63. rész

Zenék a részhez: Albinoni: G-moll Adagio (Én ezt ajánlanám inkább a részhez)
Christina Aguilera:Hurt (Ha valaki inkább hallgatna modern zenét)

-Mit nem akarsz átélni? Miről beszélsz?-nézett rám Kimi értetlenül, közben a fejét rázva.
-Nem…..nem, nem akarom őt is így elveszíteni! Nem akarom……-zokogtam, és az arcomat még jobban a vállába fúrtam.
-Kérlek……Gina! Mondd el. Nem értek semmit!-felemelte a fejem, és belenézett a szemeimbe. Tudtam, éreztem, hogy el kell neki mondanom ezt az oly nagyon fájdalmas, és az életemet végigkísérő emléket.
-A szüleim…..-suttogtam alig hallhatóan. -15 éve történt ez a tragédia, de azóta sem tudtuk feldolgozni igazán, és nem szeretek róla beszélni, mert én…én ……-képtelen voltam elmesélni neki, pedig azt hittem van hozzá elég erőm. Még szorosabban magához ölelt, és tovább simogatta a hátam.
-Nincs semmi baj! Kicsim, ha nem akarod elmondani, akkor nem kell……-súgta a fülembe.
-Nem akarom többször elkezdeni!-hüppögtem, és ismét felemeltem a fejem, majd mielőtt hozzáfogtam volna a történethez, úgy helyezkedtem, hogy láthassam az arcát.
-15 éve, júliusban történt ez az eset. Lőrinc 12 éves volt, én 10. Mindegyőnket nagyon féltettek a szüleink, óvtak minket még a széltől is, ennek ellenére Lőrincet elengedték Németországba, pontosabban Heppenheimbe, egy nyelvi táborba…….
-Szóval innen van a Sebastiannal való ismertség forrása?-szólt közbe Kimi.
-Igen!-bólintottam.-Egy szombat délután volt, amikor kivittük a repülőtérre, emlékszem, anyu és apu rengetegszer megölelgette őt, elbúcsúztak tőle…….és ekkor még nem is sejthették…….-kicsordult egy könnycsepp a szememből.-Ezzel, hogy a bátyám elutazott Németországba, nem állt meg az élet.-folytattam egy nagy sóhaj kíséretében.-Másnap nagy eseménynek néztek elébe a szüleim. Tudnod kell, hogy ők teljesen hézköznapi, átlagos munkát végző emberek voltak: anyukám óvónőként, míg apukám szakácsként dolgozott. Volt azonban egy szokatlan, sokak számára roppant ellenszenves hobbijuk, ők viszont pont ennek köszönhetően találkoztak, és aztán szerettek egymásba…….ez volt az autóverseny……
-A szüleid…..
-Ne! Kérlek!-intettem csendre Kimit, amikor kérdezni akart. –Azon a nyáron elhatározták, hogy végérvényesen abbahagyják a versenyzést, és azt mondták, hogy az a vasárnapi lesz az utolsó versenyük. Vidéken volt a futam. Gyönyörű táj, egy erdő közepén a 3 km-es aszfaltcsíkkal, hatalmas nyüzsgés, versenyzők amerre csak a szem ellát. Mielőtt még beültek volna az autóba, odajöttek hozzám. Emlékszem, apa azt mondta: „Most úgy nézz minket Tündérkém, hogy soha többet nem látod a szüleidet versenyezni! Innentől kezdve csk a tiétek leszünk!” rám mosolygott, magához ölelet, és ennyit súgott még a fülembe „szeretlek!”.- Utána Anya is így tett, majd otthagytak egyedül a csapat boxánál, és elindultak, hogy teljesítsék életük utolsó futamát……..-kibuggyant néhány könnycsepp a szememből, de most hagytam, hogy ezek végigfollyanak az arcomon. Kis idő múltan, amikor kicsit összeszedtem magam, tovább folytattam.-Úgy tűnt, minden a tervek szerint halad. Igaz, nem előről indultak, de szép lassan tornázták fel magukat a vezető pozícióig. Egyszercsak elkezdett szakadni az eső, és minden kaotikussá vált. Rengetegen kicsúsztak, egymásnak ütköztek, és a helyzet egyre csak rosszabb és rosszabb lett. Azt hittem, hogy a szüleim megússzák az ütközést, de tévedtem. Mikor megkönnyebbülten felsóhajtottam volna, akkor láttam meg, hogy fékezés nélkül rohantak bele egy nagyobb bojba. Egyszerűen szörnyű volt…….főleg, miután további autók is beléjük mentek. Az egyik olyan erővel, hogy kilökte őket a sóderágyba, és az autó pörögni kezdett, végül fejtetőn állt meg, és kigyulladt.
