61. rész

Nem tudtam, hogy mi van velem, csak azt éreztem, hogy ólmos fáradtság nehezedik minden tagomra. Megpróbáltam megmozdulni, de nem ment, mindenem le volt zsibbadva. Úgy éreztem, mintha ébren álmodnék. Nem emlékeztem semmire, nem tudtam hol vagyok, azt éreztem csupán, hogy iszonyatosan hasogat a fejem. Mintha csak palacsintasütővel csapkodná valaki a kobakom. Lassan kinyitottam a szemeimet, de szinte azonnal be is csuktam azokat, hiszen furcsa volt a napfény, a sötétséghez képest. És…..mintha nem is az ágyamban feküdnék, hanem valami idegen helyen. Váratlanul késztetést éreztem arra, hogy felfedezzem magamnak, hol is vagyok. Újra, immáron sokkal óvatosabban kinyitottam a szemeimet, és a tekintetemmel végigpásztáztam a helyiséget.Egy kórházi szoba volt, fehér falakkal, fehér polcokkal, és fehér ágyruhával…..minden fehér volt. A levegőben fertőtlenítő szag keringett. Minden olyan taszítóan steril volt ebben a helyiségben. El akartam fordítani a fejem, de ezt megakadályozta valami. Mintha….mintha nyakmerevítő lenne. Megpróbáltam felemelni a kezem, hogy megtapogassam az ismeretlen dolgot, de egy kisebb mozdulattól is iszonyatos fájdalomhullám söpört végig a testemen. Szinte sikítani tudtam volna, de úgy éreztem, ahhoz hangom nem lenne.
-Szia! Felébredtél?-hallottam meg magam mellett egy ismerős, ám most eléggé meggyötört hangot. Amennyire lehetőségeim engedték, oldalra fordítottam a fejem, és megpillantottam Sebit, aki a kezemet fogva ült mellettem.
-Mi történt? Miért vagyok itt?-kérdeztem halk és elhaló hangon.
-Balesetetek volt!-suttogta.
-Kinek?-kérdeztem vissza még mindig tudatlanul, és ismét megpróbáltam megmozdítani a kezem, de megint csak az imént megtapasztalt hatást értem el vele.
-Neked és Emmának!-hajtotta le a fejét. –Belecsúsztatok egy autóba, és egy másik oldalról telibe találta a taxit.-mondta el nagyvonalakban a történteket, amik hallatán teljesen elszörnyedtem.-A sofőr karcolásokkal megúszta, viszont te nem voltál ilyen szerencsés! Megrepedt két bordád, a harmadik pedig olyan állapotban van, hogy egy kicsit nagyobb megterhelésnél azonnal eltörik. Emellett agyrázkódást szenvedtél, és megrándult a karod!-adta tudtomra a diagnózist, de ez most nem érdekelt, sokkal inkább valaki más
-És Emma?-kérdeztem aggódva. Sebastian semmit nem szólt, az arcomat fürkészte, és láttam, hogy közben a kezeit tördeli.-Mi van Emmával?-kérdeztem meg kissé határozottabban. Még mindig semmi válasz nem volt, azonban láttam, hog Sebi szemében könnyek gyülekeztek.
-Beszélj! Mi van Emmával?-kiabáltam, amennyire csak az erőmből tellett.-Ugye nem……?-sírni kezdtem, és kérlelő tekintettel pillantottam a barátomra.
-Nem!-ingatta a fejét.-De nagyon súlyosan megsérült!-suttogta megtörten. Behunytam a szemem, és megpróbáltam nagyokat lélegezni, de most ez sem segített, a könnyeim utat törtek maguknak, és megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. –Látnom kell őt!-suttogtam egy idő után, megtörve ezzel a beálló csendet.
-De te most nem mozdulhatsz az ágyból!-vágta rá azonnal.
-Nem érdekel Sebastian! Ha nem segítesz, akkor magam kelek fel innen, és nézem meg a lányomat!-támadtam neki kissé keményen.
-Csss! Nyugi! Megyek, és szólok egy nővérnek, és megpróbálom vele megbeszélni, hogy felkelhess!-húzódott a szája egy apró mosolyra. Lassan bólintottam, és újra hátrahajtottam a fejem, a szemeimet pedig becsuktam, de így sem tudtam megálljt parancsolni a baljós gondolatoknak, amik egyszerűen megrohamozták az elmémet. Kis idő múlva hallottam, hogy nyílik az ajtó, és erre újra felpattant a szemhéjam, és rápillantottam a szobába éppen betoppanó nővérre, aki kedvesen rám mosolygott.
-Hogy van?-kérdezte az ágy mellé lépve.
