek azok a rég elfojtott, és szörnyen fájó emlékek.
-Meg kell tenned An! Meg kell tenned értük!-bíztattam magam kitartóan, amikor ismét kezdtem bepánikolni, és megfordult a fejemben, hogy inkább nem bolygatom a múltat, hiszen nem akartam feltépni a régi sebeket. Félve, és minden ízemben remegve emeltem le a dobozról a tetőt, de amikor megláttam a legkedvesebb balett cipőmet, nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg, hogy ne vegyem a kezembe. Olyan régen fogtam már meg ezt a könnyű kis topánkát, és olyan régen tekertem már körbe a bokámon ezeket a finom, és bájos szaténszalagokat, hogy az szinte már fájt. Ez a hófehér cipő csupán egy előadáson volt rajtam, méghozzá a Hattyúk taván. Mégis, ez lett a kedvencem, és megfogadtam, hogy ha majd felnövök, akkor ki fogok emelkedi a sok kicsi hattyú közül és én leszek majd Odette, és majd akkor is azt a cipőt fogom viselni. Egy bágyadt mosoly ült ki az arcomra, miközben újra az ujjaim között tartott topánkára vándorolt a pillantásom.
******
-An, Kicsikém!-toppant be Anya a szobámba váratlanul.-Édesem, két óra múlva kezdődik a felvételi. Ideje indulnunk, ha nem akarsz lekésni életed nagy lehetőségéről!-mondta sietősen, én azonban csak lassan emeltem rá a könnyes szemeime.
-Nem megyek el!-suttogtam a sírástól fojtott hangon.
-Mit beszélsz Kicsim? Miért mondod ezt?-nézett rám tágra nyílt szemekkel.
-Nem megyek el, mert ezt nem tehetem meg. És többet azt sem, hogy balettcipőt húzzak a lábamra.-feleltem teljesen összetörve, és a mondat végére érve kitört belőlem újra a zokogás, majd az eddig, a kezem szorongatott gyakorlócipőt a szemközti sarokba vágtam és a felhúzott lábaimra hajoltam.
-An!-ült le mellém Anya, és magához ölelt engem.-Nem büntetheted magad azzal, hogy megvonod magadtól azt ami az életet jelenti számodra.-súgta a fülembe gyengéden
-De igen! Ezt kell tennem, mert ez a helyes. Ne legyek boldog soha, és bűnhődjek meg azért amit tettem. És ha ehhez az kell, hogy életemtől fosszam meg saját magam, akkor megteszem ezt.-válaszoltam dühösen, összeszorított fogakkal, de elkeseredésemben már az ágyam matracát gyűrkésztem, és patakokban folytak le a könnyek az arcomon.
-An!-pofozott meg finoman Anyukám, mire én zihálva felé fordultam.-Nem teheted ezt Kislányom! Mi lesz így az álmaiddal? Mi lesz hírnévvel a sikerrel? És mi lesz Odettel?-kiabált velem, hogy megpróbáljon ezzel észhez téríteni.
-Elvesznek, mind elvesznek.-kiabáltam én is.-Elvesznek, és velük együtt én is. Nem lesz többet Anneli Sällinen! Én csak An leszek, egy finn kislány, aki elvesztett mindent, aki hagyta hogy kicsússzon a kezéből a saját élete!-zokogtam keservesen.-Elvesztem és már soha többet nem fogok visszatalálni a saját utamra! Soha többet, soha, soha…
-Soha!-suttogtam, és éreztem, hogy legurult egy könnycsepp az arcomon.-Miért adtad fel An, miért?-kérdeztem magamtól tanácstalanul, és a fejemet a falnak támasztva, hagytam, hogy a sírás egy kis időre felülkerekedjen rajtam. Olyan iszonyatosan perszelte a szívemet az a fájdalom, ami ennek a cipőnek a kezembe kerülésével a felszínre tört, hogy legszívesebben felkiáltottam volna. Szükségem lett volna valakire, aki átölel, és azt suttogja a fülembe, hogy minden rendbe jön, és kapok még egy, utolsó lehetőséget, hogy valóra váltsam az álmaimat. De nem jött senki, aki megmentett volna, ám ennyi idő után végre rájöttem, nekem kell megmentenem saját magamat, és csak én lehetek az egyedül, aki újra a kezembe adja az életemet. Mosolyogva töröltem le a könnyeket az arcomról, levettem a zoknim, majd belebújtattam a lábaimat a hófehér balettcipőimbe és gondosan megkötöttem a szaténszalagokat a bokámon. Lassan álltam fel a székről, és néhány kissé tétova mozdulat után, újra lábujjhegyre álltam, és csináltam egy piruettet.
-Ez már újra a te életed Anneli Sällinen, és innentől újra te irányítod azt!-suttogtam magamnak magabiztosan, és a számat egy boldog mosolyra húzva kezdtem el nézegetni a dobozban rejlő régi fényképeimet…
2011. augusztus 31., szerda
Sziasztok! :)
Hát igen, ez a nyár is eltellett és holnap elkezdődik az iskola, ezzel pedig nekem is sokkal kevesebb időm jut majd az írásra! Amikor lesz esetleg egy kis időm, ráérek és ihletem is lesz hozzá, akkor írok majd részeket és ki is teszem őket, de nem tudom ez milyen gyakran lesz! :) Köszönöm mindenkinek, aki eddig is olvasta a blogot, értékelte a részeket, vagy esetleg megjegyzést is fűzött hozzájuk. :) Remélem, a jövőben is olvasni fogjátok a sztorit, és tetszeni fognak majd a részek Nektek! :)
Szeretnék minden iskolakezdőnek sok sikert, kitartást és erőt kívánni az új tanévhez! :)
Szeretnék minden iskolakezdőnek sok sikert, kitartást és erőt kívánni az új tanévhez! :)
Puszi:Dahlia
19. rész
Szinte az egész hétvégét a szobánkban töltöttem ugyanis a srácok megtiltották nekem, hogy betegyem a lábam a központ területére. Meg aztán nem éreztem magam túl jól, így nem is volt sok kedvem kimozdulni. A vasárnapi záróünnepséget ismét webkamerán keresztül segítettem levezényelni, de a kollégáimtól még nem búcsúztam el, ugyanis megígérték nekem, hogy majd este meglátogatnak. Mikko sem jött még vissza a hotelbe, így egyelőre csak telefonon tudtam gratulálni neki a dobogós helyéhez. Mivel nem igazán tudtam elhagyni a szobát több mint három napig, bőven volt időm arra, hogy Kimi ajánlatán gondolkozzam. Minden oldalról körüljártam már a dolgot, próbáltam mindent reálisan mérlegelni, de összezavarodtam, így képtelen voltam döntést hozni.
Vasárnap este, a kanapén üldögéltem éppen, felpolcolt lábal, amikor kopogtak. Óvatosan odabicegtem a bejárathoz, és egy apró mosolyra húzódott a szám, amikor az ajtót kinyitva megláttam a vendégemet.
- Szia! - köszöntünk teljesen egyszerre, majd zavartan elnevettük magunkat. - Gyere be! - húzódtam félre, hogy be tudjon lépni a szobába.
- Köszönöm. - bólintott. - Hogy vagy? - kérdezte előzékenyen, közben felém nyújtotta a kezét, és segített visszaevickélni a kanapéhoz.
- Hát, a bokám már nem fáj annyira, viszont azt hiszem, hogy ez az agyrázkódás súlyosabb, mint gondoltam. - húztam el a számat.
-Remélem, hogy lassan azért rendbe jössz. - mosolygott rám és leült mellém. - Nos, gondolkodtál azon amit mondtam csütörtökön? - csapott a lovak közé.
- Igen! - bólintottam. - Nagyon sokat, de még mindig nem tudom, hogy mit csináljak! - néztem rá tanácstalanul.
- Vállald el, kérlek! Neked ez csak néhány hét lenne, nekik viszont a gimis éveiket ez változtathatná meg. - kezdett bele már megint olyan szenvedélyesen, hogy tudtam így képtelen leszek neki nemet mondani.
- Kimi. - sóhajtottam. - Te ezt nem értheted. - ingattam a fejem. – Ez nem olyan egyszerű, és én……én annyira félek! - emeltem rá a könnyes szemeimet.
- Mitől Kiira? - nézett rám értetlenkedve.
- Attól, hogy a tánc megint az életet fogja jelenteni számomra, és én azt már nem bírnám ki, ha még egyszer azt kellene mondanom, hogy örökre vége van! Előbb végzek magammal, mint hogy ezt megtegyem. - suttogtam elkeseredetten, kétségek között örlődve.
- Kiira. - rázta meg finoman a vállaimat. - Miket beszélsz itt nekem? - nézett rám döbbenten. - Miért kellene megint lemondanod arról amit szeretsz? És egyáltalán miért hagytad abba a táncot? - kérdezte kíváncsian, és ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy most kell erősnek lennem, mert különben biztos, hogy kiborulok. És az senkinek nem lenne jó. Felálltam a kanapéról, majd lassan az üvegfalhoz lépkedtem és azon keresztül csodáltam a főváros nyüzsgő forgatagát. Tele volt ez a város élettel, mégis ahogy az utcákon rohangáló, parányi hangyáknak tűnő embereket figyeltem, azt gondoltam, talán nekik is vannak kétségeik, olyan félelmeik, amelyeket senkivel nem mernek megosztani. Mégis, igyekeznek maguk mögött hagyni ezeket, és úgy gondolni rájuk, mint múló fájdalmakra, amelyek az idő jótékony munkájának köszönhetően egyszer majd szép emlékekként térhetnek vissza.
- Minden rendben? - hallottam meg hirtelen Kimi hangját magam mögött, majd megrázkódtam kicsit, amikor a kezét a vállamra tette. Visszanyeltem a könnyeimet, aztán vettem egy nagy levegőt és megfordultam.
- Életemben először, szembenézek a legnagyobb félelmemmel, és nem hagyom, hogy legyőzzön engem. Sőt, azt sem engedem, hogy valaki megint szétrombolja azt, amit küzdelmes munkával felépítettem! - közöltem vele elszántan, végig mélyen a szemébe nézve, hogy tudja, már nem az a kislány vagyok, akit nyolc éve sikerült behálóznia. Azóta felnőttem és képes vagyok megvédeni magam, még tőle is. - Mondd meg a srácoknak, hogy minden tudásukat szedjék össze, és rázzák össze a csapatot, mert nem fogok engedni, és olyan műsort csinálok nekik, amit egész Svájcban emlegetni fognak. - jelentettem ki határozottan és céltudatosan. Nyolc év után először éreztem megint azt, hogy a régi Anneli visszatért és ettől magabiztosabbnak éreztem magam.
- Ez a beszéd Kiira! - vigyorgott rám Kimi boldogan. - Elvégre is országos verseny lesz, ahol a srácoknak bizonyítaniuk kell.-tette hozzá.
- Hogy mi? - nyíltak tágra a szemeim.
- Országos verseny, pontosan egy hónap múlva!
- Uramatyám! - szorítottam a tenyeremet a homlokomhoz. - Hogy tudom én ezt megoldani? Egy hónapig ingázzak Svájc és Finnország között, és készítsem fel a gyerekeket egy országos versenyre? - hüledeztem.
- Addig odaköltözöl hozzám, nem gond! – vonta meg a vállát, nekem viszont még az állam is leesett, amikor ezt így kijelentette.
- Én? - mutattam magamra. - Hozzád? - néztem rá. - Hát ez egy vicc! - nevettem fel szarkasztikusan.
- Most miért? Csak egy hónap. - tárta szét a kezeit.
- De ez abszurd? Költözzek oda hozzád? - kiáltottam fel döbbenten.
- Ki költözik és hova? Miről beszéltek ti ketten? És amúgy is, Kimi te mit keresel itt? - hallottam meg hirtelen Mikko hangját magunk mögött, mire mindketten felé fordultunk és részemről, én eléggé megilletődve pislogtam rá.
- Szívességet kértem Antól, azért vagyok itt. - válaszolt a Jégember teljes lelki nyugalommal. - Szükségem lenne valakire, aki jól tud táncolni és ért a gyerekek nyelvén, mert az egyik zürichi gimiben egy ilyen tanárra lenne szükség. Meg kellene nyerniük egy versenyt, mert csak így maradhat meg az iskola. Jenni ismeri Ant, ő mondta nekem, hogy kérdezzem meg tőle, hátha elvállalja a srácok felkészítését. - mesélte el Kimi dióhéjban az ügyet, nekem viszont megint a padlón kötött ki az állam, ahogy hallottam, milyen gyorsan kitalált valamit. Vagy lehet, hogy ebben tényleg benne van Jenni keze is?
- Ez csak egy hónap Mikko, és szeretnék nekik segíteni. - néztem a páromra kissé kérlelő pillantásokkal.
- Egy hónap? - emelkedett a hangja egy oktávval magasabb hangtartományba. - És addig rohangálsz két ország között? - kérdezte teljesen felpaprikázódva.
- Nem. Addig odaköltözik hozzám! - közölte Kimi higgadtan, én viszont idegességemben már az ajkamat harapdáltam. Tudtam, hogy most fog borulni a bili.
- Hogy miiiiii? - kiabálta a párom döbbenten. - Hát te meg vagy húzatva! Nem gondolod, hogy hagyni fogom, hogy a barátnőm nálad lakjon, ugye? - nézett Kimire szikrákat lövellő pillantással.
- Miért Mikko? Csak nem féltékeny vagy? - hunyorgott a páromra. Nem örültem neki, hogy direkt provokálja őt. - Nem bízol meg a barátnődben? - kérdezte egy ravasz mosollyal az arcán.
- Benned nem bízom meg! - sziszegte a Jégember képébe, miután közelebb lépett hozzá. Ekkor futott át az agyamon, hogy ezek bizony mindjárt egymásnak esnek, ha nem csinálok valamit.
- Mikko, Kimi, elég már! - szóltam rájuk határozottan, mire ők rögtön rám néztek. - Hagyjátok abba ezt itt és most. - szögeztem le gyorsan. - Ennek a veszekedésnek semmi értelme. - ráztam a fejem. - Maradjuk annyiban, hogy odamegyek Svájcba, segítek azoknak a gyerekeknek és egy hónapig Kiminél fogok lakni. Hétvégenként pedig, ha nem lesznek próbáink, akkor hazautazom. Megfelelő ez így? - próbáltam rendet tenni a srácok között.
- Nekem igen! - ragyogott fel Kimi arca.
- Nekem nem, de tudok mást tenni? - nézett ránk morcosan a párom. - De ne merd kihasználni a helyzetet Räikkönen! - mászott bele Kimi arcába.
- Ne fenyegess Hirvonen! - mosolygott rá negédesen. - Akkor még beszélünk, és hálásan köszönöm előre is! - kezdett el beszélni hozzám Kimi, anélkül, hogy figyelembe vette volna a barátom jelenlétét.
- Rendben! - bólintottam, de kissé feszélyezve éreztem magam.
- Megyek is, további szép estét nektek! - bájvigyorgott egyet még a páromnak, amit én már csak egy rosszalló fejcsóválással jutalmaztam.
- Kikísérlek. - ajánlottam fel.
- Köszönöm, de nem kell. Maradj csak, és pihentesd a lábad. Kitalálok magam is! Meg aztán, úgy látom Hirvonennek van még veled némi megbeszélnivalója! - szúrta még oda kicsit gonoszan, aztán elhúzta csíkot, mielőtt még Mikko a torkának esett volna. A párom mérgesen nézett rám, és ebből már tudhattam, hogy még hosszú, és nem túl nyugodt este elé nézünk. A kanapéhoz sétáltam, kényelembe helyezkedtem és vártam, hogy Mikko a nyakamba zúdítsa az első adag megrovást. Biztos voltam benne, hogy élmény lesz ez az este.
