62. rész

Megint ugyanolyan fáradtság nehezedett rám, amikor felébredtem, ezúttal azonban egyik testrészem sem zsibbadt, helyette úgy éreztem, hogy mindenem majd szét szakad a fájdalomtól. Lassan kinyitottam a szemeimet, és pislogtam néhányat, hogy a szemem hozzászokhasson a lámpafényhez, majd oldalra fordítottam a fejem, és megpillantottam Kimit, aki magába roskadva ücsörgött az ágy mellett álló székben. Felemás érzések töltötték el a szívemet és a lelkemet. Valami megfoghatatlan melegség költözött a mellkasomba, hogy újra láthattam őt, ugyanakkor a gyomrom görcsbe volt rándulva, és úgy éreztem, hogy nem akarok beszélni vele. Néztem őt egy ideig, azonban amikor felemelte a fejét, én elkaptam a tekintetem.
-Szia!-köszönt halkan.-Hogy érzed magad?
-Szia!-suttogtam erőtlenül, és magamat is meglepve, a szemeibe néztem. –Rosszul vagyok. De a fizikai fájdalmaim eltörpülnek a lelkiek mellett.-válaszoltam a kérdésére, aztán letöröltem az arcomról a könnyeket, amik az imént folytak ott végig. Nem reagált, továbbra is az arcomat fürkészve, mozdulatlanul ült az ágy mellett.
-Mit keresel itt?-kérdeztem hirtelen, megtörve a köztünk beálló csendet.-Neked most a feleségeddel meg a gyerekeddel kellene lenned és nem itt!-suttogtam. Felkapta a fejét, és rám nézett. A tekintetéből fájdalmat olvashattam ki, és meglepettséget.
-Milyen gyerekemmel?-rázta értetlenül a fejét.
-Miért, hány gyereked van?-kérdeztem vissza kissé szarkasztikusan, de amint elhagyta a mondat a számat, rájöttem, hogy ez meggondolatlan megszólalás volt részemről.
-Egy!-vágta rá azonnal.-Emma!-tette hozzá, mire az egész testem megfeszült. –Miért nem mondtad el?-tette fel a kérdést remegő hangon.
-Nem mondtam el?-csattantam fel idegesen.-Hiszen tudtad, láthattad az újságban a képet, és Jenni biztosan elmondta!-vágtam oda neki keményen.
-Én…..én nem tudtam arról, hogy gyerekünk lesz!-dadogta teljesen zavarodottan. –Ez kész őrület!-pattant fel a székről teljesen váratlanul, aztán beletúrt a hajába és járkálni kezdett a szobában.
-Nem hiszem el, hogy nem tudtad!-folytattam tovább az imént elkezdett gondolatmenetet. –Nem is érdekeltünk téged!-mondtam olyan erőteljesen, amennyire csak tudtam.-De persze, ez érthető, hiszen ott voltak neked Jenni és a kisbabátok!-vontam vállat.
-Milyen baba? Az Istenért! Magyarázd már el, hogy miről beszélsz!-nézett rám tudatlanul.
-Jenni terhes volt tőled. Nem tudtad?-húztam fel az egyik szemöldököm.
-Hogy mi?-nyíltak tágra a szemei.
-Ha nem ilyen helyzetben lennénk, komolyan mondom, hogy kinevetnélek!-vágtam oda roppant gúnyos hanglejtéssel. –A drága kis feleséged felkeresett pont az előtt, hogy Emma született, hogy elújságolja nekem, ő is terhes, és gyereketek lesz!-közöltem vele.
-A fenébe!-Kimi hirtelen ököllel beleütött a falba, én pedig kissé hátrahőköltem.-Az a szemét ribanc! Gyűlölöm!-valami féktelennek tűnő dühkitörés lett úrrá rajta, ami őszintén szólva igazán meglepett, hiszen soha nem láttam még ilyennek. –Az az álnok szuka soha, hallod? SOHA nem volt terhes, legalábbis tőlem biztosan nem!-magyarázta hevesen, közben egyfolytában az arcomat nézve.
Hirtelen minden megváltozott. Szétpukkadt a légvár, amiben a hamis gondolatok összegyűltek, és egészen máshogy láttam a dolgokat. Féltem, hogy ez az egész megint csak valami „kandikamera”, de nem lehetett, hogy ez hazugság volt, hiszen annyira őszintén mondta ezeket a Jégember, és ahogy visszakérdezett, látszott, hogy fogalma sem volt arról, amit beszéltem neki. „De akkor ez azt jelenti……”
-Kimi!-szólítottam meg óvatosan.
-Tessék!-pillantott rám, és a szigorú arcvonások, amik az elmúlt néhány percben az arcára ültek, most hirtelen feloldódtak, és helyüket kedvesség vette át.
-Te semmit nem tudtál Emmáról?-kérdeztem halkan.
-Semmit!-rázta meg a fejét. –Úgy kellett megtudnom, hogy van egy lányom, hogy szüksége van a véremre, mert élet-halál között lebeg! Ez abszurd!-hergelte fel magát ismét.
-Én azt hittem……-kezdtem bele, de nem voltam képes végigmondani, ugyanis hirtelen elsírtam magam. Az egész testem rázkódott a sírógörcstől, ami váratlanul rám tört, és nem is tudtam megálljt parancsolni neki. Néhány másodperc múlva lesüppedt mellettem az ágy, aztán éreztem, hogy két ismerős kar körém fonódik, és a tulajdonosuk ringatni kezdett.
-Csss! Ne sírj! Nem lesz semmi baj! Emma erős kislány, túl fogja élni! Bár még soha nem találkoztam vele, de biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan kitartó, mint az anyukája, és ugyanolyan nagy, barna bociszemekkl tud nézni!-suttogta a fülembe, és ahogy a karjaiba zárt, szinte rögtön csillapodott a sírás intenzitása.
-A szemei……akárcsak….a tieid!-hüppögtem néhány perc múlva. Kimi úgy helyezkedett, hogy láthassam az arcát, amire egy halovány kis mosoly ül ki a megjegyzésem hatására.
-Gyönyörű nevet adtál neki!-súgta a fülembe, és megremegtem, amikor az ajkai véletlenül megérintették a fülcimpámat. Bólintottam egy aprót, aztán újra sírni kezdtem. Amikor teljesen eljutott az agyamig a mondata, egyszerre megrohamoztak az emlékek. Nem akartam újra átélni. Nem…..nem……..
-Mi rosszat mondtam?-kérdzte ijedten, és újra szorosabban ölelt.
-Nem akarok beszélni róla!-zokogtam a mondatot, és az arcomat a vállába fúrtam.
-Miről? Miről nem akarsz beszélni Gina?-nézett mélyen a szemeimbe.
-Én…..én nem akarom újra átélni. Nem akarok mégegy, az életemet jelentő személyt elveszíteni…….