65. rész

Lassan nyitottam ki a szemeimet, félve attól, hogy a napfény bántó lesz az után, hogy hozzászoktam a sötétséghez, de rá kellett jönnöm, hogy a szobában is félhomály uralkodott. Csupán egy kisebb állólámpa világított az egész helyiségben, és ez csak annyi fényt szolgáltatott, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy senki ne essen el a sötétben. Körbenéztem, és hirtelen megpillantottam egy személyt, aki az ablak előtt álló fotelben üldögélt, és félre fordított fejjel hortyogott. Halványan elmosolyodtam Sebi kissé kitekeredett testtartásán, és azon, hogy még így is képes aludni. Nem akartam őt felébreszteni, de a mocorgásnak hála sikerült. Amint elkezdtem forogni az ágyban, szinte azonnal felpattant a szemhéja, és rendezett testhelyzetbe vágta magát. Megdörzsölte a szemeit, kicsit megborzolta a haját, aztán látva, hogy felébredtem, rám mosolygott.
-Szia!-köszöntem halkan.
-Szia Ginus! Hogy érzed magad?-kérdezte kedvesen, aztán odasétált, leült az ágy szélére, és megfogta a kezem.
-Fáradt vagyok, kimerült és hiányzik Emma!-pillanatok alatt könnyek szöktek a szemembe, ahogy felrémlett előttem a kis Hercegnőről látott, legutóbbi kép. –Hogy van?
-Jelenleg stabil az állapota, és még mindig altatják!-hajtotta le a fejét szomorúan.
-Kimi hol van?-kérdztem hirtelen, igazából fel sem fogva, hogy ez a mondat elhagyta a számat. Pillanatok alatt ismét a részemmé vált, és hiányzott, ha nem volt velem.
-Hazament lezuhanyozni és átöltözni, és mondtam neki, hogy pihenjen is néhány órát, de amilyen makacs és elszánt, szerintem hamarosan visszajön! Veletek van azóta, hogy megtötrtént a baleset, és szerintem alig aludt valamit! Nagyon aggódik értetek!-adta tudtomra az információkat, amelyek egy apró mosolyt csaltak az arcomra.
-Három napja?-kérdeztem vissza csodálkozva.
-Téged is altattak két napig. Az orvosod azt mondta néhány órája, hogyha semmi komplikáció nem lép fel ma éjjel, akkor holnap akár el is hagyhatod a kórházat!
-De én nem akarok elmenni Em mellől!-ráztam meg a fejem határozottan.
-Tudom!-sóhajtott.-Arra gondoltam, hogy elviszlek magamhoz, pihensz egy kicsit, lezuhanyzol, átöltözöl, aztán visszajövünk Emmához! A dolgaitok nálam vannak. Azért kellett napközben elmennem, mert felhívtak a rendőrségtől, hogy az épen maradt holmitokat el kellene vinni az őrsről!-magyarázta a számomra teljesen kiesett ügyeket.
-A családomnak szóltál?-kérdeztem hirtelen.
-Lőrincet felhívtam tegnap, jól le is ordította a fejem, amiért nem szóltam neki előbb. Azt mondta, hogy megpróbálja beadagolni a nagynénédéknek a dolgot, és megggyőzni őket, hogy most ne utazzanak ők is, és amint tud, iderepül! Azt üzente, hogy tarts ki, és, hogy „Nem számít, milyen sötét a perc……
-…….. a szeretet és a remény mindig él. (George Chakiris)-fejeztem be én a mondatot.-Apukám egyik kedvenc idézete volt!-suttogtam, és egy fájdalmas mosoly ült ki az arcomra.
-Úgyhogy szerintem Lőrinc holnap fog megérkezni!-mosolygott rám Sebi.
Lassan blintottam, majd lehajtottam a fejem, és közben az ujjaimmal a lepedő szélét gyűrögettem. Könnyek szöktek a szemembe, és ezeket nem is volt erőm visszatartani.
-Mi a baj?-guggolt le az ágy mellé Seb, és kedvesen rám mosolygott.
-Az egész az én hibm!-tört ki belőlem a mondat, ami egész idáig mardosott belülről.
-Micsoda?-kérdezett vissza értetlenül, a fejét rázva.
-A beleset előtt, kivettem Emmát a babahordozóból, mert nem akarta abbahagyni a sírást, és szerettem volna őt megnyugtatni. Tudtam, hogy ez nem szabályos, de nem tudtam mit tenni, ráadásul a sofőr is rám parancsolt, hogy hallgattassam el a lányomat. Ha nem veszem ki onnan, akkor……-zokogni kezdtem, és engedelmesen hagytam, hogy Seb magához öleljen.
-Csss……semmi baj! Nincs semmi baj! Ez nem a te hibád!-suttogta a fülembe.
-De igen!-mondtam roppant erélyesen, ellentmondást nem tűrően.
-Nézz rám.-fogta a két keze közé az arcomat, és kicsit távolabb húzódott. –Nagyon-agyon gyorsan verd ki a fejedből ezt a butaságot! Ez a baleset nem a te hibád volt, és az sem, hogy Emma ilyen állapotba került. Csak tetted azt, amit minden rendes, és gondoskodó anyuka tett volna a helyedben. Semmi okod arra, hogy magadat hibáztasd. Rendben?-nézett rám szelíden.
-De én akkoris hibásnak érzem magam!-suttogtam elhalóan, és újra a nyakába borultam.
-Ne, ne ,ne !-korholt finoman.-Felejtsd el ezt a képtelenséget, ami megfogalmazódott a fejedben. Ez nem a te hibád, hanem azé az idegbeteg, szemét sofőré, akit küldtek értetek. Már akkoris rossz érzésem volt, amikor elindultatok, tudtam, hogy nem szabadott volna elengednem titeket. Amikor felhívtak, hogy mi történt, én szabályosan rosszul lettem. Szörnyű volt hallani, amit mondtak nekem a telefonba!-suttogta ő is, immáron könnyes szemekkel.
-Átélni is az volt!-zokogtam Seb nyakába borulva. Éreztem, hogy óvatosan visszafektetett az ágyra, aztán odaült mellém és ismét a karjaiba zárt.
-Nem lesz semmi baj!-mondta, közben a hátamat simogatva. Hallottam, hogy időközben nyílott az ajtó, és, hogy valaki felénk indult, azonban nem volt annyi erőm, hogy megnézzem ki az.
-Hogy van?-hallottam a kérdést, és a hangból azonnal rájöttem, hogy Kimi jött vissza.
-Ismét kiborult!-sóhajtott Seb szomorúan.