69. rész

Hiába voltam fáradt és kimerült, nem tudtam túl sokat aludni. A belém nyomott-valószínűleg töménytelen mennyiségű- fájdalomcsillapító hatása elmúlni látszott, ennek köszönhetően pedig irdatlanul fájni kezdett mindenem, és még az ágyban forogni is csak korlátozottan tudtam. Emellett valami nagyon rossz érzés kerített a hatalmába, ami nem hagyott nyugodni. Féltem, hogy ez Emmával kapcsolatos, és ez még inkább idegesített. Amikor már nem bírtam ezt az áldatlan állapatot, megpróbáűltam kikászálódni az ágyból, de a felülés fázisánál máris elakadtam, ugyanis Kimi még mélyen aludt mellettem, a hasamon fekvő kezével szinte hozzászegezett az ágyhoz. Megpróbáltam óvatosan-hogy ne ébresszem fel-kibújni az öleléséből, de ez sikertelen próbálkozásnak bizonyult, hiszen a Jégember már az első próbálkozásomnál felriadt.
-Mi történt? Valami baj van?-kérdezte teljesen megzavarodva, és hirtelen felült az ágyban.
-Ezt én nem bírom így tovább!-közöltem teljesen frusztráltan. –Nem vagyok képes kikapcsolni az agyam, és egyfolytában azon filózom, hogy mi lehet Emmel. És olyan rossz érzésem van!-tettem hozzá, majd megborzongtam kicsit.
-Bemegyünk hozzá, rendben?-mosolygott rám Kimster bátorítóan. Bólintottam egy aprót, aztán kicammogtam a fürdőbe, hogy valami ember külsőt varázsoljak magamnak.

Nem egészen háromnegyed óra múlva már a kórház intenzív osztályának folyosóján baktattunk a kis Tündér kórterme felé. Halkan nyitottunk be, és a látvány, ami a szemünk elé tárult, halovány mosolyt csalt az arcunkra. A drága keresztapuci egy rattan fotelben üldögélt és tátott szájjal, roppant békésen alukált.
-Szegénykém! Ő is rendesen ki lehet merülve. Naphosszat itt van, és még akkoris Emma mellett ücsörög, ha mi elmegyünk néhány órára!-szeretetteljes tekintettel néztem az én tündéri németemet, és hálát adtam az égnek, hogy ilyen barátom lehet, amilyen ő.
-Jó napot!-köszönt nekünk mosolyogva egy fiatal nővér, akinek jelenlétére eddig még nem is figyeltem fel.-Hogy vannak? Pihentek valamennyicskét?-érdeklődte meg kedvesen.
-Nem túl sokat!-válaszolt Kimi.-Elég nehéz aludni azzal a tudattal, hogy a lányunk még mindig élet és halál között lebeg.-húzta el a száját a Jégember, aztán egy fájdalmas sóhaj tört fel a mellkasából miután rápillantott Emmára, aki még mindig gépekre volt kötve.
-Nem mondhatom, hogy sokkal jobban van a csöppség, de már az is haladás, hogy egy kicsit javult az állapota. Ne adják fel, szüksége van Önökre. Biztos vagyok benne, hogy nehéz életben tartani a reményt, de muszáj!-bíztatott minket határozottan.
-Tudjuk, csak olyan nehéz………….-elcsuklott a hangom, ahogy néztem Emet. –Olyan pici, olyan törékeny……..-elsírtam magam aztán nekidőltem Kimi mellkasának és hagytam, hogy átöleljen, és megpróbáljon megnyugtatni.
-Minden rendbe jön! Csak higgyenek benne!-mosolygott ránk újfent a nővérke, aztán megsimogatta a vállam és szépen csendesen elhagyta a kórtermet.
-Gyere, ülj le ide!-vezetett oda a Jégember az egyik üresen álló fotelhez. Egy pillanatra oldalra fordítottam a fejem és láttam, hogy Sebastian lassan ébredezik mellettem.
-Sziasztok!-köszönt kicsit kótyagosan, amint kinyitotta a szemeit és megpillantott minket.-Már vissza is jöttetek?-kérdezte meglepetten.
-Ilyen idegállapotban nem lehet pihenni!-vont vállat Kimi.-Te viszont most menj haza. Rád fér az alvás. Látjuk rajtad, hogy fáradt vagy!-utasította finoman a barátunkat.
-Ugyanmár!-legyintett.-Most nincs szükségem több pihenésre, teljesen jól vagyok. Inkább veletek maradok!-kötötte az ebet akaróhoz, de azért igyekezett elnyomni egy kósza ásítást.
-Sebastian, kérlek!-suttogta Kimi és behunyta a szemeit.-Nincs erőm még ahhoz is, hogy veled vitatkozzam!-sóhajtott gondterhelten, és két ujját a halántékához szorította.
-Ahogy akarod!-bólintott végül beleegyezően.-Most hazamegyek, átöltözöm, ledőlök kicsit, aztán később visszajövök!-vázolta fel a programját.
-Helyes!-vágta rá Kimi roppant komolyan, de aztán egy halvány kis mosolyra húzta a száját.
-Gyügyulgass Hercegnő. Szerezz örömet apának, anyának meg a te keresztapudnak!-beszélt a Kicsi lányhoz, és rövid ideig még rajta pihentette a szemeit. –Sziasztok!-intett nekünk kisvártatva, aztán elhagyta a kórtermet.
-Jobban vagy kicsit?-guggolt le elém Iceman, és a kezeit a térdeimre helyezte.
-Talán!-vontam vállat, és a pillantásomat az ujjai mközött szorongatott, könnyáztatta papírzsepire terelgettem.
-Látod? Nincs semmi baj! Most kicsit megcsalak a megérzéseid!-mosolygott rám és megsimogatta az arcomat.
-Nagyon félek!-vallottam be őszintén.-Nem akarom őt elveszíteni!-suttogtam erőtlenül, és a nyakába borultam. Óvatosan felállt, majd leült az enyém melletti székbe, aztán megához ölelt és megpróbált újra, már sokadszorra az elmúlt napok folyamán, megnyugtatni.

Szép lassan elapadtak a könnyeim és Kimi mellkasára hajtva a fejemet figyeltem Emmát és az őt körülvevő monitorokat, amelyk mind-mind valamely életfunkciójáról adtak tájékoztatást. Negyedóránként benézett a nővér, akivel az érkezésünkkor találkoztunk, és amellett, hogy ellenőrizte a kis Hercegnő értékeit, hozzánk is volt egy-egy kedves szava. Felajánlotta, hogy hoz nekünk valami ételt, de mi visszautatísottuk ezt is, hiszen semmihez nem volt kedvünk, és erőnk, csak ahhoz, hogy Em ágya mellett üljünk és imádkozzunk azért, hogy felépüljön.
Kimivel néma csendben voltunk és hallgattuk a gépek csipogását. Váratlanul azonban abbamardt a szaggaott sípoló hang, helyette egy folyamatos, megszakítás nélküli jelzést hallottunk. Ijedten néztünk egymásra, aztán ösztönszerűen a pillantásunk a szívmonitorra terelődött. A cikk-cakkos vonal helyett most csak egy egyenest láthattunk ott. Felpattantuk a foteleinkből, és míg Kimi rohamléptekkel indult el az ajtó felé, én megszédültem, és zokogva rogytam le a székbe.