-Úgy érzem magam, mint akin keresztül mentek egy úthengerrel!-suttogtam erőtlenül.-Kérem, engedje meg, hogy lássam a lányomat!-tértem rá rögtön a számomra oly fontos dologra.
-Kisasszony! Sajnálom, de Ön most nem kelhet fel innen!-ingatta a fejét.
-Kérem! Muszáj látnom őt!-néztm rá esdeklően.
-Ha megtudja a doktorúr, hogy ezt megengedtem Önnek, akkor ki is rugathat!
-Könyörgöm! Ígérem, megmondom, hogy saját felelősségemre teszem! És azt is hozzáteszem, hogy én erősködtem ennyire!-próbáltam őt meggyőzni.
-Nem szívesen teszem ezt, de látom mennyire el van keseredve.-húzta el a száját.
-Köszönöm, nagyon köszönöm!-pislogtam rá hálásan.
-Próbáljon meg kicsit megemelkedni, le kell vennem a nyakmerevítőt!-mosolygott rám, és a segítségével sikerüt kissé felemenem a fejem. Leszedett rólam minden mozgást hátrálttó kelléket, aztán roppant óvatosan felültetett. –Minden rendben?-érdeklődött, szinte minden mozdulat után.
-Alig kapok levegőt, de nem érdekel! Muszáj látom őt!-közöltem még mindig roppnt elszántan, és Seb, valamint a nővérke segítségével felálltam az ágyról. Alig láttam, és menni is nehezen tudtam, de hajtott előre az Emma iránti szeretet és féltés.
A nővér elmondása szerint már nem jártunk messze a céltől, de ekor valaki hátulról ránk kiáltott.
-Frau Weiß, mégis hova mennek azzal a beteggel?-megfordultunk, és egy nagyon mérges orvossal találtuk szembe magunkat.
-Bocsásson meg doktor úr, de ez a hölgy itt mellettem, szívszorítóan könyörgött nekem, hogy láthassa a lányát, és én képtelen voltam azt mondani neki, hogy nem!-közölte az orvossal a teljes igazságot.
-Ennek a hölgynek bordarepedései vannak, és komoly agyrázkódása, nem hagyhatná el a szobáját, sőt még az ágyat sem!-nézett ránk nagyon szigorúan.
-Kérem, doktor úr, muszáj látnom a lányomat!-suttogtam esdeklően.
-Most amúgy sem láthatja!-közölte egyszerűen, és még mindig morcosan pillantott rám.
-Miért nem?-kérdeztem a fejemet rázva.
-A kislányt műtik…..újra!
-Dehát miért? Mi van vele?-kérdeztem idegesen, és az a rossz érzés egyre hatalmasabb lett.
-Nagyon súlyosan megsérült a baleset során, ugyanis tuladonképpen kirepült az autóból.
-Istenem!-kaptam a szám elé a kezem, és abban a pillanatban a lábaim is megrogytak. Seb refkexszerűen kapcsolt, és azonnal utánam kapott, mielőtt elestem volna.
-A csodával határos módon túlélte a balesetet, ám a sérülései életvesélyesek. A kéz és lábtörése még nem is lenne olyan hatalmas probléma, azonban koponyasérülést is szenvedett, nagyon sok vért vesztett, és belső vérzés is fellépett komplikáció gyanánt!-sorolta, én pedig egyre inkább elszörnyedtem. Nem voltam képes felfoni, hogy történhet ennyi rossz gy ilyen pici lánnyal. Hiszen olyan bájos, és kedves, és……nem bírtam tovább gondolkodni, zokogni kezdtem, és rátámaszkodtam Sebre, aki magához ölelt, és próbált nyugtatni.
-Nem akarom tovább rontani a helyzetet ezzel, amit mondani fogok, de gondolom tudja, hogy a lányának igen ritka vércsoportja van, és elég nehéz vérátömlesztést végezni így!
-Én nem tudok adni neki, hiszen nem fogadná be a szervezete!-suttogtam kétségbeesetten.
-Tisztában vagyunk ezzel, de van olyan ember, aki biztosan tud adni a kislánynak, és ezt már meg is tette!
-De kicoda? És……és…..?-nem tudtam már normálisan összerakni a mondatokat, teljesen kiborultam. Újra megszédültem, de ekkor nem Seb kapott utánam, hanem valaki hátulról tartott meg. Lassan megfordultam, és ahogy megláttam, hogy ki áll mögöttem, olyan gondolatom támadt, hogy ezt a mozdulatot nem kellett volna megtennem.
-Te meg mit keresl itt?-suttogtam a kérdést, a választ azonban nem tudtam megvárni, ugyani újra elsötétült minden…….