2011. augusztus 29., hétfő
18. rész
Sziasztok! :) Hát újra itt vagyok! Először is, szeretnék elnézést kérni mindenkitől, aki olvassa a blogot, ezért a nagyon hosszú szünetért, amíg nem tettem ki részt. Bevallom őszintén, elég mélyponton voltam ezzel a történettel kapcsolatban, hiszen se ötletem, se indíttatásom nem volt hozzá, emellett úgy éreztem, nem elég jó (ezzel most is így vagyok) és elszomorított, hogy alig olvassák. De aztán Noncsinak köszönhetően sikerült kilábalni ebből a "válságból" és most újra hatalmas örömmel írom a részeket ehhez a sztorihoz! Ezúton is szeretném megköszönni neki a sok segítséget, amit kapok tőle, és bár olvasta már ezt a részt is, szeretném ezt neki ajánlani! :) Nos, nem szaporítom tovább a szót, remélem tetszeni fog Nektek az új rész! :) Puszi, Dahlia :)
Kopogást hallottam, valahonnan távolról. Tudtam, hogy ez csak egy álom, ezért a másik oldalamra fordultam, a kopogás azonban csak nem akart alábbhagyni, sőt még inkább erősödött, szinte már dörömbölésbe csapott át. Hirtelen nyitottam ki a szemeimet, de sokat nem láttam, ugyanis a szobában koromsötét volt. Nem tudtam felmérni, hogy vajon éjszaka lehet-e már, de az egyre biztosabbá vált, hogy valaki nagyon be akar jönni a szobába. Lassan ültem fel az ágyon, és csak megfontolt, óvatos mozdulatokkal próbáltam ráállni az épségben lévő lábamra, hogy annak segítségével valahogy elbicegjek az ajtóig.
- Megyek már! - kiabáltam ki, amikor már tényleg meguntam ezt a féktelen dörömbölést, de az illető nem volt hajlandó megtenni, amit kértem. - Nem hiszem el, hogy nem lehet két nyamvadt percet várni, mikor……..Kimi! - pislogtam meglepetten az előttem álló férfira, amikor kinyitottam az ajtót.
- Ne kiabálj, te hívtál! - szólt rám gorombán. - Mit akarsz? - kérdezte flegmán, és az ajtófélfának támaszkodott.
- Gyere be, jó? Nem a küszöbön ácsorogva akarom elmondani amit szeretnék! - válaszoltam csendesen. Megvonta a vállát, aztán cseppet sem foglalkozva azzal, hogy nekem elég nehézkes a járás, fogta magát, becsörtetett a szobába és levágódott a kanapéra. Nagyot sóhajtva csuktam vissza az ajtót, majd az utamba kerülő bútorokba kapaszkodva bicegtem oda hozzá, és leültem az ágy másik végébe. Lehetőleg a legmesszebb kerülve tőle.
- Hallgatlak! Van öt perced! - közölte, az órájára nézve.
- Figyelj Kimi! - kezdtem bele egy nagy levegővétel után. - A világért sem akarok veszekedni, mert ehhez nekem most semmi erő nincsen, csak szeretnék elnézést kérni a délutáni viselkedésemért. Tényleg nagyon rendes volt tőled, hogy bevittél a kórházba, és felhoztál a szobámba is, ezért igazán hálás lehetek neked. - szögeztem le gyorsan. - Tudom, hogy megbántottalak azzal amit mondtam, sajnálom. Nem gondolkodtam mielőtt beszélni kezdtem! - pislogtam rá bocsánatkérően.
- Hát tényleg nem! - morogta még mindig mérgesen. - De elfogadom a bocsánatkérésed, mert ismerlek már ahhoz elég jól, hogy tudjam, őszintén beszélsz! - nézett a szemembe.
- Köszönöm! - vontam meg picit a vállam és egy apró mosolyra húztam a szám.
- Ennyit szerettél volna? - kérdezte még mindig ugyanolyan hidegen.
- Igen, azt hiszem! - motyogtam, aztán lehajtottam a fejem, és végigsimítottam a tarkómon, ami megint egyre jobban kezdett fájni.
- Akkor most én jövök! - szólalt meg gyengédebben, mire én felkaptam a fejem és értetlenkedve pislogtam rá. - Szeretnék tőled kérni egy óriási szívességet! - kezdett bele nagyot sóhajtva.
- Tőlem? - mutattam magamra meglepetten.
- Igen! - bólintott. - Szóval arról lenne szó, hogy a múltkor meghívtak engem Zürichbe, egy gimibe. Ez egy művészeti suli, amelyet úgy néz ki, hogy hamarosan be fognak zárni, mert nem tudnak felmutatni eredményt, a város pedig nem finanszírozza többé az iskolát. Egyetlenegy reményük van még, a táncosaik. Láttam őket táncolni, mikor bemutatót tartottak, egyszerűen hihetetlen, de mindenki, a kicsik és a nagyok is elképesztően tehetségesek. Megvan bennünk minden, ami kell a sikerhez. Elkötelezettség, szenvedély, tűz, akarat, hogy valamit elérjenek ebben az életben. Csak egy hiányosságuk van, hogy nem tudtak együtt dolgozni. Fogalmuk sincsen arról mi az a csapatmunka. - mesélte teljese átéléssel. Láttam rajta, hogy a szívügye ezeknek a gyerekeknek a segítése.
- És hogy jövök én a képbe? Hogy tudnék segíteni? - kérdeztem egy nagyot nyelve.
- Ezeknek a srácoknak egy olyan ember kell, aki képes összefogni ezt a tehetséges bandát. Olyan, aki meg tudja mutatni nekik, hogy milyen remek, amikor csapatként tehetsz valami csodás dolgot. És olyannak kell lennie ennek a vezetőnek, akire büszkén felnézhetnek a srácok. Én csak egy ilyen embert ismerek. - nézett mélyen a szemembe. - Téged Kiira! - mutatott rám, mire én akaratlanul is behunytam egy pillanatra a szemem és a szám elé kaptam a kezem.
- Én ezt nem tudom megtenni! - suttogtam elkeseredetten és éreztem, hogy legurult egy könnycsepp az arcomon.
- De miért nem Kiira? - kérdezte Kimi döbbenten, majd hirtelen felpattant a kannapéról, és odaguggolt elém.
- Én nyolc éve szögre akasztottam a balettcipőimet, és azóta nem táncoltam próbateremben, vagy közönség előtt. És már nem is akarok többet! - hajtottam le a fejem. Olyan abszurd volt az, hogy pont annak az embernek mondtam ezt, aki miatt akkoriban megtettem ezt a számomra érvágással felérő lépést.
- Kérlek!- fogta meg a kezem hirtelen. - Én úgy emberben ritkán bízok meg, mint ahogy megbíztam benned nyolc évvel ezelőtt és még most is. - simogatta meg a kézfejem, majd a csuklómat. - Biztos vagyok benne, hogy senki más nem tudná ezeket a gyerekeket nálad jobban megtanítani arra amit még nem tudnak! - bizonygatta tovább az alkalmasságom.
- Nem tudom Kimi, tényleg nem! - ingattam a fejem szomorúan. Teljesen összezavart ezzel a hírrel. A szívem azt súgta, hogy ne habozzak, mondjak igent, és újra csináljam azt, ami szinte az egész életemet jelenti, az eszem viszont vadul tiltakozott. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. – Kiira! - fogta a kezei közé az arcom, majd a hüvelykujjával letörölte a könnyeket onnan. - Csak ígérd meg, hogy legalább meggondolod. - nézett rám könyörögve. - Azt hiszem, ezzel igazán nem kérek sokat tőled! - ingatta a fejét.
- Talán…- suttogtam bizonytalanul. - Túl sok nekem ez így egyszerre. - sóhajtottam szomorúan.
- Köszönöm! - súgta a fülembe gyengéden, miután óvatosan magához ölelt.
- De most kérlek…. - toltam el magamtól. -…….hagyj pihenni, mert úgy érzem, hogy szétszakad a fejem, és már nem bírom tartani! - mondtam halk, fátyolos hangon.
- Gyere, karold át a nyakam, beviszlek a szobádba, utána pedig megyek. - mosolygott rám kedvesen. Most nem volt erőm ellenkezni, így tettem, amit mondott. Óvatosan felemelt, aztán a szobámba vitt, lefektetett az ágyra és még be is takargatott.
- Köszönöm! - pislogtam rá hálásan.
- Gondolkodsz majd azon, amit mondtam? - kérdezte komolyan.
- Igen, megígérem! - bólintottam határozottan, de kavarogtak bennem az érzések.
- Hát akkor jobbulást! Pihend ki magad! Jó Éjt! - búcsúzott.
- Köszönöm Kimi! Aludj jól! Jó Éjt! - mosolyogtam rá, és hosszasan néztem utána miután elhagyta a szobámat. Nagyon féltem bevallani magamnak, de azt hiszem, megint sikerült bennem elindítania valami olyat, amit már nem akartam többet érezni. Amit el akartam felejteni, hogy soha többet ne sebezhessen meg.
2011. július 20., szerda
17. rész
A telefonom csörgésére ébredtem fel, és nagyon lassan nyitottam ki a szemeimet, mert megint úgy éreztem, hogy szétszakad a fejem ettől az irtózatos fájdalomtól. Még csak oldalra sem fordultam, az ujjaimmal próbáltam kitapogatni az éjjeliszekrényen fekvő telefonom helyét.
-Anneli, tessék!-szóltam bele rekedten, miután a fülemhez emeltem a készüléket.
-Szia Kicsim! Hogy vagy? Aggódom érted!-szólalt meg Mikko, az én állapotomnak most nem igazán fekvő hangosságban.
-Kérlek, kicsit halkabban. Szétmegy a fejem!-motyogtam kimerülten.
-Ne haragudj Édesem. Nagyon rosszul érzed magad?-kérdezte kedvesen.
-Hogy rosszul érzem-e magam?-kérdeztem vissza kicsit türelmetlenül.-Szörnyen vagyok. Mintha átment volna rajtam egy úthenger!-tettem hozzá fintorogva.
-De hogy sikerült bemutatnod ezt a manővert?-sóhajtott.
-Hát így!-válaszoltam kicsit flegmán.-Mikor kezdődik a megnyitó?-tereltem más mederbe a témát.
-Úgy fél óra múlva, csak gondoltam előtte még felhívlak téged!-válaszolt halkan.-Egyébként már megköszöntem Kiminek, hogy elvitt téged a kórházba. Rendes volt tőle!
-Az!-feleltem szűkszavúan, és elhúztam a szám, ahogy eszembe jutott, hogy elég csúnyán beszéltem szegénnyel, annak ellenére is, hogy most ilyen kedves volt hozzám.-Ne haragudj Mikko, de most leteszem, mert elő kell készülnöm a megnyitóra!-szabadkoztam.
-De hát te most nem tudsz idejönni!-lepődött meg.
-Nem baj, majd webkamerán irányítom a dolgokat!-vontam meg a vállam.
-Hát rendben, de vigyázz magadra Kicsim! Este majd megyek, de lehet, hogy kicsit kések, mert a srácokkal még megbeszélünk néhány dolgot!
-Rendben, de nem ígérem, hogy megvárlak, mert nem érzem túl jól magam!-húztam el a szám.
-Pihenj csak An, és vigyázz magadra, szeretlek! Szia.-köszönt el.
-Én is. Szia.-nyomtam ki a telefont, aztán az ágy mellett heverő laptopomat és mappáimat az ölembe tettem, és amíg beizzítottam a gépet, felhívtam Davidet.
-Szia An. Hát te miért keresel? Nem aludnod kellene most?-kérdezte meglepetten, rögtön miután fogadta a hívást.
-Ne fecsegjünk feleslegesen David. Mondd meg a srácoknak hogy szereljék össze a gépeket, állítsák be a webcamot, és jól figyeljenek rám a megnyitóünnepségen.-adtam ki az utasítást gyorsan és határozottan.
-Héhéhé An!-szólt rám a kollégám.-Mégis mit jelentsen ez?-kérdezte számonkérően.
-Még ha nem is tudok odamenni, szeretnék segíteni nektek, és ha ti erre vevők vagytok, akkor menni is fog.-magyaráztam türelmesen.
-Ez nagyon kedves gesztus tőled Anneli, de nem hiszem, hogy ilyen állapotban kellene levezényelned a háttérből egy egész ceremóniát.-akadékoskodott velem.
-David, beveszek két fájdalomcsillapítót, hátradőlök az ágyban és aztán showtime-reagáltam az iménti megjegyzésére meglehetősen könnyedén.
-Jól leszel An? Mert hidd el, le tudjuk vezényelni a műsort a jegyzeteid segítségével. Marion segít nekünk a háttérből.
-Hadd segítsek, kérlek!-mentem át már könyörgő stílusba, csak hogy sikerüljön már hatnom rá valahogyan.
-De ha rosszul leszel, a fülünkre szólsz és kiszállsz. Értve vagyok?-kérdezte meglehetősen komolyan, de tudtam, hogy mindezt azért teszi, mert aggódnak értem.
-Igen, megértettem!-válaszoltam.-Készen vagytok a gépekkel? Mert én már csatlakoztam, és rátok várok.-tértem vissza a munkához.
-Igen, mindjárt megleszünk.-mondta most már ő is higgadtabban. Picit kellett még várnom rájuk, hamarosan azonban létrejött a kapcsolat és mikor megláttam, hogy az egész csapat a kamrába integet, nevetnem kellett.
-Halihó srácok! Készen vagytok? Marion?-kérdeztem külön a kolléganőmet is, aki néha-néha, szükség esetén beugrott, hogy segítsen nekünk.
-Szia Anneli. Tökéletesen hallak. Figyelem az utasításaidat és továbbítom Davidnek.
-Remek! Köszönöm a megértéseteket. Sajnálom, hogy nem lehetek most ott, de a szerencsétlenkedésemnek ez lett az ára!-húztam el a szám.
-Mi igazából azt sem értjük, hogy mit keresel te ott a gép mögött, ahelyett, hogy szorgosan durmolnál inkább-kiáltott Peter valahonnan messzebbről, de még így is sikerült megnevettetnie.
-Csak hogy én nem te vagyok Drágám!-öltöttem rá a nyelvem, amikor végre a kamera felé fordult.
-Na gyerekek elég lesz!-szólt ránk David komoly képet vágva, de azért a kamerába kacsintott, hogy értsem a célzást.-Kezdünk!-tette hozzá, mire mindannyian összeszedtük magunkat, és vártuk, hogy munkához láthassunk. Elég speciális helyzet volt ez, de mi annyira összecsiszolódott csapat voltunk már, hogy az ilyen váratlan szituációk sem tudtak minket kizökkenteni a megszokott rendünkből. Az információk mindig időben eljutottak Marionhoz, rajta keresztül pedig Davidhez, így semmi akadás, vagy csúszás nem esett a műsortervben. Minden a lehető legtökéletesebben alakult, és amikor vége lett az ünnepégnek, mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.
-Na? Megmondtam, vagy megmondtam hogy menni fog?-vigyorogtam kamerán keresztül a kiscsapatra.
-Megmondtad An!-válaszolták egyszerre, mire én elnevettem magam.
-De most már kapcsold ki a gépet, dobd el a mobilt a szoba másik végébe, tedd az ágy alá a mappáidat és aludj szépen!-parancsolt rám Tom ellentmondást nem tűrően.
-Igen apuci!-szalutáltam viccesen.-Köszönöm az ismételten remek munkát srácok! Jó pihenést!-búcsúztam el tőlük sűrű integetések közepette.
-Mi köszönjük neked An! Pihend ki magad és gyógyulj meg minél előbb! Várunk vissza!-mosolygott Marion a kamerába.
-Szia An!-köszöntek nekem egyszerre, én pedig integettem még egyet, majd bontottam a kapcsolatot, és ahogy megparancsolták nekem, eltettem mindent a közelemből, és visszabújtam a takaró alá. Nagyon fáradt voltam, és nem vágytam másra, csak hogy aludhassak végre, azonban valami nem hagyott nyugodni, Jobbra-balra forogtam, és az agyam hevesen kattogott, de csak nem tudtam rájönni, hogy mi az ami ennyire nyomaszt.- Egészen addig, amíg nem pattant a szikra a fejemben. Hirtelen felültem az ágyban, kezembe vettem a mobilom, majd kikerestem a telefonból a még régebben elmentett névjegyet.
-Kaj Lindström, tessék!-hallottam meg néhány csörgés után a navigátor hangját a vonal végén.
-Szia Kaj, Anneli Sällinen vagyok. Nem hívlak rosszkor?-kérdeztem gyorsan.
-Szia Anneli, mondd csak nyugodtan, nem zavarsz!-válaszolt kedvesen.
-Igazság szerint Kimivel szeretnék beszélni, de az ő számát nem tudom, ezért gondoltam megpróbállak felhívni téged.-magyarázkodtam és közben éreztem, hogy elpirultam.
-Akkor odaadom neki, itt van éppen mellettem!-mondta igazán figyelmesen.
-Köszönöm, szia!-köszöntem el tőle, mielőtt még a telefont átadta volna.
-Räikkönen, tessék!-szólt bele Kimi, valószínűleg nem tudva, hogy én keresem őt.
-Szia Kimi! An vagyok. Zavarhatnálak néhány másodpercig?-hadartam el, egy nagy levegővétel után.
