Hétfő dél körül már otthon voltunk és miután bepakoltam a mosógépbe a szennyest, a hálóba vonultam, hogy lepihenjek kicsit. Fáradt voltam, a fejem pedig még mindig majd szét szakadt, így jobbnak láttam, ha alszom néhány órácskát. Meg aztán Mikkoval amúgy sem tudtam volna társalogni, mert este alaposan kiosztott engem, amiért szerinte semmiről sem tud, és csak hülyére veszem őt. Nem volt kedvem vitatkozni vele, így ő is és én is bevágtuk a durcát, és azóta csupán egy-két szót váltottunk, azt is csak muszájból.
Az alvásból csak egy rövid szundikálás lett, ugyanis motoszkált a fejemben valami, ami nem hagyott nyugodni engem Lassan és bizonytalanul indultam el a szobához tartozó gardrób felé és mielőtt beléptem oda, mégegyszer végigigondoltam, hogy helyes-e amit teszek. Szinte sikerült lebeszélnem magam a tervemről, amikor is eszembe jutott az ígéretem, miszerint életemben először szembenézek a legnagyobb félelmemmel. Nem akartam ezt megszegni, így aztán vettem egy mély levegőt, és bementem a gardróbba. A szekrény tetejéről, kissé remegő kezekkel, levettem a dobozt, amely már évek óta ott pihent fent, aztán leültem a szobában lévő székre. Két ujjamal végighúztam a doboz poros tetején egy csíkot, amely alatt az „Álmodj tovább Kicsilány!” felirat szerepelt, szépen megformázott, aranyszínű betűkkel. Egy pillanatra behunytam a szemem, és mély levegővételekkel próbáltam meg lenyugtatni magam, amikor ismét rám törtek azok a rég elfojtott, és szörnyen fájó emlékek.
-Meg kell tenned An! Meg kell tenned értük!-bíztattam magam kitartóan, amikor ismét kezdtem bepánikolni, és megfordult a fejemben, hogy inkább nem bolygatom a múltat, hiszen nem akartam feltépni a régi sebeket. Félve, és minden ízemben remegve emeltem le a dobozról a tetőt, de amikor megláttam a legkedvesebb balett cipőmet, nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg, hogy ne vegyem a kezembe. Olyan régen fogtam már meg ezt a könnyű kis topánkát, és olyan régen tekertem már körbe a bokámon ezeket a finom, és bájos szaténszalagokat, hogy az szinte már fájt. Ez a hófehér cipő csupán egy előadáson volt rajtam, méghozzá a Hattyúk taván. Mégis, ez lett a kedvencem, és megfogadtam, hogy ha majd felnövök, akkor ki fogok emelkedi a sok kicsi hattyú közül és én leszek majd Odette, és majd akkor is azt a cipőt fogom viselni. Egy bágyadt mosoly ült ki az arcomra, miközben újra az ujjaim között tartott topánkára vándorolt a pillantásom.
******
-An, Kicsikém!-toppant be Anya a szobámba váratlanul.-Édesem, két óra múlva kezdődik a felvételi. Ideje indulnunk, ha nem akarsz lekésni életed nagy lehetőségéről!-mondta sietősen, én azonban csak lassan emeltem rá a könnyes szemeime.
-Nem megyek el!-suttogtam a sírástól fojtott hangon.
-Mit beszélsz Kicsim? Miért mondod ezt?-nézett rám tágra nyílt szemekkel.
-Nem megyek el, mert ezt nem tehetem meg. És többet azt sem, hogy balettcipőt húzzak a lábamra.-feleltem teljesen összetörve, és a mondat végére érve kitört belőlem újra a zokogás, majd az eddig, a kezem szorongatott gyakorlócipőt a szemközti sarokba vágtam és a felhúzott lábaimra hajoltam.
-An!-ült le mellém Anya, és magához ölelt engem.-Nem büntetheted magad azzal, hogy megvonod magadtól azt ami az életet jelenti számodra.-súgta a fülembe gyengéden
-De igen! Ezt kell tennem, mert ez a helyes. Ne legyek boldog soha, és bűnhődjek meg azért amit tettem. És ha ehhez az kell, hogy életemtől fosszam meg saját magam, akkor megteszem ezt.-válaszoltam dühösen, összeszorított fogakkal, de elkeseredésemben már az ágyam matracát gyűrkésztem, és patakokban folytak le a könnyek az arcomon.
-An!-pofozott meg finoman Anyukám, mire én zihálva felé fordultam.-Nem teheted ezt Kislányom! Mi lesz így az álmaiddal? Mi lesz hírnévvel a sikerrel? És mi lesz Odettel?-kiabált velem, hogy megpróbáljon ezzel észhez téríteni.
-Elvesznek, mind elvesznek.-kiabáltam én is.-Elvesznek, és velük együtt én is. Nem lesz többet Anneli Sällinen! Én csak An leszek, egy finn kislány, aki elvesztett mindent, aki hagyta hogy kicsússzon a kezéből a saját élete!-zokogtam keservesen.-Elvesztem és már soha többet nem fogok visszatalálni a saját utamra! Soha többet, soha, soha…
-Soha!-suttogtam, és éreztem, hogy legurult egy könnycsepp az arcomon.-Miért adtad fel An, miért?-kérdeztem magamtól tanácstalanul, és a fejemet a falnak támasztva, hagytam, hogy a sírás egy kis időre felülkerekedjen rajtam. Olyan iszonyatosan perszelte a szívemet az a fájdalom, ami ennek a cipőnek a kezembe kerülésével a felszínre tört, hogy legszívesebben felkiáltottam volna. Szükségem lett volna valakire, aki átölel, és azt suttogja a fülembe, hogy minden rendbe jön, és kapok még egy, utolsó lehetőséget, hogy valóra váltsam az álmaimat. De nem jött senki, aki megmentett volna, ám ennyi idő után végre rájöttem, nekem kell megmentenem saját magamat, és csak én lehetek az egyedül, aki újra a kezembe adja az életemet. Mosolyogva töröltem le a könnyeket az arcomról, levettem a zoknim, majd belebújtattam a lábaimat a hófehér balettcipőimbe és gondosan megkötöttem a szaténszalagokat a bokámon. Lassan álltam fel a székről, és néhány kissé tétova mozdulat után, újra lábujjhegyre álltam, és csináltam egy piruettet.
-Ez már újra a te életed Anneli Sällinen, és innentől újra te irányítod azt!-suttogtam magamnak magabiztosan, és a számat egy boldog mosolyra húzva kezdtem el nézegetni a dobozban rejlő régi fényképeimet…