-Úristen!-suttogta elhalóan a Jégember, és éreztem, hogy még közeleb húzott magához, a teste pedig megfeszült a hallottak hatására.
-Felsikítottam, amikor ezt láttam, és zokogva rohantam a csapat tagjaihoz, hogy hozzák már ki onnan aput és anyut. A percek őrjítően lassan peregtek ebben a szörnyen feszült hangulatban. Mire feleszméltem, már valaki megfogta a kezem, és elvitt a pálya mellé, ahol anyukám egy hordágyon feküdt. Sápadt volt, sérülésekkel volt tele az arca, és folyamatosan köhögni próbált, de csak hörgés lett belőle, ennek ellenére a szemeiben mindig megcsillanó fény, még akkor sem tűnt el.
„Kincsem!”-suttogta elhalóan. Odarogytam mellé a földre, és megfogtam a kezét. „Olyan szép nagy lány lett az én kicsi babucimból!”-mosolygott haloványan és megsimogatta az arcom.
-Éreztem, hogy ez lehet az utolsó beszélgetésünk ebben az életben!-súgtam magam elé, és immáron szabadon folytak a könnyeim. „Apukáddal annyira vágytunk rá, hogy láthassunk titeket felnőni, hogy ott lehessünk a ballagásaitokon, hogy szemtanúi lehessünk annak, hogy diplomás felnőttekké váltok, és, hogy táncolhassunk veletek az esküvőiteken! Kaptunk az élettől egy hatalmas lehetőséget, de mi nem éltünk vele……..eljátszottuk ezt!”
-Szorította a kezem, de tudtam, hogy már alig van erő a testében……mégis, mindent megtett volna azért, hogy elmondhassa nekem, amit szeretne!-sírni kezdtem, és ahogy rápillantottam Kimire, láttam, hogy az ő szemei is könnyesek.
„Kicsim! Kérj bocsánatot a bátyádtól a nevünkben azért, hogy nem búcsúzhattunk el tőle méltóképp. Mondd el neki, hogy mindig vele leszünk, és támogatjuk őt! Ahogy téged is…”-már csak suttogni tudott, és sírt, ahogy én is. Ekkora már felmértem, hogy nincs visszaút, búcsúznunk kell.
„Kicsim! Kérlek, mindig a tiszta és számodra előírt úton haladj, de akkor se add fel a reményt, ha zsákutcába tévedsz. Keresd szüntelenül az ösvényt, ami kivezet onnan. És hidd el, nem fognak csalódni benned, ha képes leszel a kudarc után is talpra állni. Saját magad pedig ne vádold az elbukás miatt. Egyszer rá fogsz jönni arra, hogy a csalódások, és a kudarcok olyan emberré formálnak téged, amilyen mindig is szerettél volna lenni!” –akadozva beszéltem, a sírás teljesen az uralmába kerített. Felkavart, hogy újra el kellett mesélnem ezt a tragédiát.
-Ekkor elengedte a kezem, és a maradék erejét felhasználva kicsatolta a nyakából a két láncot, amik ott függtek, majd a tenyerembe tette őket.
„Hozzanak szerencsét nektek ezek a láncok, és védjenek meg minden rossztól!”-mondta.
-Az egyiken egy szív alakú medál van, a másikon egy pergamen. Mindegyik szétnyitható, és ugyanazok a képek vannak bennük. A szív alakú medál az enyém, a pergamen a bátyámé!-suttogtam, majd összeszedve azt a kevéske erőmet, szétnyitottam a pici medált, és Kimi felé mutattam, hogy láthassa a képeket. Halovány, ám szomorú mosolyra húzta a száját, és láttam, hogy végiggurult egy könnycsepp az arcán.
-Ezt mondta utána…….”Bár most búcsúznunk kell, nem hagyunk titeket magatokra! Életetek minden percében veletek leszünk, és vigyázunk rátok…..odafentről!”-mutatott az ég felé. „És amit soha ne felejts el Kicsim: A szeretet önmagában is elég ahhoz, hogy értelmet adjon egy egész életnek. (Paulo Coelho) Örökké szeretni fogunk titeket!”
-Ez volt az utolsó mondata, ez után a keze kicsúszott az enyémből, és álomra hajtotta a fejét…..örökre!-fejeztem be én is a mondandómat, mindezt heves zokogás közben, erősen Kimibe kapaszkodva. Az arcomat a mellkasába fúrtam, és úgy sírtam tovább. Átölelt, ringatott, simogatta a hátam, és egy-egy nyugató szót duruzsolt a fülembe. Felnéztem rá, és láttam, hogy könnyek csorognak végig az arcán, de szelíden mosolygott rám. Ismét visszahajtottam a fejem a mellkasára.
-Ne hagyj egyedül, kérlek!-zokogtam keservesen.
-Veled maradok Kicsim, veled maradok…..-suttogta…….-örökre.