-Mondd csak!-vágta rá kissé flegmán.
-Azért kereslek, hogy később nem tudnál-e beugrani hozzám? Szeretnék beszélni veled, de mint tudod, nekem most elég nehézkes a járás.-húztam el a szám.
-Hmm nem tudom. Majd meglátom hogy alakul az esti programom!-felelte, mintha az iménti mondataim nem jutottak volna el a füléhez.
-Rendben.-szólaltam meg csendesen.-Azért remélem, hogy öt percet tudsz majd szánni rám.-tettem hozzá félénken.
-Majd kiderül An! Most viszont mennem kell interjút adni! Hello-köszönt el gyorsan, nekem pedig már csak egy sziára futotta, mielőtt megszakadt volna a vonal.
Szomorúan tettem le a mobilt az éjjeliszekrényre, hiszen tudtam, most úszott el az utolsó lehetőség is, hogy megbeszélhessem Kimivel legalább a délutáni történteket. Őszintén elnézést szerette volna kérni tőle, de úgy tűnt, hogy ezt sajnos nem tudom megtenni. Visszabújtam a takaró alá, és még mielőtt újra elaludtam volna, elmorzsoltam néhány könnycseppet. Valahogy olyan kilátástalannak tűt megint a helyzet.
-Anneli, tessék!-szóltam bele rekedten, miután a fülemhez emeltem a készüléket.
-Szia Kicsim! Hogy vagy? Aggódom érted!-szólalt meg Mikko, az én állapotomnak most nem igazán fekvő hangosságban.
-Kérlek, kicsit halkabban. Szétmegy a fejem!-motyogtam kimerülten.
-Ne haragudj Édesem. Nagyon rosszul érzed magad?-kérdezte kedvesen.
-Hogy rosszul érzem-e magam?-kérdeztem vissza kicsit türelmetlenül.-Szörnyen vagyok. Mintha átment volna rajtam egy úthenger!-tettem hozzá fintorogva.
-De hogy sikerült bemutatnod ezt a manővert?-sóhajtott.
-Hát így!-válaszoltam kicsit flegmán.-Mikor kezdődik a megnyitó?-tereltem más mederbe a témát.
-Úgy fél óra múlva, csak gondoltam előtte még felhívlak téged!-válaszolt halkan.-Egyébként már megköszöntem Kiminek, hogy elvitt téged a kórházba. Rendes volt tőle!
-Az!-feleltem szűkszavúan, és elhúztam a szám, ahogy eszembe jutott, hogy elég csúnyán beszéltem szegénnyel, annak ellenére is, hogy most ilyen kedves volt hozzám.-Ne haragudj Mikko, de most leteszem, mert elő kell készülnöm a megnyitóra!-szabadkoztam.
-De hát te most nem tudsz idejönni!-lepődött meg.
-Nem baj, majd webkamerán irányítom a dolgokat!-vontam meg a vállam.
-Hát rendben, de vigyázz magadra Kicsim! Este majd megyek, de lehet, hogy kicsit kések, mert a srácokkal még megbeszélünk néhány dolgot!
-Rendben, de nem ígérem, hogy megvárlak, mert nem érzem túl jól magam!-húztam el a szám.
-Pihenj csak An, és vigyázz magadra, szeretlek! Szia.-köszönt el.
-Én is. Szia.-nyomtam ki a telefont, aztán az ágy mellett heverő laptopomat és mappáimat az ölembe tettem, és amíg beizzítottam a gépet, felhívtam Davidet.
-Szia An. Hát te miért keresel? Nem aludnod kellene most?-kérdezte meglepetten, rögtön miután fogadta a hívást.
-Ne fecsegjünk feleslegesen David. Mondd meg a srácoknak hogy szereljék össze a gépeket, állítsák be a webcamot, és jól figyeljenek rám a megnyitóünnepségen.-adtam ki az utasítást gyorsan és határozottan.
-Héhéhé An!-szólt rám a kollégám.-Mégis mit jelentsen ez?-kérdezte számonkérően.
-Még ha nem is tudok odamenni, szeretnék segíteni nektek, és ha ti erre vevők vagytok, akkor menni is fog.-magyaráztam türelmesen.
-Ez nagyon kedves gesztus tőled Anneli, de nem hiszem, hogy ilyen állapotban kellene levezényelned a háttérből egy egész ceremóniát.-akadékoskodott velem.
-David, beveszek két fájdalomcsillapítót, hátradőlök az ágyban és aztán showtime-reagáltam az iménti megjegyzésére meglehetősen könnyedén.
-Jól leszel An? Mert hidd el, le tudjuk vezényelni a műsort a jegyzeteid segítségével. Marion segít nekünk a háttérből.
-Hadd segítsek, kérlek!-mentem át már könyörgő stílusba, csak hogy sikerüljön már hatnom rá valahogyan.
-De ha rosszul leszel, a fülünkre szólsz és kiszállsz. Értve vagyok?-kérdezte meglehetősen komolyan, de tudtam, hogy mindezt azért teszi, mert aggódnak értem.
-Igen, megértettem!-válaszoltam.-Készen vagytok a gépekkel? Mert én már csatlakoztam, és rátok várok.-tértem vissza a munkához.
-Igen, mindjárt megleszünk.-mondta most már ő is higgadtabban. Picit kellett még várnom rájuk, hamarosan azonban létrejött a kapcsolat és mikor megláttam, hogy az egész csapat a kamrába integet, nevetnem kellett.
-Halihó srácok! Készen vagytok? Marion?-kérdeztem külön a kolléganőmet is, aki néha-néha, szükség esetén beugrott, hogy segítsen nekünk.
-Szia Anneli. Tökéletesen hallak. Figyelem az utasításaidat és továbbítom Davidnek.
-Remek! Köszönöm a megértéseteket. Sajnálom, hogy nem lehetek most ott, de a szerencsétlenkedésemnek ez lett az ára!-húztam el a szám.
-Mi igazából azt sem értjük, hogy mit keresel te ott a gép mögött, ahelyett, hogy szorgosan durmolnál inkább-kiáltott Peter valahonnan messzebbről, de még így is sikerült megnevettetnie.
-Csak hogy én nem te vagyok Drágám!-öltöttem rá a nyelvem, amikor végre a kamera felé fordult.
-Na gyerekek elég lesz!-szólt ránk David komoly képet vágva, de azért a kamerába kacsintott, hogy értsem a célzást.-Kezdünk!-tette hozzá, mire mindannyian összeszedtük magunkat, és vártuk, hogy munkához láthassunk. Elég speciális helyzet volt ez, de mi annyira összecsiszolódott csapat voltunk már, hogy az ilyen váratlan szituációk sem tudtak minket kizökkenteni a megszokott rendünkből. Az információk mindig időben eljutottak Marionhoz, rajta keresztül pedig Davidhez, így semmi akadás, vagy csúszás nem esett a műsortervben. Minden a lehető legtökéletesebben alakult, és amikor vége lett az ünnepégnek, mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.
-Na? Megmondtam, vagy megmondtam hogy menni fog?-vigyorogtam kamerán keresztül a kiscsapatra.
-Megmondtad An!-válaszolták egyszerre, mire én elnevettem magam.
-De most már kapcsold ki a gépet, dobd el a mobilt a szoba másik végébe, tedd az ágy alá a mappáidat és aludj szépen!-parancsolt rám Tom ellentmondást nem tűrően.
-Igen apuci!-szalutáltam viccesen.-Köszönöm az ismételten remek munkát srácok! Jó pihenést!-búcsúztam el tőlük sűrű integetések közepette.
-Mi köszönjük neked An! Pihend ki magad és gyógyulj meg minél előbb! Várunk vissza!-mosolygott Marion a kamerába.
-Szia An!-köszöntek nekem egyszerre, én pedig integettem még egyet, majd bontottam a kapcsolatot, és ahogy megparancsolták nekem, eltettem mindent a közelemből, és visszabújtam a takaró alá. Nagyon fáradt voltam, és nem vágytam másra, csak hogy aludhassak végre, azonban valami nem hagyott nyugodni, Jobbra-balra forogtam, és az agyam hevesen kattogott, de csak nem tudtam rájönni, hogy mi az ami ennyire nyomaszt.- Egészen addig, amíg nem pattant a szikra a fejemben. Hirtelen felültem az ágyban, kezembe vettem a mobilom, majd kikerestem a telefonból a még régebben elmentett névjegyet.
-Kaj Lindström, tessék!-hallottam meg néhány csörgés után a navigátor hangját a vonal végén.
-Szia Kaj, Anneli Sällinen vagyok. Nem hívlak rosszkor?-kérdeztem gyorsan.
-Szia Anneli, mondd csak nyugodtan, nem zavarsz!-válaszolt kedvesen.
-Igazság szerint Kimivel szeretnék beszélni, de az ő számát nem tudom, ezért gondoltam megpróbállak felhívni téged.-magyarázkodtam és közben éreztem, hogy elpirultam.
-Akkor odaadom neki, itt van éppen mellettem!-mondta igazán figyelmesen.
-Köszönöm, szia!-köszöntem el tőle, mielőtt még a telefont átadta volna.
-Räikkönen, tessék!-szólt bele Kimi, valószínűleg nem tudva, hogy én keresem őt.
-Szia Kimi! An vagyok. Zavarhatnálak néhány másodpercig?-hadartam el, egy nagy levegővétel után.
-Mondd csak!-vágta rá kissé flegmán.
-Azért kereslek, hogy később nem tudnál-e beugrani hozzám? Szeretnék beszélni veled, de mint tudod, nekem most elég nehézkes a járás.-húztam el a szám.
-Hmm nem tudom. Majd meglátom hogy alakul az esti programom!-felelte, mintha az iménti mondataim nem jutottak volna el a füléhez.
-Rendben.-szólaltam meg csendesen.-Azért remélem, hogy öt percet tudsz majd szánni rám.-tettem hozzá félénken.
-Majd kiderül An! Most viszont mennem kell interjút adni! Hello-köszönt el gyorsan, nekem pedig már csak egy sziára futotta, mielőtt megszakadt volna a vonal.
Szomorúan tettem le a mobilt az éjjeliszekrényre, hiszen tudtam, most úszott el az utolsó lehetőség is, hogy megbeszélhessem Kimivel legalább a délutáni történteket. Őszintén elnézést szerette volna kérni tőle, de úgy tűnt, hogy ezt sajnos nem tudom megtenni. Visszabújtam a takaró alá, és még mielőtt újra elaludtam volna, elmorzsoltam néhány könnycseppet. Valahogy olyan kilátástalannak tűt megint a helyzet.
2011. július 18., hétfő
16. rész
Csütörtök délelőtt a srácokkal még az utolsó megbeszélést tartottuk az ötkor kezdődő megnyitóünnepség előtt. A sok szervezkedés miatt nem tudtam időben elindulni, így nagyon kellett sietnem, ráadásul az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy menetközben is intézkedtem. Az egyik kezemmel a mappáimat szorongattam, a másikkal a táskámban kutakodtam, így a telefont már csak a vállammal tudtam a fülemhez szorítani.
-Szia David, tudtatok beszélni Atannal az élő műsorról?-kérdeztem a munkatársamat kissé idegesen, miközben már vagy ötödszörre nyomtam meg a lift hívógombját, de az csak nem akart jönni, így aztán fogtam magam és elindultam a lépcső felé.
-Szia, miért, kellett volna?-kérdezett vissza meglepetten.
-Az istenért, David! A ti dolgotok lett volna, hogy beszéljetek vele, mert ő irányítja a tévétársaságokat!-válaszoltam vissza türelmetlenül, és már villámsebességgel rohantam lefelé a lépcsőfokokon.-Nekem már nincsen időm felhívni őket. Lucy-val is beszélnem kell, mert a végleges felvonulási sorrendet még mindig nem küldte át nekem!-mérgelődtem.
-Ne haragudj An, megpróbáljuk őt elérni és megbeszélni az adást!-mentegetőzött rögtön a kollégám, én pedig bőszen bólogattam, még ha ő ezt nem is látta.
-Tomék beállították már a kamerákat? Nem akarom, hogy az utolsó pillanatban kelljen azt is megcsinálni!-közöltem vele a véleményemet komolyan, és közben újra a táskámban kezdtem kutakodni, mert rezegni kezdett benne a másik mobilom.
-Most csinálják, de szerintem mire ideérsz, akkor is, ezt fogják állogatni, mert kissé nehézkes a dolog a fák, és az egyenetlen talaj miatt.-magyarázta türelmesen.
-Jó-jó, értem, de csináljátok, mert……-csak eddig sikerült elmondanom amit szerettem volna, ugyanis ekkor hirtelen megcsúszott a lábam, és nem tudtam megtartani az egyensúlyom, így elkezdtem lefelé csúszni a lépcsőn. Az összes mappa kirepült a kezemből, és a telefont is eldobtam valamerre, hogy legalább a kezeimet letéve csillapítani tudjam az esést, ám nem jártam túl sok sikerrel. A lépcsőkanyarba a fenekemre huppanva értem le, így mondhatnám, hogy szerencsésen megúsztam a balesetet, de a bokám és a fejem szörnyen fájt. Az előbbi attól, hogy az esés közben kifordult, míg az utóbbi attól, hogy beütöttem az egyik lépcsőfokba.
-A francba, hogy lehetek ennyire béna?-kérdeztem magamtól mérgesen, nagyot sóhajtva.
-Kiira!-hallottam meg a lépcső tetejéről, hogy egy ismerős hang a nevemen szólít, és mire felnéztem volna rá, már le is robogott a lépcsőn és leguggolt mellém.
-Mit csináltál? Mi történt? Jól vagy?-sorolta a kérdéseket. -Teljesen elsápadtál!-tette még hozzá és aggódva nézett rám.
-Csak lecsúsztam a lépcsőről, ennyi az egész!-rántottam meg a vállam.-De most mennék is, mert még ezer dolgom van a megnyitóünnepségig!-tettem hozzá közömbösen és megpróbáltam felállni, azonban a fájós bokám miatt ez nem ment.
-Kiira, hadd segítsek!-fogta meg gyengéden a karom, és vigyázva a sérült tagjaimra, felhúzott a földről.
-Innen már egyedül is megy, kössz!-húztam volna el a karom, de ő ezt nem engedte.
-Inkább felkísérlek a szobádba!-kötözködött velem, amihez nekem semmi hangulatom nem volt.
-Kimi! Engedj el!-szóltam rá, elvesztve a maradék türelmemet is. Lassan bólintott, aztán tette amit kértem, és kicsit hátrébb húzódott. Óvatosan mozdultam meg, ennek ellenére szinte rögtön megszédültem, de a Jégember utánam kapott, így nem estem össze.
-Azt hiszem, talán az lenne a legjobb, ha bevinnélek a kórházba.-nézett rám komolyan.
-Erre semmi szükség nincsen!-ingattam a fejem.-És amúgy sem érek most rá ilyen csacskaságokra!-házsártoskodtam vele továbbra is.
-Kiira, az ég szerelmére! Egyszer ebben a büdös életben hallgass már rám!-kiabált velem idegesen.
-De akkor szedd össze a dolgaimat, légy szíves!-válaszoltam csendesen egy kis hatásszünet után, és amíg ő megtette amit kértem tőle, visszaültem a lépcsőre, mert szörnyen éreztem magam.
-Indulhatunk?-nézett rám kérdőn, miután a kezembe nyomta a holmimat.
-Igen!-bólintottam, és hagytam, hogy segítsen felállni, majd lassan az autójához vezessen és bevigyen a kórházba.
Az idő vészesen gyorsan pörgött, és hiába terveztem el, hogy amíg arra várunk, hogy valaki megnézze a lábamat, én majd dolgozok, a tervem nem jött össze, ugyanis a fejem majd szét hasadt, és pötyögés helyett inkább, a buksimat Kimi vállára hajtva próbáltam meg piheni. A röntgenfelvételek szerencsére semmiféle törést nem mutattak, de a bokám megrándult, és az orvos a biztonság kedvéért egy sínnel rögzítette. Emellett pedig pihenésre kötelezett, részben a lábam, részben pedig az enyhének még jó indulattal sem mondható agyrázkódás miatt. Teljesen el voltam keseredve, és fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálhatnék, hiszen nem hagyhattam cserben a srácokat. David persze próbált engem megnyugtatni, de sajnos nem járt túl sok sikerrel.
-Ki tudnád nyitni az ajtót?-kérdezte Kimi, amikor a karjában tartva engem, a szobám elé ért.
