82. rész

Rövidesen nyílott az ajtó, és megpillantottuk a mi hőn szeretett nagynénénket mögötte.
-Em néni!-kiáltottam boldogan a nevét és meg akartam őt ölelni, de amint közelebb hajoltam, a vállaimra tette a kezeit és nem kis megdöbbenésemre eltolt magától.
Szigorúan és valami leírhatatlan közönnyel nézett végig rajtam, majd rövidesen szólásra nyitotta a száját.
-Nocsak, végre a drága Tárnoki Georgina is tiszteletét teszi nálunk?-kérdezte, hangjában maró gúnnyal és egy őszintének még kis jó indulattal sem mondható mosolyra húzta a száját.
-Em néni! Miért beszélsz így?-pirított rá egyből a bátyám.
-Mondd Lőrinc, mégis hogy beszéljek?-csattant fel mérgesen.-Csalódtam benned!-jelentette ki keményen, mélyen a szemeimbe nézve. Kellemetlen borzongás futott végig a testemen és könnyek gyűltek a szemembe.
-Mit tettem Em néni? Miért vagy dühös rám?-kérdeztem sírva, és megpróbáltam közelebb lépni hozzá, ő azonban máris hátrált.
-8 hónapig veled voltunk, vigyáztunk rád, tartottuk benned a lelket, és bíztattunk, hogy minden rendbe jön! Annyit sem érdemlünk ezek után, hogy tudasd velünk, mi van a lányoddal? Halálra aggódjuk magunkat és te még csak haza sem szólsz, hogy éltek-e, vagy haltok! Mi az, hogy a bátyád mondja el nekünk, hogy balesetet szenvedtetek és Emma élete csak hajszálon függ?-vágta od a képembe és villámló szemekkel nézett rám.
-Mégis hogy telefonált volna, mikor 3 napig altatásban volt, mikor pedig felébredt, mozogni is alig tudott?-csattant fel Lőrinc mérgesen.
-Nee!-szóltam rá.-Kérlek! Em néninek igaza van, fel kellett volna hívnom titeket! Sajnálom!-néztem rá könyörögve.
-Nem érdekelnek a bocsánatkéréseid, az után meg pláne nem, hogy visszamentél ahhoz a senkiházi, tapló alakhoz! Egy évig szenvedtél miatta, szinte nem telt el úgy nap, hogy ne került volna szóba, milyen disznóságot művelt. Erre mit csinálsz?-emelte fel még jobban a hangját.-Az első szavára a karjaiba veted magad! Mondd, megőrültél?-ordított velem magából kikelve.
Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, csak tátott szájjal, zokogva ráztam a fejem és hitetlenkedve néztem a nagynénémet, akit eddig még soha nem láttam ilyen ridegnek.
-Tudom…..azt hiszed…-kezdtem el dadogva beszélni.
-Nem tudod! Nem tudsz semmit arról, amiket érzek! Hozzánk ne merészelj jönni, ha a drága barátocskád megint kidob a lányotokkal együtt. A mi házunk ajtaja többé nem áll nyitva előtted!-jelentette ki mindenféle érzelem nélkül, jeges pillantásokat intézve közben felém.
-Em néni! Hogy vagy képes ilyet mondani?-kérdezte Lőrinc döbbenten.
-Te bejöhetsz, de ha most úgy döntesz, hogy inkább vele mész, téged sem fogunk többé szívesen látni itt!-közölte a bátyámmal, válaszút elé állítva őt ezzel.
-Mikor anyáék meghaltak, megígértem magamnak és Ginának is, hogy mindig vele maradok és vigyázi fogok rá, és én soha nem szegem meg az ígéretem!-válaszolt határozottan.
-Lőrinc! Ne tedd!-ragadtam meg a karját teljesen elkeseredetten.
-A húgom vagy! Szeretlek és vigyázni fogok rád mindig, nem hagylak magadra!-mosolygott rám bátorítóan.
-Te döntöttél Lőrinc! Mostantól egyikőtök sem létezik számunkra! Ne gyertek, ne keressetek minket, éljetek azokkal, akiket választottatok! Viszlát!-köszönt el ridegen, és becsukta előttünk az ajtót.
-Lőri!-zokogtam fel hangosan és a bátyám mellkasának dőltem.-A szüleink után a pótszüleinket is elvesztettük! Ezt én már nem bírom!-sírtam egyre keservesebben és erősen markoltam a kabátja gallérját.
-Ezt én nem tudom felfogni!-suttogta elhalóan.
-Miattam van ez az egész!-kiabáltam elkeseredetten, nem foglalkozva azzal, hogy bárki végignézheti a szenvedésünket.
-Neem, nem, nem! Ez nem így van!-csitítgatott a hátamat simogatva.-Gyere, menjünk!-kezdett el húzni az autója felé, én pedig megadóan követtem őt.

A temető felé vezető úton Lőrinek némiképp sikerült megnyugtatnia, és bár jól titkolta, őt is ugyanannyira felzaklatta ez a nem várt esemény, mint engem. Egyértelműen azon a véleményen voltam, hogy az én hibám ez az egész, ő azonban nem hagyta, hogy magamat hibáztassam, kitartóan győzködött arról, hogy ez nem így van.
Egymásba karolva, szomorúan battyogtunk a temetőben, míg meg nem álltunk a fekete márványsír előtt.
-Istenem! De hiányoztok! Olyan boldog lennék, ha itt lennétek velünk!-emeltem az égre a tekintetem, közben akezemet a fejfára helyeztem.
-Már több, mint 15 éve!-sóhajtott Lőrinc, miközben a virágokat rendezte a vázában.-Annyira fáj, hogy nem búcsúzhattam el tőlük úgy, ahogy kellett volna!-suttogta elhalóan és az ő szemeiben is megjelentek az első könnycseppek.
-Olyan sok minden várt volna még rájuk!-mondtam távolba révedő tekintettel.-Emlékszem, mennyi mindent elterveztek! A nyaralásainkat, a ballagásainkat, az esküvőinket. Még csak 10 éves voltam, de Apu már akkor kijelentette, hogy ő fog az oltárhoz vezetni. És mennyit ábrándoztak arról is, hogy ha majd nyugdíjba vonulnak, és az unokáik nyarakat fognak náluk tölteni…..-emlékeztem vissza.-Emmát sem ismerhették meg!-sírtam el magam ismét. Lőrinc átkarolt, és a fejemet a vállára vonta.
-Imádták volna ezt a kis Hercegnőt, ha ismerték volna!-mosolygott rám.-Biztos vagyok abban, hogy most is néznek minket, odafentről!-mutatott az ég felé.
-Tudom!-bólintottam és próbáltam tartani magam, de a jelenlegi lelki és idegállapotomban ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Megint, a mai napon már sokadszorra bőgni kezdtem.-Most négyen kellett volna ide jönnünk, Em néniéknek és nekünk….-zokogtam.-Miért kell ennyit szenvednünk? Miért?-emeltem a könnyes szemeimet a bátyámra, és lerogytam a sír szélére.
-Csss, gyere ide Kicsi Hugicám!-húzott fel rögtön és szorosn magához ölelt.-Minden rendbe fog jönni, minden rendben lesz!-suttogta a fülembe a hátamat, a hajamat simogatva közben és egy-egy puszit nyomva a fejemre.
Egészen este hatig kinnt voltunk, de tekintve, hogy mindegyőnk teljesen átfagyott már, és alaposan kimerített minket ez a nap, elköszöntünk a szüleinktől és egymásba karolva, elindultunk az autóhoz.