14. rész

A hotelbe érve, első utam a fürdőbe vezetett, majd egy gyors zuhanyzás után bedőltem az ágyba. Mély álomba merültem és csak órákkal később ébredtem fel. Sokkal kipihentebb voltam, mint reggel, annak ellenére is, hogy még mindig ugyanúgy fájt a fejem és a csuklómba nyilalló fájdalom sem szűnt meg. Lassan, kicsit komótosan felöltöztem, aztán lementem az étterembe, hogy egyek végre valami értelmes ételt, két nap óta először. Tudtam, hogy visszaaludni úgysem tudnék és hajtott a kíváncsiság is, hogy megtudjam a kvalifikáció eredményét, ezért a kora délutánra tolt ebéd után rendeltem egy taxit, ami kivitt engem a pályára.

A paddock pillanatnyi állapota jól tükrözte, hogy éppen zajlott az időmérő edzés, hiszen csak néhány ember lézengett a kamionok között. A Home-ban is csak pár csapattagot „találtam”. Legtöbbjük az óriási plazma tv-ken keresztül nézte az időmérőt, amelynek éppen a második szakasza zajlott.
-Sziasztok!-köszöntem vidáman a kis társaságnak, ők pedig egyöntetű „Hello”-val üdvözöltek engem és ez igencsak megmosolyogtatott.
-Nora! Te már megint mit keresel itt?-nézett rám csodálkozva Susie, amikor odaléptem az asztalhoz, ahol Tinával ültek.
-Unatkoztam a hotelben, úgyhogy gondoltam bejövök inkább. Hogy állunk?-kérdeztem kíváncsian, miközben lehuppantam az egyik üresen álló székre.
-Vége a második etapnak és mindkét srác bent van a Q3-ban!-mondta Tina kissé gépiesen, még mindig a monitort bámulva.
-Ez remek!-mosolyodtam el elégedetten és én is a képernyőre irányítottam a figyelmem.-Jéé, ott van apu!-mutattam rá a képen, néhány pillanatra feltűnő apukámra. A kislányokhoz illő viselkedésemet a Home-ban lévők jókedvű nevetéssel fogadták, én meg persze fülig pirultam.
-Ott pedig Tommi!-szólalt meg egyszer csak Tina nagyot sóhajtva. Susie és én kuncogni kezdtünk, és jelentőségteljes pillantásokat váltottunk. Úgy éreztem, lesz még folytatása ennek a dolognak……
-Lányok? Mi lenne ha abbahagynátok a csiripelést ott hátul? Szeretnénk végre hallani is valamit!-szólt ránk az egyik csapattárs, és a valószínűsíthetőleg megszeppent arckifejezésünket látva elkezdett nevetni, majd újra előrefodult, mi pedig a szánkra lakatot téve, egy pisszenés nélkül néztük meg az időmérő végét.
Mark megszerezte az első rajtkockát, ami a lehető legtökéletesebb pozíció volt, Seb viszont csak negyedik lett, ám ennek ellenére sem volt oka szomorkodni, hiszen tudtuk a verseny hosszú lesz, bármi megtörténhet, és ez egy olyan pálya, ahol lehet előzni.

Az időmérő után a pilótáink, a mérnöki illetve szerelő gárda tanácskozásba kezdett. Tudtam, hogy ennek nem lesz vége egyhamar, ennek ellenére nem akartam még visszamenni a hotelbe, ugyanis jól éreztem magam a lányokkal és emellett szerettem volna megvárni aput, hogy végre beszélgethessek vele is kicsit. Már hiányzott a vele való csacsogás, ami egyébként állandó program volt nálunk.

Susie-val és Tinával szerencsére már a kezdetektől fogva megtaláltam a közös hangot, ahogy a hozzánk csatlakozó személyi edzővel, Tommival is. A titkárnők gyöngye na és persze én is igen élénken figyeltük barátnőnk és a finn szöszi között kialakuló románcot. Úgy tűnt, kölcsönös az egymás iránti vonzalom, hiszen sokszor volt úgy, hogy minket szinte teljesen kirekesztettek a beszélgetésből, és egymáshoz egészen közel hajolva diskuráltak az élet dolgairól. Természetesen ez cseppet sem volt zavaró, inkább örültünk annak, hogy ilyen boldognak és felszabadultnak láthajuk őket.
Már negyed 6 felé járt az idő, amikor szinte özönleni kezdtek a Home-ba az eddig „ülést” tartó csapattagok. Mindenki élénken beszélgetett és akkora hangzavar alakult ki, hogy jobbnak láttam berekeszteni a srácokkal való traccspartit és leültem egy kicsit távolabb eső sarokba.
Csendesen és elgondolkodva figyeltem a rengeteg embert, mígnem egyszercsak megláttam Sebastiant, aki a mosdóból jött ki éppen, teljesen lesápadva és úgy tűnt számomra, hogy nem áll egészen biztosan a lábain. Felpattantam a helyemről és a tömegen „átverekedve” magam odamentem hozzá. Egy falnak dőlve, a cipője orrát fixírozta és a világért sem nézett volna fel, pedig valószínűleg feltűnt neki, hogy „vendége” érkezett.
-Seb!-érintettem meg finoman a karját. Hirtelen felkapta a fejét és a tekintete rögtön összekapcsolódott az enyémmel. Soha nem láttam még rajta ilyesfajta érzelmet. Teljesen kétségbe volt esve.
-Szia Nora!-suttogta egészen halkan.-Hogy vagy?-eresztett meg felém egy gyenge mosolyt.
-Én egészen jól, de azt hiszem itt most az a kérdés inkább, hogy te hogy érzed maad? Mi történt?-néztem rá kérdőn.
-Semmi!-vonta meg a vállát.
-Sebastian! Ne nézz madárnak! Látom, hogy valami nincs rendben. Falfehér vagy!-mondtam neki aggodalmaskodva.-Mi a baj?-kérdeztem meg ismét, még lágyabb hangszínen, mint az imént.
-Nem mondhatom el!-rázta meg a fejét, majd a pillantásomat kerülve, menekülni akart a további „vallatás” elől……..