64. rész

-Kimi, kérlek, látnom kell Emmát! Muszáj!-zokogtam a karjai között, azonban a lábaimban már nem volt több erő. A taposóra rogytam, és ő hiába kapott utánam, nem volt képes felállítani. –Szükségem van rá!-suttogtam erőtlenül.
-Csss! Gyere szépen!-segített fel a hideg járólapról, és vezetni kezdett a lányunk kórterme felé. –Látnom kell!-súgtam magam elé, még mindig erősen kapaszkodva a Jégemberbe.
-Már csak pár lépés, és ott vagyunk!-bíztatott, és szorosan magához ölelt.
Nem volt már erőm beszélni, csak hagytam, hogy vigyen előre. Pár perc múlva megállt egy becsukott ajtó előtt. –Biztosan be akarsz menni?-nézett rám aggódva.
-Könyörgöm, ne tedd ezt velem!-sírtam el magam ismét. Szomorúan pislogott, aztán kicsit előrébb engedett, hogy be tudjak nyitni. Lenyomtam a kilincset, és lassan kinyitottam az ajtót. Beljebb léptünk a szobába, de a fehér falakon, és bútorokon kívül nem láttunk semmi mást. Hátborzongató volt az egész, és egyszeriben rossz érzés kerített hatalmába.
-Hol van Emma?-kérdeztem idegesen, és megragadtam Kimi karját.
-Én…..én nem tudom!-rázta a fejét hitetlenkedve. Ekkor lépett be egy fehér köpenyes, középmagas, harmincas évei végén járó férfi a szobába.
-Önök mit keresnek itt? Nem értesültek róla, hogy…….
-Miről?-vágott közbe türelmetlenül a Jégember.
-A kislány……..szóval
-Mi van Emmával?-kérdezte ingerülten a kicsi lány édesapja.
-A kislányt pár perccel ezelőtt levettük a gépekről! Több, mint egy ürán át küzdöttünk az életéért, de mindhiába! Sajnálom!-nem tudtam felfogni a szavakat, amik elhagyták a száját.
-Nem, nem! Ez nem igaz! Ez csak valami tévedés! Nem lehet, hogy a mi kicsikénk…..nem az nem lehet!-összecsuklottam, és a földre borulva keserves zokogásban törtem ki. Kimi letérdelt mellém, és magához ölelt. Éreztem, hogy az ő egész teste is rázkódik a sírástól.
-Emma…..Emma……-suttogtam.-Emma!-tehetetlenül felordítottam, aztán elkeseredésemben a padlót kezdtem ütni. Kimi lefogta a kezeimet, és újra magához ölelt, de én ezt most nem akartam.-Ne, ne! NEM LEHET! Emma! EMMA! NEE! NE! NEEE!-kiabáltam, de úgy éreztem, hogy ezt senki nem hallja, mintha magam lennék a semmi közepén, azzal az iszonyatos fájdalommal, ami a szívemben lakozik.
Hirtelen, mintha valaki a nevemen szólított volna a távolból, aztán éreztem, hogy finoman megrázza valaki a testem.
-Nee! Emma…..-elcsuklott a hangom, és sírni kezdtem, ekkor azonban valaki szorosan magához ölelt, és simogatta a hátam. Körülnéztem. „Nem, ez nem az a kórterem! És én most ágyban fekszem, és valaki magához ölel!”
-Gina!-mostmár határozottan hallottam a hangot, ami a nevemen szólított. –Semmi baj Kicsm! Veled vagyok!-suttogta a fülembe Kimi, és picit elengedett, hogy láthassam őt. –Rémálmod volt……azt hiszem!-mondta kicsit bizonytalanul, és letörölte a könnyeket, amik az imént folytak végig az arcomon.
-Emma! Meg kell néznünk Emmát!-ültem fel hirtelen, mit sem törődve azzal, hogy a bordáim miatt alig kapok levegőt, és minden egyes mozdulat irtózatos megterhelő.
-Nem szabad felkelned!-nyomott vissza az ágyra óvatosan a Jégember.
-Ne csináld ezt! Szükségem van arra, hogy láthassam őt!-zokogtam.
-Megviselne a látvány! Nem akarom, hogy még inkább magad alá kerülj!-pislogott rám aggódva.
-Hát jó, ha te nem segítesz, akkor majd én egyedül megyek!-jelentettem ki határozottan, aztán kicsit ellöktem magamtól, és hirtelen felpattantam az ágyról, de a hirtelen mozdulatnak köszönhetően azonnal vissza is zuhantam oda.
-Ha fel akarsz kelni, legalább óvatosan tedd!-korholt szelíden a lányom édesapja, majd odalépett elém és a kezét nyújtotta. Rápillantottam, aztán megragadtam a karját, és a segítségével lassan felálltam az ágyról. –Csak lassan! Nem akarom, hogy baj legyen!-mosolygott rám haloványan, majd elkezdett vezetni a kórterem felé.
Most nem volt fehér ajtó, mint az álomban, helyette egy óriási üveg került az utunkba, és ettől tovább már nem is mehettünk. Félve néztem be a helyiségbe, és a látvány, ami elém tárult, még jobban elborzasztott. Egy csöppnyi kisláy, ami kislányunk ott feküdt egy kis ágyban, lélegeztetőgépre kötve, a fején hatalmas kötéssel, az egyik lábán és karján gipsszel, és mellette megannyi gép, amelyek az életfukcióit ellenőrizték.
-Istenem!-suttogtam, és az egyik kezemet az üvegre helyeztem.
-Ne törj össze! Emmának szüksége van ránk, a szeretetünre, és arra, hogy bízzunk benne, bízzunk abban, hogy fel fog épülni!-suttogta Kimi a fülembe, és hátulról átölelt.
-El fogom veszíteni életem legnagyobb ajándékát!-sírtam el magam ismét, és megfordultam a karjaiban, aztán az arcomat a vállába fúrtem.
-Erre még csak gondolnod sem szabad!-szólt rám erélyesen, és szinte kényszerített, hogy a szemébe nézzek.-Soha, de soha ne add fel a reményt! A lányunk meg fog gyógyulni, és ugyanolyan teljes értékű gyermek lesz, mint a kortársai! De éreznie kell, hogy mellette vagyunk, mindig-szinte már kiabált, és ez megrémített. Lelkileg így is teljesen meg voltam zuhanva, és erre végképp nem volt szükségem.
-Ne kiabálj velem!-zokogtam megtörten, és leültem egy fal tövébe. Felhúztam a lábaimat, és azokra hajolva sírtam tovább. Hosszú-hosszú percek múlva éreztem egy kezet a vállamon, majd észleltem, hogy a tulajdonosa odahajol hozzám.
-Bocsáss meg! Nem akartam!-súgta Kimi fojtott, és elhaló hangon, aztán a karjaiba vett, felemelt a földről, és elindult velem vissza a szobába…….