90. rész

Bár kezdetben még nem éreztem semmit, ahogy a fájdalomcsillapító hatása elmúlt, iszonyatosan fájni kezdett szinte minden porcikám. A fejem lüktetett, a bokám és a csuklóm sajgott a fájdalomtól és arról már nem is szólva, hogy minden egyes legővétel maga volt a pokol. Úgy éreztem, hogy leszakad a mellkasom és hiába mozdultam akármerre, a fájdalom nem akart szűnni. Ám a fizikai sérülések eltörpültek a lelki sebek mélysége mellett. Hiába próbált Kimi, és az engem meglátogató Anna, Hanna és Seb szóval tartani, amikor ébren voltam, nem voltam képes figyelni rájuk. Kimster Emmát is behozta hozzám, aminek nagyon örültem, azonban mostmég valahogy a lányom sem tudta elfelejtetni velem a történteket. Próbáltam nem mutatni, de tudtam, hogy teljesen összetörtem……megint.
A rengeteg pihenésnek köszönhetően, egy hét kórházi kezelés után az orvos hazaengedett. Kimi nagyon figyelmes volt, talán kicsit túlzottan is és a nap 24 órájának minden percében a kívánságomat leste.

Egy, Emma nyűgössége miatt ébren töltött éjszaka után a párommal mindketten elég fáradtak voltunk, ezért úgy döntöttünk, hogy ledőlünk pihenni. Kimster, ahogy letette a fejét a párnára, szinte rögtön álomba szenderült, én viszont képtelen voltam elaludni. Forogtam jobbra-balra, már amennyire lehetőségeim engedték, de mind hiába, nem jött álom a szememre. Ellenben folyamatosan kattogott az agyam és még mindig a napokkal ezelőtti eseményeken godolkodtam. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy lezárjam magamban a dolgot. Teljesen váratlanul, fogtam magam, és óvatosan, hogy Kimit fel ne ébresszen, kikászálódtam az ágyból, felvettem egy vastagabb farmert, és egy sötétszürke garbót, majd halkan kiosontam a szobából és a földszintre mentem. A lábamra húztam az egyik csizmámat, felvettem a télikabátom és egy sapkát is a fejembe húztam, aztán elindultam, hogy végre kicsit egyedül lehessek és nyugodtan átgondolhasak mindent………

Volt a közelben egy gyönyörű és viszonylag nyugodt parkocska, amit még az első Baar-ban töltött évem folyamán fedeztem fel. Mondhatni, már törzshelyemnek számított egy padocska, ami két fűzfa behajló ágai mögött bújt meg. Egy apró mosoly jelent meg az arcmon, amikor megláttam, hogy még mindig a helyén áll az ülő alkalmatosság és senki nem foglalja el. A kezemmel lesöpörtem róla a vastag hótakarót, aztán leültem és a gondolataimba mélyedtem. Szükségem volt már arra, hogy kicsit egyedül legyek, és végiggondolhassam a történteket, amik megint annyira padlóra küldtek.
Kegyetlenül fájt, hogy elveszítettem a kisbabát, úgy, hogy tulajdonképpen csak sejtéseim voltak arról, hogy ő növekedik a pocakomban. Úgy éreztem, hogy csalódást okoztam Kiminek azzal, hogy nem adtam meg az esélyt neki arra, hogy velem legyen a terhesség időszakában, vagy hogy láthassa a második gyerekének a születését. Ráadásul egyre inkább azt gondoltam, hogy semmirevaló anya vagyok, és nagyon féltem attól, hogy Emmát sem leszek képes méltó módon felnevelni……
Elözönlötték a fejemet a gondolatok, és már olyannyira nem tudtam rendezni őket, hogy egyszeriben eleredtek a könnyeim, és csak erőtlenül hagytam, hogy végigfollyanak az arcomon.

