80. rész

-Olyan szépek vagytok így együtt!-szólalt meg Anna néhány perc múlva, és bódult mosollyal figyelt minket, miközben letörölte a könnyeket az arcáról. Megindító pillanatok voltak az iméntiek, az teljesen biztos.
-Nem is tudod mennyi nehézség után jutottunk ide!-sóhajtottam, és még mindig megbabonázva néztem Kimit, aki már sokkal biztosabban tartotta Emmát, mint amikor először a karjaiba adtam.
-Nehéz hónapok vannak mögöttünk!-bólintott Kimster, majd rávigyorgott a lányára, aki közben élénken kapálózott, és apró kezecskéivel „pofozgatta” az apukáját. –Na mi az Emma baba? Hűű, de rosszcsont valaki!-gagyogott a csöppségnek és az orrát hozzáértette Em icuripicuri orrocskájához. Annával mindketten hangosan felnevettünk és „rosszallóan” megráztuk a fejünket.
-Lehet, hogy jobb, ha nem hagylak titeket kettesben!-öltöttem a nyelvem a páromra.
-Héé, ezt nem teheted!-vágta rá azonnal és durcásan nézett rám.
-De igen!-nevettem, majd magamhoz vettem Emmát és az ágyhoz léptem.-Most pedig jó melegen felöltöztetjük ezt a kis Hercegnőt és hazavisszük, bizony, bizony!-nyomtam egy cuppanós puszit a lányunk arcára, majd megcsikiztem picit a talpacskáját, amin ismét jót kacarászott. –Segítesz?-mosolyogtam Kimire, aki megint úgy állt mellettünk, mint valami sóbálvány. Lassan bólintott, és felém nyújtotta a táskát, amiben Emma cuccai voltak.
-Én most csak figyelek inkább, van még mit tanulnom!-suttogta a fülembe és ahogy felemeltem a fejem, láttam, hogy egy halván kis pír jelent meg az arcán. Elmosolyodtam és egy csókot leheltem az ajkaira.
Olyan kimondhatatlanul hiányzott, hogy nem érinthettem meg Emmát, hogy nem szólhattam hozzá, hogy nem játszhattam vele, ezért minden egyes pillanat, amit újra együtt tölthettünk, hatalmas ajándék volt.
-Így ni!-vigyorogtam rá újfent a kis Tündérre, amikor utolsó ruhadarabként a hófehér, rózsaszín flitteres sapit ia fejecskéjébe húztam, ami tökéletesen illett a szintén rózsaszín kabátkához és nadrághoz, valamint a fehér cipőcskéhez.
-De szép vagy Hercegnőm!-simogatta meg a lánya arcát Kimster, majd egy puszit is nyomott a csöppség pofijára.
-Nem is csoda, ilyen gyönyörű anyukával és jóképű apukával!-kacsintott ránk a velünk mindig oly kedves ápolónő, mire mi elnevettük magunkat.
-Anna!-szólítottam meg pár másodperc múlva és közelebb léptem hozzá. –Arra gondoltunk Kimivel-biccentettem a párom felé, aki közben Emma, babahordozóba való ügyeskedével foglalatoskodott-hogy, ha nem lenne ellenedre, szívesen látnánk téged valamikor egy ebédre, vagy esetleg vacsorára. Természetesen mi főznénk!-mosolyogtam rá kedvesem.
-Óhh, ez….hűű, nem is tudom mit mondjak!-kapkodta a levegőt.-Nagyon kedvesek vagytok, szívesen elfogadom a meghívást! Köszönöm!-bólintott.
-Ne viccelj már Anna, mi köszönjük neked, hogy mellettünk voltál, vigyáztál Emmára és ilyen aranyos voltál velünk!-mosolygott rá Kimi.
-Vigyázzatok magatokra és majd ha jöttök a kontrollvizsgálatokra és gyógytornákra, akkor nézzetek fel hozzám!-vigyorgott.
-Úgy lesz!-nevettem, és magamhoz öleltem őt. –Hálásan köszönünk neked mindent!
-Adhatok egy puszit ennek a kis Tündérnek?-pillantott rám boci szemekkel.
-Hát persze!-nevettem ismét, és megsimogattam a vállát.
-Te pedig ne aggódj, lehet, hogy csak apró lépésenként, de bele fogsz jönni a babázásba. Csodálatos apuka leszel, bár már most is az vagy!-ölelte meg Kimstert is és bíztatóan mosolygott rá.
-Jól esnek a szavaid! Köszönöm!-puszilta meg két felől a lány arcát, aztán felvette az ágyról a babahordozót, amiben a mi kis drágánk már igen laposakat pislogva pihent.
-Hamarosan beszélünk! Szia Anna!-búcsúztam tőle és a táskáinkat magamhoz véve az ajtó felé indultam, nyomomban a büszke apucival, aki Emmát hozta.
-Sziasztok!-köszönt el tőlünk.
Nagyot sóhajtva, de az arcunkon boldog mosollyal léptük át a kórház kijáratának küszöbét, remélve, hogy mielőbb elfelejthetjük a mögöttünk lévő szörnyű heteket és végre valahára új életet kezdhetünk, együtt, csak mi hárman.