-Persze!-motyogtam kimerülten, és lehúztam a kártyát a zárban. Kimster az egyik lábával belökte az ajtót, és vigyázva arra, hogy nehogy megüsse a sérült bokámat, bevitt a hálóba, és letett az ágyra. –Köszönöm!-pillantottam rá hálásan.
-Nincs mit köszönnöd!-mosolygott rám.-Szeretéd, hogy veled maradjak?-kérdezte roppant előzékenyen.
-Na még csak az kellene nekem!-vágtam rá kissé meggondolatlanul, és ahogy az arcára néztem, láttam, hogy megrándultak az izmai.
-Semmire nincs szükséged?-kérdezgetett tovább, de most már kicsit hűvösebben.
-Nincs, és ha lesz is, majd megoldom magam a problémámat, vagy szólok Mikkonak!-feleltem ismét meglehetősen ridegen és közömbösen.
-Jó!-húzta el a száját és bólintott.-Akkor megyek! Szia!-köszönt el, és már indult is az ajtó felé.
-Szia!-szóltam utána halkan, majd megvártam, hogy kiérjen a szobából, aztán pedig magamra húztam a takarómat, és hamarosan már aludtam is, ugyanis a belém nyomott fájdalomcsillapítók teljesen elbódítottak, és képtelen voltam már nyitva tartani a szemeimet, még ha ezer és ezer dolgom lett volna is.
-Szia David, tudtatok beszélni Atannal az élő műsorról?-kérdeztem a munkatársamat kissé idegesen, miközben már vagy ötödszörre nyomtam meg a lift hívógombját, de az csak nem akart jönni, így aztán fogtam magam és elindultam a lépcső felé.
-Szia, miért, kellett volna?-kérdezett vissza meglepetten.
-Az istenért, David! A ti dolgotok lett volna, hogy beszéljetek vele, mert ő irányítja a tévétársaságokat!-válaszoltam vissza türelmetlenül, és már villámsebességgel rohantam lefelé a lépcsőfokokon.-Nekem már nincsen időm felhívni őket. Lucy-val is beszélnem kell, mert a végleges felvonulási sorrendet még mindig nem küldte át nekem!-mérgelődtem.
-Ne haragudj An, megpróbáljuk őt elérni és megbeszélni az adást!-mentegetőzött rögtön a kollégám, én pedig bőszen bólogattam, még ha ő ezt nem is látta.
-Tomék beállították már a kamerákat? Nem akarom, hogy az utolsó pillanatban kelljen azt is megcsinálni!-közöltem vele a véleményemet komolyan, és közben újra a táskámban kezdtem kutakodni, mert rezegni kezdett benne a másik mobilom.
-Most csinálják, de szerintem mire ideérsz, akkor is, ezt fogják állogatni, mert kissé nehézkes a dolog a fák, és az egyenetlen talaj miatt.-magyarázta türelmesen.
-Jó-jó, értem, de csináljátok, mert……-csak eddig sikerült elmondanom amit szerettem volna, ugyanis ekkor hirtelen megcsúszott a lábam, és nem tudtam megtartani az egyensúlyom, így elkezdtem lefelé csúszni a lépcsőn. Az összes mappa kirepült a kezemből, és a telefont is eldobtam valamerre, hogy legalább a kezeimet letéve csillapítani tudjam az esést, ám nem jártam túl sok sikerrel. A lépcsőkanyarba a fenekemre huppanva értem le, így mondhatnám, hogy szerencsésen megúsztam a balesetet, de a bokám és a fejem szörnyen fájt. Az előbbi attól, hogy az esés közben kifordult, míg az utóbbi attól, hogy beütöttem az egyik lépcsőfokba.
-A francba, hogy lehetek ennyire béna?-kérdeztem magamtól mérgesen, nagyot sóhajtva.
-Kiira!-hallottam meg a lépcső tetejéről, hogy egy ismerős hang a nevemen szólít, és mire felnéztem volna rá, már le is robogott a lépcsőn és leguggolt mellém.
-Mit csináltál? Mi történt? Jól vagy?-sorolta a kérdéseket. -Teljesen elsápadtál!-tette még hozzá és aggódva nézett rám.
-Csak lecsúsztam a lépcsőről, ennyi az egész!-rántottam meg a vállam.-De most mennék is, mert még ezer dolgom van a megnyitóünnepségig!-tettem hozzá közömbösen és megpróbáltam felállni, azonban a fájós bokám miatt ez nem ment.
-Kiira, hadd segítsek!-fogta meg gyengéden a karom, és vigyázva a sérült tagjaimra, felhúzott a földről.
-Innen már egyedül is megy, kössz!-húztam volna el a karom, de ő ezt nem engedte.
-Inkább felkísérlek a szobádba!-kötözködött velem, amihez nekem semmi hangulatom nem volt.
-Kimi! Engedj el!-szóltam rá, elvesztve a maradék türelmemet is. Lassan bólintott, aztán tette amit kértem, és kicsit hátrébb húzódott. Óvatosan mozdultam meg, ennek ellenére szinte rögtön megszédültem, de a Jégember utánam kapott, így nem estem össze.
-Azt hiszem, talán az lenne a legjobb, ha bevinnélek a kórházba.-nézett rám komolyan.
-Erre semmi szükség nincsen!-ingattam a fejem.-És amúgy sem érek most rá ilyen csacskaságokra!-házsártoskodtam vele továbbra is.
-Kiira, az ég szerelmére! Egyszer ebben a büdös életben hallgass már rám!-kiabált velem idegesen.
-De akkor szedd össze a dolgaimat, légy szíves!-válaszoltam csendesen egy kis hatásszünet után, és amíg ő megtette amit kértem tőle, visszaültem a lépcsőre, mert szörnyen éreztem magam.
-Indulhatunk?-nézett rám kérdőn, miután a kezembe nyomta a holmimat.
-Igen!-bólintottam, és hagytam, hogy segítsen felállni, majd lassan az autójához vezessen és bevigyen a kórházba.
Az idő vészesen gyorsan pörgött, és hiába terveztem el, hogy amíg arra várunk, hogy valaki megnézze a lábamat, én majd dolgozok, a tervem nem jött össze, ugyanis a fejem majd szét hasadt, és pötyögés helyett inkább, a buksimat Kimi vállára hajtva próbáltam meg piheni. A röntgenfelvételek szerencsére semmiféle törést nem mutattak, de a bokám megrándult, és az orvos a biztonság kedvéért egy sínnel rögzítette. Emellett pedig pihenésre kötelezett, részben a lábam, részben pedig az enyhének még jó indulattal sem mondható agyrázkódás miatt. Teljesen el voltam keseredve, és fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálhatnék, hiszen nem hagyhattam cserben a srácokat. David persze próbált engem megnyugtatni, de sajnos nem járt túl sok sikerrel.
-Ki tudnád nyitni az ajtót?-kérdezte Kimi, amikor a karjában tartva engem, a szobám elé ért.
-Persze!-motyogtam kimerülten, és lehúztam a kártyát a zárban. Kimster az egyik lábával belökte az ajtót, és vigyázva arra, hogy nehogy megüsse a sérült bokámat, bevitt a hálóba, és letett az ágyra. –Köszönöm!-pillantottam rá hálásan.
-Nincs mit köszönnöd!-mosolygott rám.-Szeretéd, hogy veled maradjak?-kérdezte roppant előzékenyen.
-Na még csak az kellene nekem!-vágtam rá kissé meggondolatlanul, és ahogy az arcára néztem, láttam, hogy megrándultak az izmai.
-Semmire nincs szükséged?-kérdezgetett tovább, de most már kicsit hűvösebben.
-Nincs, és ha lesz is, majd megoldom magam a problémámat, vagy szólok Mikkonak!-feleltem ismét meglehetősen ridegen és közömbösen.
-Jó!-húzta el a száját és bólintott.-Akkor megyek! Szia!-köszönt el, és már indult is az ajtó felé.
-Szia!-szóltam utána halkan, majd megvártam, hogy kiérjen a szobából, aztán pedig magamra húztam a takarómat, és hamarosan már aludtam is, ugyanis a belém nyomott fájdalomcsillapítók teljesen elbódítottak, és képtelen voltam már nyitva tartani a szemeimet, még ha ezer és ezer dolgom lett volna is.
2011. július 10., vasárnap
15. rész
A Jenninél töltött napok szinte elsuhantak mellettem, és mire rájöttem, hogy ez a gondtalan élet nem tart sajnos örökké, már egy hét is eltelt. Tudtam, hogy azon fáradozik, hogy felvidítson, hogy újra feltöltsön energiával, és azt hiszem, sikerrel zárult ez a terve, hiszen a vele eltöltött napok után úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna. A hét nap alatt, amíg Jennél voltam, Mikko egyszer hívott fel, de miután tudtára adtam, hogy jó helyen vagyok, és valamikor majd hazamegyek, nem keresett többször. Tudta, hogy nyugalomra van szükségem, és arra, hogy alaposan átgondolhassam a kapcsolatunk alakulását. Mindent töviről-hegyire, türelmesen végiggondoltam, és arra az elhatározásra jutottam, hogy hazamegyek és csendesen, szóváltás nélkül megbeszélem a párommal a dolgokat. Rájöttem, hogy talán túlreagáltam Mikko viselkedését, hiszen ő is ember, neki is jár néha, hogy kikapcsolódjon, és azért sem vethetek a szemére semmit, hogy egyszer-egyszer kicsit többet iszik a kelleténél.
A kibékülési szándék által vezérelve indultam el haza, miután megköszöntem Jenninek ezt a felejthetetlen hetet, és ígéretet tettem neki, hogy nem tűnök el nagyon, és hallatok majd magamról hamarosan Több mint hét órás, fárasztó autóút után kimerülten szálltam ki az autóból, miután leparkoltam a házunk előtti járda mellé. Az előtérbe lépve, a bőröndöt a falhoz támasztottam, levetkőztem, majd elindultam hogy felderítsem Mikko hollétét. Sokat nem kellett keresgélnem, hiszen néhány lépés megtétele után, szembe találtam magam a párommal.
-An, kicsim!-ölelt magához hirtelen.-Annyira hiányoztál Drágám!-suttogta a fülembe gyengéden.-Úgy sajnálom hogy ennyire minősíthetetlenül viselkedtem, és hogy úgy beszéltem veled, mintha nem is a barátnőm lennél, hanem…..
-A kutyád?-vontam fel a szemöldököm.
-Igen!-motyogta szégyenlősen.-Ne haragudj rám!-kért engem csendesen.
-Én is bocsánatkéréssel tartozom!-szólaltam meg halkan.-Azt hiszem, kicsit túlreagáltam a dolgokat, és még arra sem adtam időt, hogy megbeszéljük a történteket, egyszerűen csak besértődtem és elmentem itthonról! Sajnálom Mikko!-pillantottam rá bűnbánó szemekkel.
-Szeretlek An!-cirógatta meg az arcomat.
-Én is téged Drágám, én is téged!-suttogtam az ajkai közé, és megcsókoltam őt. Terveim között szerepelt, hogy őszintén bevallom neki, hogy mi történt köztünk Kimivel akkor éjjel, de miután láttam a szerelmet a pillantásában, ezt nem volt erőm megtenni. Úgy éreztem, hogy nem okozhatok ezzel csalódást a páromnak, így aztán a beszéd helyett, hagytam, hogy az érzéseim vegyék át a főszerepet ezen a délutánon, és miközben csókolóztunk, az egyik kezemet a nyaka köré fontam, a másikat pedig a pólója alá csúsztattam, és gyengéden simogatni kezdtem a gerincvonalát. Belenyögött a csókunkba, aztán további célzásra már nem várva, az ölébe kapott, és a hálónk felé indult velem, hogy eltöltsünk egy csodálatos délutánt, és talán éjszakát is…….
A mexikói és jordán rally-t otthonról, a tévé képernyője előtt ülve néztem végig, ugyanis a versenyhelyszínre sem kellett elutaznom, mivel az új kolléganőm csinálta az összes szervezési feladatot. Igazság szerint, elég rosszul esett az, hogy úgy gondolták, ennyi ideig nélkülözik a munkámat, és mondhatni a sértődöttség beszélt belőlem, amikor úgy döntöttem, hogy inkább egyik helyre sem utazom el, gondoltam, majd megoldják maguk amit kifőztek. A Jordán Rally-t követően azonban sorra kaptam a hívásokat tőlük, és arra kértek, térjek vissza, és szedjem ráncba a csipet-csapatot, mert az utóbbi két rallyn minden teljesen szét volt csúszva. Még mindig haragudtam rájuk, ennek ellenére örömmel vetettem bele magam újra a munkába és rögtön elkezdtem kutakodni, szervezkedni, hogy a következő rallyn minden újra flottul menjen.
A versenyhétvégét megelőző szerdán már Törökországban voltam, és miután lepakoltam a szobámban, a kezemben vaskos mappákat tartva, a központba indultam, hogy a kollégáimmal megbeszélhessük a versenyhétvége menetét. Hatalmas mosolyra húzódott a szám, amikor megláttam az udvaron serénykedő srácokat, és vidáman indultam hozzájuk.
-Hello mindenki, na mi újság? Hiányoztam nektek?-köszöntem hangosan, hogy mindenki észrevegyen.
-An!-kiáltották meglepetten a nevem. Ekkor jöttem rá, hogy ők nem tudták, hogy visszajövök.-Te vagy a megmentőnk! Isten hozott újra köztünk!-ölelt magához David, az én egyetlen és legkedvesebb műsorvezetőm.
-Hát örültök nekem?-játszottam a meglepődöttet.-Pedig azt hittem, hogy megtaláltátok a közös hangot Ella kisasszonnyal!-sóhajtottam fel színpadiasan.
-Te teljesen megkattantál ettől a több hetes kényszerpihenőtől!-rázta a fejét rosszallóan Peter, a hangmérnökök gyöngye.
-Na, kössz szépen! Hát ezért jöttem vissza hozzátok?-vágtam csípőre a kezem.
-Jajjj Kislány, tudod hogy csak vicceltem!-nevetett, aztán ő is megölelt engem.-Mindannyiunknak nagyon hiányoztál!-mosolygott rám.
-Na jól van srácok, elég az érzelgős dumából! Munkára!-adtam ki az utasítást, a fiúk pedig máris indultak, hogy végezzék a saját dolgukat. Boldog voltam, hogy ilyen fantasztikus csapattal dolgozhattam, és ekkor jöttem rá igazán, hogy mennyire hiányoztak nekem.
A kibékülési szándék által vezérelve indultam el haza, miután megköszöntem Jenninek ezt a felejthetetlen hetet, és ígéretet tettem neki, hogy nem tűnök el nagyon, és hallatok majd magamról hamarosan Több mint hét órás, fárasztó autóút után kimerülten szálltam ki az autóból, miután leparkoltam a házunk előtti járda mellé. Az előtérbe lépve, a bőröndöt a falhoz támasztottam, levetkőztem, majd elindultam hogy felderítsem Mikko hollétét. Sokat nem kellett keresgélnem, hiszen néhány lépés megtétele után, szembe találtam magam a párommal.
-An, kicsim!-ölelt magához hirtelen.-Annyira hiányoztál Drágám!-suttogta a fülembe gyengéden.-Úgy sajnálom hogy ennyire minősíthetetlenül viselkedtem, és hogy úgy beszéltem veled, mintha nem is a barátnőm lennél, hanem…..
-A kutyád?-vontam fel a szemöldököm.
-Igen!-motyogta szégyenlősen.-Ne haragudj rám!-kért engem csendesen.
-Én is bocsánatkéréssel tartozom!-szólaltam meg halkan.-Azt hiszem, kicsit túlreagáltam a dolgokat, és még arra sem adtam időt, hogy megbeszéljük a történteket, egyszerűen csak besértődtem és elmentem itthonról! Sajnálom Mikko!-pillantottam rá bűnbánó szemekkel.
-Szeretlek An!-cirógatta meg az arcomat.
-Én is téged Drágám, én is téged!-suttogtam az ajkai közé, és megcsókoltam őt. Terveim között szerepelt, hogy őszintén bevallom neki, hogy mi történt köztünk Kimivel akkor éjjel, de miután láttam a szerelmet a pillantásában, ezt nem volt erőm megtenni. Úgy éreztem, hogy nem okozhatok ezzel csalódást a páromnak, így aztán a beszéd helyett, hagytam, hogy az érzéseim vegyék át a főszerepet ezen a délutánon, és miközben csókolóztunk, az egyik kezemet a nyaka köré fontam, a másikat pedig a pólója alá csúsztattam, és gyengéden simogatni kezdtem a gerincvonalát. Belenyögött a csókunkba, aztán további célzásra már nem várva, az ölébe kapott, és a hálónk felé indult velem, hogy eltöltsünk egy csodálatos délutánt, és talán éjszakát is…….
