76. rész

-Nos, úgy látom, Emma már sokkal jobban van, és, ha ilyen ütemben halad a felépülése, akkor lehet, hogy egy-két héten belül már el is hagyhatja a kórházat!-közölte velünk az orvos, miután megvizsgálta a kis Hercegnőt.-Őszintén mondom, nem tudom mit csináltak, hogy ilyen gyorsan magához tért a kislány, de engem teljesen meglep a dolog!-vallotta be.
-Szerintem az a legnagyobb erő egy beteg számára, ha szerető család veszi körül, olyan emberekkel, akik bíznak benne és bíznak abban, hogy felépül. Emma szerencsés, hiszen csodálatos szülei és családja van! Olyan elszántságot és kitartást, amely Ginában és Kimiben lakozik, nem igen lát az ember! Ez a kis Tündér hálát adhat az égnek, hogy ilyen szerető családban élheti majd a mindennapjait!-szólt közbe Anna is.
-Köszönjük!-rebegtem hálásan, elmorzsolgatva közben néhány könnycseppet.
-És akkor, ha minden rendben lesz, hamarosan hazavihejük a lányunkat?-érdeklődte meg Kimi izgatottan, szorítva a kezemet.
-Ezt most még mindenféle vizsgálat nélkül nem merném kijelenteni, de jó esély van rá.-mosolygott az orvos.-Mindenesetre, Emma most kap egy újabb adag altatót, mert nem akarjuk, hogy egyelőre hosszabb ideig is ébren legyen. Ez még megterhelő lenne neki.- De ez az adag már gyorsabban ki fog ürülni a szervezetéből!-tette hozzá, mintegy megnyugtatésképpen.-Ha nem haragszanak, most mennem kell, vár rám a többi betegem is.
-Persze!-bólintottam.
-Mindent köszönünk!-ragadta magához a szót a párom.
-Ugyan kérem, ez a dolgom.-mosolygott.-Jó éjszakát!-búcsúzott.
-Jó Éjt doktor úr!-köszöntünk el tőle egyszerre, aztán újra Emmát kezdtük figyelni, aki még mindig ébren volt, de már igen-igen laposakat pislogott. Látszott rajta, hogy az altató hatása egyre inkább eluralkodott a szervezetében.
-Aludj csak Kicsikém!-simogattam meg a pofiját, majd elhúztam volna a kezem, de ekkor váratlanul az mutató ujjam után kapott, és az apró ujjacskáival megszorította azt egy picit. –Itt vagyok, nem hagylak magadra!-beszéltem hozzá továbbra is, szabad kezemmel a kicsi buksiját simogatva.
-Emma annyira kötődik hozzád. Attól félek, engem nem fogad majd el!-szomorodott el Kimster, miközben a lányát figyelte.
-Édesem! Ne beszélj butaságokat, ez biztosan nem így van! Em érzi, hogy hozzá nagyon-nagyon közel álló személy vagy, és ha majd minden nap látni fog, és te is része leszel az ő kis életének, meg fog ismerni, és rajongani fog érted, hidd el!-bíztattam Kimstert kedvesen, mire kaptam tőle egy gyengéd csókot.
-Szeretlek!-suttogta a fülembe, majd a derekamat átkarolva, ő is a még mindig az ujjamat szorongató Emmát kezdte figyelni. A kis Tündér arcán váratlanul egy apró mosoly jelent meg, és még gagyogott is picikét.
-Na mi az Emma baba? Mi az?-nevettem, és óvatosan megpöcköltem az orra hegyét. Végre Kimi is bátorságot vett magán, és megcirógatta a lánya arcát, akinek ettől újabb mosolyra húzódott a szája.
-Látod?-pislogtam Kimsterre kedvesen.-Ha most még ismeretlen is neki az arcod, jól tudja, hogy szoros kötelék van köztetek, és nyitott arra, hogy megismerjen téged!-magyaráztam tovább, próbálva ezzel visszaadni az önbizalmát.
