-Nos, úgy látom, Emma már sokkal jobban van, és, ha ilyen ütemben halad a felépülése, akkor lehet, hogy egy-két héten belül már el is hagyhatja a kórházat!-közölte velünk az orvos, miután megvizsgálta a kis Hercegnőt.-Őszintén mondom, nem tudom mit csináltak, hogy ilyen gyorsan magához tért a kislány, de engem teljesen meglep a dolog!-vallotta be.
-Szerintem az a legnagyobb erő egy beteg számára, ha szerető család veszi körül, olyan emberekkel, akik bíznak benne és bíznak abban, hogy felépül. Emma szerencsés, hiszen csodálatos szülei és családja van! Olyan elszántságot és kitartást, amely Ginában és Kimiben lakozik, nem igen lát az ember! Ez a kis Tündér hálát adhat az égnek, hogy ilyen szerető családban élheti majd a mindennapjait!-szólt közbe Anna is.
-Köszönjük!-rebegtem hálásan, elmorzsolgatva közben néhány könnycseppet.
-És akkor, ha minden rendben lesz, hamarosan hazavihejük a lányunkat?-érdeklődte meg Kimi izgatottan, szorítva a kezemet.
-Ezt most még mindenféle vizsgálat nélkül nem merném kijelenteni, de jó esély van rá.-mosolygott az orvos.-Mindenesetre, Emma most kap egy újabb adag altatót, mert nem akarjuk, hogy egyelőre hosszabb ideig is ébren legyen. Ez még megterhelő lenne neki.- De ez az adag már gyorsabban ki fog ürülni a szervezetéből!-tette hozzá, mintegy megnyugtatésképpen.-Ha nem haragszanak, most mennem kell, vár rám a többi betegem is.
-Persze!-bólintottam.
-Mindent köszönünk!-ragadta magához a szót a párom.
-Ugyan kérem, ez a dolgom.-mosolygott.-Jó éjszakát!-búcsúzott.
-Jó Éjt doktor úr!-köszöntünk el tőle egyszerre, aztán újra Emmát kezdtük figyelni, aki még mindig ébren volt, de már igen-igen laposakat pislogott. Látszott rajta, hogy az altató hatása egyre inkább eluralkodott a szervezetében.
-Aludj csak Kicsikém!-simogattam meg a pofiját, majd elhúztam volna a kezem, de ekkor váratlanul az mutató ujjam után kapott, és az apró ujjacskáival megszorította azt egy picit. –Itt vagyok, nem hagylak magadra!-beszéltem hozzá továbbra is, szabad kezemmel a kicsi buksiját simogatva.
-Emma annyira kötődik hozzád. Attól félek, engem nem fogad majd el!-szomorodott el Kimster, miközben a lányát figyelte.
-Édesem! Ne beszélj butaságokat, ez biztosan nem így van! Em érzi, hogy hozzá nagyon-nagyon közel álló személy vagy, és ha majd minden nap látni fog, és te is része leszel az ő kis életének, meg fog ismerni, és rajongani fog érted, hidd el!-bíztattam Kimstert kedvesen, mire kaptam tőle egy gyengéd csókot.
-Szeretlek!-suttogta a fülembe, majd a derekamat átkarolva, ő is a még mindig az ujjamat szorongató Emmát kezdte figyelni. A kis Tündér arcán váratlanul egy apró mosoly jelent meg, és még gagyogott is picikét.
-Na mi az Emma baba? Mi az?-nevettem, és óvatosan megpöcköltem az orra hegyét. Végre Kimi is bátorságot vett magán, és megcirógatta a lánya arcát, akinek ettől újabb mosolyra húzódott a szája.
-Látod?-pislogtam Kimsterre kedvesen.-Ha most még ismeretlen is neki az arcod, jól tudja, hogy szoros kötelék van köztetek, és nyitott arra, hogy megismerjen téged!-magyaráztam tovább, próbálva ezzel visszaadni az önbizalmát.
-Köszönöm, hogy vagytok nekem!-suttogta elhalóan, és a vállamba fúrta az arcát, majd éreztem, hogy sírni kezdett. Őt is megviselte az elmúlt több, mint egy hét, és azt hiszem, még mindig nem tudta igazán felfogni, hogy visszakapott engem, és velem együtt egy gyönyörű kislányt is, a lányát. Hátranyújtottam az egyik kezem, és beletúrtam a hajába, majd a körmeimmel a nyakát kezdtem cirógatni. A fejemet közben újra Emma felé fordítottam, és láttam, hogy miközben Kimit próbáltam nyugtatni, ő szépen álomba szenderült, de az apró kis mosoly még mindig az arcán volt.
-Nézd csak!-suttogtam Kiminek, aki szinte azonnal felemelte a fejét és ösztönszerűen Emma felé irányította a figyelmét.
-Olyan, mint egy Tündér!-mondta, az elé táruló látványtól teljesen megbabonázva. Amilyen tekintettel nézett Emmára, abból tökéletesen leszűrhettem, hogy csodás apuka válik belőle, bár már most is az. Csendesen figyeltük a pici babuci szuszogását, és szinte már elaludtunk az ágya mellett állva, azonban egyszercsak hallottuk az ajtó nyílását. Rögtön abba az irányba pillantottunk, és megláttuk a kórterembe belépő Sebastiant.
-Sziasztok Gerlepár!-vigyorgott ránk élénken.-Boldog Új évet!-lépett közelebb hozzánk. Kimivel kezet fogott, majd adott nekem két puszit.
-Szia Seb! Neked is!-mosolygott rá Kimster.
-Hogy van Emmácska?-érdeklődöött kíváncsian és ő is a keresztlánya ágya mellé lépett.
-Nem fogsz hinni a fülednek, de felébredt!-újságoltam boldogan, az arcomon htalmas mosollyal.-És csak az imént aludt vissza!-tettem hozzá.
-És én lemaradtam erről a fontos pillanatról?-szomorodott el, és lerogyott az egyik fotelbe, ami ott volt az ágy mellett.
-Ne aggódj Haver! Ha megnyugtat téged, azt mondtaz orvos, hogy ha minden rendben lesz, akkor egy-két héten belül hazavihetjük Emmát!-mesélte Kimi Sebnek, közben kezét a szöszi német vállára téve.
-Ez remek hír!-ragyogott fel egyből az arca, és ismét óriási mosolyra húzta a száját.
-Bizony!-mosolyogtam én is, és közben igyekeztem elnyomni egy ásítást.
-Szerintem ideje lenne hazamennetek! Fáradtnak tűntök, pihennetek kellene!-javasolta Sebi.
-De én nem….-kezdtem bele egy mondatba, de egy újabb ásítás félbeszakította.
-De, te igen…..szeretnél pihenni!-közölte nyomatékosan német barátunk. Kimi halkan felnevtett, de amikor észrevette, hogy rosszalló pillantásokkal jutalmazom a tettét, rögtön elhalkult, és kisfiúsan pislogott rám.
-Menjünk haza Édesem!-szólalt meg aztán ő is. –Seb, te is jössz?-fordult a barátunk felé.
-Még nem, azt hiszem itt maradok egy kicsit Emmával!-mosolygott. –Felhívlak titeket, ha van valami, de most sipirc haza, és ott pedig az ágyba. Szükségetek van a pihenésre!
-Rendben van!-bólintottam.-Pihengess Em, és gyógyulj picikém!-simogattam meg a lányunk arcocskáját.
-Szép álmokat kicsim!-lépett oda Kimi is az ágyhoz, és mégegyszer megsimogatta tekintetével a kis Tündért még az indulás előtt.
-Jó Éjt Seb! Holnap találkozunk!-mosolyogtam rá a keresztapucira és egy puszit nyomtam az arcára.
-Jó pihenést! Sziasztok!-búcsúzott.
„Pá”-t intettünk neki, aztán felvettük a kabátjainkat, majd egymást ölelve, az arcunkon hatalmas mosollyal indultunk el az autóhoz, reménykedve abban, hogy minél előbb hazajuthatunk, és ágyba kerülhetünk végre.
2010. december 30., csütörtök
2010. december 29., szerda
75. rész
A kórházba érve jó hírek fogadtak minket, ugyanis nem csak, hogy a kis Hercegnő átvészelte az éjszakát, de még az állapota is javult. A lélegeztetőről nem merték még lekapcsolni, de jó esély volt arra, hogy órákon, maximum egy napon belül levegyék a gépről, ha nem lép fel semmiféle komplikáció. Ez a hír végre nekem is adott némi reményt, és újra mertem bízni abban, hogy Em meggyógyul. A srácok is-különösen persze a világ legcukibb apukája-osztoztak az örömömben és képesek voltak még a váltakozó sorrendben rámtörő síró és nevetőgörcseimet is elviselni, amiért őszintén hálás voltam nekik.
Lőrinc, bár megígérte, nem tudott sajnos velünk maradni hosszabb időre, ugyanis a kötelessége haza, majd Angliába szólította. Iszonyatosan sajnálta, hogy így alakult, és nem győzött bocsánatot kérni, de mi-főleg én-igyekeztem megnyugtatni, hogy nem haragszunk rá ezért, és akármikor felhívhat minket, ha tudni szeretné, mi van az unokahúgával.
Szilveszter este mi nem mentünk buliba, nem néztük a tv-t otthon, és még jónak ígérkező koncerten sem tomboltunk, hanem Emma kórtermében ücsörögtünk a kényelmes foteleinkben, amelyeket Anna intézett el számunkra. Nagyokat ásítva és laposakat pislogva figyeltem, ahogy a gépekről levett lányunk mélyen alussza az igazak álmát. Már az is hatalmas előrehaladás volt, hogy lekapcsolták a különböző kütyükről és az intenzív osztályról egy normál kórterembe vitték őt.
-Fáradt vagy?-mosolygott rám kedvesen Kimi, és kisimított egy hajtincset a homlokomból, majd egy puszit nyomott oda.
-Mi tagadás?-vontam vállat.-Nem aludtunk túl sokat mostanság!-suttogtam, miközben ismét egy ásítást próbáltam elnyomni.-De nem fontos, ki kell tartanunk!-tettem hozzá újult erővel, és picit feljebb csúsztam a saját fotelomban.
Egy pillanatra az ajtó felé fordítottam a tekintetem, az pedig éppen akkor nyílott, és egy mosolygós hölgyemény jött be a szobába.
-Sziasztok!-köszöntött minket kedvesen Anna, akivel az elmúlt pár napban remek viszonyt alakítottunk ki, és még a tegeződésre is áttértünk.
-Szia!-mosolyogtam rá,miközben felegyenesedtem, és a hátamat a fotel támlájának döntöttem.
-Hozattam nektek vacsorát az egyik közeli étteremből, szerintem már igencsak megéheztetek. Délután 5 óta bennt vagytok, most pedig fél 11!-mondta mogyoróbarna szemeiben rengeteg gondoskodással, és letette az asztalra a dobozokat, amiket eddig a kezében tartott.
-Már olyan késő van?-kérdezett vissza meglepetten Kimi és rápillantott az órájára.
-Egész éjjel bennt lesztek Emmánál?-érdeklődött Anna.
-Éjfélig biztosan, és, ha Ginus bírja, akor még utána is kicsit!-vette ismét magához a szót a párom, és miközben beszélt, szerelmesen pislogott rám.
-Olyan jó látni, hogy csak úgy ragyogtok az egymás iránt érzett szerelemtől!-suttogta, távolba révedő tekintettel.
-Megszenvedtünk azért, hogy most együtt lehessünk!-sóhajtottam, aztán megsimogattam Kimster mellkasát, ő pedig egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.
-Bocsássatok meg az érzelgősségért.-tért vissza a valóságba újra, és egy egészen látványtalan mozdulattal kitörölte a szeme sarkából az ott megjelent könnycseppeket.
-Jól esik, hogy ezt mondod!-mosolygott rá bátorítóan Kimi.
-Remélem szeretitek a svájci konyhát!-terelte egyszeriben más irányba a témát.
-Köszönjük az ételt, de igazán nem kellett volna fáradnod!-pillantottam rá hálásan.
-Ugyanmár, nem volt fáradság!-legyintett.-Jó étvágyat hozzá! Szóljatok, ha szükségetek van valamire!-mondta, az ajtó felé lépdelve közben.
-Rendben Anna! Köszönjük!-mosolygott Kimster, és intett a távozó nővének.
-Kedves nő!-jegyeztem meg halkan, még mindig az ajtót szuggerálva, amin az előbb kiment.
-Valóban az!-helyeselt a drágám.-Nem nézzük meg, hogy mi van azokban a dobozokban?-nézett rám boci szemekkel. Nem tudtam ellenállni, és halkan felnevettem.
A percek hol lassabban, hol gyorsabban peregtek, mi pedig egyre álmosabbak lettünk. Hiába próbáltunk minden erőnkkel azon lenni, hogy ébren maradjunk, ez sokszor nehéz feladatnak bizonyult. Fogalmam sem volt arról, hgy hány óra lehet, mikor felébredtem egy rövidebb szunyókálásból, de azt rögtön észrevehettem, hogy Kimster is elbóbiskolt mellettem, és a feje a vállamon pihent. Elmosolyodtam, aztán úgy fordultam, hogy láthassam a kezén lévő órát. Egy perc volt még éjfélig, egy perc volt még hátra az évből. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, egyszerre felpattant a szemhéja és engem kezdett fixírozni.
-Mindjárt éjfél!-közöltem vele az információt néhány másodperc múlva, és megsimogattam az arcát.
-Számolunk vissza együtt?-kérdezte kis mosollyal. Lassan bólintottam, és újra az órájára irányítottam a figyelmem.
-10….-kezdtem.-9….-kapcsolódott be ő is.-8……7…..6……5…..4……3……2…..1…….-Boldog Új Évet!-mondtuk ki egyszerre, és megcsókoltuk egymást.
-Neked is Hercegnő!-léptem oda Emma ágyacskájához.-Gyógyulj meg minél előbb drága kislányunk, és ez az év legyen a kezdete végre valami teljesen újnak!-mosolyogtam rá, és megsimogattam a pofiját.
-Boldog Új Évet Kicsikém!-csatlakozott Kimi is.-Bár, még soha nem láttál engem, remélem tudod, hogy nagyon-nagyon szeretlek téged, és büszke vagyok rád, amiért ilyen kitartó vagy, és küzdesz, elsősorban magadért, és értünk is. Gyógyulj meg kislányom, és ígérem, hogy olyan életed lesz, amiről most még álmodni sem mersz!-beszélt teljesen meghatottan Emhez. A szavai nagyon megérintezzek, és nem csak az ő arcán, de az enyémen is végigfolyt néhány könnycsepp.
És ebben a pillanatban, valami teljeen megmagyarázhatatlan csoda folytán, a kis Tündér szemei lassan felnyíltak, és a csodaszép, jégkék szemeivel meglepetten pislogott ránk.
-Emma!-sikítottam egy aprót.-Édes drága Kislányom!-kaptam a szám elé a kezem, és egyszeriben sírni kezdtem. A szemeimből pergő könnyek most nem a fájdalmat, hanem a boldogságot tüközték. Egyszerűen el sem mertem hinni, hogy újra láthatom a tiszta tekintetét, hogy hallhatom a tündéri gagyogását……
-Gyere ide Ginus!-mosolygott rám Kimi a könnyei között és óvatosan magához húzott, a fejemet a vállára hajtva.
-Ezt én nem is tudom elhinni!-nevettem boldogan, ám a testem még mindig rázkódott a sírástól.
-Minden porcikám remeg Édesem!-szorította meg a kezem, és az ágy felé fordított engem is.
-Istenem!-suttogta.-Ez a kislány, az én lányom!-kiáltotta boldogan-Igazad volt, mintha csak a saját szemeimet látnám egy tükörben!-rázta a fejét hitetlenkedve, majd letörölte a könnyeket az arcáról.-Megyek, szólok Annának, vagy egy orvosnak, vagy akárkinek! A lényeg, hogy megtudják, az én lányom az, aki ennyire küzdött az életéért, és sikerült győznie a harcban!-hadarta , megrészegülve a tudattól, hogy Emma felébredt. Boldogan nevettem fel, majd odahajoltam a mi kis Hercegőnkhöz és csak gyönyörködtem benne.
Lőrinc, bár megígérte, nem tudott sajnos velünk maradni hosszabb időre, ugyanis a kötelessége haza, majd Angliába szólította. Iszonyatosan sajnálta, hogy így alakult, és nem győzött bocsánatot kérni, de mi-főleg én-igyekeztem megnyugtatni, hogy nem haragszunk rá ezért, és akármikor felhívhat minket, ha tudni szeretné, mi van az unokahúgával.
Szilveszter este mi nem mentünk buliba, nem néztük a tv-t otthon, és még jónak ígérkező koncerten sem tomboltunk, hanem Emma kórtermében ücsörögtünk a kényelmes foteleinkben, amelyeket Anna intézett el számunkra. Nagyokat ásítva és laposakat pislogva figyeltem, ahogy a gépekről levett lányunk mélyen alussza az igazak álmát. Már az is hatalmas előrehaladás volt, hogy lekapcsolták a különböző kütyükről és az intenzív osztályról egy normál kórterembe vitték őt.
-Fáradt vagy?-mosolygott rám kedvesen Kimi, és kisimított egy hajtincset a homlokomból, majd egy puszit nyomott oda.
-Mi tagadás?-vontam vállat.-Nem aludtunk túl sokat mostanság!-suttogtam, miközben ismét egy ásítást próbáltam elnyomni.-De nem fontos, ki kell tartanunk!-tettem hozzá újult erővel, és picit feljebb csúsztam a saját fotelomban.
Egy pillanatra az ajtó felé fordítottam a tekintetem, az pedig éppen akkor nyílott, és egy mosolygós hölgyemény jött be a szobába.
-Sziasztok!-köszöntött minket kedvesen Anna, akivel az elmúlt pár napban remek viszonyt alakítottunk ki, és még a tegeződésre is áttértünk.
-Szia!-mosolyogtam rá,miközben felegyenesedtem, és a hátamat a fotel támlájának döntöttem.
-Hozattam nektek vacsorát az egyik közeli étteremből, szerintem már igencsak megéheztetek. Délután 5 óta bennt vagytok, most pedig fél 11!-mondta mogyoróbarna szemeiben rengeteg gondoskodással, és letette az asztalra a dobozokat, amiket eddig a kezében tartott.
-Már olyan késő van?-kérdezett vissza meglepetten Kimi és rápillantott az órájára.
-Egész éjjel bennt lesztek Emmánál?-érdeklődött Anna.
-Éjfélig biztosan, és, ha Ginus bírja, akor még utána is kicsit!-vette ismét magához a szót a párom, és miközben beszélt, szerelmesen pislogott rám.
-Olyan jó látni, hogy csak úgy ragyogtok az egymás iránt érzett szerelemtől!-suttogta, távolba révedő tekintettel.
-Megszenvedtünk azért, hogy most együtt lehessünk!-sóhajtottam, aztán megsimogattam Kimster mellkasát, ő pedig egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.
-Bocsássatok meg az érzelgősségért.-tért vissza a valóságba újra, és egy egészen látványtalan mozdulattal kitörölte a szeme sarkából az ott megjelent könnycseppeket.
-Jól esik, hogy ezt mondod!-mosolygott rá bátorítóan Kimi.