A mexikói és jordán rally-t otthonról, a tévé képernyője előtt ülve néztem végig, ugyanis a versenyhelyszínre sem kellett elutaznom, mivel az új kolléganőm csinálta az összes szervezési feladatot. Igazság szerint, elég rosszul esett az, hogy úgy gondolták, ennyi ideig nélkülözik a munkámat, és mondhatni a sértődöttség beszélt belőlem, amikor úgy döntöttem, hogy inkább egyik helyre sem utazom el, gondoltam, majd megoldják maguk amit kifőztek. A Jordán Rally-t követően azonban sorra kaptam a hívásokat tőlük, és arra kértek, térjek vissza, és szedjem ráncba a csipet-csapatot, mert az utóbbi két rallyn minden teljesen szét volt csúszva. Még mindig haragudtam rájuk, ennek ellenére örömmel vetettem bele magam újra a munkába és rögtön elkezdtem kutakodni, szervezkedni, hogy a következő rallyn minden újra flottul menjen.
A versenyhétvégét megelőző szerdán már Törökországban voltam, és miután lepakoltam a szobámban, a kezemben vaskos mappákat tartva, a központba indultam, hogy a kollégáimmal megbeszélhessük a versenyhétvége menetét. Hatalmas mosolyra húzódott a szám, amikor megláttam az udvaron serénykedő srácokat, és vidáman indultam hozzájuk.
-Hello mindenki, na mi újság? Hiányoztam nektek?-köszöntem hangosan, hogy mindenki észrevegyen.
-An!-kiáltották meglepetten a nevem. Ekkor jöttem rá, hogy ők nem tudták, hogy visszajövök.-Te vagy a megmentőnk! Isten hozott újra köztünk!-ölelt magához David, az én egyetlen és legkedvesebb műsorvezetőm.
-Hát örültök nekem?-játszottam a meglepődöttet.-Pedig azt hittem, hogy megtaláltátok a közös hangot Ella kisasszonnyal!-sóhajtottam fel színpadiasan.
-Te teljesen megkattantál ettől a több hetes kényszerpihenőtől!-rázta a fejét rosszallóan Peter, a hangmérnökök gyöngye.
-Na, kössz szépen! Hát ezért jöttem vissza hozzátok?-vágtam csípőre a kezem.
-Jajjj Kislány, tudod hogy csak vicceltem!-nevetett, aztán ő is megölelt engem.-Mindannyiunknak nagyon hiányoztál!-mosolygott rám.
-Na jól van srácok, elég az érzelgős dumából! Munkára!-adtam ki az utasítást, a fiúk pedig máris indultak, hogy végezzék a saját dolgukat. Boldog voltam, hogy ilyen fantasztikus csapattal dolgozhattam, és ekkor jöttem rá igazán, hogy mennyire hiányoztak nekem.
2011. július 4., hétfő
14. rész
-An, jól vagy?-hallottam meg Jenni halk kérdését, mire azonnal felpattant a szemhéjam, és kissé dühösen kezdtem el fürkészni a barátnőm arcát.
-Nem Jenni, nem vagyok jól!-válaszoltam kimérten, még mindig az ajtónak dőlve.-Mit keres itt Kimi?-kérdeztem számonkérően, de cseppet sem határozottan, hiszen úgy remegett a hangom, hogy attól féltem, bármelyik pillanatban elcsuklik.
-Alá kellett írnia egy papírt, és…….és ma itt járt Helsinkiben, így beugrott hozzám!-válaszolta, láthatóan idegesen, és zavarban. Nagyon jól tudtam, hogy nem mond igazat, és mindezt csak azért találta ki, hogy nekem ne kelljen elmondania mi a valóság, de én már átláttam rajta.
-Ne hazudj a szemembe Jenni!-lépkedtem lassan közelebb hozzá.-Miért hívtad ide Kimit?-tettem fel a kérdést, minden szót alaposan kihangsúlyozva.
-Én mondtam már, hogy a papír miatt jött ide, és nem én……
-Jenni!-kiáltottam rá, elveszítve az összes megmaradt türelmemet is.-Ne hazudj már a szemembe! Mondd el az igazat, most rögtön!-parancsoltam rá mérgesen.
-Én csak azért……csak azért hívtam ide őt, mert reméltem, hogy megtudjátok beszélni a dolgokat, és végre te is le tudod tisztázni magadban ezt az egész ügyet!-vallotta be őszintén, és lehajtotta a fejét.
-Óh de jó nekem!-kiabáltam gúnyosan.-A rohadt életbe is! Miért az én lelki világommal foglalkozik újabban mindenki?-tettem fel a költői kérdést, közben erőteljesen hadonászva.
-Látom, hogy mennyire ki vagy borulva mióta Kimi a WRC-ben versenyez és csak segíteni akartam, hogy Neked jobb legyen!-szipogta lehajtott fejjel.
-És annak, hogy helyrehozd az életem, az a módja, hogy a hátam mögött szervezkedsz és idehívod a volt férjedet, akinek úgy nem mellékesen főszerepe volt az életem tönkretételében? Hát köszönöm szépen, ez aztán príma segítség volt!-ordítottam teljesen kikelve magamból. Biztos, hogy ha kívülről látta volna, amit akkor műveltem, megijedtem volna magamtól. Ez a viselkedés soha nem volt rám jellemző, ám ennyi idegeskedés, és nem várt esemény után már tényleg képtelen voltam kontrollálni az érzéseimet és az indulataimat.
-An, kérlek, nem akartam Neked fájdalmat okozni. Bocsáss meg, tényleg csak érted tettem!-próbált meggyőzni a maga igazáról, de láttam rajta, hogy sajnálja, hogy odahívta Kimit, ám most nem éreztem azt, hogy meg tudnék bocsátani neki.
-Azt hittem a barátnőm vagy, hogy megbízhatok benned, és nem fogsz hátba támadni! De tévedtem!-kiabáltam még mindig dühösen.-Nem elég ő nekem? Nem elég, hogy feltűnt a színen és újra összezavarta az évek alatt szépen lassan letisztuló és megnyugvó állóvizet, most még Neked is csavarnod kellett egyet a dolgokon?-kérdeztem már csendesebben és eddig észre sem vettem, de ismét eleredtek a könnyeim is és patakokban folytak le az arcomon. Ekkor nyílott az erkélyajtó és Kimi lépett be a nappaliba. A tekintetünk hirtelen összekapcsolódott, ám én gyorsan elkaptam onnan a pillantásom, és a tenyeremet a homlokomra szorítva, sétálgatni kezdtem föl-alá a helyiségben, és bíztam abban, hogy a „vendégünk” most már elhagyja a házat, mert még a puszta látványától is felkavarodott a gyomrom.
-Nagyon rossz ötlet volt idehívnom téged!-hallottam meg Jenni hangját, amint Kimihez kezdett beszélni. Őszintén szólva, kíváncsi voltam arra, hogy mit reagál a Jégember, ezért erősen fülelni kezdtem.
-Talán igen, de egyszer úgyis tisztáznom kell vele a helyzetet!-adott Kimi, számomra elég meglepő választ.
-Ez igaz, de talán nem itt és nem most!-felelt Jenni mondhatni egészen bölcsen.-Kérlek, most menj el. Nem szeretném, ha még jobban belegázolnánk An lelkébe!-szólította fel a volt férjét a távozásra.
-Ahogy szeretnétek!-reagált Kimi hűvösen.-Sziasztok!-köszönt el. Persze én válaszra sem méltattam őt, és Jennitől is csak egy halk „sziára” futotta. Hallottam, hogy a barátnőm lassan közelebb jön hozzám, és egy pillanatra összerezzentem, amikor a kezét a vállamra tette.
-Sajnálom!-suttogta egészen gyenge hangon.
-Köszönöm!-fordultam meg hirtelen és mélyen a szemébe néztem.
-Mit?-ingatta a fejét meglepetten.
-Hogy kiálltál értem!-válaszoltam komolyan, de a mondat végére érve, megjelent egy nagyon apró, halovány mosoly az arcomon.
-Óhh An!-ölelt magához hirtelen.-Annyira sajnálom, hogy a tudtodon kívül kevertem a dolgokat!-suttogta a fülembe bűnbánóan.
-Semmi baj Jen, semmi baj!-sóhajtottam.-Tudom hogy csak jót akartál, de kérlek többet ne csinálj ilyet!-mosolyogtam rá, miután kibontakoztam az öleléséből.
-Rendben, megígérem, hogy ilyen többet nem fordul elő!-bólintott komolyan.-De most menj, és készülődj össze. Kárpótlásként elviszlek vacsizni az egyik kedvenc helyemre!-kacsintott rám.
-Hmm, mi lenne, ha inkább itthon készítenénk valamit, közösen?-vetettem fel az ötletet.
-Oké!-tette fel megadóan a kezeit.-Ha így szeretnéd, így lesz!-ölelt meg ismét, aztán belém karolt, és elindultunk a konyhába, hogy készítsünk valami vacsorát magunknak Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy inkább lesz beszélgetés, mint főzés, de azért próbálkozni még lehet…
-Nem Jenni, nem vagyok jól!-válaszoltam kimérten, még mindig az ajtónak dőlve.-Mit keres itt Kimi?-kérdeztem számonkérően, de cseppet sem határozottan, hiszen úgy remegett a hangom, hogy attól féltem, bármelyik pillanatban elcsuklik.
-Alá kellett írnia egy papírt, és…….és ma itt járt Helsinkiben, így beugrott hozzám!-válaszolta, láthatóan idegesen, és zavarban. Nagyon jól tudtam, hogy nem mond igazat, és mindezt csak azért találta ki, hogy nekem ne kelljen elmondania mi a valóság, de én már átláttam rajta.
-Ne hazudj a szemembe Jenni!-lépkedtem lassan közelebb hozzá.-Miért hívtad ide Kimit?-tettem fel a kérdést, minden szót alaposan kihangsúlyozva.
-Én mondtam már, hogy a papír miatt jött ide, és nem én……
-Jenni!-kiáltottam rá, elveszítve az összes megmaradt türelmemet is.-Ne hazudj már a szemembe! Mondd el az igazat, most rögtön!-parancsoltam rá mérgesen.
-Én csak azért……csak azért hívtam ide őt, mert reméltem, hogy megtudjátok beszélni a dolgokat, és végre te is le tudod tisztázni magadban ezt az egész ügyet!-vallotta be őszintén, és lehajtotta a fejét.
-Óh de jó nekem!-kiabáltam gúnyosan.-A rohadt életbe is! Miért az én lelki világommal foglalkozik újabban mindenki?-tettem fel a költői kérdést, közben erőteljesen hadonászva.
-Látom, hogy mennyire ki vagy borulva mióta Kimi a WRC-ben versenyez és csak segíteni akartam, hogy Neked jobb legyen!-szipogta lehajtott fejjel.
-És annak, hogy helyrehozd az életem, az a módja, hogy a hátam mögött szervezkedsz és idehívod a volt férjedet, akinek úgy nem mellékesen főszerepe volt az életem tönkretételében? Hát köszönöm szépen, ez aztán príma segítség volt!-ordítottam teljesen kikelve magamból. Biztos, hogy ha kívülről látta volna, amit akkor műveltem, megijedtem volna magamtól. Ez a viselkedés soha nem volt rám jellemző, ám ennyi idegeskedés, és nem várt esemény után már tényleg képtelen voltam kontrollálni az érzéseimet és az indulataimat.
-An, kérlek, nem akartam Neked fájdalmat okozni. Bocsáss meg, tényleg csak érted tettem!-próbált meggyőzni a maga igazáról, de láttam rajta, hogy sajnálja, hogy odahívta Kimit, ám most nem éreztem azt, hogy meg tudnék bocsátani neki.
-Azt hittem a barátnőm vagy, hogy megbízhatok benned, és nem fogsz hátba támadni! De tévedtem!-kiabáltam még mindig dühösen.-Nem elég ő nekem? Nem elég, hogy feltűnt a színen és újra összezavarta az évek alatt szépen lassan letisztuló és megnyugvó állóvizet, most még Neked is csavarnod kellett egyet a dolgokon?-kérdeztem már csendesebben és eddig észre sem vettem, de ismét eleredtek a könnyeim is és patakokban folytak le az arcomon. Ekkor nyílott az erkélyajtó és Kimi lépett be a nappaliba. A tekintetünk hirtelen összekapcsolódott, ám én gyorsan elkaptam onnan a pillantásom, és a tenyeremet a homlokomra szorítva, sétálgatni kezdtem föl-alá a helyiségben, és bíztam abban, hogy a „vendégünk” most már elhagyja a házat, mert még a puszta látványától is felkavarodott a gyomrom.
-Nagyon rossz ötlet volt idehívnom téged!-hallottam meg Jenni hangját, amint Kimihez kezdett beszélni. Őszintén szólva, kíváncsi voltam arra, hogy mit reagál a Jégember, ezért erősen fülelni kezdtem.
-Talán igen, de egyszer úgyis tisztáznom kell vele a helyzetet!-adott Kimi, számomra elég meglepő választ.
-Ez igaz, de talán nem itt és nem most!-felelt Jenni mondhatni egészen bölcsen.-Kérlek, most menj el. Nem szeretném, ha még jobban belegázolnánk An lelkébe!-szólította fel a volt férjét a távozásra.
-Ahogy szeretnétek!-reagált Kimi hűvösen.-Sziasztok!-köszönt el. Persze én válaszra sem méltattam őt, és Jennitől is csak egy halk „sziára” futotta. Hallottam, hogy a barátnőm lassan közelebb jön hozzám, és egy pillanatra összerezzentem, amikor a kezét a vállamra tette.
-Sajnálom!-suttogta egészen gyenge hangon.
-Köszönöm!-fordultam meg hirtelen és mélyen a szemébe néztem.
-Mit?-ingatta a fejét meglepetten.
-Hogy kiálltál értem!-válaszoltam komolyan, de a mondat végére érve, megjelent egy nagyon apró, halovány mosoly az arcomon.
-Óhh An!-ölelt magához hirtelen.-Annyira sajnálom, hogy a tudtodon kívül kevertem a dolgokat!-suttogta a fülembe bűnbánóan.
-Semmi baj Jen, semmi baj!-sóhajtottam.-Tudom hogy csak jót akartál, de kérlek többet ne csinálj ilyet!-mosolyogtam rá, miután kibontakoztam az öleléséből.
-Rendben, megígérem, hogy ilyen többet nem fordul elő!-bólintott komolyan.-De most menj, és készülődj össze. Kárpótlásként elviszlek vacsizni az egyik kedvenc helyemre!-kacsintott rám.
-Hmm, mi lenne, ha inkább itthon készítenénk valamit, közösen?-vetettem fel az ötletet.
-Oké!-tette fel megadóan a kezeit.-Ha így szeretnéd, így lesz!-ölelt meg ismét, aztán belém karolt, és elindultunk a konyhába, hogy készítsünk valami vacsorát magunknak Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy inkább lesz beszélgetés, mint főzés, de azért próbálkozni még lehet…
2011. július 2., szombat
13. rész
Sziasztok! :) Ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig nem hoztam folytit, de másfél hétig szinte semmi időm nem volt, utána pedig valahogy mindig elmaradt a rész kirakása. Remélem, hogy tetszeni fog, és a komihatár még mindig érvényben van! :) Jó olvasást! Puszi:Dahlia
Lassan felé fordítottam a fejem, ám ekkor olyan nem várt meglepetés fogadott, amelyre még álmaimban sem mertem gondolni. Nem Jenni ült ugyanis mellettem, hanem életem legnagyobb bizonytalanságának okozója. Vagy talán ő maga az a bizonytalanság? Hmmm…..erre még nem sikerült rájönnöm az elmúlt nyolc hosszú év alatt sem.
-Mondd Kimi, hogy lehet az, hogy te mindenhol ott vagy, ahol én is ott vagyok?-kérdeztem csendesen, távolba révedő tekintettel.
-Hmm nem is tudom. Talán a Sors akarja így!-válaszolt egy vállrándítás kíséretében.
-Vagy inkább te, nem?-vontam fel a szemöldököm.
-Kinéznéd belőlem, hogy követlek téged?-játszotta a meglepődött férfi szerepét.
-Én már nem tudom, hogy mit nézzek ki belőled és mit ne!-sóhajtottam fel hangosan.-Egyedül csak abban vagyok biztos, hogy teljesen szétzilálod az életem a fel-felbukkanásaiddal!-vallottam be neki teljesen őszintén, ő pedig meglepetten nézett rám.
