89. rész

Amikor felébredtem nem éreztem semmi mást azon kívül, hogy iszonyatosan lüktetett a fejem, és ahogy a szemeimmel végigpásztáztam a terepet, láttam, hogy egy fehér falú, és berendezésű szobában fekszem, és a levegőbe szagolva, éreztem a fertőtlenítő kellemetlen és fojtó szagát, amire egy fintort futott végig az arcomon. Rögtön rájöhettem, hogy kórházban vagyok, csak azt nem értettem miért. Megpróbáltam felülni, de a gravitáció törvényének és egy erős kéznek köszönhetően azonnal „visszazuhantam” a párnára.
-Szia Kicsim!-hallottam oldalról a párom lágyan csengő hangját. Lassan felé fordítottam a fejem és megláttam Kimit, ám kicsit elmosódott körvonalakkal. Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött ki a torkomon, ugyanis az teljesn ki volt száradva. A párom azonnal tudta, hogy mi a gondom, és már nyúlt is az éjjeliszekrényen álló, vízzel megtöltött pohár felé.-Csak lassan, óvatosan!-mondta féltően és picit megemelt, majd a számhoz tartotta a poharat és addig ott hagyta, amíg nem ki nem ittam a teljes tartalmát.
-Köszönöm!-súgtam gyenge, elhaló hangon, miközben visszafeküdtem a puha ágyneműre.-Miért vagyok itt?-kérdeztem még mindig kábán.-És miért nem érzek semmit?-tettem fel a következő kérdést is azonnal, kisebb pánikba esve.
-Jenni!-szinte köpte a volt felesége nevét, és ahogy a szemébe néztem, láthattam a mérhetetlen düh, a féltés és a fájdalom kissé zavaros egyvelegét.-A pótkulccsal bement a házunkba és lelökött a lépcsőn! Az én hibám az egész, lehetett volna annyi eszem, hogy nem teszem olyan helyre a kulcsot, ahol bárki megtalálhatja!-csapott rá idegesen a fotel karfájára.
-Ne hibáztasd magad!-suttogtam, és a hüvelykujjammal megcirógattam a kézfejét.-Inkább mondd el végre, hogy miért nem érzek semmit? Lebénultam?-kérdeztem rá őszintén a fejemben megfogalmazódó kérdésre, ám a választól nagyon féltem.
-Nem, és ne is mondj ilyet!-vágta rá azonnal, roppant határozottan. –Rengeteg fájdalomcsillapítót kaptál, ezért nem érzel semmit. Két bordád eltört, egy megrepedt és elég súlyos agyrázkódást szenvedtél!-közölte a diagnózist, ami nem volt túl bíztató.
-Gyűlölöm, annyira gyűlölöm!-sziszegtem irtózatosan mérgesen, és a szabad kezemmel rácsaptam az ágyra.-Miért akar tönkretenni minket?-kérdeztem elkeseredetten és egyszeriben kibuggyantak a könnyek a szememből.
-Nem tudom Édesem, nem tudom!-súgta Kimster a fülembe, miközben átölelt, már amennyire erre lehetőségünk nyílt. Néhány perc múlva elhúzódott tőlem és ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy azok könnyektől csillognak.
-Miért sírsz Kimi? Mit nem mondtál még el? Emmát is bántotta az a vipera?-hadartam a kérdéseket idegesen és türelmetlenül vártam a válaszokat.
-Nem, nem Emmát!-rázta meg a fejét és nagyot sóhajtott, ám ezzel a mozdulattal sem tudta elkerülni, hogy a könnyek végigfollyanak az arcán.
-Kimi, miért kínzol még te is? Mondd el végre!-néztem rá könyörgő szemekkel.
-Nagyon kérlek, könyörgöm neked, ne borulj ki attóll, amit mondani fogok! Nincsen veszve még semmi, nem ez volt az utolsó lehetőségünk!-suttogta, miközben két keze közé fogta az arcomat.
-Mondd már!-próbáltam erélyesebben rászólni, de a hangom elcsuklott a felszólítás közben.
-Jenni megfosztott minket attól a boldogságtól, hogy 8 hónap múlva a karunkban tartsuk a második gyerekünket! 5 hetes terhes voltál, de elment a baba! Annyira sajnálom Kicsim!-suttogta remegő hangon és fájdalmas tekintettel nézett rám. A szoba forogni kezdett velem, én pedig nem tdtam ez ellen semmit sem tenni, csak erőtlenül hagytam, hogy eluralkodjon felettem ez az érzés. Képtelen voltam felfogni, amit Kimi mondott, megint azzal próbáltam hitegeni magam, hogy ez csak egy rémálom, amiből nemokára felébredek. De hiába volt minden próbálkozásom, tudtam, hogy csak az elkeseredettség próbálja ezt elhitetni velem. Percekig csak tehetetlenül feküdtem az ágyban, nem tudtam semmit sem tenni, aztán ahogy szépen lassan feleszméltem és eljutottak a tudatomig a párom szavai, váratlanul sírni kezdtem, és görcsösen kapaszkodtam a takaró szélébe.
-Ez nem lehet! Nem! Mondd, hogy csak tévedtél, hogy vicceltél, vagy valamit!-zokogtam keservesen, mire Kimi azonnal átölelt és simogatni kezdte a hajam.
-Bár mondhatnám, hogy ez csak egy félreértés, de sajnos nem!-suttogta a fülembe kissé rekedt és továbbra is remegő hangon.
-Nem is ismertem őt, és máris elveszítettem!-mondtam a sírástól elfulló hangon.-Csapnivaló anya vagyok, nem tudtam vigyázni még a meg sem született gyerekemre sem!
-Szívem! Azonnal felejtsd el ezt a butaságot, nem szabad magadat hibáztatnod! Ennek csak és kizárólag egy ember az oka, de ezt nem fogja szárazon megúszni! Ha kell, a végsőkig elmegyek azért, hogy megfizessen az összes tettéért ez az álnok szuka! Nem hagyom, hogy bűntetlenül megússza!-jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
-Ne beszélj róla, kérlek! Csak ölelj meg!-zokogtam ismét erőteljesebben és elkeseredésemben már Kimi pulóverébe kapaszkodtam. –Miért a babának kellett elmennie, miért nem haltam meg inkább én?
-Csssss, ne, ne, nem szabad ilyeneket mondanod és magadat hibáztatnod! Ott van nekünk a mi kis Hercegnőnk, Emma és annyi sok szép dolog vár még ránk, és rengeteg lehetőségünk lehet még, és lesz is még, hogy kisababánk legyen!-suttogta a fülembe nyugtatóan és még szorosabban a karjaiba zárt, majd lassan ringatni kezdett………