-Remélem szeretitek a svájci konyhát!-terelte egyszeriben más irányba a témát.
-Köszönjük az ételt, de igazán nem kellett volna fáradnod!-pillantottam rá hálásan.
-Ugyanmár, nem volt fáradság!-legyintett.-Jó étvágyat hozzá! Szóljatok, ha szükségetek van valamire!-mondta, az ajtó felé lépdelve közben.
-Rendben Anna! Köszönjük!-mosolygott Kimster, és intett a távozó nővének.
-Kedves nő!-jegyeztem meg halkan, még mindig az ajtót szuggerálva, amin az előbb kiment.
-Valóban az!-helyeselt a drágám.-Nem nézzük meg, hogy mi van azokban a dobozokban?-nézett rám boci szemekkel. Nem tudtam ellenállni, és halkan felnevettem.
A percek hol lassabban, hol gyorsabban peregtek, mi pedig egyre álmosabbak lettünk. Hiába próbáltunk minden erőnkkel azon lenni, hogy ébren maradjunk, ez sokszor nehéz feladatnak bizonyult. Fogalmam sem volt arról, hgy hány óra lehet, mikor felébredtem egy rövidebb szunyókálásból, de azt rögtön észrevehettem, hogy Kimster is elbóbiskolt mellettem, és a feje a vállamon pihent. Elmosolyodtam, aztán úgy fordultam, hogy láthassam a kezén lévő órát. Egy perc volt még éjfélig, egy perc volt még hátra az évből. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, egyszerre felpattant a szemhéja és engem kezdett fixírozni.
-Mindjárt éjfél!-közöltem vele az információt néhány másodperc múlva, és megsimogattam az arcát.
-Számolunk vissza együtt?-kérdezte kis mosollyal. Lassan bólintottam, és újra az órájára irányítottam a figyelmem.
-10….-kezdtem.-9….-kapcsolódott be ő is.-8……7…..6……5…..4……3……2…..1…….-Boldog Új Évet!-mondtuk ki egyszerre, és megcsókoltuk egymást.
-Neked is Hercegnő!-léptem oda Emma ágyacskájához.-Gyógyulj meg minél előbb drága kislányunk, és ez az év legyen a kezdete végre valami teljesen újnak!-mosolyogtam rá, és megsimogattam a pofiját.
-Boldog Új Évet Kicsikém!-csatlakozott Kimi is.-Bár, még soha nem láttál engem, remélem tudod, hogy nagyon-nagyon szeretlek téged, és büszke vagyok rád, amiért ilyen kitartó vagy, és küzdesz, elsősorban magadért, és értünk is. Gyógyulj meg kislányom, és ígérem, hogy olyan életed lesz, amiről most még álmodni sem mersz!-beszélt teljesen meghatottan Emhez. A szavai nagyon megérintezzek, és nem csak az ő arcán, de az enyémen is végigfolyt néhány könnycsepp.
És ebben a pillanatban, valami teljeen megmagyarázhatatlan csoda folytán, a kis Tündér szemei lassan felnyíltak, és a csodaszép, jégkék szemeivel meglepetten pislogott ránk.
-Emma!-sikítottam egy aprót.-Édes drága Kislányom!-kaptam a szám elé a kezem, és egyszeriben sírni kezdtem. A szemeimből pergő könnyek most nem a fájdalmat, hanem a boldogságot tüközték. Egyszerűen el sem mertem hinni, hogy újra láthatom a tiszta tekintetét, hogy hallhatom a tündéri gagyogását……
-Gyere ide Ginus!-mosolygott rám Kimi a könnyei között és óvatosan magához húzott, a fejemet a vállára hajtva.
-Ezt én nem is tudom elhinni!-nevettem boldogan, ám a testem még mindig rázkódott a sírástól.
-Minden porcikám remeg Édesem!-szorította meg a kezem, és az ágy felé fordított engem is.
-Istenem!-suttogta.-Ez a kislány, az én lányom!-kiáltotta boldogan-Igazad volt, mintha csak a saját szemeimet látnám egy tükörben!-rázta a fejét hitetlenkedve, majd letörölte a könnyeket az arcáról.-Megyek, szólok Annának, vagy egy orvosnak, vagy akárkinek! A lényeg, hogy megtudják, az én lányom az, aki ennyire küzdött az életéért, és sikerült győznie a harcban!-hadarta , megrészegülve a tudattól, hogy Emma felébredt. Boldogan nevettem fel, majd odahajoltam a mi kis Hercegőnkhöz és csak gyönyörködtem benne.
2010. december 28., kedd
74. rész
Amint megláttam, hogy ki a reggeli látogatónk, egyszerre hatalmas boldogság költözött a szívembe, és még a könnyek is kibuggyantak a szememből.
-Lőrinc!-sikítottam egy aprót, és a bátyám nyakába borultam.
-Édes drága egyetlen Hugocskám!-ölelt magához szorosan.
-Annyira örülök, hogy itt vagy!-suttogtam a fülébe, és még mindig kitartóan kapaszkodtam a nyakába, ő pedig a hátamat simogatta.
-Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni!-nézett rám bocsánatkérő szemekkel, miután picit eltolt magától. –A havazás teljesen megbénította a légi közlekedést, napokig nem adtak engedélyt a gépeknek a felszállásra, és nem is fogadtak gépeket Ferihegyen!-mondta szomorúan. -Nem számít, hogy mikor értél ide, a lényeg, hogy végre itt vagy!-mosolyogtam rá.-De gyere be, ne az ajtóban beszélgessünk!-ragadtam meg a karját, és elkezdtem volna befelé húzni a házba, ő azonban tapottat sem mozdult.
-Ginus, ez nem hiszem, hogy…túl..jó ötlet…lenne!-dadogta teljesen zavarban, és az arca már nem csak a téli hideg miatt piroslott annyira…….
-Lőri!-sóhajtottam.-Ha Kimi miatt aggódsz, akkor ezt feleslegesen teszed. Megbeszéltem vele is a dolgot, és veled is! Hidd el, ő is ugyanígy érez, ahogy most te!-mosolyogtam rá bátorítóan.
-De én akkor sem…..-kezdett volna újabb magyarázkodásba, azonban én ezt már nem akartam újra végighallgatni.
-Lőrinc! Befelé!-szóltam rá erélyesen, ellentmondást nem tűrő haglejtéssel, közben a nappali felé mutatva. Megadóan a magasba emelte a kezeit, aztán megfogta a magával hozott sporttáskáját és bevonszolta a formás fenekét a házba. –És hogy vagytok? Mi van a kis Hercegnővel?-kérdezte aggódva, majd lehuppant a kanapéra, követve ezzel az én példámat.
-Emma csak a csodával határos módon élte túl a balesetet, ugyanis kirepült az autóból. Az orvos azt mondta, hogy nem a kéz és lábtörése a legnagyobb probléma, hanem az, hogy belső vérzése volt. A gondokat ráadásul még az is betetézte, hogy nagyon ritka vércsoportja van, és csak Kimi adhat neki vért. Szegénykémnek így kellett megtudnia, hogy van egy lánya!-meséltem el nagyvonalakban a történteket, és egy fanyar grimasz futott végig az arcomon.
-Istenem!-suttogta elhalóan.-És te hogy érzed magad?-folytatta az érdeklődést.
-Két bordám megrepedt, a harmadik pedig olyan állapotban van, hogy akár egy rossz mozdulat hatására is eltörhet!-fintorogtam.-Ezen kívül még egy súlyos agyrázkódás és karrándulás!-fejeztem be a felsorolást.
-És lelkileg?-kérdezett rá komolyan. Jól ismert, tudta, hogy könnyen megtörök, és azzal is tisztában volt, hogy szükségem van a lelki támogatásra.
-Pocsékul vagyok!-sírtam el magam ismét.-Persze, segít, hogy Te, Kimi és Seb velem vagytok, és bíztattok, de még nem jöttem helyre.-vontam vállat szomorúan.
-Itt leszek Veled, ameddig csak akarod, és……-hirtelen félbehagyta a mondatot, és a vállam fölött átnézve kezdett egy pontot szuggerálni. Én is megfordultam, és láttam, hogy a nappaliba visszatérő Kimi az a „pont”, amely a bátyámba fojtotta a szót.
-Hello!-köszöntek egymásnak teljesen egyszerre, azonban egyikőjük sem mozdult, hogy megtegyék az első gesztust a másik felé.
-Srácok!-sóhajtottam, aztán felálltam a kanapéról, és úgy fordultam, hogy jól láthassanak. –Tudom, hogy feszélyezve érzitek magatokat a történtek miatt, de én korábban már megbeszéltem mindegyőtökkel a dolgot, tisztáztunk mindent. Hibáztunk, én is, és ti is, de kezdjünk mindent tiszta lappal, hazugságok nélkül, rendben?-pillantottam mindegyőjükre, ők pedig csak bóintottak.-Lőrinc az én egyetlen bátyám, aki az életemben mindig fontos szerepet fog játszani-mondtam a Jégembernek,-Kimi pedig a szerelmem, és a lányom édesapja. Vele akarom leélni az életemet, senki mással.-fordultam ezúttal Lőri felé.-Kérlek titeket, hogy éljünk úgy, mit egy igazi család. Felejtsük el a múltat, és ti is viszonyuljatok normálisan egymáshoz. Nagyon szeretném, ha a bátyám és a párom barátok lennének. Megígéritek nekem, hogy adtok egymásnak még egy esélyt?-mosolyogtam rájuk könnyes szemmel.
-Megígérem!-bólintott Kimster.
-Ígérem Hugicám!-jelentette ki komolyan Lőri.
A két srác, akik olyan fontosak voltak nekem, közelebb lépett egymáshoz, aztán egy bólintás kíséretében kezet ráztak.
-Kimi!
-Lőrinc!-ez a bemutatkozás bizonyította számomra, hogy ők is tovább léptek és képesek lesznek újrakezdeni. Talán értem,de lehet, hogy egymásért is.
-Most, hogy így megbeszéltük a dolgokat, talán mehetnénk reggelizni, nem gondoljátok?-váltottam témát és csillogó mosollyal jutalmaztam iménti tettüket.
-Támogatom az ötletet Kicsim,de szerintem Lőrinc előbb talán kipakolna.-vetette fel Kimster.
-Óh, én nem akarok nálatok zavarkodni!-vágott közbe hirtelen a bátyók gyöngye, Kimivel azonban morcos pillantásokat intéztünk irányába.
-Gyere utánam, megmutatom melyik szobában pakolhatsz le!-közölte a drágám ellent mondást nem tűrően és már indult is a lépcső felé. Lőrinc nagyokat pislogva nézett rám, én pedig nevetve csóváltam meg a fejem.
-Menj már!-suttogtam hangosabban, és belecsíptem a fenekébe, megadva ezzel a kezdő lökést számára.
Amint a srácok visszaértek, az étkezőbe kullogtunk és nekiláttunk a Kimi által elkészített pompázatos reggelinek. Azt mondják, „evés közben jön meg az étvágy”, hát nálam ez most nem működött, vagyis mondhatni, fordítva sült el a dolog. Egyfolytában Emma körül forogtak a gondolataim, és azon filóztam, vajon mi lehet vele. Féltem, hogy valami rossz hír fogad minket, amikor visszamegyünk hozzá, és ez az érzés még a torkomat is elszorította. Hajthatatlan voltam, hiába is akartak a fiúk maradásra bírni, kijelentettem, hogy kapnak 5 percet, hogy elkészüljenek, vagy nélkülük indulok el Zürichbe. Kénytelenek voltak otthagyni a reggelijüket, és a kérésemnek, vagy inkább burkolt parancsomnak megfelelően cselekedni.
-Lőrinc!-sikítottam egy aprót, és a bátyám nyakába borultam.
-Édes drága egyetlen Hugocskám!-ölelt magához szorosan.
-Annyira örülök, hogy itt vagy!-suttogtam a fülébe, és még mindig kitartóan kapaszkodtam a nyakába, ő pedig a hátamat simogatta.
-Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni!-nézett rám bocsánatkérő szemekkel, miután picit eltolt magától. –A havazás teljesen megbénította a légi közlekedést, napokig nem adtak engedélyt a gépeknek a felszállásra, és nem is fogadtak gépeket Ferihegyen!-mondta szomorúan. -Nem számít, hogy mikor értél ide, a lényeg, hogy végre itt vagy!-mosolyogtam rá.-De gyere be, ne az ajtóban beszélgessünk!-ragadtam meg a karját, és elkezdtem volna befelé húzni a házba, ő azonban tapottat sem mozdult.
-Ginus, ez nem hiszem, hogy…túl..jó ötlet…lenne!-dadogta teljesen zavarban, és az arca már nem csak a téli hideg miatt piroslott annyira…….
-Lőri!-sóhajtottam.-Ha Kimi miatt aggódsz, akkor ezt feleslegesen teszed. Megbeszéltem vele is a dolgot, és veled is! Hidd el, ő is ugyanígy érez, ahogy most te!-mosolyogtam rá bátorítóan.
-De én akkor sem…..-kezdett volna újabb magyarázkodásba, azonban én ezt már nem akartam újra végighallgatni.
-Lőrinc! Befelé!-szóltam rá erélyesen, ellentmondást nem tűrő haglejtéssel, közben a nappali felé mutatva. Megadóan a magasba emelte a kezeit, aztán megfogta a magával hozott sporttáskáját és bevonszolta a formás fenekét a házba. –És hogy vagytok? Mi van a kis Hercegnővel?-kérdezte aggódva, majd lehuppant a kanapéra, követve ezzel az én példámat.
-Emma csak a csodával határos módon élte túl a balesetet, ugyanis kirepült az autóból. Az orvos azt mondta, hogy nem a kéz és lábtörése a legnagyobb probléma, hanem az, hogy belső vérzése volt. A gondokat ráadásul még az is betetézte, hogy nagyon ritka vércsoportja van, és csak Kimi adhat neki vért. Szegénykémnek így kellett megtudnia, hogy van egy lánya!-meséltem el nagyvonalakban a történteket, és egy fanyar grimasz futott végig az arcomon.
-Istenem!-suttogta elhalóan.-És te hogy érzed magad?-folytatta az érdeklődést.
-Két bordám megrepedt, a harmadik pedig olyan állapotban van, hogy akár egy rossz mozdulat hatására is eltörhet!-fintorogtam.-Ezen kívül még egy súlyos agyrázkódás és karrándulás!-fejeztem be a felsorolást.
-És lelkileg?-kérdezett rá komolyan. Jól ismert, tudta, hogy könnyen megtörök, és azzal is tisztában volt, hogy szükségem van a lelki támogatásra.
-Pocsékul vagyok!-sírtam el magam ismét.-Persze, segít, hogy Te, Kimi és Seb velem vagytok, és bíztattok, de még nem jöttem helyre.-vontam vállat szomorúan.
-Itt leszek Veled, ameddig csak akarod, és……-hirtelen félbehagyta a mondatot, és a vállam fölött átnézve kezdett egy pontot szuggerálni. Én is megfordultam, és láttam, hogy a nappaliba visszatérő Kimi az a „pont”, amely a bátyámba fojtotta a szót.
-Hello!-köszöntek egymásnak teljesen egyszerre, azonban egyikőjük sem mozdult, hogy megtegyék az első gesztust a másik felé.
-Srácok!-sóhajtottam, aztán felálltam a kanapéról, és úgy fordultam, hogy jól láthassanak. –Tudom, hogy feszélyezve érzitek magatokat a történtek miatt, de én korábban már megbeszéltem mindegyőtökkel a dolgot, tisztáztunk mindent. Hibáztunk, én is, és ti is, de kezdjünk mindent tiszta lappal, hazugságok nélkül, rendben?-pillantottam mindegyőjükre, ők pedig csak bóintottak.-Lőrinc az én egyetlen bátyám, aki az életemben mindig fontos szerepet fog játszani-mondtam a Jégembernek,-Kimi pedig a szerelmem, és a lányom édesapja. Vele akarom leélni az életemet, senki mással.-fordultam ezúttal Lőri felé.-Kérlek titeket, hogy éljünk úgy, mit egy igazi család. Felejtsük el a múltat, és ti is viszonyuljatok normálisan egymáshoz. Nagyon szeretném, ha a bátyám és a párom barátok lennének. Megígéritek nekem, hogy adtok egymásnak még egy esélyt?-mosolyogtam rájuk könnyes szemmel.
-Megígérem!-bólintott Kimster.
-Ígérem Hugicám!-jelentette ki komolyan Lőri.
A két srác, akik olyan fontosak voltak nekem, közelebb lépett egymáshoz, aztán egy bólintás kíséretében kezet ráztak.
-Kimi!
-Lőrinc!-ez a bemutatkozás bizonyította számomra, hogy ők is tovább léptek és képesek lesznek újrakezdeni. Talán értem,de lehet, hogy egymásért is.
-Most, hogy így megbeszéltük a dolgokat, talán mehetnénk reggelizni, nem gondoljátok?-váltottam témát és csillogó mosollyal jutalmaztam iménti tettüket.
-Támogatom az ötletet Kicsim,de szerintem Lőrinc előbb talán kipakolna.-vetette fel Kimster.
-Óh, én nem akarok nálatok zavarkodni!-vágott közbe hirtelen a bátyók gyöngye, Kimivel azonban morcos pillantásokat intéztünk irányába.
-Gyere utánam, megmutatom melyik szobában pakolhatsz le!-közölte a drágám ellent mondást nem tűrően és már indult is a lépcső felé. Lőrinc nagyokat pislogva nézett rám, én pedig nevetve csóváltam meg a fejem.
-Menj már!-suttogtam hangosabban, és belecsíptem a fenekébe, megadva ezzel a kezdő lökést számára.
Amint a srácok visszaértek, az étkezőbe kullogtunk és nekiláttunk a Kimi által elkészített pompázatos reggelinek. Azt mondják, „evés közben jön meg az étvágy”, hát nálam ez most nem működött, vagyis mondhatni, fordítva sült el a dolog. Egyfolytában Emma körül forogtak a gondolataim, és azon filóztam, vajon mi lehet vele. Féltem, hogy valami rossz hír fogad minket, amikor visszamegyünk hozzá, és ez az érzés még a torkomat is elszorította. Hajthatatlan voltam, hiába is akartak a fiúk maradásra bírni, kijelentettem, hogy kapnak 5 percet, hogy elkészüljenek, vagy nélkülük indulok el Zürichbe. Kénytelenek voltak otthagyni a reggelijüket, és a kérésemnek, vagy inkább burkolt parancsomnak megfelelően cselekedni.
2010. december 27., hétfő
73. rész
Az elém táruló látvány hatására tátva maradt a szám, és még Kimibe is bele kellett kapaszkodnom, hogy ne essek hanyatt a meglepődöttségtől.
-Ez…..ez varázslatos!-ámuldoztam, és csillogó szemekkel néztem a csodálatosan feldíszített fenyőfát, ami ott ált előttem a maga teljes valójában.
-Boldog Karácsonyt!-mosolygott rám Kimi, és odahúzott magához, és nyomott egy puszit a homlokomra.-Tudom, hogy kisebb gondunk is nagyobb most a díszítgetésnél, vagy a fenyőfaállításnál, mégis szerettem volna elhozni neked a karácsonyt!
