70. rész

-Orvost! Orvost! Valaki jöjjön már!-kiabálta a Jégember, de én ezt szinte fel sem fogtam, végig az egyenes, zöld vonalat néztem, és hitetlenkedve ráztam a fejem, közben pedig a könnyek megállíthatatlanul peregtek az arcmon. Arra eszméltem csak fel, hogy orvosok és nővérek hada viharzott be a kórterembe és azonnal Emma körül kezdtek forgolódni. Nem bírtam a látványt, és az arcomat a hozzám visszatérő Kimi mellkasába fúrtam.
-Css! Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj!-suttogta a fülembe, de hallottam a hangján, hogy ő is mérhetetlenül ideges és feszült.
-Megéreztem, hogy valami baj lesz, de te nem hittél nekem!-zokogtam, és elkeseredésemben a mellkasát kezdtem ütni. Lefogta a kezeimet, néhány másodpercig a szemeimbe nézett, aztán újra magához ölelt.
-Kérem, fáradjanak ki a kórteremből!-lépett oda hozzánk a mindig oly segítőkéz és kedves nővér.
-Én itt akarok maradni! Muszáj vele lennem!-jelentettem ki határozottan, de a mondat végére újra elcsuklott a hangom.
-Kisasszony, kérem! A doktorok így nem tudják rendesen végezni a munkájukat és Önöknek sem tesz jót, ha ezt végig kell nézniük!-folytatta ugyanolyan elszántan.
-De én nem…..-képtelen voltam már összefüggő, és értelmes mondatokat alkotni, az erő elszállt a testemnből, és hagytam, hogy a nővér, valamint Kimi kivezessenek a folyosóra. Leültettek egy székre, aztán a nővérke elrohant valahova, a Kis Hercegnő apukája pedig szorosan magához ölelt.
-Kimi!-sírtam keservesen.-El fogom veszíteni Emmát! El fogom veszíteni a lányomat!-hangosan zokogtam, és elkeseredésemben már a Jégember pólójába kapaszkodtam.
-Nem, nem veszítjük el! Ilyet ne is mondj!-szólt rám erélyesen.
-Ő az életem értelme, és ha meghal, nem tudom mit fogok tenni! Akkor utána megyek! Nem bírok nélküle élni!-csak úgy özönlöttek a felszínre az érzések, amik eddig a lelkem legmélyén lapultak és belülről mardostak.
-Ezt azonnal hagyd abba, hallod? Nem beszélhetsz így!-rázott meg egy kicsit Kimi.
-De én……
-Sziasztok! Mi történt?-termet mellettünk hirtelen Sebastian, és zavarodottan, választ várva pislogott ránk.
-Emma……-zokogtam fel, de aztán az arcmat újra a Jégember vállába fúrtam.
-Mi van a keresztlányommal?-kérdezte idegesen, egyik lábáról a másikra billegve.
-Leállt a szíve, és…..-Kimi hangja is elcsuklott.-Az orvosok most küzdenek az életéért…..-suttogta elhaló hangon.
-Istenem! Ez nem lehet igaz, de hát már jobban volt! Most mégis mi történt?-rázta hitetlenkedve a fejét és lerogyott a mellettem lévő székre.
-Megmondtam, hogy valmi baj lesz! Rossz érzésem volt, és beigazolódott! Tudtam, hogy elvesztem őt!-az egész testem remegett a sírástól, és úgy kapaszkodtam Kimibe, mint valami mentőövbe, ő azonban hirtelen eltolt magától.
-Nézz rám! Nézz a szemembe!-kiáltotta ingerülten. –Emmának nem egy olyan nő kell, aki állandóan sajnáltatja magát, hanem egy anya, aki hisz abban, hogy meggyógyul! De te még csak a közelében sem vagy annak, hogy ilyen anya legyél! Állandóan hisztizel, ahelyett, hogy összeszednéd magad és legalább imádkoznál érte!-ordította, én pedig kikerekedett szemekkel, teljesen ledöbbenve bámultam rá.
-Kimi, nem hiszem, hogy így kellene…..
-Sebastian, te ebbe ne szólj bele!-ripakodott rá Emma keresztapjára.
-Miért beszélsz így velem?-suttogtam erőtlenül, és újra peregni kezdtek a könnyek a szememből.
-Az Istenért! Ez mégis mire jó?-hirtelen felpattant a székről és előttem kezdett taporogni.-Szedd már össze magad, állj végre a sarkadra és adj eőt a lányodnak! Ne legyél ilyen puhány és hisztis! Nem sírni kellene egész nap, hanem tenni is végre valamit!-kiabálta magából kikelve.
-Na ebből mostmár elég legyen!-ugrott fel Seb is, és odalépett Kimi elé.-Mégis mi jogon beszélsz te így a gyreked anyjával? Támogatnod kellene őt, nem pedig megforgatni azt a tőrt a szívében. Szerinted nem szenved eléggé a hülyeséged nélkül is?-harsogta Sebastian a folyosó kellős közepén.
-Te csak maradj ki a mi beszélgetésünkből! Neked meg ahhoz nincs jogod, hogy velem így beszélj!-tátott szájjal, és szörnyülködve néztem a fiúkat, akik azt hiszem kijelenthető, nem voltak önmaguk. Úgy ordítottak egymással, hogy az egész emelet zengett tőlük.-Tudod mit? Maradj itt a drága barátnőddel és hallgasd te a folyamatos bőgését. Nem küzd, nem harcol, semmit nem tesz, csak sír! Nekem ehhez már nincsen elég erőm és idegzetem!-rám nézett, és a tekintetéből most a gyengédségnek szemernyi szikráját sem tudtam kiolvasni Sokkal inkább haragot és ellenszenvet véltem felfedezni a jeges kék szempárban. Néhány másodpercig fixírozta az arcomat, aztán hirtelen sarkon fordult és elviharzott.
-Seb!-zokogtam, és a mellém visszaülő barátom nyakába borultam.
-Css, nyugodj meg! Nincs semmi baj! Ne vedd fel, amiket mondott. Csak az elkeseredettség beszél belőle.Biztosan nem ezt gondolja valójában!-próbált bíztatni,de ez most felesleges kísérletnek bizonyult.
-Nem, nem, nem!-szajkóztam a szócskát.-Igaza van! Minden egyes szava igaz volt! Semmit nem teszek Emmáért, semmit! Az, hogy ilyen állapotban van, csakis nekem köszönhető, és most nem csinálok semmit, hogy jóvátegyem, hogy egyszer majd megbocsásson.-hiába voltam biztos abban, hogy Kiminek igaza volt, most nem tudtam abbahagyni a sírást.
-Felejtsd el ezt a sületlenséget! Minden szavát a kétségbeesettség fogalmazta meg és azt sem tudta mit beszél.
-Utána kell mennem!-jelentettem ki határozottan és felpattantam a székről.-El kell mondanom neki, hogy tisztában vagyok azzal, hogy igaza volt, tudnia kell!-közöltem hevesen a tervemet.
-Nem mehetsz utána! Nem alázhat meg téged mégjobban! Maradj itt!-próbált meg visszahúzni, de kiránottam a kezem az övéből.
-Mennem kell!-suttogtam elhalóan, és miután megtettem az első lépést, minden elfeketedett előttem……..