-Ezek szerint még mindig érzel irántam valamit?-mosolyodott el kicsit kajánul.
-Ki mondta, hogy bármikor is gyengéd érzelmeket tápláltam irántad?!-kaptam fel azonnal a vizet, és szúrós szemekkel fürkésztem az arcát.
-Csiripelték a madarak!-vigyorgott.
-Akkor elég süket és hülye madarakkal találkoztál!-feleltem vissza mérgesen.-Azt pedig melegen ajánlom, hogy fogd be a szádat és tegyél rá egy nagy lakatot is, nehogy véletlenül eljárjon.
-Te most fenyegetsz engem Kiira?-fogta meg hirtelen az állam és maga felé fordította a fejem.
-Eressz!-sziszegtem dühösen, és a karját ellökve, felpattantam a lépcsőről.-Egyébként meg vedd aminek akarod, én csak közöltem a helyzetet Räikkönen! Ha véletlenül csicseregsz Mikkonak a múltról, vagy a tegnap éjszakai csókunkról, esküszöm, hogy kitekerem a nyakad!-mondtam neki szemrebbenés nélkül, és karba vágtam a kezeimet. Felsőbbségesen néztem le rá, de arra nem számítottam, hogy ő is feláll a lépcsőről, és a derekamnál fogva magához ránt.
-Azt csinálok, amit akarok, érted Kislány? Te nekem nem mondod meg, hogy mit tegyek és mit ne!-nézett rám szikrákat lövellő szemekkel.-Ha el akarom mondani a pasidnak, hogy mi történt köztünk, akkor elmondom. És miért ne tenném azt?-vigyorodott el.-Akkor legalább kidobna téged, és máris a karjaimban landolnál!-mosolygott számítóan, majd az ajkait végighúzta a nyakamon, amitől az egész testem megremegett.
-Utállak!-sziszegtem dühösen, és megpróbáltam őt ellökni magamtól, de túl erősen tartott.
-Csak nyugodtan!-nevetett fel kicsit gúnyosan.-Tojok rá az ilyen apró részletekre, nekem csak az a lényeg, hogy az enyém legyél!-jelentette ki ismét, kendőzetlenül, és szemernyi bűntudat nélkül, amiatt, hogy más nőjét akarja megdöngetni.
-Hihetetlen, hogy semmit sem változtál nyolc év alatt. Még mindig olyan önző, és érzéketlen vagy, mint akkor voltál, ráadásul most már az összes szégyenérzet is kiveszett belőled.-szinte köptem a szavakat, de mindvégig a szemébe néztem, hogy tudja, ez nem csak mellébeszélés.
-Te meg még mindig azt hiszed, hogy csodavilágban élsz, és hogy majd megment a Szőke herceg!-fintorgott.-De fel kell világosítsalak, ez a való világ, Édes! Itt nincsen herceg fehér lovon, itt csak olyan pasik vannak, akiknek rettentően fáj rád a foguk, és hidd el, nem kell sok idő, hogy megszerezzenek Téged!-mosolyodott el gúnyosan.-És szépen lassan úgyis az én ágyamban fogsz kikötni, mert rájössz, hogy velem jobb, mint a te drága, Mimóza-lelkű Mikkoddal. Nem tudom, hogy miért próbálsz úgy tenni, mintha haragudnál rám, és gyűlölnél engem, de hogy őszinte legyen nem is izgat, főleg, hogy tudom ez nem így van.-tette hozzá flegmán, és úgy mintha magától értetődő lenne amit összehordott.
-Nyolc éve átkozom a napot, amikor először találkoztam Veled!-reagáltam az iménti megjegyzésére mérgesen.-Lehet, hogy volt melletted néhány szép hetem, de ezek mind csak eltörpülnek amiatt, hogy egy bunkó, egoista barom vagy, aki már akkor, most meg pláne nem tiszteli más érzéseit, és ott gázol át az embereken, ahol csak tud.-folytattam teljesen felidegesítve magam.
-Cccc, de nagy szád lett hirtelen!-jelent meg az arcán egy kaján vigyor.
-Díjaznám, ha kilépnél az életünkből, ha nem követnél engem, és hagynád végre, hogy békében éljek azzal a férfival akit szeretek, és aki érzékeny, romantikus, és mindig biztonságban érezhetem magam a karjai között.-nem volt szép, hogy a párommal pedáloztam, de már nem tudtam hogyan vághatnék vissza Kiminek.
-Hát csak tessék! Itt a lehetőség! Bár szerintem te sem bánnád, ha néha lenne egy mozgalmas és vad éjszakád valaki mással!-cirógatta meg az arcom.
-Szemét!-vágtam a képébe idegesen. Kimi egyszerűen csak felnevetett, és ahogy éreztem, hogy lazul a szorítás a derekam körül, reménykedtem abban, hogy elenged végre, de nem így lett. Odarántott magához, és az ajkait az enyéimre tapasztotta, most azonban észnél voltam, és nem hagytam, hogy elgyengítsen. Ellöktem őt magamtól, és azzal a lendülettel egy csattanós pofont is lekevertem neki, majd se szó, se beszéd, visszarohantam a házba, és az üvegajtó visszahúzva magam után, teljesen feldúlt lelki állapotban dőltem neki annak……
Lassan felé fordítottam a fejem, ám ekkor olyan nem várt meglepetés fogadott, amelyre még álmaimban sem mertem gondolni. Nem Jenni ült ugyanis mellettem, hanem életem legnagyobb bizonytalanságának okozója. Vagy talán ő maga az a bizonytalanság? Hmmm…..erre még nem sikerült rájönnöm az elmúlt nyolc hosszú év alatt sem.
-Mondd Kimi, hogy lehet az, hogy te mindenhol ott vagy, ahol én is ott vagyok?-kérdeztem csendesen, távolba révedő tekintettel.
-Hmm nem is tudom. Talán a Sors akarja így!-válaszolt egy vállrándítás kíséretében.
-Vagy inkább te, nem?-vontam fel a szemöldököm.
-Kinéznéd belőlem, hogy követlek téged?-játszotta a meglepődött férfi szerepét.
-Én már nem tudom, hogy mit nézzek ki belőled és mit ne!-sóhajtottam fel hangosan.-Egyedül csak abban vagyok biztos, hogy teljesen szétzilálod az életem a fel-felbukkanásaiddal!-vallottam be neki teljesen őszintén, ő pedig meglepetten nézett rám.
-Ezek szerint még mindig érzel irántam valamit?-mosolyodott el kicsit kajánul.
-Ki mondta, hogy bármikor is gyengéd érzelmeket tápláltam irántad?!-kaptam fel azonnal a vizet, és szúrós szemekkel fürkésztem az arcát.
-Csiripelték a madarak!-vigyorgott.
-Akkor elég süket és hülye madarakkal találkoztál!-feleltem vissza mérgesen.-Azt pedig melegen ajánlom, hogy fogd be a szádat és tegyél rá egy nagy lakatot is, nehogy véletlenül eljárjon.
-Te most fenyegetsz engem Kiira?-fogta meg hirtelen az állam és maga felé fordította a fejem.
-Eressz!-sziszegtem dühösen, és a karját ellökve, felpattantam a lépcsőről.-Egyébként meg vedd aminek akarod, én csak közöltem a helyzetet Räikkönen! Ha véletlenül csicseregsz Mikkonak a múltról, vagy a tegnap éjszakai csókunkról, esküszöm, hogy kitekerem a nyakad!-mondtam neki szemrebbenés nélkül, és karba vágtam a kezeimet. Felsőbbségesen néztem le rá, de arra nem számítottam, hogy ő is feláll a lépcsőről, és a derekamnál fogva magához ránt.
-Azt csinálok, amit akarok, érted Kislány? Te nekem nem mondod meg, hogy mit tegyek és mit ne!-nézett rám szikrákat lövellő szemekkel.-Ha el akarom mondani a pasidnak, hogy mi történt köztünk, akkor elmondom. És miért ne tenném azt?-vigyorodott el.-Akkor legalább kidobna téged, és máris a karjaimban landolnál!-mosolygott számítóan, majd az ajkait végighúzta a nyakamon, amitől az egész testem megremegett.
-Utállak!-sziszegtem dühösen, és megpróbáltam őt ellökni magamtól, de túl erősen tartott.
-Csak nyugodtan!-nevetett fel kicsit gúnyosan.-Tojok rá az ilyen apró részletekre, nekem csak az a lényeg, hogy az enyém legyél!-jelentette ki ismét, kendőzetlenül, és szemernyi bűntudat nélkül, amiatt, hogy más nőjét akarja megdöngetni.
-Hihetetlen, hogy semmit sem változtál nyolc év alatt. Még mindig olyan önző, és érzéketlen vagy, mint akkor voltál, ráadásul most már az összes szégyenérzet is kiveszett belőled.-szinte köptem a szavakat, de mindvégig a szemébe néztem, hogy tudja, ez nem csak mellébeszélés.
-Te meg még mindig azt hiszed, hogy csodavilágban élsz, és hogy majd megment a Szőke herceg!-fintorgott.-De fel kell világosítsalak, ez a való világ, Édes! Itt nincsen herceg fehér lovon, itt csak olyan pasik vannak, akiknek rettentően fáj rád a foguk, és hidd el, nem kell sok idő, hogy megszerezzenek Téged!-mosolyodott el gúnyosan.-És szépen lassan úgyis az én ágyamban fogsz kikötni, mert rájössz, hogy velem jobb, mint a te drága, Mimóza-lelkű Mikkoddal. Nem tudom, hogy miért próbálsz úgy tenni, mintha haragudnál rám, és gyűlölnél engem, de hogy őszinte legyen nem is izgat, főleg, hogy tudom ez nem így van.-tette hozzá flegmán, és úgy mintha magától értetődő lenne amit összehordott.
-Nyolc éve átkozom a napot, amikor először találkoztam Veled!-reagáltam az iménti megjegyzésére mérgesen.-Lehet, hogy volt melletted néhány szép hetem, de ezek mind csak eltörpülnek amiatt, hogy egy bunkó, egoista barom vagy, aki már akkor, most meg pláne nem tiszteli más érzéseit, és ott gázol át az embereken, ahol csak tud.-folytattam teljesen felidegesítve magam.
-Cccc, de nagy szád lett hirtelen!-jelent meg az arcán egy kaján vigyor.
-Díjaznám, ha kilépnél az életünkből, ha nem követnél engem, és hagynád végre, hogy békében éljek azzal a férfival akit szeretek, és aki érzékeny, romantikus, és mindig biztonságban érezhetem magam a karjai között.-nem volt szép, hogy a párommal pedáloztam, de már nem tudtam hogyan vághatnék vissza Kiminek.
-Hát csak tessék! Itt a lehetőség! Bár szerintem te sem bánnád, ha néha lenne egy mozgalmas és vad éjszakád valaki mással!-cirógatta meg az arcom.
-Szemét!-vágtam a képébe idegesen. Kimi egyszerűen csak felnevetett, és ahogy éreztem, hogy lazul a szorítás a derekam körül, reménykedtem abban, hogy elenged végre, de nem így lett. Odarántott magához, és az ajkait az enyéimre tapasztotta, most azonban észnél voltam, és nem hagytam, hogy elgyengítsen. Ellöktem őt magamtól, és azzal a lendülettel egy csattanós pofont is lekevertem neki, majd se szó, se beszéd, visszarohantam a házba, és az üvegajtó visszahúzva magam után, teljesen feldúlt lelki állapotban dőltem neki annak……
2011. június 18., szombat
12. rész
Sziasztok! :)
Nagyon-nagyon szépen köszönöm mindenkinek a komit, őszintén mondom, meglepődtem, amikor ma felnéztem a blogra, és láttam, hogy 6 komit kaptam, de ez nagyon jól esett nekem! :) Ennek ellenére most még megtartom a komi határt, ezért remélem nem haragszotok nagyon! :) Köszönöm mégegyszer mindenkinek! Jó olvasást! Puszi:Dahlia
-Na szerinted mit fognak mondani?-suttogta a fülembe kérdést még mindig kicsit lihegve, az iménti produkciónk után.
-Mindjárt kiderül!-veregettem meg finoman a mellkasát, aztán a figyelmemet a két műsorvezető felé fordítottam, akik közben odajöttek hozzánk, és velük együtt megálltunk a zsűri asztala előtt.
-Nahát, nahát! Ki gondolta volna, hogy kis hazánk egyik legújabb tehetsége még táncolni is tud?-kezdett hozzá Marco szokásos műsorvezetői feladataihoz, na és ezzel persze a néha talán soknak tűnő hablatyoláshoz is.-Kimi halkan elnevette magát, közben pedig átkarolta a vállam, én pedig az ő derekát.
-Először még én sem!-válaszoltam meg a vidáman a költői kérdést, és sikerült ezzel egy nevetést kicsalnom a nézőktől, de még a zsűritől is.
-Nos, akkor kérdezzük meg a zsűrit, hogy ők mit gondolnak a produkciótokról!-ragadta magához a szót Ella, a másik műsorvezető.-Jukka?-fordult az általam is igen elismertnek tartott férfi felé, aki a feleségével csodás eredményeket tudott felmutatni a versenytáncban.
-Meg kell, hogy mondjam, nem számítottam arra, hogy már az első adásban ennyire kicsattanó formában lesztek, és eltáncotok nekünk egy ilyen vérpezsdítő szambát!-ahogy az első mondat elhagyta a száját, nekem hatalmas kő gördült le a szívemről, és boldogan nevetve bújtam hozzá Räkka mellkasához.-Anneli, mint mindig, most is professzionális munkát végeztél, és őszintén gratulálok ahhoz, hogy-remélem Kimi, nem haragszol meg a megszólításért-egy amatőrből is képes voltál már az első adásra remek táncost faragni.-bólintott elismerően, és azt hiszem, hogy láthatta a szemeimben megcsillanó könnyeket, így még egy kedves kis mosolyt is küldött felém.
-Köszönjük!-szólalt meg helyettem is Kimi, amiért hálásan mosolyogtam rá. Melegség töltötte el a szívem, hogy azt hallhattam, már tanárként is képes vagyok magas szintű munkát végezni. Persze ehhez egy tökéletes alanyra is szükségem volt, de ezt szerencsére megtaláltam Räkka személyében.
-Merja?-szólította meg ezúttal a zsűri elnökét Marco.
-Nos, először is, nagyon örülök An, hogy néhány hosszú hónap után végre megint kiszabadultál a próbateremből, és hagyod, hogy tovább gyönyörködjünk a táncodban, és nézhessük hogyan bontogatod a szárnyaidat!-mosolygott rám kedvesen a korábbi tánctanárom, aki mindig keményen dolgoztatott, de a vele töltött évek nagyon meg is látszottak a technikámon és az előadásmódomon.-meghatottan néztem rá, és a tenyeremet a mellkasomra téve lassan bólintottam, megköszönve neki az elismerő szavakat.-De! Még nem fejeztem be!-tette hozzá szigorúbban, hogy elnyomja a közönség hangos tapsát.-Egyet kell értenem Jukkával abban, hogy nagyon színes, friss és dinamikus produkciót láthattunk, de azért a lábmunkán, a tartáson, a kezek használatának techikáján még bőven van mit dolgoznotok!-mondta el a kritikáját is, mi pedig egyetértően bólogattuk, hiszen tudtam én is, és Kimi is, hogy ezek még igencsak gyenge pontok.-És Kimi, most ne úgy próbálj meg számolni, mint a boxutcában kerékcsere közben!-jegyezte még meg Merja kicsit viccesebbre véve a figurát, mire a partnerem elnevette magát, és még sokan mások is példát vettek róla.
-Ezt meg fogom jegyezni!-válaszolta, a zsűri elnöke pedig nevetve bólogatott.
-Csupa jó dolgot mondtak nektek, azt hiszem elégedettek lehettek!-fordult felénk Ella, míg a zsűri a pontózátáblácskáját hajtogatta.
-Én mindenképpen elégedett lehetek, hiszen három hete még úgy mentem be Anhoz, hogy mondtam nekem botlábaim vannak, és nem tudsz velem semmit kezdeni!-mesélte mosolyogva a korábban elhangozott mondatait.-De ez a lány csodát művelt, még most sem értem igazán hogyan, úgyhogy nagyon hálás lehetek neki, amiért kitartóan sulykolta a fejembe, és a lábamba is lépéseket, és segített átlendülni a kezdeti nehéz időszakon.-mosolygott rám hálásan és egy gyengéd puszit adott a homlokomra, mire én fülig pirultam.