-Kimi, én…..én nem is tudom mit mondjak! Köszönöm!-ugrottam a nyakába boldogan, miközben letöröltem az arcomról a könnycseppeket, amelyek az imént folytak ott végig.
-Nem is tudod mekkora öröm számomra, hogy vidámnak láthatlak téged és, hogy a csillogó nevetésd hallhatom!-mosolygott rám újra. Ez a mosoly már nem csak a kedvességet, és a gondoskodást tükrte, hanem valami egészen más, mélyebb érzést is.
-Tarotozom neked egy vallomással!-jelentette ki néhány másodperc haásszünet után, és vett egy mély levegőt. Nagyokat pislogva néztem rá, és a világért sem szakítottam volna őt félbe. Szerettem volna, ha végigmondja amit akar.
-Olyan régóta fogalmazódik már ez az érzés a szívemben, és bár kezdetben nem hittem el magamnak, hogy így érezhetek, be kellett látnom, hogy mégis. Amikor hagytalak téged elmenni, egy hülye barom voltam, aki nem ismerte be magának sem, hogy mit is érez valójában. A külön töltött egy év, és a mostani nehéz napok azonban végképp letisztázták bennem, hogy mit akarok és mit érzek! Szeretlek Gina, szeretlek mióta igazán ismerlek!-suttogta, és szerelmesen pislogott rám. Amint kiejtette a száján a szavakat, valami jóleső bizsergés száguldott végig a testemen és az egész mellkasomat melegség töltötte be. Nem hittem volna, hogy ez ilyen megható és csodálatos pillanat lehet.
-Én is szeretlek téged, Kimi!-mosolyogtam rá melegen, és sírva borultam a nyakába. Szorosan magához ölelt és megsimogatta a hátam. Lassan bontakoztunk ki egymás öleléséből, de továbbra sem szólalt meg egyikőnk sem, csak mosolyogtunk egymásra, aztán Kimi megsimogatta az arcom és lassan közeleb hajolt hozzám. Újra érezni akartam az ajkait az enyéimen, újra átélni azt a csodálatos érzést, amit minden egyes csókunknál. Örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg ajkaink lopták a távolságot, aztán amikor végre a szánk egy forró, ám óvatos csókban forrt össze, az egész testem megremegett. Lassan, minden pillanatot kiélvezve csókoltuk egymást, akkor ott nem létezett tér és idő, csakis mi és az érzéseink, amelyek végre a felszínre törhettek. Percek múlva levegő után kapkodva váltunk szét, majd a homlokát az enyémnek támasztotta, közben pedig összekulcsolta az ujjainkat.
-Végre!-suttogta csukott szemekkel.-Annyira csodálatos érzés, hogy végre kimondtam!-mosolyodott el boldogan.
-Ilyen sok külön töltött idő után újra együtt-sóhajtottam.
-Kezdjük újra, tiszta lappal, hazugságok, cselszövések, és titkok nélkül!
-Csak mi hárman. Emma, te és én!-mosolyogtam rá könnyes szemekkel, és egy lágy csókot leheltem az ajkaira.
-Gyere!-fogta meg a kezem hirtelen és közelebb húzott a karácsonyfához. –Nézd meg az ajándékaidat!-kacsintott rám édesen.
-Kimi!-kaptam a szám elé a kezem.-De….de én nem vettem neked semmit!-hebegtem zavaromban.
-Én megkaptam a világ legcsodálatosabb ajándékát! Titeket!-súgta a fülembe, aztán egy lágy csókot lehelt a homlokomra, a szemhéjamra, az orrom hegyére, végül az ajkaimra is.
Meghatottan pislogtam rá, majd lehúztam magammal a szőnyegre, aztán az ölembe vettem az egyik becsomgolt ajándékot és bontogatni kezdtem. Amint lekerült a csomagolópapír, egy csodaszép, hímzett borítójú könyvecskét tarthattam a kezemben. Kíváncsian pislotam Kimsterre, ő azonban csak megrántotta a vállát, és mutatta, hogy nézzem meg. Szétnyitottam a könyvecskét, és rögtön egy dátumon, illetve amellette szereplő bejegyzése akadt meg a szemem.
„2009. július 26. Az első találkozásuk! Bár kissé becsiccsentettem azon az estén, és még ki is kezdtem veled, amit te egy jókora pofonnal jutalmaztál, valahol legbelül tudtam, hogy fogunk még találkoni, és úgy éreztem, hogy nem csak a felpofozás szintjéig fog eljutni a kapcsolatunk. A Sors később engem igazolt…….”
Tovább lapoztam, ás egészen az utolsó bejegyzésig hajtottam a lapokat.
„2010. december 24. Sok mindenen keresztül mentünk az elmúlt egy évben, és mindegyőnk megvívta a maga csatáját. Bár sokáig voltam néküled /nélkületek az érzés csak jobban megerősödött bennem. És most végre kimondhattam, hogy SZERETLEK!”
-Kimi!-suttogtam a sírástól fojtott hangon.-Te leírtad az összes fontosabb közös élményünket, egészen a mai napig?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Igen!-bólintott.-Tudod, úgy éreztem, hogy ki kell adnom magamból a feszültséget, és akkor jött az ötlet, hogy leírok minden fontosabb állomást a közös életünkben és ha majd egyszer újra találkozunk, akkor odaadom neked!-mosolygott rám. –Remélem nem haragszol ezért!
-Ez az egyik legcsodálatosabb ajándék, amit kaptam egész eddigi életemben! Ennél szebb ajándékot nem is adhattál volna!-mondtam boldogan és letöröltem a könnyeket az arcomról. –Megígéred, hogy ez után is írni fogod?-pislogtam rá kérlelően.
-Igen, de szeretném, ha te is írnál majd bele!-simogatta meg az arcom.-Egyszer, majd ha Emma felnő, akkor odaadhatnánk neki ajándékba! Addig pedig még megtöltjük ezt a könyvet számtalan szebbnél szeb gondolattal! Mit szólsz?
-Ez egy csodálatos ötlet!-mosolyogtam elismerően.
-És ezt is megkaphatja majd!-nyújtott felém egy újabb dobozt, amit ezúttal nem kellett bontogatni, csupán a tetejét kellett levenni.
-Hűhha!-vettem a kezembe meglepetten egy gyönyörűszép fényképalbumot.
-Ez még egyelőre üres, de amint Emmát is kiengedik a kórházból, megkezdődik hármunk közös élete, és akkor majd ez az album is meg fog telni képekkel!-jelentette ki határozottan és ahogy beszélt, csak úgy áradt a szerelem és a szeretet a hangjából.
-Annyira szeretlek!-suttogtam elhalóan és finoman megcsókoltam őt.-Köszönöm!-mosolyogtam rá, és a körmeimmel megcirógattam a tarkóját.
-Valami van még itt!-nevetett és a kezembe adott egy masnival átkötött lapos dobozkát. Óvatosan leszedtem a díszítést és kinyitottam az újabb ajándékát.
-Istenem!-kaptam a szám elé a kezem.-Ez az a nyaklánc, amit visszaadtam neked, amikor szakítottál!-kiáltottam meglepetten, és felvettem a párnáról az ezüstláncra fűzött pillangó alakú medált.
-Az bizony!-bólogatott.-Úgy gondoltam, hogy visszaadom neked, remélem elfogadod!-vont vállat kisfiúsan.
-Hát persze!-nevettem.-Köszönöm, minden nagyon köszönök!-ugrottam a nyakába, de ezt meg is bántam azonnal, ugyanis a repedt bordáim irtózatosan fájni kezdtek a hirtelen mozdulattól.-Áúú!-szisszentem fel fájdalmasan.
-Minden rendben?-pillatott rám Kimster aggódó tekintettel.
-Persze, nincs semmi baj!-préseltem ki magamból egy apró mosolyt.
-Megyek, készítek magunknak valami reggelit, addig te nyugodtan nézegesd az ajándékaidat!-kacsintott rám, aztán egy puszit nyomott az arcomra és feltápászkodott a szőnyegről.-Egyébként beszéltem Annával. Azt mondta, hogy nem volt semmi gond az éjszaka, és némi javulás állt be Emma állapotában!
-Óhh hál’ Istennek!-fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt, és blodogan elmosolyodtam.
Kimi a konyhába ment, én pedig újra a kezembe vettem a dátumos könyvecskét és olvasni kezdtem a bejegyzéseket. Éppen a gardróbos jelenetünk leírásán nevetgéltem, amikor meghallottam a csengőt. Gondoltam, hogy Kimit most biztosan lefoglalja a reggelikészítés, ezért elindultam én, hogy kinyissam az ajtót……
-Ez…..ez varázslatos!-ámuldoztam, és csillogó szemekkel néztem a csodálatosan feldíszített fenyőfát, ami ott ált előttem a maga teljes valójában.
-Boldog Karácsonyt!-mosolygott rám Kimi, és odahúzott magához, és nyomott egy puszit a homlokomra.-Tudom, hogy kisebb gondunk is nagyobb most a díszítgetésnél, vagy a fenyőfaállításnál, mégis szerettem volna elhozni neked a karácsonyt!
-Kimi, én…..én nem is tudom mit mondjak! Köszönöm!-ugrottam a nyakába boldogan, miközben letöröltem az arcomról a könnycseppeket, amelyek az imént folytak ott végig.
-Nem is tudod mekkora öröm számomra, hogy vidámnak láthatlak téged és, hogy a csillogó nevetésd hallhatom!-mosolygott rám újra. Ez a mosoly már nem csak a kedvességet, és a gondoskodást tükrte, hanem valami egészen más, mélyebb érzést is.
-Tarotozom neked egy vallomással!-jelentette ki néhány másodperc haásszünet után, és vett egy mély levegőt. Nagyokat pislogva néztem rá, és a világért sem szakítottam volna őt félbe. Szerettem volna, ha végigmondja amit akar.
-Olyan régóta fogalmazódik már ez az érzés a szívemben, és bár kezdetben nem hittem el magamnak, hogy így érezhetek, be kellett látnom, hogy mégis. Amikor hagytalak téged elmenni, egy hülye barom voltam, aki nem ismerte be magának sem, hogy mit is érez valójában. A külön töltött egy év, és a mostani nehéz napok azonban végképp letisztázták bennem, hogy mit akarok és mit érzek! Szeretlek Gina, szeretlek mióta igazán ismerlek!-suttogta, és szerelmesen pislogott rám. Amint kiejtette a száján a szavakat, valami jóleső bizsergés száguldott végig a testemen és az egész mellkasomat melegség töltötte be. Nem hittem volna, hogy ez ilyen megható és csodálatos pillanat lehet.
-Én is szeretlek téged, Kimi!-mosolyogtam rá melegen, és sírva borultam a nyakába. Szorosan magához ölelt és megsimogatta a hátam. Lassan bontakoztunk ki egymás öleléséből, de továbbra sem szólalt meg egyikőnk sem, csak mosolyogtunk egymásra, aztán Kimi megsimogatta az arcom és lassan közeleb hajolt hozzám. Újra érezni akartam az ajkait az enyéimen, újra átélni azt a csodálatos érzést, amit minden egyes csókunknál. Örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg ajkaink lopták a távolságot, aztán amikor végre a szánk egy forró, ám óvatos csókban forrt össze, az egész testem megremegett. Lassan, minden pillanatot kiélvezve csókoltuk egymást, akkor ott nem létezett tér és idő, csakis mi és az érzéseink, amelyek végre a felszínre törhettek. Percek múlva levegő után kapkodva váltunk szét, majd a homlokát az enyémnek támasztotta, közben pedig összekulcsolta az ujjainkat.
-Végre!-suttogta csukott szemekkel.-Annyira csodálatos érzés, hogy végre kimondtam!-mosolyodott el boldogan.
-Ilyen sok külön töltött idő után újra együtt-sóhajtottam.
-Kezdjük újra, tiszta lappal, hazugságok, cselszövések, és titkok nélkül!
-Csak mi hárman. Emma, te és én!-mosolyogtam rá könnyes szemekkel, és egy lágy csókot leheltem az ajkaira.
-Gyere!-fogta meg a kezem hirtelen és közelebb húzott a karácsonyfához. –Nézd meg az ajándékaidat!-kacsintott rám édesen.
-Kimi!-kaptam a szám elé a kezem.-De….de én nem vettem neked semmit!-hebegtem zavaromban.
-Én megkaptam a világ legcsodálatosabb ajándékát! Titeket!-súgta a fülembe, aztán egy lágy csókot lehelt a homlokomra, a szemhéjamra, az orrom hegyére, végül az ajkaimra is.
Meghatottan pislogtam rá, majd lehúztam magammal a szőnyegre, aztán az ölembe vettem az egyik becsomgolt ajándékot és bontogatni kezdtem. Amint lekerült a csomagolópapír, egy csodaszép, hímzett borítójú könyvecskét tarthattam a kezemben. Kíváncsian pislotam Kimsterre, ő azonban csak megrántotta a vállát, és mutatta, hogy nézzem meg. Szétnyitottam a könyvecskét, és rögtön egy dátumon, illetve amellette szereplő bejegyzése akadt meg a szemem.
„2009. július 26. Az első találkozásuk! Bár kissé becsiccsentettem azon az estén, és még ki is kezdtem veled, amit te egy jókora pofonnal jutalmaztál, valahol legbelül tudtam, hogy fogunk még találkoni, és úgy éreztem, hogy nem csak a felpofozás szintjéig fog eljutni a kapcsolatunk. A Sors később engem igazolt…….”
Tovább lapoztam, ás egészen az utolsó bejegyzésig hajtottam a lapokat.
„2010. december 24. Sok mindenen keresztül mentünk az elmúlt egy évben, és mindegyőnk megvívta a maga csatáját. Bár sokáig voltam néküled /nélkületek az érzés csak jobban megerősödött bennem. És most végre kimondhattam, hogy SZERETLEK!”
-Kimi!-suttogtam a sírástól fojtott hangon.-Te leírtad az összes fontosabb közös élményünket, egészen a mai napig?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Igen!-bólintott.-Tudod, úgy éreztem, hogy ki kell adnom magamból a feszültséget, és akkor jött az ötlet, hogy leírok minden fontosabb állomást a közös életünkben és ha majd egyszer újra találkozunk, akkor odaadom neked!-mosolygott rám. –Remélem nem haragszol ezért!
-Ez az egyik legcsodálatosabb ajándék, amit kaptam egész eddigi életemben! Ennél szebb ajándékot nem is adhattál volna!-mondtam boldogan és letöröltem a könnyeket az arcomról. –Megígéred, hogy ez után is írni fogod?-pislogtam rá kérlelően.
-Igen, de szeretném, ha te is írnál majd bele!-simogatta meg az arcom.-Egyszer, majd ha Emma felnő, akkor odaadhatnánk neki ajándékba! Addig pedig még megtöltjük ezt a könyvet számtalan szebbnél szeb gondolattal! Mit szólsz?
-Ez egy csodálatos ötlet!-mosolyogtam elismerően.
-És ezt is megkaphatja majd!-nyújtott felém egy újabb dobozt, amit ezúttal nem kellett bontogatni, csupán a tetejét kellett levenni.
-Hűhha!-vettem a kezembe meglepetten egy gyönyörűszép fényképalbumot.
-Ez még egyelőre üres, de amint Emmát is kiengedik a kórházból, megkezdődik hármunk közös élete, és akkor majd ez az album is meg fog telni képekkel!-jelentette ki határozottan és ahogy beszélt, csak úgy áradt a szerelem és a szeretet a hangjából.
-Annyira szeretlek!-suttogtam elhalóan és finoman megcsókoltam őt.-Köszönöm!-mosolyogtam rá, és a körmeimmel megcirógattam a tarkóját.
-Valami van még itt!-nevetett és a kezembe adott egy masnival átkötött lapos dobozkát. Óvatosan leszedtem a díszítést és kinyitottam az újabb ajándékát.
-Istenem!-kaptam a szám elé a kezem.-Ez az a nyaklánc, amit visszaadtam neked, amikor szakítottál!-kiáltottam meglepetten, és felvettem a párnáról az ezüstláncra fűzött pillangó alakú medált.
-Az bizony!-bólogatott.-Úgy gondoltam, hogy visszaadom neked, remélem elfogadod!-vont vállat kisfiúsan.
-Hát persze!-nevettem.-Köszönöm, minden nagyon köszönök!-ugrottam a nyakába, de ezt meg is bántam azonnal, ugyanis a repedt bordáim irtózatosan fájni kezdtek a hirtelen mozdulattól.-Áúú!-szisszentem fel fájdalmasan.
-Minden rendben?-pillatott rám Kimster aggódó tekintettel.
-Persze, nincs semmi baj!-préseltem ki magamból egy apró mosolyt.
-Megyek, készítek magunknak valami reggelit, addig te nyugodtan nézegesd az ajándékaidat!-kacsintott rám, aztán egy puszit nyomott az arcomra és feltápászkodott a szőnyegről.-Egyébként beszéltem Annával. Azt mondta, hogy nem volt semmi gond az éjszaka, és némi javulás állt be Emma állapotában!
-Óhh hál’ Istennek!-fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt, és blodogan elmosolyodtam.