-Köszönöm, hogy vagytok nekem!-suttogta elhalóan, és a vállamba fúrta az arcát, majd éreztem, hogy sírni kezdett. Őt is megviselte az elmúlt több, mint egy hét, és azt hiszem, még mindig nem tudta igazán felfogni, hogy visszakapott engem, és velem együtt egy gyönyörű kislányt is, a lányát. Hátranyújtottam az egyik kezem, és beletúrtam a hajába, majd a körmeimmel a nyakát kezdtem cirógatni. A fejemet közben újra Emma felé fordítottam, és láttam, hogy miközben Kimit próbáltam nyugtatni, ő szépen álomba szenderült, de az apró kis mosoly még mindig az arcán volt.
-Nézd csak!-suttogtam Kiminek, aki szinte azonnal felemelte a fejét és ösztönszerűen Emma felé irányította a figyelmét.
-Olyan, mint egy Tündér!-mondta, az elé táruló látványtól teljesen megbabonázva. Amilyen tekintettel nézett Emmára, abból tökéletesen leszűrhettem, hogy csodás apuka válik belőle, bár már most is az. Csendesen figyeltük a pici babuci szuszogását, és szinte már elaludtunk az ágya mellett állva, azonban egyszercsak hallottuk az ajtó nyílását. Rögtön abba az irányba pillantottunk, és megláttuk a kórterembe belépő Sebastiant.
-Sziasztok Gerlepár!-vigyorgott ránk élénken.-Boldog Új évet!-lépett közelebb hozzánk. Kimivel kezet fogott, majd adott nekem két puszit.
-Szia Seb! Neked is!-mosolygott rá Kimster.
-Hogy van Emmácska?-érdeklődöött kíváncsian és ő is a keresztlánya ágya mellé lépett.
-Nem fogsz hinni a fülednek, de felébredt!-újságoltam boldogan, az arcomon htalmas mosollyal.-És csak az imént aludt vissza!-tettem hozzá.
-És én lemaradtam erről a fontos pillanatról?-szomorodott el, és lerogyott az egyik fotelbe, ami ott volt az ágy mellett.
-Ne aggódj Haver! Ha megnyugtat téged, azt mondtaz orvos, hogy ha minden rendben lesz, akkor egy-két héten belül hazavihetjük Emmát!-mesélte Kimi Sebnek, közben kezét a szöszi német vállára téve.
-Ez remek hír!-ragyogott fel egyből az arca, és ismét óriási mosolyra húzta a száját.
-Bizony!-mosolyogtam én is, és közben igyekeztem elnyomni egy ásítást.
-Szerintem ideje lenne hazamennetek! Fáradtnak tűntök, pihennetek kellene!-javasolta Sebi.
-De én nem….-kezdtem bele egy mondatba, de egy újabb ásítás félbeszakította.
-De, te igen…..szeretnél pihenni!-közölte nyomatékosan német barátunk. Kimi halkan felnevtett, de amikor észrevette, hogy rosszalló pillantásokkal jutalmazom a tettét, rögtön elhalkult, és kisfiúsan pislogott rám.
-Menjünk haza Édesem!-szólalt meg aztán ő is. –Seb, te is jössz?-fordult a barátunk felé.
-Még nem, azt hiszem itt maradok egy kicsit Emmával!-mosolygott. –Felhívlak titeket, ha van valami, de most sipirc haza, és ott pedig az ágyba. Szükségetek van a pihenésre!
-Rendben van!-bólintottam.-Pihengess Em, és gyógyulj picikém!-simogattam meg a lányunk arcocskáját.
-Szép álmokat kicsim!-lépett oda Kimi is az ágyhoz, és mégegyszer megsimogatta tekintetével a kis Tündért még az indulás előtt.
-Jó Éjt Seb! Holnap találkozunk!-mosolyogtam rá a keresztapucira és egy puszit nyomtam az arcára.
-Jó pihenést! Sziasztok!-búcsúzott.
„Pá”-t intettünk neki, aztán felvettük a kabátjainkat, majd egymást ölelve, az arcunkon hatalmas mosollyal indultunk el az autóhoz, reménykedve abban, hogy minél előbb hazajuthatunk, és ágyba kerülhetünk végre.