Sírdogálva, még mindig összekuszálódott gondolatokkal üldögéltem ott a padon, mit sem törődve azzal, hogy közben hatalmas pelyhek hullottak alá az égből, vagy hogy már kezdett besötétedni. Fázósan húztam össze magam és felnéztem az égre, amely szürke volt az azt takaró hatalmas hófelhőtől.
-Gina!-hallottam meg hirtelen a nevem és a hang irányába fordultam.-Végre, hogy megvagy!-szakadt fel egy megkönnyebbült sóhaj a mellettem álló, kissé morcos pillantásokkal méregető párom mellkasából.-Már felkutattam érted fél Svájcot! Tudod mennyire aggódtunk?-kérdezte kissé szemrehányóan.
-Sajnálom!-suttogtam alig hallhatóan és lehajtottam a fejem, hogy ne láthassa a szememben megcsillanó könnycseppeket. Néhány másodperc múlva leült mellém, és szó nélkül átkarolt, a fejemet pedig odahúzta a vállára.
-Nincs semmi baj Kicsim!-súgta a fülembe gyengéden és megsimogatta a hátam.-Csak mondd el kérlek, hogy miért tűntél el egy szó nélkül!
-Muszáj volt kicsit egyedül lennem-mondtam halkan, közben kicsit elhúzódva tőle.-Át kellett gondolnom a történteket.-ingattam a fejem szomorúan.
-Még mindig ezen rágod magad Édesem? Azt hittem sikerült már átbeszélnünk mindent!-húzta el a száját.
-Kimi, én olyan rossz anya vagyok!-tört ki belőlem a sírás, és az arcomat a vállába fúrtam.-És tudom, hogy te is csalódtál bennem!-tettem hozzá hüppögve.
-Nézz a szemembe!-tolt el kicsit magától és óvatosan megfogta a vállaimat.-Soha, de soha nem csalódtam és nem is fogok csalódni benned, sőt tisztellek téged, amiért ennyi szörnyűség után is képes vagy helytállni, és nem is akárhogyan. Úgy kellett felnőnöd, hogy a szüleid nem éltek, helyt kellett állnod a magánéletedben, és a tanulmányaidban, majd a munkádban egyaránt. Erős tudtál maradni, amikor elhagytalak, és képes voltál nélkülem átvészelni a terhességet, megszülted Emmát és egyedül nevelted őt. A balesetetek után , még repedt bordákkal, kimerülve is ott ültél mellette, és támogattad őt. Büszke lehet arra a lányunk, hogy ilyen csodálatos nő az édesanyja. És én is az lehet, sőt az is vagyok, hogy ilyen kitartó, erős nőt tudok a páromnak és a gyerekem édesanyjának. Hálával tartozom neked azért, hogy beléptél az életembe, és megtiszteltetés nekem az, hogy kitűntetsz a szerelmeddel!-mondta érzelmektől fűtötten, mindvégig a szemembe nézve. E szavak után képtelen lettem volna bármit is mondani, hiszen az érzéseket, amik a szívembe költöztek, nem lehetett kifejezni néhány elcsépelt mondattal. Ismét sírni kezdtem, ám most a boldogság csalogatta elő a szemeimből a könnyeket. Kimi rám mosolygott, majd szorosan magához ölelt és hagyta, hogy kisírjam magam a vállára borulva.
-Köszönöm, köszönöm, köszönöm!-rebegtem hálásan, amint kicsit távolabb húzódtam tőle.
-Nagyon szeretlek!-mosolygott rám édesen és finoman szájon csókolt.
-Én is téged!-suttogtam, a homlokomat az övének támasztva.
-Menjünk haza, Emma már nagyon hiányol téged!-fogta meg a kezem és felhúzott a padról.
-Hálás vagyok Istennek, hogy kaphattam egy ilyen fantasztkus férfit, akit a páromnak mondhatok, és hogy lehet tőle, egy tündéri kislányom!-mosolyogtam szerelmesen Kimire, aztán hozzábújtam és lassan, andalogva indultunk hazafelé, újra kiegyensúlyozottan és boldogan.