Kimi a konyhába ment, én pedig újra a kezembe vettem a dátumos könyvecskét és olvasni kezdtem a bejegyzéseket. Éppen a gardróbos jelenetünk leírásán nevetgéltem, amikor meghallottam a csengőt. Gondoltam, hogy Kimit most biztosan lefoglalja a reggelikészítés, ezért elindultam én, hogy kinyissam az ajtót……
Köszönöm :)
Hát igen, elérkezett ez a pillanat is. Végül a zongoratanárnő és a finn világbajnok összekötötték az életüket, és boldog lett a sztori vége. :D Nagyon remélem, hogy szívesen olvastátok Rose-ék történetét , és tetszett is nektek. Azt hiszem, számomra mindig nagyon különleges lesz ez a sztori, hiszen ez az első történet, amit blogra is feltettem és be is fejeztem! :)
Nem olvashattátok volna azonban ezt a történetet, ha Kathy-vel évekkel ezelőtt nem kezdtünk volna el írogatni, és nem szerettem volna meg ezt a tevékenységet. :) Hálás köszönet neki ezért, és természetesen a rengeteg segítségért, és bíztatásért, amit kaptam, és kapok is tőle .♥
Másodsorban köszönöm a chates Csajsziknak, hogy bátorítottak engem, kezdjem el a blogolást, és mindig olvasták a részeket, valamint kommentelték is azokat.:D
(Külön köszönet Noncsinak és Kathy-nek, akik segítették kiválasztani a gyűrűket és a tortát az utolsó részhez! Mégiscsak a hullámminta és a virágos torta lett a befutó! :D ♥)
Végül, de nem utolsó sorban köszönöm szépen minden kedves olvasómnak, hogy látogatta a blogomat, és néha-néha még hozzászólást is intézett egy-egy fejezethez! :)
Hálás köszönet mindenkinek! :)
Puszi: Dahlia
Ui.: Ha időtök engedi, és kedvetek is lesz hozzá, nézzetek be a másik blogomra! :)
Nem olvashattátok volna azonban ezt a történetet, ha Kathy-vel évekkel ezelőtt nem kezdtünk volna el írogatni, és nem szerettem volna meg ezt a tevékenységet. :) Hálás köszönet neki ezért, és természetesen a rengeteg segítségért, és bíztatásért, amit kaptam, és kapok is tőle .♥
Másodsorban köszönöm a chates Csajsziknak, hogy bátorítottak engem, kezdjem el a blogolást, és mindig olvasták a részeket, valamint kommentelték is azokat.:D
(Külön köszönet Noncsinak és Kathy-nek, akik segítették kiválasztani a gyűrűket és a tortát az utolsó részhez! Mégiscsak a hullámminta és a virágos torta lett a befutó! :D ♥)
Végül, de nem utolsó sorban köszönöm szépen minden kedves olvasómnak, hogy látogatta a blogomat, és néha-néha még hozzászólást is intézett egy-egy fejezethez! :)
Hálás köszönet mindenkinek! :)
Puszi: Dahlia
Ui.: Ha időtök engedi, és kedvetek is lesz hozzá, nézzetek be a másik blogomra! :)
Egy kis extra :D
A befejezés kicsit hosszúra sikeredett, ezért oda már nem tettem be képeket, de gondoltam, talán kíváncsiak vagytok, hogy miként képzeltem az esküvő részleteit. :) Bár a meghívóról, vagy a helyszínről nem tudok képet mutatni, remélem azért sikerült elképzelnetek a leírás alapján, hogy én milyennek álmodtam meg ezt az egész ceremóniát! :) Várom a véleményeket a képekről is! :) Puszi
A ruha
A ruha
A cipő
Az ékszerek
A gyűrűk
81. rész
Sziasztok! Mint láthatjátok, meghoztam az utolsó részt, amely sokkal hosszabbra sikeredett, mint a többi. Szerettem volna elkészülni 24.-ére ezzel a résszel, de már említettem, hogy ez miért nem sikerült. Sajnos, a karácsonyi napokban sem tudtam feltenni a részt, de így utólag is szeretnék nagyon boldog karácsonyt kívánni mindenkinek ezzel a befejezéssel! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek! :) Jó olvasást! :) Puszi:Dahlia
A barátaink előbb érkeztek néhány nappal, és ennek oka az volt, hogy két fergeteges búcsúztatót szerveztek nekünk. A srácok elvitték Kimit valami szórakozóhelyre, mi meg a csajokkal a házban maradtunk és játszottunk. Helyesebben szólva, engem szívattak a drágák, de ezt cseppet sem bántam, hiszen nagyon jól éreztem magam velük. Az este végén pedig még közös feladatunk is volt Kimivel, amiről egyébként szintén nem tudtunk, és ez tökéletes lezárása volt ennek a bulinak.
Azt mondják, jó társaságban csak úgy rohan az idő, és ez esetünkben beigazolódott. Ahogy a srácok Espooba jöttek, felpezsdült az életünk és annyi programot csináltunk együtt, hogy szinte észre sem vettük, hogy ránk virradt az esküvő napja.
Szombat reggel, Kimivel mindketten izgatottan ébredtünk, és ide-oda rohangáltunk, pedig rengeteg időnk volt még délutánig. A ház szinte két részre lett osztva, ugyanis Kimit az alsó szintre “száműzték” a barátnőim, azzal az ürüggyel, hogy semmiképpen nem láthatja meg a ruhámat az esküvőig. A házunkból, átjáróház lett, hiszen fel-alá járkáltak a barátnőim, a szüleim, Kimi szülei, Ramiék, és ezen kívül még a fodrászom és a sminkesem is. A tarkóra tűzött kontyom, és a szaténfényben tündöklő sminkem már a délelőtt folyamán elkészült, és így jártam én is a házunkban. Úgy két óra tájékán a konyhában üldögéltem, és egy szendvicset próbáltam magamba diktálni, amikoris Kimi beállított oda.
-Rose! Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek!-mosolygott rám.
-Szia Drágám!-köszöntem.-Muszáj ennem valamit, mert már kopog a szemem az éhségtől!-nevettem.-Szeretnél valamit?-érdeklődtem meg kedvesen.
-Adni akarok neked valamit!-mondta kicsit félszegen.-Tudom, picit későn, de korábban nem volt alkalmam odaadni, szóval ez az én ajándékom neked!-nyújtott felém egy fekete bársony borításos dobozt.
-Ez mi?-kérdeztem vissza kíváncsian és kissé remegő kezekkel vettem el tőle.
-Nyisd ki, és megtudod!-kacsintott rám. Bólintottam egy aprót, aztán tettem amit mondott. Egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt, amikor megláttam az ajándékot, ami nem más volt, mint egy gyémántnyakék és hozzá illő fülbevalók.
-Ez....ez, köszönöm!-ugrottam a nyakába boldogan.-Ez csodaszép!-néztem megbűvölve az ékszerszettet.
-Bíztam benne, hogy tetszeni fog neked!-mosolygott rám Kimster.
-Gyönyörű! Köszönöm!-mosolyogtam rá, aztán hirtelen megcsókoltam.-De biztosan méregdrága volt!-váltottam picit aggódó hangszínre.
-Te ezzel ne foglalkozz, rendben?-fogta két keze közé az arcomat.-Csak tündökölj benne, és legyél olyan, akár egy királynő!-mosolygott, aztán egy gyors csókot lehelt az ajkaimra és kihátrált a konyhából.
Délután már mindenkin érezhető volt az izgatottság és természetesen ez velem sem volt másképp. Egyszerűen képtelen voltam leülni, vagy ha ezt meg is tettem, akkor folyamatosan jártak a lábaim. Még zongoráztam is, de az idegességemet most ez sem oldotta. 4 óra magasságában aztán úgy döntöttem, hogy ideje felvenni a ruhát. Anyukám és Sophie velem jöttek a szobába és segítettek felöltözni.
-Drága Kislányom! Annyira gyönyörű vagy!-simogatta meg Anya az arcomat, miután felcipzárazták a ruhámat, és a fátylamat is feltűzték.
-Minden megvan Rose?-kérdezte Sophie.
-Régi a mamám kesztyűje, kölcsön a te köves hajtűd, kék a harisnyakötőm, amit a lánybúcsún kaptam tőletek, és új a fehérneműm.-picit elpirultam, amikor kimondtam az utolsó szót, de ezen Anya és a barátnőm csak nevettek.-És, új még ez is!-fogtam a kezembe a bársonyborításos dobozt, és felnyitottam.-Ma kaptam Kimitől!-moolyogtam.
-Hűűűha!-csodálkoztak.-Ez varázslatosan szép!-szólalt meg Sophie.
-Kimi talpig úriember!-vágott elégedett fintort anyukám, amin ezúttal a barátnőm és én nevettünk. –Feltegyük?-kérdezte.
-Megköszönném!-bólintottam, és megfordultam, hogy fel tudják csatolni a nyakamba az ékszert.
-Kész vagy dágám! Csodálatosan nézel ki! Akárcsak egy Hercegnő!-nézett rám meghatottan anyukám, és közben igyekezett visszanyelni a könnyiet.
-Annyira jó, hogy itt vagytok ma velem!-öleltem meg őt és Sophiet, aztán mindegyőnk szemeiből kibuggyatak az első könnycseppek, amelyeket még jónéhány követett.
-Ideje mennünk, ha nem akarunk elkésni!-közölte legjobb barátnőm, miután rápillantott az órájára.
-Menjünk!-bólintottam, aztán vettem egy nagy levegőt, és a ruhám alját, valamint az uszályt felfogva, elindultam a nappaliba.
Kimivel nem akartuk azt, hogy a téli hidegben különböző helyre kelljen járkálnunk, ezért az esküvőt, és az utána lévő lagzit is egy helyre szerveztük. Egy gyönyörű, új építésű művelődési központ volt ez, amely egy parkban terült el. A teraszokon végig karácsonyi égőfűzérek voltak kifüggesztve, és egy-egy ponton bambuszfáklyák égtek, amik karácsonyi és egyben romantikus hatást is elértek így.
A belső díszítés teljesen olyan lett,amilyennek én azt megálmodtam. A fényt a helyiségekben elhelyezett temérdek mennyiségű gyertya és lámpás szolgáltatta, és mivel bekukkantottam a bálterembe is, láttam a kör alakú asztalokat, melyek körül hatosával voltak elhelyezve a fehér székruhába öltöztetett, pezsgő színű masnival átkötött székek. Az asztalokon fehér abrosz volt, szintén fehér tányérok, gyönyörű kristálypoharak, pezsgőszínű szalvéták és ezüst színű evőeszközök. Közepen egy virágokból, és egy szál gyertyából összeállított kompoíció díszelgett, ami megadta az egész asztal ünnepiességét. A termet fehér és krémszínű rózsákkal, valamint orchideával díszítették. Nem volt hivalkodó, sem giccses, sokkal inkább romantikus és elegáns.
-Hát, a termeken már biztosan nem múlik semmi!-mosolyogtam apukámra, aki velem együtt toporgott a terem előtt.
-Ne izgulj Kicsim! Minden rendben lesz!-simogatta meg a karom.
-Köszönök nektek mindent! Nem is tudod milyen boldog vagyok, hogy újra egymásra találtunk!-mondtam könnyes szemekkel.
-Mi is Kincsem! Nehéz volt számunkra is az az időszak, amíg nem beszéltünk!-sóhajtott.
-De mostmár minden rendben!-terelegettem vissza pozitív irányba a beszélgetést.
-Indulhatuk?-nyújtotta a karját.
-Hát akkor, kezdődjön el életem legújabb szakasza!-mosolyogtam, és vettem egy nagy levegőt, aztán megigazítottam a ruhámat, és belekaroltam apukámba.
Ahogy felcsendültek a bevonulási zene első akkordjai, kinyílt előttünk a két szárnyú ajtó, mi pedig lassan, arcunkon boldog mosollyal indultunk el a a vendégek között. Végig fehér rózsaszirmokat szórtak elénk, mi pedig ezen lépkedtünk, egészen a vőlegényemig, akinek az arcáról ámulatot, és a szemeiből őszinte szerelmet olvashattam ki. Még mielőtt apukám átadott volna, én picit oldalra hajoltam.
-Elhoztad gyűrűket Kicsi Fiú?-suttogtam Matinak.
-Igen!-bólogatott.
-Ügyes vagy!-kacsintottam rá, aztán nyomtam egy puszit az arcára és ismét felegyenesedtem.
-Mindent köszönök Apa!-öleltem meg őt szorosan.
-Szeretlek!-mosolygott rám, aztán megpuszilta az arcom, majd a kezemet Kimi felé nyújtotta.-Nagyon vigyázz rá!-mosolygott a vőlegényemre, és finoman megveregette a vállát.
-Úgy lesz! Ígérem!-bólintott Kimster, aztán felém irányította a figyelmét.-Gyönyörű vagy!-súgta szinte alig hallhatóan.
-Te is jól festesz!-elégedetten néztem végig a jövendőbeli férjemen, aki fekete öltönyt viselt, fehér inget, és ezekkel a kontrasztos színekkel jól harmonizált a pezsgőszínű nyakkendő és a csokromhoz passzoló, krém színű rózsából készített kitűző.
Egymásra mosolyogtunk, aztán aztán mindketten az anyakönyvezető felé fordultunk.
-Kedves Jegyespár! Köszöntöm Önöket, tanúikat és minen kedves megjelent vendéget!
Életük egyik legfontosabb döntését hozták meg, mikor úgy határoztak, hogy a szívükben lakozó olthatatlan szerelemmel megjelennek itt előttem és örök hűséget fogadnak egymásnak, hiszen házasságkötésükkel életük fonala örökre egybefonódik!-Kimire pillantottam, ő pedig, mintha érezte volna magán a tekintetemet, felém fordította a fejét. Szerelmesen mosolyogtunk egymásra, aztán figyelmünket újra az anyakönyvezető és annak beszéde felé irányítottuk.-
A megelőző eljárásban kinyilatkoztatott szándékuk, illetve a bemutatott okirataik alapján megállapítottam, hogy házasságkötésüknek törvényes akadálya nem volt. Ahhoz azonban, hogy e házasság létrejöjjön, szükséges, hogy Önök a két jelenlévő tanú előtt kijelentsék, hogy egymással házasságot kívánnak kötni.
Kérdésemet először a menyasszonynak, utána a vőlegénynek teszem fel. Megkérem Önöket, és kedves tanúikat, hogy szíveskedjenek felállni!-Kimivel újfent egymásra pillantottuk, aztán a kérésnek megfelelően cselekedtünk, ahogy Sophie és Rami is..
-Kijelenti-e Ön, Rosalie Stevenson, hogy az itt jelenlévő Kimi Mattias Räikkönennel házasságot köt?
-Igen!-ejtettem ki a számon azt a bűvös kis szócskát előszür finnül, majd görögül is, mindvégig Kimi szemébe nézve.
-Kijelenti-e Ön Kimi Mattias Räikkönen, hogy házaságot köt az itt jelenlévő Rosalie Stevensonnal?-tette fel a kérdést a páromnak is.
-Igen!-mondta, először az én anyanyelvemen, majd a sajátján is, és mindvégig szerelmesen mosolygott rám.
-Megállapítom, hogy Kimi Mattias Räikkönen és Rosalie Stevenson a Finn Köztársaság családjogi törvénye értelmében házastársak. És most megkérném Önöket, hogy írják alá az anyakönyvet!-mosolygott. Mindketten odaléptünk mellé, aztán egymás után odavéstük aláírásunkat a könyvbe.-Most pedig a tanúkat is kérném!-biccentett fejével a legjobb barátnőm és a sógorom felé, akik szintén otthagyták kézjegyüket az anyakönyvben-És most megkérem Önöket, hogy jöjjenek közelebb és húzzák egymás ujjára a karikagyűrűket……-ismét felálltunk és közelebb léptünk az asztalhoz, majd Kimi levette a gyűrűmet az anyakönyvezető által tartott tálcáról és felhúzta az ujjamra.
-Szeretlek!-mosolygott rám.
-Én is téged!-feleltem meghatottan, amint az ujjára húztam a fehérarany karikagyűrűt.
-….és köszöntsék egymást, mint férj és feleség!-boldogan fújtuk ki az eddig visszatartott levegőt, aztán közelebb hajoltunk egymáshoz, mígnem ajkaink egy forró csókban forrtak össze. Mindketten belemosolyogtunk, amikor hallottuk a tapsvihart és a barátainktól jövő ujjongásokat.
-Sok boldogságot kívánok Önöknek!-mosolygott ránk az anyakönyvezető kedvesen, majd mindkettőnkkel kezet fogott, végül odaadta nekünk a kis könyvecskét.
-Köszönjük!-feletük egyszerre, aztán pillantásunk ismét összekapcsolódott néhány másodpercre. Sokáig azonban nem feledkezhettünk bele a másik tekintetébe, hiszen fogadnunk kellett azt a rengeteg gratulációt, és jókívánságt, amit kaptunk a vendégeinktől. Amikor aztán mindenki váltott velünk néhány kedves szót, átvonultunk a nagyterembe. Mindenkit lenyűgözött a pezsgőszín és a fehér kombinációja, a félhomály, amely a gyertyáknak volt köszönhető, a csodálatos asztaldíszek, és a hangulat azzal vált tökéletessé, hogy odakint esni kezdett a hó, és ezt mi is jól láthattuk.
-Mrs Räikkönen?-húzta ki nekem a széket a férjem.
-Köszönöm Mr Räikkönen!-mosolyogtam rá, aztán egy csókot nyomtam a szájára és helyet foglaltam az asztalnál.-A feleséed vagyok! Ez olyan hihetetlen!-csacsogtam boldogan, amin Kimi csak jót nevetett.-Mit szólsz Kicsikém?-vigyorogtam rá Matira, akit már fiamként szerettem.
-Örülök, hogy végre lesz képünk, amit az albumba ragaszthatunk!-mosolygott ránk, mi pedig az apjával jókedvűen felnevettünk.
-Srácok! Én elfelejtettem valamit!-kaptam a szám elé a kezem, aztán hirtelen felpattantam a helyemről. Az asztal lábánál lévő kisebb csokrot a kezembe vettem és elindultam a színpad felé, ahol Raque-ék még csak hangoltak. Elkértem tőlük az egyik mikrofont, és szembefordultam a vendégsereggel.
-Hahhó! Szeretnék egy kis figyelmet kérni!-kezdtem el beszélni, és pillanatokon belül felém fordult szinte mindenki.-Azt hiszem van egy olyan szokás, hogy a menyasszony eldobja csokrát, nos ezt most én is szeretném megtenni, úgyhogy kérnék szépen a parkettre minden olyan hölgyet, aki még nincs férjnél!-mondtam el a kívánságomat, és utána ripsz-ropsz megtelt a táncparkett lányokkal és nőkkel. –Elkészültetek?-kiáltottam a kérdést már mikrofon nélkül, háttal állva nekik, készülve a csokor eldobására.
-Igen!-kiabálták vissza egyszerre. Vettem egy nagy levegőt, aztán elhajítottam a krém színű rózsából összeállított dobócsokrot, majd megfordultam, hogy lássam, ki volt a szerencsés.
-Huhuhúú! Az enyém!-hallottam egy vidám nevetést és a csokor a magasba lendült, újdonsült tulajdonosa pedig kacagva ugrott a nyakamba.
-Sophie!-kiáltottam a legjobb barátnőm nevét, és boldogan öleltem őt.-Ki a szerencsés férfi?-kérdeztem csípőre vágot kézzel.
-Még nem tudom!-rázta meg a fejét továbbra is nevetve, miközben visszaindultunk az aztalainkhoz.
-Azért legalább egy nappal az esküvőd előtt szólj nekünk!-cukkoltam őt kicsit, majd egy puszit nyomtam az arcára és visszacsüccsentem a fiúkhoz. Sokáig azonban nem ülhettem nyugodtan a fenekemen, ugyanis Raquel szólni kívánt hozzánk.
-Rose, Kimi!-szólított meg minket.-Engedjétek meg, hogy gratuláljak nektek, és hadd kérjelek fel titeket arra, hogy fáradjatok a parkettre és járjátok el az első táncot!-mosolygott ránk kedvesen, és egy elegáns mozdulattal a tánctérre mutatott.
Felálltunk az asztaltól, aztán a parkett közepére sétáltunk, és vártuk, hogy Raquel-ék elkezdjék a számot. Rövidesen megszólalt a dal, egy örök klasszikus. Kimi maga elé forgatott, majd a karjaiba zárt, és vezetni kezdett. Kizárva a külvilágot, csakis egymásra koncentrálva lassúztunk a zene andalítóan haromikus akkordjaira. A dal végén a férjem újra maga elé forgatott, aztán óvatosan oldalra döntött kissé, majd fölém hajolt és szenvedélyesen megcsókolt. Ismét kitörő tapsvihar fogadta a táncunk végét, és mindenki révedező pillantásokkal figyelt minket, közben pedig kedves mosoly ült az arcokra.
Az egész este olyan volt, mint egy valóra vált álom. Mindig is gyönyörű esküvőről álmodoztam, de soha nem gondoltam, hogy ennyire varázslatos lesz. Természetesen volt menyasszony-örömapa tánc, amit az én hőn szeretett édesapámmal végigsírtunk, a barátaink rengeteg vicces játékot találtak ki nekünk, és ezeket mi hatalmas lelkesedéssel csináltuk végig. A percek és az órák gyorsan peregtek, és mire föleszméltünk, már az éjfélt is elütött az óra.