-Kimi először nem igazán hitte el, hogy mehet ez neki, de csak egy kis lökés kellett és máris rájött, hogy igen!-tettem hozzá nevetve és rákacsintottam az említettre.
-Úgy tűnik, a zsűri is elégedett volt a táncotokkal, de lássuk mennyire mutatkozik ez meg a pontokban. Jukka?-amikor felmutatta a 9-est nekem ökölbe szorult a kezem, és azt hiszem a szám mozgásán látszódhatott, hogy azt mondom, ’igen”. Kimi megköszönte, én egy bólintással háláltam meg az igen kitűnő pontszámot.-Jorma?-fordult Marco a másik zsűritag felé. Ahogy felmutatta azt a 6-ost, kicsit szíven ütött, de rögtön tudtam, hogy ez nem fordulhat elő megint és még keményebben kell dolgoznunk.-Mikko?-szólította meg a harmadik zsűritagot is, aki rögtön felemelte a tábláját és azon egy 7-es díszelgett. Lassan bólintottam, de közben már azon járt az agyam, hogy a következő próbánk sokkal keményebb lesz és még színvonalasabb táncot hozunk a következő hétre. Ha továbbjutunk persze-És végül Merja?-fordult az egyetlen női zsűritag felé Marco. 8 pontot kaptunk tőle, aminek már sokkal, de sokkal jobban örültem.
-Köszönjük szépen!-mondtuk egyszerre Kimivel.
-Most pedig futás, pihenjetek, nemsokára szólítunk titeket az eredményhirdetésre!-mosolygott ránk Elle, mi pedig még integetettünk egyet a közönségnek, aztán kézenfogva hátra mentünk.
-Jajj olyan büszke vagyok rád!-ugrottam Kimi nyakába boldogan.
-Azért lehetett volna jobb is!-fintorgott elégedetlenül.
-Nagyon jó voltál, hidd el!-mosolyogtam rá kedvesen, és megpusziltam az arcát.
-Köszönöm!-cirógatta meg a pofim, mire én megint elpirultam.-Gyere üljünk le a többiekhez!-fogta meg a kezem és indult el a pihenő felé.
Már csak Leenáék és mi álltunk a reflektorfényben, amikor arra vártunk, hogy az idegtépő csend után végre kimondják annak a párnak a nevét, akik majd tovább jutnak a következő adásba. Az egész testem merő görcs és remegés volt, az egyik kezemmel a szőke politikusnő ujjait szorítottam, a másikkal pedig szegény Räkka derekát. Folyamatosan az zakatolt az agyamban, hogy még nem eshetünk ki, és csukott szemmel folyamatosan Kimi nevét ismételgettem magamban.
-És akik jövő héten is itt lesznek velünk, és bemutathatnak egy szenvedélyes tangót, nem mások mint……-itt már pattanásig feszültek az idegeim, és tudtam ha nem mondják ki a neveket, akkor biztosan megőrülök.
-Kimi Räikkönen és Anneli Sällinen!-ahogy meghallottam a neveinket, egy boldog és felszabadult sikítás hagyta el a torkom, és Räkka nyakába vetettem magam. Olyan boldog voltam, hogy hirtelen még a könnyeim is eleredtek.
-Nyugi! Továbbjutottunk!-suttogta a fülembe a partnerem és megsimogatta a hátam. Amint egy kicsit sikerült megnyugodnom, rögtön összeszedtem magam, és odamentünk Leenáékhoz, hogy elbúcsúzzunk tőlük. Nagyon sajnáltam őket, hiszen a párja remek táncos volt, ő pedig egy nagyon kedves nő, akivel a műsor előtti próbákon elég sokat beszélgettem, és nagyon megkedveltem őt. Gratulált , és megígérte, ő nekünk fog drukkolni a továbbiakban! Azt hiszem, erre szükségünk is volt, hiszen ekkor tudatosult bennem, hogy nagyon kemény és izzasztó napok állnak előttünk.
Nagyot sóhajtva hajtottam a fejemet a tenyereimbe, és megbabonázva néztem a hátsó teraszról elém táruló alkonyi táj varázslatos látványát. Ültem ott a lépcsőn, nem is törődve azzal, hogy körülöttem csak úgy repkednek a mínuszok, és annyi volt „csupán” a tervem, hogy végre letisztázom magamban ezt a Kimi ügyet, ám akármennyire is azt hittem, hogy kezdem őt elfelejteni, mindig bevillant valami emlékkép a múltból, ami rácáfolt erre. Felemeltem a fejemet, a kezeimet pedig előrenyújtottam, így csodáltam tovább a havas tájat, amely most a lemenő nap fényétől vöröses színben úszott. Egyszerűen mesés látvány volt, ám nem csodálhattam ezt sokáig, hiszen hamarosan könnyek szöktek a szemembe, amelyek elhomályosították a látásomat, aztán pedig végigcsordogáltak arcomon. Lassan felemeltem a kezeimet, hogy letöröljem őket, és ezzel egyidejűleg, éreztem, hogy Jenni a hátamra terített egy vastag, és meleg plédet, majd csendesen tett néhány lépést és leült mellém. Tudtam, hogy megint nehéz és fájdalmas beszélgetés lesz ami rám vár…….
Nagyon-nagyon szépen köszönöm mindenkinek a komit, őszintén mondom, meglepődtem, amikor ma felnéztem a blogra, és láttam, hogy 6 komit kaptam, de ez nagyon jól esett nekem! :) Ennek ellenére most még megtartom a komi határt, ezért remélem nem haragszotok nagyon! :) Köszönöm mégegyszer mindenkinek! Jó olvasást! Puszi:Dahlia
-Na szerinted mit fognak mondani?-suttogta a fülembe kérdést még mindig kicsit lihegve, az iménti produkciónk után.
-Mindjárt kiderül!-veregettem meg finoman a mellkasát, aztán a figyelmemet a két műsorvezető felé fordítottam, akik közben odajöttek hozzánk, és velük együtt megálltunk a zsűri asztala előtt.
-Nahát, nahát! Ki gondolta volna, hogy kis hazánk egyik legújabb tehetsége még táncolni is tud?-kezdett hozzá Marco szokásos műsorvezetői feladataihoz, na és ezzel persze a néha talán soknak tűnő hablatyoláshoz is.-Kimi halkan elnevette magát, közben pedig átkarolta a vállam, én pedig az ő derekát.
-Először még én sem!-válaszoltam meg a vidáman a költői kérdést, és sikerült ezzel egy nevetést kicsalnom a nézőktől, de még a zsűritől is.
-Nos, akkor kérdezzük meg a zsűrit, hogy ők mit gondolnak a produkciótokról!-ragadta magához a szót Ella, a másik műsorvezető.-Jukka?-fordult az általam is igen elismertnek tartott férfi felé, aki a feleségével csodás eredményeket tudott felmutatni a versenytáncban.
-Meg kell, hogy mondjam, nem számítottam arra, hogy már az első adásban ennyire kicsattanó formában lesztek, és eltáncotok nekünk egy ilyen vérpezsdítő szambát!-ahogy az első mondat elhagyta a száját, nekem hatalmas kő gördült le a szívemről, és boldogan nevetve bújtam hozzá Räkka mellkasához.-Anneli, mint mindig, most is professzionális munkát végeztél, és őszintén gratulálok ahhoz, hogy-remélem Kimi, nem haragszol meg a megszólításért-egy amatőrből is képes voltál már az első adásra remek táncost faragni.-bólintott elismerően, és azt hiszem, hogy láthatta a szemeimben megcsillanó könnyeket, így még egy kedves kis mosolyt is küldött felém.
-Köszönjük!-szólalt meg helyettem is Kimi, amiért hálásan mosolyogtam rá. Melegség töltötte el a szívem, hogy azt hallhattam, már tanárként is képes vagyok magas szintű munkát végezni. Persze ehhez egy tökéletes alanyra is szükségem volt, de ezt szerencsére megtaláltam Räkka személyében.
-Merja?-szólította meg ezúttal a zsűri elnökét Marco.
-Nos, először is, nagyon örülök An, hogy néhány hosszú hónap után végre megint kiszabadultál a próbateremből, és hagyod, hogy tovább gyönyörködjünk a táncodban, és nézhessük hogyan bontogatod a szárnyaidat!-mosolygott rám kedvesen a korábbi tánctanárom, aki mindig keményen dolgoztatott, de a vele töltött évek nagyon meg is látszottak a technikámon és az előadásmódomon.-meghatottan néztem rá, és a tenyeremet a mellkasomra téve lassan bólintottam, megköszönve neki az elismerő szavakat.-De! Még nem fejeztem be!-tette hozzá szigorúbban, hogy elnyomja a közönség hangos tapsát.-Egyet kell értenem Jukkával abban, hogy nagyon színes, friss és dinamikus produkciót láthattunk, de azért a lábmunkán, a tartáson, a kezek használatának techikáján még bőven van mit dolgoznotok!-mondta el a kritikáját is, mi pedig egyetértően bólogattuk, hiszen tudtam én is, és Kimi is, hogy ezek még igencsak gyenge pontok.-És Kimi, most ne úgy próbálj meg számolni, mint a boxutcában kerékcsere közben!-jegyezte még meg Merja kicsit viccesebbre véve a figurát, mire a partnerem elnevette magát, és még sokan mások is példát vettek róla.
-Ezt meg fogom jegyezni!-válaszolta, a zsűri elnöke pedig nevetve bólogatott.
-Csupa jó dolgot mondtak nektek, azt hiszem elégedettek lehettek!-fordult felénk Ella, míg a zsűri a pontózátáblácskáját hajtogatta.
-Én mindenképpen elégedett lehetek, hiszen három hete még úgy mentem be Anhoz, hogy mondtam nekem botlábaim vannak, és nem tudsz velem semmit kezdeni!-mesélte mosolyogva a korábban elhangozott mondatait.-De ez a lány csodát művelt, még most sem értem igazán hogyan, úgyhogy nagyon hálás lehetek neki, amiért kitartóan sulykolta a fejembe, és a lábamba is lépéseket, és segített átlendülni a kezdeti nehéz időszakon.-mosolygott rám hálásan és egy gyengéd puszit adott a homlokomra, mire én fülig pirultam.
-Kimi először nem igazán hitte el, hogy mehet ez neki, de csak egy kis lökés kellett és máris rájött, hogy igen!-tettem hozzá nevetve és rákacsintottam az említettre.
-Úgy tűnik, a zsűri is elégedett volt a táncotokkal, de lássuk mennyire mutatkozik ez meg a pontokban. Jukka?-amikor felmutatta a 9-est nekem ökölbe szorult a kezem, és azt hiszem a szám mozgásán látszódhatott, hogy azt mondom, ’igen”. Kimi megköszönte, én egy bólintással háláltam meg az igen kitűnő pontszámot.-Jorma?-fordult Marco a másik zsűritag felé. Ahogy felmutatta azt a 6-ost, kicsit szíven ütött, de rögtön tudtam, hogy ez nem fordulhat elő megint és még keményebben kell dolgoznunk.-Mikko?-szólította meg a harmadik zsűritagot is, aki rögtön felemelte a tábláját és azon egy 7-es díszelgett. Lassan bólintottam, de közben már azon járt az agyam, hogy a következő próbánk sokkal keményebb lesz és még színvonalasabb táncot hozunk a következő hétre. Ha továbbjutunk persze-És végül Merja?-fordult az egyetlen női zsűritag felé Marco. 8 pontot kaptunk tőle, aminek már sokkal, de sokkal jobban örültem.
-Köszönjük szépen!-mondtuk egyszerre Kimivel.
-Most pedig futás, pihenjetek, nemsokára szólítunk titeket az eredményhirdetésre!-mosolygott ránk Elle, mi pedig még integetettünk egyet a közönségnek, aztán kézenfogva hátra mentünk.
-Jajj olyan büszke vagyok rád!-ugrottam Kimi nyakába boldogan.
-Azért lehetett volna jobb is!-fintorgott elégedetlenül.
-Nagyon jó voltál, hidd el!-mosolyogtam rá kedvesen, és megpusziltam az arcát.
-Köszönöm!-cirógatta meg a pofim, mire én megint elpirultam.-Gyere üljünk le a többiekhez!-fogta meg a kezem és indult el a pihenő felé.
Már csak Leenáék és mi álltunk a reflektorfényben, amikor arra vártunk, hogy az idegtépő csend után végre kimondják annak a párnak a nevét, akik majd tovább jutnak a következő adásba. Az egész testem merő görcs és remegés volt, az egyik kezemmel a szőke politikusnő ujjait szorítottam, a másikkal pedig szegény Räkka derekát. Folyamatosan az zakatolt az agyamban, hogy még nem eshetünk ki, és csukott szemmel folyamatosan Kimi nevét ismételgettem magamban.
-És akik jövő héten is itt lesznek velünk, és bemutathatnak egy szenvedélyes tangót, nem mások mint……-itt már pattanásig feszültek az idegeim, és tudtam ha nem mondják ki a neveket, akkor biztosan megőrülök.
-Kimi Räikkönen és Anneli Sällinen!-ahogy meghallottam a neveinket, egy boldog és felszabadult sikítás hagyta el a torkom, és Räkka nyakába vetettem magam. Olyan boldog voltam, hogy hirtelen még a könnyeim is eleredtek.
-Nyugi! Továbbjutottunk!-suttogta a fülembe a partnerem és megsimogatta a hátam. Amint egy kicsit sikerült megnyugodnom, rögtön összeszedtem magam, és odamentünk Leenáékhoz, hogy elbúcsúzzunk tőlük. Nagyon sajnáltam őket, hiszen a párja remek táncos volt, ő pedig egy nagyon kedves nő, akivel a műsor előtti próbákon elég sokat beszélgettem, és nagyon megkedveltem őt. Gratulált , és megígérte, ő nekünk fog drukkolni a továbbiakban! Azt hiszem, erre szükségünk is volt, hiszen ekkor tudatosult bennem, hogy nagyon kemény és izzasztó napok állnak előttünk.
Nagyot sóhajtva hajtottam a fejemet a tenyereimbe, és megbabonázva néztem a hátsó teraszról elém táruló alkonyi táj varázslatos látványát. Ültem ott a lépcsőn, nem is törődve azzal, hogy körülöttem csak úgy repkednek a mínuszok, és annyi volt „csupán” a tervem, hogy végre letisztázom magamban ezt a Kimi ügyet, ám akármennyire is azt hittem, hogy kezdem őt elfelejteni, mindig bevillant valami emlékkép a múltból, ami rácáfolt erre. Felemeltem a fejemet, a kezeimet pedig előrenyújtottam, így csodáltam tovább a havas tájat, amely most a lemenő nap fényétől vöröses színben úszott. Egyszerűen mesés látvány volt, ám nem csodálhattam ezt sokáig, hiszen hamarosan könnyek szöktek a szemembe, amelyek elhomályosították a látásomat, aztán pedig végigcsordogáltak arcomon. Lassan felemeltem a kezeimet, hogy letöröljem őket, és ezzel egyidejűleg, éreztem, hogy Jenni a hátamra terített egy vastag, és meleg plédet, majd csendesen tett néhány lépést és leült mellém. Tudtam, hogy megint nehéz és fájdalmas beszélgetés lesz ami rám vár…….
2011. június 17., péntek
11. rész
Sziasztok! :)
Mivel látom, hogy sajnos nem sokan olvassátok a blogot, úgy döntöttem, hogy egyelőre nem teszek ki több részt, csak ha összegyűlik 4 komi. Ha lehetséges, és van időtök, kérlek benneteket, legalább egy-két mondatban írjátok le a véleményeteket. Legyen az jó vagy rossz. Nagyon sokat jelentene nekem! És ha esetleg úgy gondoljátok, hogy nem jó a sztori, nem jók a részek, vagy ahogy írok, azt is írjátok meg nekem, hiszen visszajelzés Tőletek! Köszönöm előre is! :) Jó olvasást! Puszi:Dahlia
-Nagyon megleptél most azzal, hogy idejöttél! Törtét valami? Vagy minek köszönhetem a hirtelen látogatásod?-érdeklődött kíváncsian.-Na ne értsd félre, nagyon örülök, hogy itt vagy!-mosolygott rám.
-Elmondok mindent Jenni, de hadd kérjek egy pohár vizet! Már teljesen kiszáradt a torkom!-mondtam egészen halkan.
