74. rész

Amint megláttam, hogy ki a reggeli látogatónk, egyszerre hatalmas boldogság költözött a szívembe, és még a könnyek is kibuggyantak a szememből.
-Lőrinc!-sikítottam egy aprót, és a bátyám nyakába borultam.
-Édes drága egyetlen Hugocskám!-ölelt magához szorosan.
-Annyira örülök, hogy itt vagy!-suttogtam a fülébe, és még mindig kitartóan kapaszkodtam a nyakába, ő pedig a hátamat simogatta.
-Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni!-nézett rám bocsánatkérő szemekkel, miután picit eltolt magától. –A havazás teljesen megbénította a légi közlekedést, napokig nem adtak engedélyt a gépeknek a felszállásra, és nem is fogadtak gépeket Ferihegyen!-mondta szomorúan. -Nem számít, hogy mikor értél ide, a lényeg, hogy végre itt vagy!-mosolyogtam rá.-De gyere be, ne az ajtóban beszélgessünk!-ragadtam meg a karját, és elkezdtem volna befelé húzni a házba, ő azonban tapottat sem mozdult.
-Ginus, ez nem hiszem, hogy…túl..jó ötlet…lenne!-dadogta teljesen zavarban, és az arca már nem csak a téli hideg miatt piroslott annyira…….
-Lőri!-sóhajtottam.-Ha Kimi miatt aggódsz, akkor ezt feleslegesen teszed. Megbeszéltem vele is a dolgot, és veled is! Hidd el, ő is ugyanígy érez, ahogy most te!-mosolyogtam rá bátorítóan.
-De én akkor sem…..-kezdett volna újabb magyarázkodásba, azonban én ezt már nem akartam újra végighallgatni.
-Lőrinc! Befelé!-szóltam rá erélyesen, ellentmondást nem tűrő haglejtéssel, közben a nappali felé mutatva. Megadóan a magasba emelte a kezeit, aztán megfogta a magával hozott sporttáskáját és bevonszolta a formás fenekét a házba. –És hogy vagytok? Mi van a kis Hercegnővel?-kérdezte aggódva, majd lehuppant a kanapéra, követve ezzel az én példámat.
-Emma csak a csodával határos módon élte túl a balesetet, ugyanis kirepült az autóból. Az orvos azt mondta, hogy nem a kéz és lábtörése a legnagyobb probléma, hanem az, hogy belső vérzése volt. A gondokat ráadásul még az is betetézte, hogy nagyon ritka vércsoportja van, és csak Kimi adhat neki vért. Szegénykémnek így kellett megtudnia, hogy van egy lánya!-meséltem el nagyvonalakban a történteket, és egy fanyar grimasz futott végig az arcomon.
-Istenem!-suttogta elhalóan.-És te hogy érzed magad?-folytatta az érdeklődést.
-Két bordám megrepedt, a harmadik pedig olyan állapotban van, hogy akár egy rossz mozdulat hatására is eltörhet!-fintorogtam.-Ezen kívül még egy súlyos agyrázkódás és karrándulás!-fejeztem be a felsorolást.
-És lelkileg?-kérdezett rá komolyan. Jól ismert, tudta, hogy könnyen megtörök, és azzal is tisztában volt, hogy szükségem van a lelki támogatásra.
-Pocsékul vagyok!-sírtam el magam ismét.-Persze, segít, hogy Te, Kimi és Seb velem vagytok, és bíztattok, de még nem jöttem helyre.-vontam vállat szomorúan.
-Itt leszek Veled, ameddig csak akarod, és……-hirtelen félbehagyta a mondatot, és a vállam fölött átnézve kezdett egy pontot szuggerálni. Én is megfordultam, és láttam, hogy a nappaliba visszatérő Kimi az a „pont”, amely a bátyámba fojtotta a szót.
-Hello!-köszöntek egymásnak teljesen egyszerre, azonban egyikőjük sem mozdult, hogy megtegyék az első gesztust a másik felé.
-Srácok!-sóhajtottam, aztán felálltam a kanapéról, és úgy fordultam, hogy jól láthassanak. –Tudom, hogy feszélyezve érzitek magatokat a történtek miatt, de én korábban már megbeszéltem mindegyőtökkel a dolgot, tisztáztunk mindent. Hibáztunk, én is, és ti is, de kezdjünk mindent tiszta lappal, hazugságok nélkül, rendben?-pillantottam mindegyőjükre, ők pedig csak bóintottak.-Lőrinc az én egyetlen bátyám, aki az életemben mindig fontos szerepet fog játszani-mondtam a Jégembernek,-Kimi pedig a szerelmem, és a lányom édesapja. Vele akarom leélni az életemet, senki mással.-fordultam ezúttal Lőri felé.-Kérlek titeket, hogy éljünk úgy, mit egy igazi család. Felejtsük el a múltat, és ti is viszonyuljatok normálisan egymáshoz. Nagyon szeretném, ha a bátyám és a párom barátok lennének. Megígéritek nekem, hogy adtok egymásnak még egy esélyt?-mosolyogtam rájuk könnyes szemmel.
-Megígérem!-bólintott Kimster.
-Ígérem Hugicám!-jelentette ki komolyan Lőri.
A két srác, akik olyan fontosak voltak nekem, közelebb lépett egymáshoz, aztán egy bólintás kíséretében kezet ráztak.
-Kimi!
-Lőrinc!-ez a bemutatkozás bizonyította számomra, hogy ők is tovább léptek és képesek lesznek újrakezdeni. Talán értem,de lehet, hogy egymásért is.
-Most, hogy így megbeszéltük a dolgokat, talán mehetnénk reggelizni, nem gondoljátok?-váltottam témát és csillogó mosollyal jutalmaztam iménti tettüket.
-Támogatom az ötletet Kicsim,de szerintem Lőrinc előbb talán kipakolna.-vetette fel Kimster.
-Óh, én nem akarok nálatok zavarkodni!-vágott közbe hirtelen a bátyók gyöngye, Kimivel azonban morcos pillantásokat intéztünk irányába.
-Gyere utánam, megmutatom melyik szobában pakolhatsz le!-közölte a drágám ellent mondást nem tűrően és már indult is a lépcső felé. Lőrinc nagyokat pislogva nézett rám, én pedig nevetve csóváltam meg a fejem.
-Menj már!-suttogtam hangosabban, és belecsíptem a fenekébe, megadva ezzel a kezdő lökést számára.

Amint a srácok visszaértek, az étkezőbe kullogtunk és nekiláttunk a Kimi által elkészített pompázatos reggelinek. Azt mondják, „evés közben jön meg az étvágy”, hát nálam ez most nem működött, vagyis mondhatni, fordítva sült el a dolog. Egyfolytában Emma körül forogtak a gondolataim, és azon filóztam, vajon mi lehet vele. Féltem, hogy valami rossz hír fogad minket, amikor visszamegyünk hozzá, és ez az érzés még a torkomat is elszorította. Hajthatatlan voltam, hiába is akartak a fiúk maradásra bírni, kijelentettem, hogy kapnak 5 percet, hogy elkészüljenek, vagy nélkülük indulok el Zürichbe. Kénytelenek voltak otthagyni a reggelijüket, és a kérésemnek, vagy inkább burkolt parancsomnak megfelelően cselekedni.