-Boldog Karácsonyt Drágáim!-mosolyogtam a fiúkra és összekoccintottuk a poharainkat.
-Neked is Rose!-mondták egyszerre, és kaptam tőlük egy-egy puszit az arcomra. Mi tagadás, körül voltam rajongva…….
Teljesen el voltam foglalva a srácokkal, ezért már csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy behozták a tortát.
-Na, felvágjuk?-pillantottam Kimsterre.
-Hát persze Édesem!-bólintott, majd felállt a helyéről és engem is felsegített. Együtt fogtuk meg a kést, és a torta legfelső emeletéhez emeltük azt.
-Csókot, csókot, csókot…….-kezdték el skandálni a vendégeink, mi pedig teljesítettük a kérésüket, majd csak utána kezdtük fel a csodálatosan szép tortánkat.
Mindenkinek osztottunk belőle, aztán mi is leültünk egy tányérral a kezünkben.
-Szeretlek Drágám!-súgta a fülembe Räkka, miközben egy kisebb falat süteményt emelt a számhoz a villával.
-Én is téged!-mosolyogtam rá, és megpusziltam az arcát. –És Matit is!-tettem hozzá néhány másodperc múlva.-Életem egyik legcsodálatosabb napja volt az, amikor megismertelek titeket! Közel két évig éltem egyedül, magányosan, és teljesen reményvesztetten. Azt hittem már soha nem leszek képes bízni senkiben sem, de ti erre rácáfoltatok. Megtanítottatok engem újra szeretni, és élvezni az életet! Ezt sohasem tudom majd meghálálni nektek!-suttogtam elérzékenyülve.
-A mi életünk pedig akkor változott meg, amikor te megjelentél a színen! Onnantól kezdve minden nap egy ajándék, és akármi történjék is, pozitívan tekintünk a jövőbe, hiszen te mindig bíztatsz minket, és mellettünk vagy, bármi történik!-simogatta meg az arcom, és finoman megcsókolt.
-Hmm, de várom már a nászutat. Csak mi ketten egy romntikus helyen….-kezdtem el álmodozni távolba révedő tekintettel.
-Végre kipihenhetjük a szervezés fáradalmait!-nevetett fel a drágám.
-Nem pihenhetsz túl sokáig!-öltöttem rá a nyelvem.-Nemsokára nekifoghatsz az egyik szoba átalakításának!-vigyorogtam rá.
-Hmm? Miért?-kérdezett vissza meglepetten. Nem akartam beszélni, helyette hagytam, hogy a tetteim beszéljenek. Megfogtam a férjem kezét és óvatosan a hasamra húzam azt.
-Ez…..ez azt jelenti, hogy……?-dadogta meglepetten.
-Apuka leszel…..ismét!-mosolyogtm rá meghatottan.
-Apuka leszek!-ismételte el az iménti mondatomat, az arcán hatalmas mosollyal, majd hirtelen megölelt.-Ez hihetetlen!-hadarta izgatottan.-Annyira szeretlek!-csókolt meg hevesen.
-Én is titeket!-öleltem mgamhoz a két Räikkönent, miközben megimogattam a hasam, amelyben már ott növekedett a legkisebb is.
Vége!
A barátaink előbb érkeztek néhány nappal, és ennek oka az volt, hogy két fergeteges búcsúztatót szerveztek nekünk. A srácok elvitték Kimit valami szórakozóhelyre, mi meg a csajokkal a házban maradtunk és játszottunk. Helyesebben szólva, engem szívattak a drágák, de ezt cseppet sem bántam, hiszen nagyon jól éreztem magam velük. Az este végén pedig még közös feladatunk is volt Kimivel, amiről egyébként szintén nem tudtunk, és ez tökéletes lezárása volt ennek a bulinak.
Azt mondják, jó társaságban csak úgy rohan az idő, és ez esetünkben beigazolódott. Ahogy a srácok Espooba jöttek, felpezsdült az életünk és annyi programot csináltunk együtt, hogy szinte észre sem vettük, hogy ránk virradt az esküvő napja.
Szombat reggel, Kimivel mindketten izgatottan ébredtünk, és ide-oda rohangáltunk, pedig rengeteg időnk volt még délutánig. A ház szinte két részre lett osztva, ugyanis Kimit az alsó szintre “száműzték” a barátnőim, azzal az ürüggyel, hogy semmiképpen nem láthatja meg a ruhámat az esküvőig. A házunkból, átjáróház lett, hiszen fel-alá járkáltak a barátnőim, a szüleim, Kimi szülei, Ramiék, és ezen kívül még a fodrászom és a sminkesem is. A tarkóra tűzött kontyom, és a szaténfényben tündöklő sminkem már a délelőtt folyamán elkészült, és így jártam én is a házunkban. Úgy két óra tájékán a konyhában üldögéltem, és egy szendvicset próbáltam magamba diktálni, amikoris Kimi beállított oda.
-Rose! Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek!-mosolygott rám.
-Szia Drágám!-köszöntem.-Muszáj ennem valamit, mert már kopog a szemem az éhségtől!-nevettem.-Szeretnél valamit?-érdeklődtem meg kedvesen.
-Adni akarok neked valamit!-mondta kicsit félszegen.-Tudom, picit későn, de korábban nem volt alkalmam odaadni, szóval ez az én ajándékom neked!-nyújtott felém egy fekete bársony borításos dobozt.
-Ez mi?-kérdeztem vissza kíváncsian és kissé remegő kezekkel vettem el tőle.
-Nyisd ki, és megtudod!-kacsintott rám. Bólintottam egy aprót, aztán tettem amit mondott. Egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt, amikor megláttam az ajándékot, ami nem más volt, mint egy gyémántnyakék és hozzá illő fülbevalók.
-Ez....ez, köszönöm!-ugrottam a nyakába boldogan.-Ez csodaszép!-néztem megbűvölve az ékszerszettet.
-Bíztam benne, hogy tetszeni fog neked!-mosolygott rám Kimster.
-Gyönyörű! Köszönöm!-mosolyogtam rá, aztán hirtelen megcsókoltam.-De biztosan méregdrága volt!-váltottam picit aggódó hangszínre.
-Te ezzel ne foglalkozz, rendben?-fogta két keze közé az arcomat.-Csak tündökölj benne, és legyél olyan, akár egy királynő!-mosolygott, aztán egy gyors csókot lehelt az ajkaimra és kihátrált a konyhából.
Délután már mindenkin érezhető volt az izgatottság és természetesen ez velem sem volt másképp. Egyszerűen képtelen voltam leülni, vagy ha ezt meg is tettem, akkor folyamatosan jártak a lábaim. Még zongoráztam is, de az idegességemet most ez sem oldotta. 4 óra magasságában aztán úgy döntöttem, hogy ideje felvenni a ruhát. Anyukám és Sophie velem jöttek a szobába és segítettek felöltözni.
-Drága Kislányom! Annyira gyönyörű vagy!-simogatta meg Anya az arcomat, miután felcipzárazták a ruhámat, és a fátylamat is feltűzték.
-Minden megvan Rose?-kérdezte Sophie.
-Régi a mamám kesztyűje, kölcsön a te köves hajtűd, kék a harisnyakötőm, amit a lánybúcsún kaptam tőletek, és új a fehérneműm.-picit elpirultam, amikor kimondtam az utolsó szót, de ezen Anya és a barátnőm csak nevettek.-És, új még ez is!-fogtam a kezembe a bársonyborításos dobozt, és felnyitottam.-Ma kaptam Kimitől!-moolyogtam.
-Hűűűha!-csodálkoztak.-Ez varázslatosan szép!-szólalt meg Sophie.
-Kimi talpig úriember!-vágott elégedett fintort anyukám, amin ezúttal a barátnőm és én nevettünk. –Feltegyük?-kérdezte.
-Megköszönném!-bólintottam, és megfordultam, hogy fel tudják csatolni a nyakamba az ékszert.
-Kész vagy dágám! Csodálatosan nézel ki! Akárcsak egy Hercegnő!-nézett rám meghatottan anyukám, és közben igyekezett visszanyelni a könnyiet.
-Annyira jó, hogy itt vagytok ma velem!-öleltem meg őt és Sophiet, aztán mindegyőnk szemeiből kibuggyatak az első könnycseppek, amelyeket még jónéhány követett.
-Ideje mennünk, ha nem akarunk elkésni!-közölte legjobb barátnőm, miután rápillantott az órájára.
-Menjünk!-bólintottam, aztán vettem egy nagy levegőt, és a ruhám alját, valamint az uszályt felfogva, elindultam a nappaliba.
Kimivel nem akartuk azt, hogy a téli hidegben különböző helyre kelljen járkálnunk, ezért az esküvőt, és az utána lévő lagzit is egy helyre szerveztük. Egy gyönyörű, új építésű művelődési központ volt ez, amely egy parkban terült el. A teraszokon végig karácsonyi égőfűzérek voltak kifüggesztve, és egy-egy ponton bambuszfáklyák égtek, amik karácsonyi és egyben romantikus hatást is elértek így.
A belső díszítés teljesen olyan lett,amilyennek én azt megálmodtam. A fényt a helyiségekben elhelyezett temérdek mennyiségű gyertya és lámpás szolgáltatta, és mivel bekukkantottam a bálterembe is, láttam a kör alakú asztalokat, melyek körül hatosával voltak elhelyezve a fehér székruhába öltöztetett, pezsgő színű masnival átkötött székek. Az asztalokon fehér abrosz volt, szintén fehér tányérok, gyönyörű kristálypoharak, pezsgőszínű szalvéták és ezüst színű evőeszközök. Közepen egy virágokból, és egy szál gyertyából összeállított kompoíció díszelgett, ami megadta az egész asztal ünnepiességét. A termet fehér és krémszínű rózsákkal, valamint orchideával díszítették. Nem volt hivalkodó, sem giccses, sokkal inkább romantikus és elegáns.
-Hát, a termeken már biztosan nem múlik semmi!-mosolyogtam apukámra, aki velem együtt toporgott a terem előtt.
-Ne izgulj Kicsim! Minden rendben lesz!-simogatta meg a karom.
-Köszönök nektek mindent! Nem is tudod milyen boldog vagyok, hogy újra egymásra találtunk!-mondtam könnyes szemekkel.
-Mi is Kincsem! Nehéz volt számunkra is az az időszak, amíg nem beszéltünk!-sóhajtott.
-De mostmár minden rendben!-terelegettem vissza pozitív irányba a beszélgetést.
-Indulhatuk?-nyújtotta a karját.
-Hát akkor, kezdődjön el életem legújabb szakasza!-mosolyogtam, és vettem egy nagy levegőt, aztán megigazítottam a ruhámat, és belekaroltam apukámba.
Ahogy felcsendültek a bevonulási zene első akkordjai, kinyílt előttünk a két szárnyú ajtó, mi pedig lassan, arcunkon boldog mosollyal indultunk el a a vendégek között. Végig fehér rózsaszirmokat szórtak elénk, mi pedig ezen lépkedtünk, egészen a vőlegényemig, akinek az arcáról ámulatot, és a szemeiből őszinte szerelmet olvashattam ki. Még mielőtt apukám átadott volna, én picit oldalra hajoltam.
-Elhoztad gyűrűket Kicsi Fiú?-suttogtam Matinak.
-Igen!-bólogatott.
-Ügyes vagy!-kacsintottam rá, aztán nyomtam egy puszit az arcára és ismét felegyenesedtem.
-Mindent köszönök Apa!-öleltem meg őt szorosan.
-Szeretlek!-mosolygott rám, aztán megpuszilta az arcom, majd a kezemet Kimi felé nyújtotta.-Nagyon vigyázz rá!-mosolygott a vőlegényemre, és finoman megveregette a vállát.
-Úgy lesz! Ígérem!-bólintott Kimster, aztán felém irányította a figyelmét.-Gyönyörű vagy!-súgta szinte alig hallhatóan.
-Te is jól festesz!-elégedetten néztem végig a jövendőbeli férjemen, aki fekete öltönyt viselt, fehér inget, és ezekkel a kontrasztos színekkel jól harmonizált a pezsgőszínű nyakkendő és a csokromhoz passzoló, krém színű rózsából készített kitűző.
Egymásra mosolyogtunk, aztán aztán mindketten az anyakönyvezető felé fordultunk.
-Kedves Jegyespár! Köszöntöm Önöket, tanúikat és minen kedves megjelent vendéget!
Életük egyik legfontosabb döntését hozták meg, mikor úgy határoztak, hogy a szívükben lakozó olthatatlan szerelemmel megjelennek itt előttem és örök hűséget fogadnak egymásnak, hiszen házasságkötésükkel életük fonala örökre egybefonódik!-Kimire pillantottam, ő pedig, mintha érezte volna magán a tekintetemet, felém fordította a fejét. Szerelmesen mosolyogtunk egymásra, aztán figyelmünket újra az anyakönyvezető és annak beszéde felé irányítottuk.-
A megelőző eljárásban kinyilatkoztatott szándékuk, illetve a bemutatott okirataik alapján megállapítottam, hogy házasságkötésüknek törvényes akadálya nem volt. Ahhoz azonban, hogy e házasság létrejöjjön, szükséges, hogy Önök a két jelenlévő tanú előtt kijelentsék, hogy egymással házasságot kívánnak kötni.
Kérdésemet először a menyasszonynak, utána a vőlegénynek teszem fel. Megkérem Önöket, és kedves tanúikat, hogy szíveskedjenek felállni!-Kimivel újfent egymásra pillantottuk, aztán a kérésnek megfelelően cselekedtünk, ahogy Sophie és Rami is..
-Kijelenti-e Ön, Rosalie Stevenson, hogy az itt jelenlévő Kimi Mattias Räikkönennel házasságot köt?
-Igen!-ejtettem ki a számon azt a bűvös kis szócskát előszür finnül, majd görögül is, mindvégig Kimi szemébe nézve.
-Kijelenti-e Ön Kimi Mattias Räikkönen, hogy házaságot köt az itt jelenlévő Rosalie Stevensonnal?-tette fel a kérdést a páromnak is.
-Igen!-mondta, először az én anyanyelvemen, majd a sajátján is, és mindvégig szerelmesen mosolygott rám.
-Megállapítom, hogy Kimi Mattias Räikkönen és Rosalie Stevenson a Finn Köztársaság családjogi törvénye értelmében házastársak. És most megkérném Önöket, hogy írják alá az anyakönyvet!-mosolygott. Mindketten odaléptünk mellé, aztán egymás után odavéstük aláírásunkat a könyvbe.-Most pedig a tanúkat is kérném!-biccentett fejével a legjobb barátnőm és a sógorom felé, akik szintén otthagyták kézjegyüket az anyakönyvben-És most megkérem Önöket, hogy jöjjenek közelebb és húzzák egymás ujjára a karikagyűrűket……-ismét felálltunk és közelebb léptünk az asztalhoz, majd Kimi levette a gyűrűmet az anyakönyvezető által tartott tálcáról és felhúzta az ujjamra.
-Szeretlek!-mosolygott rám.
-Én is téged!-feleltem meghatottan, amint az ujjára húztam a fehérarany karikagyűrűt.
-….és köszöntsék egymást, mint férj és feleség!-boldogan fújtuk ki az eddig visszatartott levegőt, aztán közelebb hajoltunk egymáshoz, mígnem ajkaink egy forró csókban forrtak össze. Mindketten belemosolyogtunk, amikor hallottuk a tapsvihart és a barátainktól jövő ujjongásokat.
-Sok boldogságot kívánok Önöknek!-mosolygott ránk az anyakönyvezető kedvesen, majd mindkettőnkkel kezet fogott, végül odaadta nekünk a kis könyvecskét.
-Köszönjük!-feletük egyszerre, aztán pillantásunk ismét összekapcsolódott néhány másodpercre. Sokáig azonban nem feledkezhettünk bele a másik tekintetébe, hiszen fogadnunk kellett azt a rengeteg gratulációt, és jókívánságt, amit kaptunk a vendégeinktől. Amikor aztán mindenki váltott velünk néhány kedves szót, átvonultunk a nagyterembe. Mindenkit lenyűgözött a pezsgőszín és a fehér kombinációja, a félhomály, amely a gyertyáknak volt köszönhető, a csodálatos asztaldíszek, és a hangulat azzal vált tökéletessé, hogy odakint esni kezdett a hó, és ezt mi is jól láthattuk.
-Mrs Räikkönen?-húzta ki nekem a széket a férjem.
-Köszönöm Mr Räikkönen!-mosolyogtam rá, aztán egy csókot nyomtam a szájára és helyet foglaltam az asztalnál.-A feleséed vagyok! Ez olyan hihetetlen!-csacsogtam boldogan, amin Kimi csak jót nevetett.-Mit szólsz Kicsikém?-vigyorogtam rá Matira, akit már fiamként szerettem.
-Örülök, hogy végre lesz képünk, amit az albumba ragaszthatunk!-mosolygott ránk, mi pedig az apjával jókedvűen felnevettünk.
-Srácok! Én elfelejtettem valamit!-kaptam a szám elé a kezem, aztán hirtelen felpattantam a helyemről. Az asztal lábánál lévő kisebb csokrot a kezembe vettem és elindultam a színpad felé, ahol Raque-ék még csak hangoltak. Elkértem tőlük az egyik mikrofont, és szembefordultam a vendégsereggel.
-Hahhó! Szeretnék egy kis figyelmet kérni!-kezdtem el beszélni, és pillanatokon belül felém fordult szinte mindenki.-Azt hiszem van egy olyan szokás, hogy a menyasszony eldobja csokrát, nos ezt most én is szeretném megtenni, úgyhogy kérnék szépen a parkettre minden olyan hölgyet, aki még nincs férjnél!-mondtam el a kívánságomat, és utána ripsz-ropsz megtelt a táncparkett lányokkal és nőkkel. –Elkészültetek?-kiáltottam a kérdést már mikrofon nélkül, háttal állva nekik, készülve a csokor eldobására.
-Igen!-kiabálták vissza egyszerre. Vettem egy nagy levegőt, aztán elhajítottam a krém színű rózsából összeállított dobócsokrot, majd megfordultam, hogy lássam, ki volt a szerencsés.
-Huhuhúú! Az enyém!-hallottam egy vidám nevetést és a csokor a magasba lendült, újdonsült tulajdonosa pedig kacagva ugrott a nyakamba.
-Sophie!-kiáltottam a legjobb barátnőm nevét, és boldogan öleltem őt.-Ki a szerencsés férfi?-kérdeztem csípőre vágot kézzel.
-Még nem tudom!-rázta meg a fejét továbbra is nevetve, miközben visszaindultunk az aztalainkhoz.
-Azért legalább egy nappal az esküvőd előtt szólj nekünk!-cukkoltam őt kicsit, majd egy puszit nyomtam az arcára és visszacsüccsentem a fiúkhoz. Sokáig azonban nem ülhettem nyugodtan a fenekemen, ugyanis Raquel szólni kívánt hozzánk.
-Rose, Kimi!-szólított meg minket.-Engedjétek meg, hogy gratuláljak nektek, és hadd kérjelek fel titeket arra, hogy fáradjatok a parkettre és járjátok el az első táncot!-mosolygott ránk kedvesen, és egy elegáns mozdulattal a tánctérre mutatott.