-Gyere, főzök teát, az biztosan jól fog esni!-mosolygott ismét, majd a konyha felé indult, én pedig követtem őt.-Foglalj helyet nyugodtan, és ha gondolod, kezdj bele!-mutatott az étkezőasztal körül álló székekre, én pedig kihúztam az egyiket, és rároskadtam arra.
-Hmm, hol is kezdjem?-tettem fel kezdésnek egy költői kérdést, de mielőtt Jen válaszolhatott volna, sóhajtottam egy nagyot, és nekikezdtem.-Hát, azt hiszem, hogy ez az egész mizéria 8 éve kezdődött, és azóta is folytatódik,és állandóan vannak új részei, akár csak egy brazil szappanoperának!-nevettem fel kicsit gúnyosan.-Hol eltűnik az életemből, hol újra felbukkan, de valahogy sohasem tudom kitörölni őt az emlékeimből, főleg, ha mindig a nyomomban van.
-Kimi?-szólt közbe a barátnőm.
-Hát ki más lenne?!-vontam meg a vállam, miközben felálltam, majd a konyhapulthoz sétáltam, és nekitámaszkodtam annak.
-Óhh mit csinált megint az én drága exférjem?-vigyorodott el hirtelen Jenni.
-Ezt még te sem fogod elhinni!-legyintettem.-Szóval, tegnap délután Mikkot felhívták a haverjai, hogy menjen el velük este bulizni. Megbeszélte velem, én pedig mondtam neki, hogy menjen szórakozzon kicsit, csak arra nem számítottam, hogy hajnali fél 2-kor, hulla részegen állít haza, méghozzá Kimi kíséretében.-meséltem tovább az éjszaka történteket, és amikor az utolsó mondat elhagyta a számat, Jen meglepetten kapta fel a fejét és nagy szemekkel, láthatóan kíváncsian várta folytatást.-Mikkot betámogattuk az egyik szobába, aztán én elindultam a konyhába, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy majd Räikkönen is jön utánam.-a barátnőm erre a megszólításra is felkapta a fejét és elmosolyodott, közben pedig a kezembe adta a bögrét, amelyben ott gőzölgött a citromos-mézes teám.-Köszönöm!-mosolyogtam rá futólag.-Na, tehát utánam jött, én pedig kapva kaptam az alkalmon és nekiestem, rögtön lekaptam a tíz körméről, hogy mi a francot csináltak a párommal, erre ő ugyanolyan vehemenciával közölte velem, hogy ne pattogjak neki, inkább legyek hálás, amiért hazahozta a barátomat!-ismét az éjszakai veszekedésünk jutott az eszembe és persze rögtön felment bennem a pumpa.
-És aztán mi történt?-sürgetett tovább a barátnőm.
-Aztán?-mosolyodtam el kicsit gúnyosan.-Aztán közöltem vele, hogy tűnjön el a házunkból, de ő ezt nem tette meg. Sőőt, nekinyomott a konyhapultnak, és megkérdezte, hogy miért vagyok vele ilyen ellenséges. Erre rögtön azt válaszoltam neki, hogy még annyit sem érdemel, hogy köszönjek neki, a magyarázkodásra pedig várhat. Ám ez sem tántorította vissza, belenézett a szemembe, és azt mondta…-picit elcsuklott a hangom.-……azt mondta, hogy már 8 éve minden porcikája vágyik rám, és most nem fogja engedni, hogy kicsússzak a kezei közül, és aztán egyszerűen megcsókolt.
-Hogy mi?-hüledezett Jenni, és ahogy felemeltem a fejem, láttam a szemében az értetlenséget.-És te ezt hagytad?-ingatta a fejét.
-Hogy hagytam-e?-nevettem fel irónikusan, és ismételten könnyektől csillogtak már a szemeim.-Vissza is csókoltam Jen.-sóhajtottam.-De tudod, ami a legszörnyűbb az egészben, hogy még élveztem is. És hiába akarom elűzni ezt a gondolatot a fejemből, pedig tudom, hogy nem szabadott volna megcsalnom Mikkot, nem megy. Nem tudom őt olyan könnyen elfelejteni!-sírtam el magam, és ismét visszaroskadtam arra a konyaszékre.
-Véletlenül nem lehet az, hogy még mindig érzel iránta valamit?-ült le mellém Jen és megfogta a kezem.
-Nem!-vágtam rá rögtön.-Ez csak inkább annak a jele, hogy nem tudok szabadulni az emlékek hatása alól, és könnyen elfelejtem, hogy már nem az a 18 éves balettáncosnő vagyok, aki 8 évvel ezelőtt voltam!-hajtottam le szomorúan a fejem.-És azt még nem is mondtam, hogy ha nem állítom le tegnap éjszaka, akkor…..akkor….-megint elcsuklott a hangom, és nem tudtam befejezni a mondatot.
-Akkor lefeküdtél volna vele?-fejezte be helyettem a barátnőm.
-Igen!-suttogtam.-Csak egy hajszál választott el attól, hogy teljesen elfelejtsem a történteket, hogy kikapcsoljam az agyam, és átadjam magam neki és az érzéseknek, amik akkor eluralkodtak felettem!-vallottam be neki teljesen őszintén.-Hahh! Olyan abszurd, hogy mindezeket pont a volt feleségének mesélem el!-nevettem fel szarkasztikusan é megráztam a fejem.-Ne haragudj, kérlek!-néztem rá bűnbábó szemekkel.
-Előttem nem kell magyarázkodnod. Tudom én milyen az a Räkkönen vonzerő!-kuncogott.-De ne aggódj, én mostmár úgy nézek rá, mintha a bátyám lenne. Szeretem őt, de már rég nem úgy, ahogy kezdetben.-mosolyodott el, és bátorítóan megsimogatta a karom.
-Jajj Jen, olyan jó, hogy vagy nekem!-sírtam el magam ismét, ő pedig odahúzott magához, és szorosan megölelt engem.
-Tudod, hogy rám mindig, mindenben számíthatsz!-simogatta meg az arcom, miközben kicsit távolabb tolt magától.
-Köszönöm!-pislogtam rá hálásan, és egy nagy puszit nyomtam az arcára.-Jenni, nem bánnád, ha itt maradnék egy-két napot? Egyszerűen nincs kedvem találkozni Mikkoval és úgy érzem, még nem készültem fel arra, hogy szemtől szembe elmondjam neki, hogy mi történt.-sóhajtottam.
-Hát persze, hogy maradhatsz. Milyen kérdés ez?-kacsintott rám.-Ameddig csak szeretnél!-mosolygott.-És biztos, hogy el akarod mondani a párodnak azt a csókot?-kérdezte halkabban.
-Nem lenne fair dolog, ha titkolóznék előtte!-vontam vállat.
-De azt is mérlegeld, hogy ha Mikkonak elmondod, akkor biztos, hogy Kimivel összeveszik, és attól tartok, hogy ez az újságírók figyelmét sem kerülné el.-húzta el a száját.
-Igazad van, ebbe bele sem gondoltam!-szomorodtam el megint.-Akkor ne mondjam el neki?-néztem tanácstalanul a barátnőmre.
-Szerintem ne, de ezt még megbeszéljük később. Most viszont hanyagoljuk a témát, és javaslom, hozzuk be a csomagod, utána pedig dobjunk össze valami ebédet. Na mit szólsz?-jelent meg egy csillogó mosoly az arcán.
-Hát, legyen, nem bánom!-feleltem kissé vonakodva.
-Na ez a beszéd! Akkor gyerünk!-pattant fel lelkesen, és mire követhettem volna, ő már rég a konyhán kívül járt, és szélsebesen indult az autómhoz, hogy kivegye a cuccomat. Most nem is gondoltam, hogy felvehetem vele a ritmust, de azért elmosolyodtam, ahogy láttam a frissességét, és tudtam, mindent meg fog tenni azért, hogy engem felvidítson. Nemhiába imádtam én annyira ezt a csajt!
Mivel látom, hogy sajnos nem sokan olvassátok a blogot, úgy döntöttem, hogy egyelőre nem teszek ki több részt, csak ha összegyűlik 4 komi. Ha lehetséges, és van időtök, kérlek benneteket, legalább egy-két mondatban írjátok le a véleményeteket. Legyen az jó vagy rossz. Nagyon sokat jelentene nekem! És ha esetleg úgy gondoljátok, hogy nem jó a sztori, nem jók a részek, vagy ahogy írok, azt is írjátok meg nekem, hiszen visszajelzés Tőletek! Köszönöm előre is! :) Jó olvasást! Puszi:Dahlia
-Nagyon megleptél most azzal, hogy idejöttél! Törtét valami? Vagy minek köszönhetem a hirtelen látogatásod?-érdeklődött kíváncsian.-Na ne értsd félre, nagyon örülök, hogy itt vagy!-mosolygott rám.
-Elmondok mindent Jenni, de hadd kérjek egy pohár vizet! Már teljesen kiszáradt a torkom!-mondtam egészen halkan.
-Gyere, főzök teát, az biztosan jól fog esni!-mosolygott ismét, majd a konyha felé indult, én pedig követtem őt.-Foglalj helyet nyugodtan, és ha gondolod, kezdj bele!-mutatott az étkezőasztal körül álló székekre, én pedig kihúztam az egyiket, és rároskadtam arra.
-Hmm, hol is kezdjem?-tettem fel kezdésnek egy költői kérdést, de mielőtt Jen válaszolhatott volna, sóhajtottam egy nagyot, és nekikezdtem.-Hát, azt hiszem, hogy ez az egész mizéria 8 éve kezdődött, és azóta is folytatódik,és állandóan vannak új részei, akár csak egy brazil szappanoperának!-nevettem fel kicsit gúnyosan.-Hol eltűnik az életemből, hol újra felbukkan, de valahogy sohasem tudom kitörölni őt az emlékeimből, főleg, ha mindig a nyomomban van.
-Kimi?-szólt közbe a barátnőm.
-Hát ki más lenne?!-vontam meg a vállam, miközben felálltam, majd a konyhapulthoz sétáltam, és nekitámaszkodtam annak.
-Óhh mit csinált megint az én drága exférjem?-vigyorodott el hirtelen Jenni.
-Ezt még te sem fogod elhinni!-legyintettem.-Szóval, tegnap délután Mikkot felhívták a haverjai, hogy menjen el velük este bulizni. Megbeszélte velem, én pedig mondtam neki, hogy menjen szórakozzon kicsit, csak arra nem számítottam, hogy hajnali fél 2-kor, hulla részegen állít haza, méghozzá Kimi kíséretében.-meséltem tovább az éjszaka történteket, és amikor az utolsó mondat elhagyta a számat, Jen meglepetten kapta fel a fejét és nagy szemekkel, láthatóan kíváncsian várta folytatást.-Mikkot betámogattuk az egyik szobába, aztán én elindultam a konyhába, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy majd Räikkönen is jön utánam.-a barátnőm erre a megszólításra is felkapta a fejét és elmosolyodott, közben pedig a kezembe adta a bögrét, amelyben ott gőzölgött a citromos-mézes teám.-Köszönöm!-mosolyogtam rá futólag.-Na, tehát utánam jött, én pedig kapva kaptam az alkalmon és nekiestem, rögtön lekaptam a tíz körméről, hogy mi a francot csináltak a párommal, erre ő ugyanolyan vehemenciával közölte velem, hogy ne pattogjak neki, inkább legyek hálás, amiért hazahozta a barátomat!-ismét az éjszakai veszekedésünk jutott az eszembe és persze rögtön felment bennem a pumpa.
-És aztán mi történt?-sürgetett tovább a barátnőm.
-Aztán?-mosolyodtam el kicsit gúnyosan.-Aztán közöltem vele, hogy tűnjön el a házunkból, de ő ezt nem tette meg. Sőőt, nekinyomott a konyhapultnak, és megkérdezte, hogy miért vagyok vele ilyen ellenséges. Erre rögtön azt válaszoltam neki, hogy még annyit sem érdemel, hogy köszönjek neki, a magyarázkodásra pedig várhat. Ám ez sem tántorította vissza, belenézett a szemembe, és azt mondta…-picit elcsuklott a hangom.-……azt mondta, hogy már 8 éve minden porcikája vágyik rám, és most nem fogja engedni, hogy kicsússzak a kezei közül, és aztán egyszerűen megcsókolt.
-Hogy mi?-hüledezett Jenni, és ahogy felemeltem a fejem, láttam a szemében az értetlenséget.-És te ezt hagytad?-ingatta a fejét.
-Hogy hagytam-e?-nevettem fel irónikusan, és ismételten könnyektől csillogtak már a szemeim.-Vissza is csókoltam Jen.-sóhajtottam.-De tudod, ami a legszörnyűbb az egészben, hogy még élveztem is. És hiába akarom elűzni ezt a gondolatot a fejemből, pedig tudom, hogy nem szabadott volna megcsalnom Mikkot, nem megy. Nem tudom őt olyan könnyen elfelejteni!-sírtam el magam, és ismét visszaroskadtam arra a konyaszékre.
-Véletlenül nem lehet az, hogy még mindig érzel iránta valamit?-ült le mellém Jen és megfogta a kezem.
-Nem!-vágtam rá rögtön.-Ez csak inkább annak a jele, hogy nem tudok szabadulni az emlékek hatása alól, és könnyen elfelejtem, hogy már nem az a 18 éves balettáncosnő vagyok, aki 8 évvel ezelőtt voltam!-hajtottam le szomorúan a fejem.-És azt még nem is mondtam, hogy ha nem állítom le tegnap éjszaka, akkor…..akkor….-megint elcsuklott a hangom, és nem tudtam befejezni a mondatot.
-Akkor lefeküdtél volna vele?-fejezte be helyettem a barátnőm.
-Igen!-suttogtam.-Csak egy hajszál választott el attól, hogy teljesen elfelejtsem a történteket, hogy kikapcsoljam az agyam, és átadjam magam neki és az érzéseknek, amik akkor eluralkodtak felettem!-vallottam be neki teljesen őszintén.-Hahh! Olyan abszurd, hogy mindezeket pont a volt feleségének mesélem el!-nevettem fel szarkasztikusan é megráztam a fejem.-Ne haragudj, kérlek!-néztem rá bűnbábó szemekkel.
-Előttem nem kell magyarázkodnod. Tudom én milyen az a Räkkönen vonzerő!-kuncogott.-De ne aggódj, én mostmár úgy nézek rá, mintha a bátyám lenne. Szeretem őt, de már rég nem úgy, ahogy kezdetben.-mosolyodott el, és bátorítóan megsimogatta a karom.
-Jajj Jen, olyan jó, hogy vagy nekem!-sírtam el magam ismét, ő pedig odahúzott magához, és szorosan megölelt engem.
-Tudod, hogy rám mindig, mindenben számíthatsz!-simogatta meg az arcom, miközben kicsit távolabb tolt magától.
-Köszönöm!-pislogtam rá hálásan, és egy nagy puszit nyomtam az arcára.-Jenni, nem bánnád, ha itt maradnék egy-két napot? Egyszerűen nincs kedvem találkozni Mikkoval és úgy érzem, még nem készültem fel arra, hogy szemtől szembe elmondjam neki, hogy mi történt.-sóhajtottam.
-Hát persze, hogy maradhatsz. Milyen kérdés ez?-kacsintott rám.-Ameddig csak szeretnél!-mosolygott.-És biztos, hogy el akarod mondani a párodnak azt a csókot?-kérdezte halkabban.
-Nem lenne fair dolog, ha titkolóznék előtte!-vontam vállat.
-De azt is mérlegeld, hogy ha Mikkonak elmondod, akkor biztos, hogy Kimivel összeveszik, és attól tartok, hogy ez az újságírók figyelmét sem kerülné el.-húzta el a száját.
-Igazad van, ebbe bele sem gondoltam!-szomorodtam el megint.-Akkor ne mondjam el neki?-néztem tanácstalanul a barátnőmre.
-Szerintem ne, de ezt még megbeszéljük később. Most viszont hanyagoljuk a témát, és javaslom, hozzuk be a csomagod, utána pedig dobjunk össze valami ebédet. Na mit szólsz?-jelent meg egy csillogó mosoly az arcán.
-Hát, legyen, nem bánom!-feleltem kissé vonakodva.
-Na ez a beszéd! Akkor gyerünk!-pattant fel lelkesen, és mire követhettem volna, ő már rég a konyhán kívül járt, és szélsebesen indult az autómhoz, hogy kivegye a cuccomat. Most nem is gondoltam, hogy felvehetem vele a ritmust, de azért elmosolyodtam, ahogy láttam a frissességét, és tudtam, mindent meg fog tenni azért, hogy engem felvidítson. Nemhiába imádtam én annyira ezt a csajt!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)