79. rész

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Kimi apró csókocskákat osztogatott az ajkaimra, a nyakamra és még a vállaimra is. Ezek után már tényleg nem lehetett egy szavam sem, hiszen a párom nem csak az éjszakámat tette varázslatossá, de még az ébresztésem is mesésre sikeredett. A nyelve megérintette picit a nyakam és ez volt az a pont, ami után már nem tudtam színlelni az alvást, helyette hangosan felnevettem.
-Jó reggelt Ginus!-vigyorgott rám Kimster, amint a pillantásom összekapcsolódott az övével.
-Neked is Szívem!-mosolyogtam rá és egy lágy csókot leheltem az ajkaira.
-Jól vagy Kicsim?-érdeklődte meg kedvesen még mindig az ágy mellett térdelve.
-Persze, mi bajom lenne?-kérdeztem vissza hetykén, közben kicsit feljebb csúszva, de a hirtelen mozdulattól egyszeriben irtózatos fájdalom nyilallt a bordáimba.-Áú!-szisszentem fel fájdalmasan.
-Mi a baj? Mi történt?-pattant fel egyszerre a szőnyegről és odatérdelt mellém az ágyra.
-Semmi gond, azt hiszem…..csak kicsit hirtelen ültem fel!-vágtam rá rögtön, remélve, hogy ezzel kicsit csökkenteni tudom az aggodalmát.
-Látod, ezért kérdeztem. Talán túl korai volt a tegnap este!-nézett rám komolyan.
-Kimi!-simogattam meg az arcát.-Felnőtt nő vagyok, és el tudom dönteni, hogy mire van szükségem! Tegnap este rád volt szükségem!-öleltem magamhoz hirtelen.
-Figyelj Gina!-szólított meg hirtelen, közben az ölébe húzva és megfogva a kezem.-Ideköltöztök hozzám Emmával?-tette fel a kérdést mélyen a szemembe nézve.
-Tényleg képes lennél elviselni egy ilyen hisztis és idegesítő nőszemélyt, amilyen én vagyok?-pillantottam rá boci szemekkel.
-És te? Képes lennél együtt élni egy ilyen egoista és sebességmániás hóemberrel, amilyen én vagyok?
-Nem is vagy egoista!-kuncogtam.-Na jó, egy picikét….-tettem hozzá mosolyogva.
-Szóval ezt vehetem igennek?-mosolygott rám kissé bizonytalanul.
-De még milyen igennek!-ült ki egy széles mosoly az arcomra és belesimultam az ölelésébe.-Ha Emma hazajöhet végre, haza kellene utaznom!-szólaltam meg kis idő múlva.-Már most lelkiismeret-furdalásom van, hogy itt kell hagyjalak titeket egy-két napra, de muszáj elmennem!-sütöttem le a szemem.
-Ne aggódj egy percig sem, jól meg leszünk mi a kis Tündérrel!-mondta lelkesen.
-Ígérem, hogy nagyon sietni fogok vissza!-fogadkoztam.
-Mi türelmesen várunk majd rád!-cirógatta meg a nyakam.-De megkérdezhetem, hogy mi az, ami ennyire halaszthatatlan?
-Tudod, miután meghaltak a szüleim, szokássá vált a családunkban, hogy minden hónapban, együt kimentünk a sírjukhoz, vittünk friss virágot, és…… emlékeztünk. Volt, hogy szavak nélkül, máskor azokkal. Aztán, amikor dolgozni kezdtünk Lőrivel, sajnos már nem tudtunk minden hónapban hazautazni, így szépen lassan már csak évi két alkalomra szűkítettük ezeket a látogatásokat. Egy jauárban, míg a másik a haláluk napján! Ettől függetlenül persze mi magunk is rengeteget kijárunk, egyedül is, de ezek az alkalmak az egész családot érintik!-meséltem el neki a kis „hagyományunkat”, a monológom végén már könnyel teli szemekkel.
-Így már mindent értek!-bólintott, és tudva, hogy engem megviselt, hogy ismét beszélnem kellett a tragédiáról, magához húzott és szorosan átölelt.
-Ezért kell elmennem!-tettem még hozzá letörölve az arcomon végigfolyt könnyeket.-És ha már Budapesten leszek, akkor összepakolom nagyjából a holminkat, amit tudok elhozok, a többit meg majd elküldetem!-vázolam fel neki a terveimet.
-Rendben!-mosolygott rám.-Gyere, menjünk, együnk egy kis reggelit, aztán látogassuk meg a mi kis Hercegnőnket!-egyszeriben felcsillantak a szemei, ahogy Emmáról beszélt, és ez nekem is újra mosolyt csalt az arcomra. Megfogta a kezem, én pedig hagytam, hogy az étkezőbe vezessen.