Felálltunk az asztaltól, aztán a parkett közepére sétáltunk, és vártuk, hogy Raquel-ék elkezdjék a számot. Rövidesen megszólalt a dal, egy örök klasszikus. Kimi maga elé forgatott, majd a karjaiba zárt, és vezetni kezdett. Kizárva a külvilágot, csakis egymásra koncentrálva lassúztunk a zene andalítóan haromikus akkordjaira. A dal végén a férjem újra maga elé forgatott, aztán óvatosan oldalra döntött kissé, majd fölém hajolt és szenvedélyesen megcsókolt. Ismét kitörő tapsvihar fogadta a táncunk végét, és mindenki révedező pillantásokkal figyelt minket, közben pedig kedves mosoly ült az arcokra.
Az egész este olyan volt, mint egy valóra vált álom. Mindig is gyönyörű esküvőről álmodoztam, de soha nem gondoltam, hogy ennyire varázslatos lesz. Természetesen volt menyasszony-örömapa tánc, amit az én hőn szeretett édesapámmal végigsírtunk, a barátaink rengeteg vicces játékot találtak ki nekünk, és ezeket mi hatalmas lelkesedéssel csináltuk végig. A percek és az órák gyorsan peregtek, és mire föleszméltünk, már az éjfélt is elütött az óra.
-Boldog Karácsonyt Drágáim!-mosolyogtam a fiúkra és összekoccintottuk a poharainkat.
-Neked is Rose!-mondták egyszerre, és kaptam tőlük egy-egy puszit az arcomra. Mi tagadás, körül voltam rajongva…….
Teljesen el voltam foglalva a srácokkal, ezért már csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy behozták a tortát.
-Na, felvágjuk?-pillantottam Kimsterre.
-Hát persze Édesem!-bólintott, majd felállt a helyéről és engem is felsegített. Együtt fogtuk meg a kést, és a torta legfelső emeletéhez emeltük azt.
-Csókot, csókot, csókot…….-kezdték el skandálni a vendégeink, mi pedig teljesítettük a kérésüket, majd csak utána kezdtük fel a csodálatosan szép tortánkat.
Mindenkinek osztottunk belőle, aztán mi is leültünk egy tányérral a kezünkben.
-Szeretlek Drágám!-súgta a fülembe Räkka, miközben egy kisebb falat süteményt emelt a számhoz a villával.
-Én is téged!-mosolyogtam rá, és megpusziltam az arcát. –És Matit is!-tettem hozzá néhány másodperc múlva.-Életem egyik legcsodálatosabb napja volt az, amikor megismertelek titeket! Közel két évig éltem egyedül, magányosan, és teljesen reményvesztetten. Azt hittem már soha nem leszek képes bízni senkiben sem, de ti erre rácáfoltatok. Megtanítottatok engem újra szeretni, és élvezni az életet! Ezt sohasem tudom majd meghálálni nektek!-suttogtam elérzékenyülve.
-A mi életünk pedig akkor változott meg, amikor te megjelentél a színen! Onnantól kezdve minden nap egy ajándék, és akármi történjék is, pozitívan tekintünk a jövőbe, hiszen te mindig bíztatsz minket, és mellettünk vagy, bármi történik!-simogatta meg az arcom, és finoman megcsókolt.
-Hmm, de várom már a nászutat. Csak mi ketten egy romntikus helyen….-kezdtem el álmodozni távolba révedő tekintettel.
-Végre kipihenhetjük a szervezés fáradalmait!-nevetett fel a drágám.
-Nem pihenhetsz túl sokáig!-öltöttem rá a nyelvem.-Nemsokára nekifoghatsz az egyik szoba átalakításának!-vigyorogtam rá.
-Hmm? Miért?-kérdezett vissza meglepetten. Nem akartam beszélni, helyette hagytam, hogy a tetteim beszéljenek. Megfogtam a férjem kezét és óvatosan a hasamra húzam azt.
-Ez…..ez azt jelenti, hogy……?-dadogta meglepetten.
-Apuka leszel…..ismét!-mosolyogtm rá meghatottan.
-Apuka leszek!-ismételte el az iménti mondatomat, az arcán hatalmas mosollyal, majd hirtelen megölelt.-Ez hihetetlen!-hadarta izgatottan.-Annyira szeretlek!-csókolt meg hevesen.
-Én is titeket!-öleltem mgamhoz a két Räikkönent, miközben megimogattam a hasam, amelyben már ott növekedett a legkisebb is.
Vége!
2010. december 25., szombat
72. rész
Sebit hazaküldtük, arra hivatkozva, hogy neki is szüksége van a pihenésre, és talán legbelül mindketten úgy éreztük, hogy kell nekünk idő, hogy kicsit kettesben legyünk, és úgy vigyázzuk Emma álmát. Lassan és nehézkesen peregtek a percek, és minden egyes óra után nehezebb volt nyitva tartani a szemeimet, de muszáj volt, hiszen tudtam, hogy most nem aludhatok. Megittunk már néhány kávét, próbáltunk beszélgetni is, hogy ameddig csak tudjuk, húzzuk az alvást, de az éjszakai ébrenlét után már mindketten iszonyatosan kivoltunk. Kimi próbált megggyőzni arról, hogy aludnom kellene kicsit, de én erősen ágáltam a dolog ellen, és úgy döntöttem, inkább sétálok egy kicsit a folyosón, hogy felfrissítsem magam csöppet.
Este 6-kor aztán letellett az a kritikusnak mondott 24 óra. Az elmúlt napban semmiféle komplikáció nem lépett fel, és ez bíztató volt, de féltünk, hogy még bármi bekövetkezhet. A kis Tündér ágya mellett ültünk még mindig, teljesen kimerülve és egymás vállára dőlve, amikor benyitott a már ismerős nővérke a kórterembe.
-Jó estét!-köszönt nekünk kedvesen-.Önök még mindig itt vannak?-kérdezte meglepetten, de közben mosolyra húzta a száját.
-Félig már aludva, de itt!-válaszolt Kimster, és közben elnyomott egy ásítást.
-Javaslom, hogy menjenek haza és pihenjék ki magukat. Ha valami változás történik, felhívom Önöket! Szükségük van az alvásra, főleg a Kisasszonynak!-pillantott rám jelentőségteljesen.-A bordarepedés, ráadásul az ilyen mértékű, és az agyrázkódás nem játék!
-Tudom, de engem, a saját állapotomnál jobban érdekel az, hogy a lányunk hogy van!-jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
-Megértem Georgina!-bólintott.-Jahjj, ne haraudjon!-kapta a szája elé a kezét.
-Semmi gond Frau…..
-Anna Walden!-nyújtotta a kezét.
-Georgina Tárnoki. Az úr pedig itt mellettem Kimi Räikkönen, bár azt hiszem nem is kellene bemutatnom őt!-mutattam rá a Jégemberre és pimasz mosoly jelent meg az arcomon.
-Hát, szó mi szó…….-nevetett a nővérke, és közben az arcának hamvas rósaszín pírja is egyre sötétebb lett.
-Menjünk haza, legalább éjszaka pihenjünk egy kicsit!-szólalt meg végre valahára Kimi.-Anna biztosan szólni fog nekünk, ha van valami változás.
-Így lesz, ígérem!-mosolygott az említett.
-Hát jó!-sóhajtottam fel.-Pihengess Hercegnőm és gyógyulj meg hamar!-mosolyogtam rá a lányunkra és óvatosan megsimogattam az arcát.
-Jó Éjt Kicsim! Holnap találkozunk!-tette meg ugyanezt a gesztust Kimi is.
-Köszönöm a kedvességét Anna!-öleltem meg hirtelen a fiatal nőt.
-Ez a dolgom! Menjenek és pihenjenek. Holnap nem dolgozom, de megbízom a kolléganőimet, hogy fokozottan figyeljenek Emmára.-mosolygott.
-Köszönjük Anna! Jó Éjszakát!-búcsúzott Kimi helyettem is.
-Jó Éjszakát!-köszönt a nővérke is.
Felvettük a kabátjainkat, vetettünk még egy-egy pillatást a kis Tündérre, aztán elindultunk haza, hogy mi is aludjunk néhány órácskát.
Kimi házába visszatérve gyorsan-már amennyire lehetőségeim engedték-lezuhanyoztam, hajat mostam, aztán gyorsan meg is szárítottam vizes tincseimet, majd a Jégember még belém imádkozott némi vacsorát is, majd együtt, szorosan ölelve a másikat, lefeküdtünk aludni.
Reggel arra ébredtem, hogy Kimi az arcomat simogatja és közben becézget engem. Elmosolyodtam, de a szemeimet még nem nyitottam ki, kicsit kérettem magam.
-Jó Reggelt Hamupipőke! Sokáig tartott a bál tegnap éjszaka, hogy most ilyen nehezen ébredsz?-kuncogott, és egy puszit nyomott az arcomra.
-Miért keltettél fel? A herceg még nem találta meg az üvegcipellőmet!-motyogtam álmosan.
-Te ezt nem tudhatod!-pöccintett rá óvatosan a nózimra.-Lehet, hogy már keresi az ő Hercegnőjét és a nagy kapkodásban észre sem veszi, hogy ott van előtte!-erre a mondatra azonnal felpattant a szemhéjam, és a tekintetem összekapcsolódott az övével. Zavartan elmosolyodott, majd hirtelen valami nagyon érdekeset talált a kezén és azt kezdte „vizsgálgatni”.
-10 percet kapsz, hogy összekészülődj Hamupipőke. Utána visszajövök érted!-jelentette ki néhány másodperc múlva.
-Mi ilyen sietős?-kérdeztem vissza, és elnyomtam közben egy ásítást.
-Van számodra egy kis meglepetésem!-mosolygott.-De ne kíváncsikodj, semmit nem fogok mondani! Öltözz föl, jövök később!-hadarta még gyorsan, aztán elsietett a szobából.
Lassú és lomha mozdulatokkal kimásztam az ágyból, aztán egy viszonylag gyors fürdőszobai „körút” után felvettem egy sötétkék farmert, hozzá pedig egy rózsaszín garbót, a lábamra húztam egy meleg zoknit, aztán gyorsan átkeféltem a hajam és az ágyra csüccsenve vártam, hogy Kimi visszatérjen a szobába. Alig, hogy letettem a fenekem, ő máris ott termett, kezében egy sálat szorongatva.
-Az minek?-kérdeztem rögtön, és kíváncsian pislogtam a Jégemberre.
-Bekötni vele a szemeidet, hogy ne tudj leskelődni-öltötte rám a nyelvét, aztán odatérdelt mellém az ágyra és óvatosan a szemeim elé tette a kiegészítőt, majd megkötötte a tarkómon.
-De miért? Mit nem láthatok?-pánikoltam be teljesen.
-Nyugi, csak gyere!-fogta meg a kezem, és elkezdett maga után húzni.
-De Kimi, követelem, hogy mondd……-kapálóztam roppant hisztisen, de még a hangom is elakadt, amikor éreztem eltűnni a talajt a lábam alól, és a Jégember a karjaiba vett engem.
-Jelzem, lépcső közeledik, és nem szeretném, ha leesnél!-adott rövid, ám annál tömörebb magyarázatot az iménti történésre. Nem szóltam már semmit, csak hagytam, hogy tegye amit eltervezett. Rövidesen újra egyene talajon lépkedett, és amint megállt, engem is talpra állított, majd mögém lépett és levette a kendőt a szememről…….
Este 6-kor aztán letellett az a kritikusnak mondott 24 óra. Az elmúlt napban semmiféle komplikáció nem lépett fel, és ez bíztató volt, de féltünk, hogy még bármi bekövetkezhet. A kis Tündér ágya mellett ültünk még mindig, teljesen kimerülve és egymás vállára dőlve, amikor benyitott a már ismerős nővérke a kórterembe.
-Jó estét!-köszönt nekünk kedvesen-.Önök még mindig itt vannak?-kérdezte meglepetten, de közben mosolyra húzta a száját.
-Félig már aludva, de itt!-válaszolt Kimster, és közben elnyomott egy ásítást.
-Javaslom, hogy menjenek haza és pihenjék ki magukat. Ha valami változás történik, felhívom Önöket! Szükségük van az alvásra, főleg a Kisasszonynak!-pillantott rám jelentőségteljesen.-A bordarepedés, ráadásul az ilyen mértékű, és az agyrázkódás nem játék!
-Tudom, de engem, a saját állapotomnál jobban érdekel az, hogy a lányunk hogy van!-jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
-Megértem Georgina!-bólintott.-Jahjj, ne haraudjon!-kapta a szája elé a kezét.
-Semmi gond Frau…..
-Anna Walden!-nyújtotta a kezét.
-Georgina Tárnoki. Az úr pedig itt mellettem Kimi Räikkönen, bár azt hiszem nem is kellene bemutatnom őt!-mutattam rá a Jégemberre és pimasz mosoly jelent meg az arcomon.
-Hát, szó mi szó…….-nevetett a nővérke, és közben az arcának hamvas rósaszín pírja is egyre sötétebb lett.
-Menjünk haza, legalább éjszaka pihenjünk egy kicsit!-szólalt meg végre valahára Kimi.-Anna biztosan szólni fog nekünk, ha van valami változás.
-Így lesz, ígérem!-mosolygott az említett.
-Hát jó!-sóhajtottam fel.-Pihengess Hercegnőm és gyógyulj meg hamar!-mosolyogtam rá a lányunkra és óvatosan megsimogattam az arcát.
-Jó Éjt Kicsim! Holnap találkozunk!-tette meg ugyanezt a gesztust Kimi is.
-Köszönöm a kedvességét Anna!-öleltem meg hirtelen a fiatal nőt.
-Ez a dolgom! Menjenek és pihenjenek. Holnap nem dolgozom, de megbízom a kolléganőimet, hogy fokozottan figyeljenek Emmára.-mosolygott.
-Köszönjük Anna! Jó Éjszakát!-búcsúzott Kimi helyettem is.
-Jó Éjszakát!-köszönt a nővérke is.
Felvettük a kabátjainkat, vetettünk még egy-egy pillatást a kis Tündérre, aztán elindultunk haza, hogy mi is aludjunk néhány órácskát.
Kimi házába visszatérve gyorsan-már amennyire lehetőségeim engedték-lezuhanyoztam, hajat mostam, aztán gyorsan meg is szárítottam vizes tincseimet, majd a Jégember még belém imádkozott némi vacsorát is, majd együtt, szorosan ölelve a másikat, lefeküdtünk aludni.
Reggel arra ébredtem, hogy Kimi az arcomat simogatja és közben becézget engem. Elmosolyodtam, de a szemeimet még nem nyitottam ki, kicsit kérettem magam.
-Jó Reggelt Hamupipőke! Sokáig tartott a bál tegnap éjszaka, hogy most ilyen nehezen ébredsz?-kuncogott, és egy puszit nyomott az arcomra.
-Miért keltettél fel? A herceg még nem találta meg az üvegcipellőmet!-motyogtam álmosan.
-Te ezt nem tudhatod!-pöccintett rá óvatosan a nózimra.-Lehet, hogy már keresi az ő Hercegnőjét és a nagy kapkodásban észre sem veszi, hogy ott van előtte!-erre a mondatra azonnal felpattant a szemhéjam, és a tekintetem összekapcsolódott az övével. Zavartan elmosolyodott, majd hirtelen valami nagyon érdekeset talált a kezén és azt kezdte „vizsgálgatni”.
-10 percet kapsz, hogy összekészülődj Hamupipőke. Utána visszajövök érted!-jelentette ki néhány másodperc múlva.
-Mi ilyen sietős?-kérdeztem vissza, és elnyomtam közben egy ásítást.
-Van számodra egy kis meglepetésem!-mosolygott.-De ne kíváncsikodj, semmit nem fogok mondani! Öltözz föl, jövök később!-hadarta még gyorsan, aztán elsietett a szobából.
Lassú és lomha mozdulatokkal kimásztam az ágyból, aztán egy viszonylag gyors fürdőszobai „körút” után felvettem egy sötétkék farmert, hozzá pedig egy rózsaszín garbót, a lábamra húztam egy meleg zoknit, aztán gyorsan átkeféltem a hajam és az ágyra csüccsenve vártam, hogy Kimi visszatérjen a szobába. Alig, hogy letettem a fenekem, ő máris ott termett, kezében egy sálat szorongatva.
-Az minek?-kérdeztem rögtön, és kíváncsian pislogtam a Jégemberre.
-Bekötni vele a szemeidet, hogy ne tudj leskelődni-öltötte rám a nyelvét, aztán odatérdelt mellém az ágyra és óvatosan a szemeim elé tette a kiegészítőt, majd megkötötte a tarkómon.
-De miért? Mit nem láthatok?-pánikoltam be teljesen.
-Nyugi, csak gyere!-fogta meg a kezem, és elkezdett maga után húzni.
-De Kimi, követelem, hogy mondd……-kapálóztam roppant hisztisen, de még a hangom is elakadt, amikor éreztem eltűnni a talajt a lábam alól, és a Jégember a karjaiba vett engem.
-Jelzem, lépcső közeledik, és nem szeretném, ha leesnél!-adott rövid, ám annál tömörebb magyarázatot az iménti történésre. Nem szóltam már semmit, csak hagytam, hogy tegye amit eltervezett. Rövidesen újra egyene talajon lépkedett, és amint megállt, engem is talpra állított, majd mögém lépett és levette a kendőt a szememről…….
71. rész
Iszonyatosan fájt mindenem, ennek ellenére lassan kinyiottam a szemeimet és körülnéztem, de nem tudtam beazonosítani, hogy hol vagyok, hiszen minden öszzemosódott előttem, és az egész szoba forgott velem.
Egyszer csak valaki megszorította picit a kezemet, és ez a gesztus sikeresen visszarántott a valóságba.
-Hol vagyok?-tettem fel erőtlenül a kérdést, és a szabadon lévő tenyeremet a homlokomra szorítottam.
-Kórházban!-jött a válasz az ismerős kéz tulajdonosától.
-Hogy van Emma?-tereltem a témát fontosabb irányba.
-Visszahozták, és jelenleg stabil, de még mindig életveszélyes az állapota!-hangzott a felelet.
-Miért nem vele vagy?-kérdeztem hidegen és távolságtartóan, miközben a kezemet kihúztam az övéből.
-Az imént jöttem át hozzád, Sebastian van most mellette! Aggódtam érted!-tette hozzá néhány másodperc hatásszünet után.
-Nem kellene! Jól vagyok!-vontam vállat közönyösen.
-Tényleg? Biztosan azért ájultál el újfent a kimerültség és idegeskedés miatt!-jegyezte meg kissé szarkasztikusan.
-Kimi, kérlek! Nem akarok megint veszekedni!-sóhajtottam gondterhelten.
-Persze…..-motyogta, és hátradőlt a széken.
-Mindenben igazad volt! Sajnálom, hogy így viselkedtem!-törtem meg egy idő után a köztünk beálló kínos csendet. Felvont szemöldökkel nézett rám, ezért jobbnak láttam folytatni.-Nem csináltam mást az elmúlt napokban, csak sírtam, és sajnáltattam magam. Ez így nem megoldás! Ígérem összekapom magam, és biztos támasza leszek a lányunknak!-jelentettem ki határozottan, a Jégember szemeibe nézve közben. Kicsit megremegett a szája széle, amikor kiejtettem a számon az utolsó szót, és mintha halványan még el is mosolyodott volna.