Emma elaludt a hazafelé vezető úton, de amint beléptünk a nappaliba, egyszeribn felnyíltak a szemei, és meglepetten pislogott körbe a számára eddig még ismeretlen helyiség láttán.
-Isten hozott itthon Emma baba!-mosolygott Kimi a csöppségre, miközben letette a babahordozót, és óvatosan kiemelte belőle Emet.-Tudod Picikém, apunak még nem volt túl sok ideje, hogy valami cuki kis szobát varázsoljak ki neked, de ígérem igyekezni fogok, hogy minél előbb lehessen egy saját kis birodalmad!-vigyorgott rá a lányára, cserébe pedig egy édes kis taslit kapott.
-Óhh, biztosan nem aggódik amiatt, hogy átmnetileg abban az ágyikóban kell aludnia, amit Sebi vett!-kacsintottam a páromra.
-Annyira szégyenlem magam emiatt, de egyszeren még arra sem volt idő, hogy vásárolni menjünk!-szabadkozott.
-Ne aggódj! Minden meglesz, szépen sorjában!-simogattam meg az arcát, majd elindultam a lépcső felé, ő pedig Emmát a karjában tartva követett engem.

Az esti fürdetés után Emma baba megéhezett, ezért gyorsan elkészítettem a vacsoráját, aztán letelepedtem a hálónkban lévő franciaágyra, majd a karomba vettem a csöppséget és etetni kezdtem őt a cumisüvegből. Jóízűen habzsolta a tápszert a drága, közben pedig a nagy kék szemeivel engem nézett. Az esti etetés, vagy éppen a fürdetés mindennapi tevékenységnek számítottak, most valahogy mégis sokkal inkább felértékelődött minden, és megtanultam az elmúlt hetek alatt, hogy minden egyes együtt töltött percet ki kell élvezni.
A gondolataimba mélyedve etettem tovább Emmát, és aztán arra eszméltem föl, hogy Kimi bejött a szobába.
-Óhh Szép estét a hölgyeknek!-vigyorgott ránk.-Jó étvágyat Hercegnő!-simizte meg a lánya buksiját.-Megengedi kegyed, hogy pár szót váltsak anyucival?-hajolt meg viccesen a lánya előtt. Emma lendített egyet a karjával, mintegy felsőbbséges mozdulatként, jelezve ezzel az apukája számára, hogy addig nem lesz semmiféle beszélgetés, amíg ő jól nem lakott.
-Ahogy óhajtja drága Hercegnő!-parolázott ismét Emma előtt, amit a csöppség egy kedves kis kacajjal, én viszont hangos nevetéssel jutalmaztam.