Emma állapota napról napra javult, egyre többet volt ébren, a kedve is sokkal jobb lett. Lassan a síneket is levették a törött végtagjairól, és ezáltal már könnyedebben mozgott. Még mindig kapta a gyógyszereket és számtalan vizsgálaton kellett átesnie, de ezek az aprócska dolgok már mind eltörpültek a mellett, hogy az orvosa úgy döntött, hazavihetjük őt. Mérhetetlenül boldogok voltunk, és izgatottan vártuk a pillanatot, amikor végre a karunkban tarthatjuk őt. A nagy nap délelőttjén, fel-alá járkáltunk a gyerekosztály folyosóján és türelmetlenül vártuk, hogy az utolsó vizsgálatoknak is vége legyen. Fájt már a lábam a körözéstől, ezért úgy döntöttem, hogy leülök, ám éppen amint letettem a fenekem az egyik székre, akkor lépett ki a kórterem ajtaján Emma orvosa.
-Minden rendben vele?-topogott oda egyből a párom,míg én kissé komótosabban követtem őt.
-A vizsgálati eredményei kitűnőek, így bár rengeteg odafigyelést igényel a kislány és természetesen folyamatosan hozniuk kell őt kontrollvizsgálatokra, illetve gyógytornára, nem látom akadályát annak, hogy hazavigyék!-mosolygott kedvesen.
-Óhh Istenem!-kaptam a szám elé a kezem, miután a torkomból kiszaladt egy boldog kis sikítás.-Ezt el sem tudom hinni!-ráztam meg a fejem.-Köszönjük!-pillantottam hálás tekintettel az orvos felé.
-Ne köszönjenek semmit, ez a dolgom, és örömmel tölt el, ha láthatom, hogy segíthettem abban, hogy egy család boldog lehessen!-mondta mosolyogva, ám roppant komoly tekintettel.-Nyugodtan bemehetnek, Anna segíteni fog Önöknek, nekem viszont most el kell köszönnöm, mert újabb beteg vár.
-Rendben doktor úr! Hálásan köszöünk mindent!-rebegte Kimster a szavakat egészen meghatottan.
-Vigyázzanak magukra! Ön pedig különösképpen kisasszony!-mutatott rám.-A kollégám nem volt megelégedve az eredményeivel. Ennyi idő alatt már jobban össze kellett volna forrnia a bordáinak!-nézett rám jelentőségteljesen.
-Ügyelni fogok magamra is, megígérem!-bólintottam határozottan.
-Helyes! Hát akkor, ha semmi probléma nem lép fel, két hét múlva találkozunk! Viszlát!-búcsúzott sietősen.
-Köszönjük doktor úr! Viszontlátásra!-köszöntünk el tőle, aztán egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében megöleltük egymást, majd Emma kórterme felé indultunk.
-Sziasztok! Éppen jókor!-mosolygott ránk Anna, amint meglátott minket belépni a szobába.-Nézd csak Hercegnő, itt van anya és apa, és te most szépen hza fogsz velük menni!-beszélt Emmácskának, miközben óvatosan kiemelte őt az ágyból. Közelebb léptünk hozzájuk és azt hittem mindketten remegő tagokkal vártuk, hogy Anna átadja őt nekünk. Lassan bólintott egy aprót és a karomba adta a lányomat.
-Hát szia ündérkém!-mosolyogtam könnyes szemekkel a gagyogó csöppségre.-Annyira, de annyira büszkék vagyunk rád, amiért ilyen kitartóan harcoltál magadért és értünk is. Ígérem, mindig nagyon-nagyon fogunk rád vigyázni! Mindennél jobban szeretünk téged Kicsim!-mosolyogtam rá szeretetteljesen, aztán magamhoz öleltem őt és hagytam, hogy a könnyek szabadon peregjenek az arcomon..-Vedd a karodba, kérlek!-pillantottam néhány perc múlva az eddig engem ölelő, könnymaszatos arcú Kimire.
-Én nem….-rázta meg a fejét hirtelen.-Nem akarom, hogy baja essen. Túl erősn fognám, vagy leejteném…..-egyszeriben pánikolni kezdett, én azonban megfordultam és mélyen a szemébe néztem, aminek hatására csendben maradt.
-Nem fogsz neki fájdalmat okozni, csakis örömet, hidd el. Szüksége van rád!-suttogtam. Lassan és nem túl magabiztosan bólintott egy aprót, majd roppant óvatosan a karjaiba vette Emmát, aki ezt a helycserét egy kedves kis nevetéssel fogadta. A látvány, ami a szemeim elé tárult, egyszerűen megbabonázott. Egy olyan csoda volt, amit el sem mertem hinni. Apa és lánya első igazi találkozása. Kimi könnyes szemeit köztem és Emma között ingatta, és úgy nézett a kicsire, mint egy kincsre, amely egyedüli és örök. Az egész testem remegett az újra rám törő sírógörcstől, de mérhetetlen boldogság költözött a szívembe, ahogy láttam a két drágámat, akik le sem tagadhatták volna egymást.
-Köszönöm, hogy ilyen csodálatos ajándékot kaphattam tőled!-emelte rám Kimster a könnyes szemeit, majd újra lehajtotta a fejét és a tekintetével csak úgy simogatta Emmát. Tudtam jól, csodálatos apuka válik belőle……..