-Lehet, hogy igazam volt, de nem ilyen stílusban kellett volna beszélnem, vagyis kiabálnom veled! Ezért elnézést kérek!
-Tudom, hogy óriási megpróbáltatás számodra, hogy egy csapásra újra felbukkantunk az életedben és most pátyolgatnod kell minket. Nem akarom, hogy ezért akár a karriereddel kelljen fizetned, úgyhogy amint Emma jobban lesz, visszamegyünk Budapestre. Akkor láthatod őt, amikor akarod, de azt hiszem így lesz a legjobb mindannyiónknak!-adtam tudtára az elhatározásomat.
-Figyelj Gina! Ne dühíts fel ilyen sületlenségekkel, légy oly kedves! Lehet, hogy neked így lenne a legjobb, de az nem is érdekel,hogy én mit érzek?-állt fel a székről, és az ágy mellett kezdett föl-alá járkálni.-Szükségem van rátok, értsd már meg! Nem akarlak elveszíteni titeket!-pislogott rám fájdalmasn. Kicsordult egy könnycsepp a szememből, de azonnal letöröltem, és kihúztam magam, amennyire csak lehetséges volt.
-Nem akartam azt elérni, hogy rideg és kemény legyél! Az nem te lennél!-rázta meg a fejét roppant határozottan. –Nem szeretném, hogy azt hinnéd, teher vagytok nekem, mert ez nem igaz! A legnagyobb boldogság számomra az, hogy újra a közelemben vagy, és hogy született egy gyönyörű kislányunk!-mondta hevesen és érzelemtől fűtött hangon.
-Gyere ide, kérlek!-néztem rá könyörgő szemekkel, és közben elsírtam magam. Tette, amit kértem, én pedig hirtelen megöleltem őt, és odahúztam az ágyra, magam mellé.
-Héé, minden rendben?-mosolygott rám kedvesen, és letörölte a könnyeket az arcomról.
-Sajnálom!-haraptam be az alsó ajkam és fülig pirultam.
-Én is sajnálom! Felejtsük el ezt a veszekedést, rendben?-pislogott kisfiús bájjal.
-Rendben!-bólintottan mosolyogva és az arcomat a mellkasába fúrtam, ő pedig simogatni kezdte a hátam, majd hirtelen belepuszilt a nyakamba, amitől az egész testem megremegett.
-Megnézzük Emmát?-kérdeztem kis idő múlva, kibontakozva az öleléséből.
-Jobban vagy már?-kérdezett vissza rögtön.
-Szédülök még kicsit, de már jobb!-mosolyodtam el halványan.
-Akkor menjünk!-pattan fel egyből az ágyról és lesegített engem is, majd átkarolta a vállam és elindultunk a kis Hercegnő kórtermébe.
Belépve az eddig őt figyleő Sebastian azonnal felkapta a fejét, és meglepődötten figyelt minket. Kimi sóhajtott egyet, aztán közelebb lépett barátjához.
-Ne haragudj a kiabálásért, és azért hogy így beszéltem veled!-nyújtotta a kezét barátja felé.
-Én is bocsánatot kérek. Nem lett volna szabad beleszólnom a dolgotokba!-bólintott és elfogadta a felé nyújtott kezet. Mindkét srác mellkasából megkönnyebbült sóhaj tört fel, én pedig meghatottan figyeltem őket, aztán odaléptem Emma ágyacskája mellé.
-Szia Hercegnő!-kezdtem el beszélni az alvó kislánynak.-Örülünk, hogy jobban vagy Kicsikém. Nagyon megijesztettél ám minket, ugye tudod?-mosolyogtam rá szeretetteljesen.
-Gyógyulj meg gyorsan Szépségem, és legyünk túl már ezen az egész szörnyűségen!-folytatta Kimster közelebb jőve hozzánk.
-Srácok!-szólalt meg Seb váratlanul. Felkaptuk a fejünket és érdeklődve pillantottunk rá.-Az előbb bejött egy orvos, megvizsgálta Emmát és azt mondta, hogy az elkövetkezndő 24 óra döntő fontosságú lesz. Ha különösebb komplikáció nélkül átvészeli, akkor jó esély van arra, hogy innen már egyenes útja van a felépülésig, de ha ne adj’ Isten lenne valami baj, akkor sajnos……
-Ne folytasd, kérlek!-intettem csendre, és lehajtottam a fejem. –Vele maradunk, ha kell napokig itt fogunk ülni, de tudnia kell, hogy mi a végsőkig kitartunk mellette. És meg fog gyógyulni, mert meg kell gyógyulnia!-jelentettem ki elszántan, aztán felemeltem a fejem, és a tekintetem összekapcsolódott Kimi pillantásával, amely gyengéd volt, gondoskodó, de ugyanolyan elszántság tükröződött a szemeiben, mint amilyen az előbb az én mondataimban. Mosolyogva bólintott, aztán közelebb húzott magához és nyomott egy puszit a fejem búbjára.
Egyszer csak valaki megszorította picit a kezemet, és ez a gesztus sikeresen visszarántott a valóságba.
-Hol vagyok?-tettem fel erőtlenül a kérdést, és a szabadon lévő tenyeremet a homlokomra szorítottam.
-Kórházban!-jött a válasz az ismerős kéz tulajdonosától.
-Hogy van Emma?-tereltem a témát fontosabb irányba.
-Visszahozták, és jelenleg stabil, de még mindig életveszélyes az állapota!-hangzott a felelet.
-Miért nem vele vagy?-kérdeztem hidegen és távolságtartóan, miközben a kezemet kihúztam az övéből.
-Az imént jöttem át hozzád, Sebastian van most mellette! Aggódtam érted!-tette hozzá néhány másodperc hatásszünet után.
-Nem kellene! Jól vagyok!-vontam vállat közönyösen.
-Tényleg? Biztosan azért ájultál el újfent a kimerültség és idegeskedés miatt!-jegyezte meg kissé szarkasztikusan.
-Kimi, kérlek! Nem akarok megint veszekedni!-sóhajtottam gondterhelten.
-Persze…..-motyogta, és hátradőlt a széken.
-Mindenben igazad volt! Sajnálom, hogy így viselkedtem!-törtem meg egy idő után a köztünk beálló kínos csendet. Felvont szemöldökkel nézett rám, ezért jobbnak láttam folytatni.-Nem csináltam mást az elmúlt napokban, csak sírtam, és sajnáltattam magam. Ez így nem megoldás! Ígérem összekapom magam, és biztos támasza leszek a lányunknak!-jelentettem ki határozottan, a Jégember szemeibe nézve közben. Kicsit megremegett a szája széle, amikor kiejtettem a számon az utolsó szót, és mintha halványan még el is mosolyodott volna.
-Lehet, hogy igazam volt, de nem ilyen stílusban kellett volna beszélnem, vagyis kiabálnom veled! Ezért elnézést kérek!
-Tudom, hogy óriási megpróbáltatás számodra, hogy egy csapásra újra felbukkantunk az életedben és most pátyolgatnod kell minket. Nem akarom, hogy ezért akár a karriereddel kelljen fizetned, úgyhogy amint Emma jobban lesz, visszamegyünk Budapestre. Akkor láthatod őt, amikor akarod, de azt hiszem így lesz a legjobb mindannyiónknak!-adtam tudtára az elhatározásomat.
-Figyelj Gina! Ne dühíts fel ilyen sületlenségekkel, légy oly kedves! Lehet, hogy neked így lenne a legjobb, de az nem is érdekel,hogy én mit érzek?-állt fel a székről, és az ágy mellett kezdett föl-alá járkálni.-Szükségem van rátok, értsd már meg! Nem akarlak elveszíteni titeket!-pislogott rám fájdalmasn. Kicsordult egy könnycsepp a szememből, de azonnal letöröltem, és kihúztam magam, amennyire csak lehetséges volt.
-Nem akartam azt elérni, hogy rideg és kemény legyél! Az nem te lennél!-rázta meg a fejét roppant határozottan. –Nem szeretném, hogy azt hinnéd, teher vagytok nekem, mert ez nem igaz! A legnagyobb boldogság számomra az, hogy újra a közelemben vagy, és hogy született egy gyönyörű kislányunk!-mondta hevesen és érzelemtől fűtött hangon.
-Gyere ide, kérlek!-néztem rá könyörgő szemekkel, és közben elsírtam magam. Tette, amit kértem, én pedig hirtelen megöleltem őt, és odahúztam az ágyra, magam mellé.
-Héé, minden rendben?-mosolygott rám kedvesen, és letörölte a könnyeket az arcomról.
-Sajnálom!-haraptam be az alsó ajkam és fülig pirultam.
-Én is sajnálom! Felejtsük el ezt a veszekedést, rendben?-pislogott kisfiús bájjal.
-Rendben!-bólintottan mosolyogva és az arcomat a mellkasába fúrtam, ő pedig simogatni kezdte a hátam, majd hirtelen belepuszilt a nyakamba, amitől az egész testem megremegett.
-Megnézzük Emmát?-kérdeztem kis idő múlva, kibontakozva az öleléséből.
-Jobban vagy már?-kérdezett vissza rögtön.
-Szédülök még kicsit, de már jobb!-mosolyodtam el halványan.
-Akkor menjünk!-pattan fel egyből az ágyról és lesegített engem is, majd átkarolta a vállam és elindultunk a kis Hercegnő kórtermébe.
Belépve az eddig őt figyleő Sebastian azonnal felkapta a fejét, és meglepődötten figyelt minket. Kimi sóhajtott egyet, aztán közelebb lépett barátjához.
-Ne haragudj a kiabálásért, és azért hogy így beszéltem veled!-nyújtotta a kezét barátja felé.
-Én is bocsánatot kérek. Nem lett volna szabad beleszólnom a dolgotokba!-bólintott és elfogadta a felé nyújtott kezet. Mindkét srác mellkasából megkönnyebbült sóhaj tört fel, én pedig meghatottan figyeltem őket, aztán odaléptem Emma ágyacskája mellé.
-Szia Hercegnő!-kezdtem el beszélni az alvó kislánynak.-Örülünk, hogy jobban vagy Kicsikém. Nagyon megijesztettél ám minket, ugye tudod?-mosolyogtam rá szeretetteljesen.
-Gyógyulj meg gyorsan Szépségem, és legyünk túl már ezen az egész szörnyűségen!-folytatta Kimster közelebb jőve hozzánk.
-Srácok!-szólalt meg Seb váratlanul. Felkaptuk a fejünket és érdeklődve pillantottunk rá.-Az előbb bejött egy orvos, megvizsgálta Emmát és azt mondta, hogy az elkövetkezndő 24 óra döntő fontosságú lesz. Ha különösebb komplikáció nélkül átvészeli, akkor jó esély van arra, hogy innen már egyenes útja van a felépülésig, de ha ne adj’ Isten lenne valami baj, akkor sajnos……
-Ne folytasd, kérlek!-intettem csendre, és lehajtottam a fejem. –Vele maradunk, ha kell napokig itt fogunk ülni, de tudnia kell, hogy mi a végsőkig kitartunk mellette. És meg fog gyógyulni, mert meg kell gyógyulnia!-jelentettem ki elszántan, aztán felemeltem a fejem, és a tekintetem összekapcsolódott Kimi pillantásával, amely gyengéd volt, gondoskodó, de ugyanolyan elszántság tükröződött a szemeiben, mint amilyen az előbb az én mondataimban. Mosolyogva bólintott, aztán közelebb húzott magához és nyomott egy puszit a fejem búbjára.
2010. december 22., szerda
70. rész
-Orvost! Orvost! Valaki jöjjön már!-kiabálta a Jégember, de én ezt szinte fel sem fogtam, végig az egyenes, zöld vonalat néztem, és hitetlenkedve ráztam a fejem, közben pedig a könnyek megállíthatatlanul peregtek az arcmon. Arra eszméltem csak fel, hogy orvosok és nővérek hada viharzott be a kórterembe és azonnal Emma körül kezdtek forgolódni. Nem bírtam a látványt, és az arcomat a hozzám visszatérő Kimi mellkasába fúrtam.
-Css! Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj!-suttogta a fülembe, de hallottam a hangján, hogy ő is mérhetetlenül ideges és feszült.
-Megéreztem, hogy valami baj lesz, de te nem hittél nekem!-zokogtam, és elkeseredésemben a mellkasát kezdtem ütni. Lefogta a kezeimet, néhány másodpercig a szemeimbe nézett, aztán újra magához ölelt.
-Kérem, fáradjanak ki a kórteremből!-lépett oda hozzánk a mindig oly segítőkéz és kedves nővér.
-Én itt akarok maradni! Muszáj vele lennem!-jelentettem ki határozottan, de a mondat végére újra elcsuklott a hangom.
-Kisasszony, kérem! A doktorok így nem tudják rendesen végezni a munkájukat és Önöknek sem tesz jót, ha ezt végig kell nézniük!-folytatta ugyanolyan elszántan.
-De én nem…..-képtelen voltam már összefüggő, és értelmes mondatokat alkotni, az erő elszállt a testemnből, és hagytam, hogy a nővér, valamint Kimi kivezessenek a folyosóra. Leültettek egy székre, aztán a nővérke elrohant valahova, a Kis Hercegnő apukája pedig szorosan magához ölelt.
-Kimi!-sírtam keservesen.-El fogom veszíteni Emmát! El fogom veszíteni a lányomat!-hangosan zokogtam, és elkeseredésemben már a Jégember pólójába kapaszkodtam.
-Nem, nem veszítjük el! Ilyet ne is mondj!-szólt rám erélyesen.
-Ő az életem értelme, és ha meghal, nem tudom mit fogok tenni! Akkor utána megyek! Nem bírok nélküle élni!-csak úgy özönlöttek a felszínre az érzések, amik eddig a lelkem legmélyén lapultak és belülről mardostak.
-Ezt azonnal hagyd abba, hallod? Nem beszélhetsz így!-rázott meg egy kicsit Kimi.
-De én……
-Sziasztok! Mi történt?-termet mellettünk hirtelen Sebastian, és zavarodottan, választ várva pislogott ránk.
-Emma……-zokogtam fel, de aztán az arcmat újra a Jégember vállába fúrtam.
-Mi van a keresztlányommal?-kérdezte idegesen, egyik lábáról a másikra billegve.
-Leállt a szíve, és…..-Kimi hangja is elcsuklott.-Az orvosok most küzdenek az életéért…..-suttogta elhaló hangon.
-Istenem! Ez nem lehet igaz, de hát már jobban volt! Most mégis mi történt?-rázta hitetlenkedve a fejét és lerogyott a mellettem lévő székre.
-Megmondtam, hogy valmi baj lesz! Rossz érzésem volt, és beigazolódott! Tudtam, hogy elvesztem őt!-az egész testem remegett a sírástól, és úgy kapaszkodtam Kimibe, mint valami mentőövbe, ő azonban hirtelen eltolt magától.
-Nézz rám! Nézz a szemembe!-kiáltotta ingerülten. –Emmának nem egy olyan nő kell, aki állandóan sajnáltatja magát, hanem egy anya, aki hisz abban, hogy meggyógyul! De te még csak a közelében sem vagy annak, hogy ilyen anya legyél! Állandóan hisztizel, ahelyett, hogy összeszednéd magad és legalább imádkoznál érte!-ordította, én pedig kikerekedett szemekkel, teljesen ledöbbenve bámultam rá.
-Kimi, nem hiszem, hogy így kellene…..
-Sebastian, te ebbe ne szólj bele!-ripakodott rá Emma keresztapjára.
-Miért beszélsz így velem?-suttogtam erőtlenül, és újra peregni kezdtek a könnyek a szememből.
-Az Istenért! Ez mégis mire jó?-hirtelen felpattant a székről és előttem kezdett taporogni.-Szedd már össze magad, állj végre a sarkadra és adj eőt a lányodnak! Ne legyél ilyen puhány és hisztis! Nem sírni kellene egész nap, hanem tenni is végre valamit!-kiabálta magából kikelve.
-Na ebből mostmár elég legyen!-ugrott fel Seb is, és odalépett Kimi elé.-Mégis mi jogon beszélsz te így a gyreked anyjával? Támogatnod kellene őt, nem pedig megforgatni azt a tőrt a szívében. Szerinted nem szenved eléggé a hülyeséged nélkül is?-harsogta Sebastian a folyosó kellős közepén.
-Te csak maradj ki a mi beszélgetésünkből! Neked meg ahhoz nincs jogod, hogy velem így beszélj!-tátott szájjal, és szörnyülködve néztem a fiúkat, akik azt hiszem kijelenthető, nem voltak önmaguk. Úgy ordítottak egymással, hogy az egész emelet zengett tőlük.-Tudod mit? Maradj itt a drága barátnőddel és hallgasd te a folyamatos bőgését. Nem küzd, nem harcol, semmit nem tesz, csak sír! Nekem ehhez már nincsen elég erőm és idegzetem!-rám nézett, és a tekintetéből most a gyengédségnek szemernyi szikráját sem tudtam kiolvasni Sokkal inkább haragot és ellenszenvet véltem felfedezni a jeges kék szempárban. Néhány másodpercig fixírozta az arcomat, aztán hirtelen sarkon fordult és elviharzott.
-Seb!-zokogtam, és a mellém visszaülő barátom nyakába borultam.
-Css, nyugodj meg! Nincs semmi baj! Ne vedd fel, amiket mondott. Csak az elkeseredettség beszél belőle.Biztosan nem ezt gondolja valójában!-próbált bíztatni,de ez most felesleges kísérletnek bizonyult.
-Nem, nem, nem!-szajkóztam a szócskát.-Igaza van! Minden egyes szava igaz volt! Semmit nem teszek Emmáért, semmit! Az, hogy ilyen állapotban van, csakis nekem köszönhető, és most nem csinálok semmit, hogy jóvátegyem, hogy egyszer majd megbocsásson.-hiába voltam biztos abban, hogy Kiminek igaza volt, most nem tudtam abbahagyni a sírást.
-Felejtsd el ezt a sületlenséget! Minden szavát a kétségbeesettség fogalmazta meg és azt sem tudta mit beszél.
-Utána kell mennem!-jelentettem ki határozottan és felpattantam a székről.-El kell mondanom neki, hogy tisztában vagyok azzal, hogy igaza volt, tudnia kell!-közöltem hevesen a tervemet.
-Nem mehetsz utána! Nem alázhat meg téged mégjobban! Maradj itt!-próbált meg visszahúzni, de kiránottam a kezem az övéből.
-Mennem kell!-suttogtam elhalóan, és miután megtettem az első lépést, minden elfeketedett előttem……..
-Css! Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj!-suttogta a fülembe, de hallottam a hangján, hogy ő is mérhetetlenül ideges és feszült.
-Megéreztem, hogy valami baj lesz, de te nem hittél nekem!-zokogtam, és elkeseredésemben a mellkasát kezdtem ütni. Lefogta a kezeimet, néhány másodpercig a szemeimbe nézett, aztán újra magához ölelt.
-Kérem, fáradjanak ki a kórteremből!-lépett oda hozzánk a mindig oly segítőkéz és kedves nővér.
-Én itt akarok maradni! Muszáj vele lennem!-jelentettem ki határozottan, de a mondat végére újra elcsuklott a hangom.
-Kisasszony, kérem! A doktorok így nem tudják rendesen végezni a munkájukat és Önöknek sem tesz jót, ha ezt végig kell nézniük!-folytatta ugyanolyan elszántan.
-De én nem…..-képtelen voltam már összefüggő, és értelmes mondatokat alkotni, az erő elszállt a testemnből, és hagytam, hogy a nővér, valamint Kimi kivezessenek a folyosóra. Leültettek egy székre, aztán a nővérke elrohant valahova, a Kis Hercegnő apukája pedig szorosan magához ölelt.
-Kimi!-sírtam keservesen.-El fogom veszíteni Emmát! El fogom veszíteni a lányomat!-hangosan zokogtam, és elkeseredésemben már a Jégember pólójába kapaszkodtam.
-Nem, nem veszítjük el! Ilyet ne is mondj!-szólt rám erélyesen.
-Ő az életem értelme, és ha meghal, nem tudom mit fogok tenni! Akkor utána megyek! Nem bírok nélküle élni!-csak úgy özönlöttek a felszínre az érzések, amik eddig a lelkem legmélyén lapultak és belülről mardostak.
-Ezt azonnal hagyd abba, hallod? Nem beszélhetsz így!-rázott meg egy kicsit Kimi.
-De én……
-Sziasztok! Mi történt?-termet mellettünk hirtelen Sebastian, és zavarodottan, választ várva pislogott ránk.
-Emma……-zokogtam fel, de aztán az arcmat újra a Jégember vállába fúrtam.
-Mi van a keresztlányommal?-kérdezte idegesen, egyik lábáról a másikra billegve.
-Leállt a szíve, és…..-Kimi hangja is elcsuklott.-Az orvosok most küzdenek az életéért…..-suttogta elhaló hangon.
-Istenem! Ez nem lehet igaz, de hát már jobban volt! Most mégis mi történt?-rázta hitetlenkedve a fejét és lerogyott a mellettem lévő székre.
-Megmondtam, hogy valmi baj lesz! Rossz érzésem volt, és beigazolódott! Tudtam, hogy elvesztem őt!-az egész testem remegett a sírástól, és úgy kapaszkodtam Kimibe, mint valami mentőövbe, ő azonban hirtelen eltolt magától.
-Nézz rám! Nézz a szemembe!-kiáltotta ingerülten. –Emmának nem egy olyan nő kell, aki állandóan sajnáltatja magát, hanem egy anya, aki hisz abban, hogy meggyógyul! De te még csak a közelében sem vagy annak, hogy ilyen anya legyél! Állandóan hisztizel, ahelyett, hogy összeszednéd magad és legalább imádkoznál érte!-ordította, én pedig kikerekedett szemekkel, teljesen ledöbbenve bámultam rá.
-Kimi, nem hiszem, hogy így kellene…..
-Sebastian, te ebbe ne szólj bele!-ripakodott rá Emma keresztapjára.
-Miért beszélsz így velem?-suttogtam erőtlenül, és újra peregni kezdtek a könnyek a szememből.
-Az Istenért! Ez mégis mire jó?-hirtelen felpattant a székről és előttem kezdett taporogni.-Szedd már össze magad, állj végre a sarkadra és adj eőt a lányodnak! Ne legyél ilyen puhány és hisztis! Nem sírni kellene egész nap, hanem tenni is végre valamit!-kiabálta magából kikelve.
-Na ebből mostmár elég legyen!-ugrott fel Seb is, és odalépett Kimi elé.-Mégis mi jogon beszélsz te így a gyreked anyjával? Támogatnod kellene őt, nem pedig megforgatni azt a tőrt a szívében. Szerinted nem szenved eléggé a hülyeséged nélkül is?-harsogta Sebastian a folyosó kellős közepén.
-Te csak maradj ki a mi beszélgetésünkből! Neked meg ahhoz nincs jogod, hogy velem így beszélj!-tátott szájjal, és szörnyülködve néztem a fiúkat, akik azt hiszem kijelenthető, nem voltak önmaguk. Úgy ordítottak egymással, hogy az egész emelet zengett tőlük.-Tudod mit? Maradj itt a drága barátnőddel és hallgasd te a folyamatos bőgését. Nem küzd, nem harcol, semmit nem tesz, csak sír! Nekem ehhez már nincsen elég erőm és idegzetem!-rám nézett, és a tekintetéből most a gyengédségnek szemernyi szikráját sem tudtam kiolvasni Sokkal inkább haragot és ellenszenvet véltem felfedezni a jeges kék szempárban. Néhány másodpercig fixírozta az arcomat, aztán hirtelen sarkon fordult és elviharzott.
-Seb!-zokogtam, és a mellém visszaülő barátom nyakába borultam.
-Css, nyugodj meg! Nincs semmi baj! Ne vedd fel, amiket mondott. Csak az elkeseredettség beszél belőle.Biztosan nem ezt gondolja valójában!-próbált bíztatni,de ez most felesleges kísérletnek bizonyult.
-Nem, nem, nem!-szajkóztam a szócskát.-Igaza van! Minden egyes szava igaz volt! Semmit nem teszek Emmáért, semmit! Az, hogy ilyen állapotban van, csakis nekem köszönhető, és most nem csinálok semmit, hogy jóvátegyem, hogy egyszer majd megbocsásson.-hiába voltam biztos abban, hogy Kiminek igaza volt, most nem tudtam abbahagyni a sírást.
-Felejtsd el ezt a sületlenséget! Minden szavát a kétségbeesettség fogalmazta meg és azt sem tudta mit beszél.
-Utána kell mennem!-jelentettem ki határozottan és felpattantam a székről.-El kell mondanom neki, hogy tisztában vagyok azzal, hogy igaza volt, tudnia kell!-közöltem hevesen a tervemet.
-Nem mehetsz utána! Nem alázhat meg téged mégjobban! Maradj itt!-próbált meg visszahúzni, de kiránottam a kezem az övéből.
-Mennem kell!-suttogtam elhalóan, és miután megtettem az első lépést, minden elfeketedett előttem……..
2010. december 21., kedd
69. rész
Hiába voltam fáradt és kimerült, nem tudtam túl sokat aludni. A belém nyomott-valószínűleg töménytelen mennyiségű- fájdalomcsillapító hatása elmúlni látszott, ennek köszönhetően pedig irdatlanul fájni kezdett mindenem, és még az ágyban forogni is csak korlátozottan tudtam. Emellett valami nagyon rossz érzés kerített a hatalmába, ami nem hagyott nyugodni. Féltem, hogy ez Emmával kapcsolatos, és ez még inkább idegesített. Amikor már nem bírtam ezt az áldatlan állapatot, megpróbáűltam kikászálódni az ágyból, de a felülés fázisánál máris elakadtam, ugyanis Kimi még mélyen aludt mellettem, a hasamon fekvő kezével szinte hozzászegezett az ágyhoz. Megpróbáltam óvatosan-hogy ne ébresszem fel-kibújni az öleléséből, de ez sikertelen próbálkozásnak bizonyult, hiszen a Jégember már az első próbálkozásomnál felriadt.
-Mi történt? Valami baj van?-kérdezte teljesen megzavarodva, és hirtelen felült az ágyban.
-Ezt én nem bírom így tovább!-közöltem teljesen frusztráltan. –Nem vagyok képes kikapcsolni az agyam, és egyfolytában azon filózom, hogy mi lehet Emmel. És olyan rossz érzésem van!-tettem hozzá, majd megborzongtam kicsit.
-Bemegyünk hozzá, rendben?-mosolygott rám Kimster bátorítóan. Bólintottam egy aprót, aztán kicammogtam a fürdőbe, hogy valami ember külsőt varázsoljak magamnak.
Nem egészen háromnegyed óra múlva már a kórház intenzív osztályának folyosóján baktattunk a kis Tündér kórterme felé. Halkan nyitottunk be, és a látvány, ami a szemünk elé tárult, halovány mosolyt csalt az arcunkra. A drága keresztapuci egy rattan fotelben üldögélt és tátott szájjal, roppant békésen alukált.
-Szegénykém! Ő is rendesen ki lehet merülve. Naphosszat itt van, és még akkoris Emma mellett ücsörög, ha mi elmegyünk néhány órára!-szeretetteljes tekintettel néztem az én tündéri németemet, és hálát adtam az égnek, hogy ilyen barátom lehet, amilyen ő.
-Jó napot!-köszönt nekünk mosolyogva egy fiatal nővér, akinek jelenlétére eddig még nem is figyeltem fel.-Hogy vannak? Pihentek valamennyicskét?-érdeklődte meg kedvesen.
-Nem túl sokat!-válaszolt Kimi.-Elég nehéz aludni azzal a tudattal, hogy a lányunk még mindig élet és halál között lebeg.-húzta el a száját a Jégember, aztán egy fájdalmas sóhaj tört fel a mellkasából miután rápillantott Emmára, aki még mindig gépekre volt kötve.
-Nem mondhatom, hogy sokkal jobban van a csöppség, de már az is haladás, hogy egy kicsit javult az állapota. Ne adják fel, szüksége van Önökre. Biztos vagyok benne, hogy nehéz életben tartani a reményt, de muszáj!-bíztatott minket határozottan.
-Tudjuk, csak olyan nehéz………….-elcsuklott a hangom, ahogy néztem Emet. –Olyan pici, olyan törékeny……..-elsírtam magam aztán nekidőltem Kimi mellkasának és hagytam, hogy átöleljen, és megpróbáljon megnyugtatni.
-Minden rendbe jön! Csak higgyenek benne!-mosolygott ránk újfent a nővérke, aztán megsimogatta a vállam és szépen csendesen elhagyta a kórtermet.
-Gyere, ülj le ide!-vezetett oda a Jégember az egyik üresen álló fotelhez. Egy pillanatra oldalra fordítottam a fejem és láttam, hogy Sebastian lassan ébredezik mellettem.
-Sziasztok!-köszönt kicsit kótyagosan, amint kinyitotta a szemeit és megpillantott minket.-Már vissza is jöttetek?-kérdezte meglepetten.
-Ilyen idegállapotban nem lehet pihenni!-vont vállat Kimi.-Te viszont most menj haza. Rád fér az alvás. Látjuk rajtad, hogy fáradt vagy!-utasította finoman a barátunkat.
-Ugyanmár!-legyintett.-Most nincs szükségem több pihenésre, teljesen jól vagyok. Inkább veletek maradok!-kötötte az ebet akaróhoz, de azért igyekezett elnyomni egy kósza ásítást.
-Sebastian, kérlek!-suttogta Kimi és behunyta a szemeit.-Nincs erőm még ahhoz is, hogy veled vitatkozzam!-sóhajtott gondterhelten, és két ujját a halántékához szorította.
-Ahogy akarod!-bólintott végül beleegyezően.-Most hazamegyek, átöltözöm, ledőlök kicsit, aztán később visszajövök!-vázolta fel a programját.
-Helyes!-vágta rá Kimi roppant komolyan, de aztán egy halvány kis mosolyra húzta a száját.
-Gyügyulgass Hercegnő. Szerezz örömet apának, anyának meg a te keresztapudnak!-beszélt a Kicsi lányhoz, és rövid ideig még rajta pihentette a szemeit. –Sziasztok!-intett nekünk kisvártatva, aztán elhagyta a kórtermet.
-Jobban vagy kicsit?-guggolt le elém Iceman, és a kezeit a térdeimre helyezte.
-Talán!-vontam vállat, és a pillantásomat az ujjai mközött szorongatott, könnyáztatta papírzsepire terelgettem.
-Látod? Nincs semmi baj! Most kicsit megcsalak a megérzéseid!-mosolygott rám és megsimogatta az arcomat.
-Nagyon félek!-vallottam be őszintén.-Nem akarom őt elveszíteni!-suttogtam erőtlenül, és a nyakába borultam. Óvatosan felállt, majd leült az enyém melletti székbe, aztán megához ölelt és megpróbált újra, már sokadszorra az elmúlt napok folyamán, megnyugtatni.
Szép lassan elapadtak a könnyeim és Kimi mellkasára hajtva a fejemet figyeltem Emmát és az őt körülvevő monitorokat, amelyk mind-mind valamely életfunkciójáról adtak tájékoztatást. Negyedóránként benézett a nővér, akivel az érkezésünkkor találkoztunk, és amellett, hogy ellenőrizte a kis Hercegnő értékeit, hozzánk is volt egy-egy kedves szava. Felajánlotta, hogy hoz nekünk valami ételt, de mi visszautatísottuk ezt is, hiszen semmihez nem volt kedvünk, és erőnk, csak ahhoz, hogy Em ágya mellett üljünk és imádkozzunk azért, hogy felépüljön.
Kimivel néma csendben voltunk és hallgattuk a gépek csipogását. Váratlanul azonban abbamardt a szaggaott sípoló hang, helyette egy folyamatos, megszakítás nélküli jelzést hallottunk. Ijedten néztünk egymásra, aztán ösztönszerűen a pillantásunk a szívmonitorra terelődött. A cikk-cakkos vonal helyett most csak egy egyenest láthattunk ott. Felpattantuk a foteleinkből, és míg Kimi rohamléptekkel indult el az ajtó felé, én megszédültem, és zokogva rogytam le a székbe.
-Mi történt? Valami baj van?-kérdezte teljesen megzavarodva, és hirtelen felült az ágyban.
-Ezt én nem bírom így tovább!-közöltem teljesen frusztráltan. –Nem vagyok képes kikapcsolni az agyam, és egyfolytában azon filózom, hogy mi lehet Emmel. És olyan rossz érzésem van!-tettem hozzá, majd megborzongtam kicsit.
-Bemegyünk hozzá, rendben?-mosolygott rám Kimster bátorítóan. Bólintottam egy aprót, aztán kicammogtam a fürdőbe, hogy valami ember külsőt varázsoljak magamnak.
Nem egészen háromnegyed óra múlva már a kórház intenzív osztályának folyosóján baktattunk a kis Tündér kórterme felé. Halkan nyitottunk be, és a látvány, ami a szemünk elé tárult, halovány mosolyt csalt az arcunkra. A drága keresztapuci egy rattan fotelben üldögélt és tátott szájjal, roppant békésen alukált.
-Szegénykém! Ő is rendesen ki lehet merülve. Naphosszat itt van, és még akkoris Emma mellett ücsörög, ha mi elmegyünk néhány órára!-szeretetteljes tekintettel néztem az én tündéri németemet, és hálát adtam az égnek, hogy ilyen barátom lehet, amilyen ő.
-Jó napot!-köszönt nekünk mosolyogva egy fiatal nővér, akinek jelenlétére eddig még nem is figyeltem fel.-Hogy vannak? Pihentek valamennyicskét?-érdeklődte meg kedvesen.
-Nem túl sokat!-válaszolt Kimi.-Elég nehéz aludni azzal a tudattal, hogy a lányunk még mindig élet és halál között lebeg.-húzta el a száját a Jégember, aztán egy fájdalmas sóhaj tört fel a mellkasából miután rápillantott Emmára, aki még mindig gépekre volt kötve.
-Nem mondhatom, hogy sokkal jobban van a csöppség, de már az is haladás, hogy egy kicsit javult az állapota. Ne adják fel, szüksége van Önökre. Biztos vagyok benne, hogy nehéz életben tartani a reményt, de muszáj!-bíztatott minket határozottan.
-Tudjuk, csak olyan nehéz………….-elcsuklott a hangom, ahogy néztem Emet. –Olyan pici, olyan törékeny……..-elsírtam magam aztán nekidőltem Kimi mellkasának és hagytam, hogy átöleljen, és megpróbáljon megnyugtatni.
-Minden rendbe jön! Csak higgyenek benne!-mosolygott ránk újfent a nővérke, aztán megsimogatta a vállam és szépen csendesen elhagyta a kórtermet.
-Gyere, ülj le ide!-vezetett oda a Jégember az egyik üresen álló fotelhez. Egy pillanatra oldalra fordítottam a fejem és láttam, hogy Sebastian lassan ébredezik mellettem.
-Sziasztok!-köszönt kicsit kótyagosan, amint kinyitotta a szemeit és megpillantott minket.-Már vissza is jöttetek?-kérdezte meglepetten.
-Ilyen idegállapotban nem lehet pihenni!-vont vállat Kimi.-Te viszont most menj haza. Rád fér az alvás. Látjuk rajtad, hogy fáradt vagy!-utasította finoman a barátunkat.
-Ugyanmár!-legyintett.-Most nincs szükségem több pihenésre, teljesen jól vagyok. Inkább veletek maradok!-kötötte az ebet akaróhoz, de azért igyekezett elnyomni egy kósza ásítást.
-Sebastian, kérlek!-suttogta Kimi és behunyta a szemeit.-Nincs erőm még ahhoz is, hogy veled vitatkozzam!-sóhajtott gondterhelten, és két ujját a halántékához szorította.
-Ahogy akarod!-bólintott végül beleegyezően.-Most hazamegyek, átöltözöm, ledőlök kicsit, aztán később visszajövök!-vázolta fel a programját.
-Helyes!-vágta rá Kimi roppant komolyan, de aztán egy halvány kis mosolyra húzta a száját.
-Gyügyulgass Hercegnő. Szerezz örömet apának, anyának meg a te keresztapudnak!-beszélt a Kicsi lányhoz, és rövid ideig még rajta pihentette a szemeit. –Sziasztok!-intett nekünk kisvártatva, aztán elhagyta a kórtermet.
-Jobban vagy kicsit?-guggolt le elém Iceman, és a kezeit a térdeimre helyezte.
-Talán!-vontam vállat, és a pillantásomat az ujjai mközött szorongatott, könnyáztatta papírzsepire terelgettem.
-Látod? Nincs semmi baj! Most kicsit megcsalak a megérzéseid!-mosolygott rám és megsimogatta az arcomat.
-Nagyon félek!-vallottam be őszintén.-Nem akarom őt elveszíteni!-suttogtam erőtlenül, és a nyakába borultam. Óvatosan felállt, majd leült az enyém melletti székbe, aztán megához ölelt és megpróbált újra, már sokadszorra az elmúlt napok folyamán, megnyugtatni.
Szép lassan elapadtak a könnyeim és Kimi mellkasára hajtva a fejemet figyeltem Emmát és az őt körülvevő monitorokat, amelyk mind-mind valamely életfunkciójáról adtak tájékoztatást. Negyedóránként benézett a nővér, akivel az érkezésünkkor találkoztunk, és amellett, hogy ellenőrizte a kis Hercegnő értékeit, hozzánk is volt egy-egy kedves szava. Felajánlotta, hogy hoz nekünk valami ételt, de mi visszautatísottuk ezt is, hiszen semmihez nem volt kedvünk, és erőnk, csak ahhoz, hogy Em ágya mellett üljünk és imádkozzunk azért, hogy felépüljön.
Kimivel néma csendben voltunk és hallgattuk a gépek csipogását. Váratlanul azonban abbamardt a szaggaott sípoló hang, helyette egy folyamatos, megszakítás nélküli jelzést hallottunk. Ijedten néztünk egymásra, aztán ösztönszerűen a pillantásunk a szívmonitorra terelődött. A cikk-cakkos vonal helyett most csak egy egyenest láthattunk ott. Felpattantuk a foteleinkből, és míg Kimi rohamléptekkel indult el az ajtó felé, én megszédültem, és zokogva rogytam le a székbe.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)