75. rész

A kórházba érve jó hírek fogadtak minket, ugyanis nem csak, hogy a kis Hercegnő átvészelte az éjszakát, de még az állapota is javult. A lélegeztetőről nem merték még lekapcsolni, de jó esély volt arra, hogy órákon, maximum egy napon belül levegyék a gépről, ha nem lép fel semmiféle komplikáció. Ez a hír végre nekem is adott némi reményt, és újra mertem bízni abban, hogy Em meggyógyul. A srácok is-különösen persze a világ legcukibb apukája-osztoztak az örömömben és képesek voltak még a váltakozó sorrendben rámtörő síró és nevetőgörcseimet is elviselni, amiért őszintén hálás voltam nekik.

Lőrinc, bár megígérte, nem tudott sajnos velünk maradni hosszabb időre, ugyanis a kötelessége haza, majd Angliába szólította. Iszonyatosan sajnálta, hogy így alakult, és nem győzött bocsánatot kérni, de mi-főleg én-igyekeztem megnyugtatni, hogy nem haragszunk rá ezért, és akármikor felhívhat minket, ha tudni szeretné, mi van az unokahúgával.

Szilveszter este mi nem mentünk buliba, nem néztük a tv-t otthon, és még jónak ígérkező koncerten sem tomboltunk, hanem Emma kórtermében ücsörögtünk a kényelmes foteleinkben, amelyeket Anna intézett el számunkra. Nagyokat ásítva és laposakat pislogva figyeltem, ahogy a gépekről levett lányunk mélyen alussza az igazak álmát. Már az is hatalmas előrehaladás volt, hogy lekapcsolták a különböző kütyükről és az intenzív osztályról egy normál kórterembe vitték őt.
-Fáradt vagy?-mosolygott rám kedvesen Kimi, és kisimított egy hajtincset a homlokomból, majd egy puszit nyomott oda.
-Mi tagadás?-vontam vállat.-Nem aludtunk túl sokat mostanság!-suttogtam, miközben ismét egy ásítást próbáltam elnyomni.-De nem fontos, ki kell tartanunk!-tettem hozzá újult erővel, és picit feljebb csúsztam a saját fotelomban.
Egy pillanatra az ajtó felé fordítottam a tekintetem, az pedig éppen akkor nyílott, és egy mosolygós hölgyemény jött be a szobába.
-Sziasztok!-köszöntött minket kedvesen Anna, akivel az elmúlt pár napban remek viszonyt alakítottunk ki, és még a tegeződésre is áttértünk.
-Szia!-mosolyogtam rá,miközben felegyenesedtem, és a hátamat a fotel támlájának döntöttem.
-Hozattam nektek vacsorát az egyik közeli étteremből, szerintem már igencsak megéheztetek. Délután 5 óta bennt vagytok, most pedig fél 11!-mondta mogyoróbarna szemeiben rengeteg gondoskodással, és letette az asztalra a dobozokat, amiket eddig a kezében tartott.
-Már olyan késő van?-kérdezett vissza meglepetten Kimi és rápillantott az órájára.
-Egész éjjel bennt lesztek Emmánál?-érdeklődött Anna.
-Éjfélig biztosan, és, ha Ginus bírja, akor még utána is kicsit!-vette ismét magához a szót a párom, és miközben beszélt, szerelmesen pislogott rám.
-Olyan jó látni, hogy csak úgy ragyogtok az egymás iránt érzett szerelemtől!-suttogta, távolba révedő tekintettel.
-Megszenvedtünk azért, hogy most együtt lehessünk!-sóhajtottam, aztán megsimogattam Kimster mellkasát, ő pedig egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.
-Bocsássatok meg az érzelgősségért.-tért vissza a valóságba újra, és egy egészen látványtalan mozdulattal kitörölte a szeme sarkából az ott megjelent könnycseppeket.
-Jól esik, hogy ezt mondod!-mosolygott rá bátorítóan Kimi.
-Remélem szeretitek a svájci konyhát!-terelte egyszeriben más irányba a témát.
-Köszönjük az ételt, de igazán nem kellett volna fáradnod!-pillantottam rá hálásan.
-Ugyanmár, nem volt fáradság!-legyintett.-Jó étvágyat hozzá! Szóljatok, ha szükségetek van valamire!-mondta, az ajtó felé lépdelve közben.
-Rendben Anna! Köszönjük!-mosolygott Kimster, és intett a távozó nővének.
-Kedves nő!-jegyeztem meg halkan, még mindig az ajtót szuggerálva, amin az előbb kiment.
-Valóban az!-helyeselt a drágám.-Nem nézzük meg, hogy mi van azokban a dobozokban?-nézett rám boci szemekkel. Nem tudtam ellenállni, és halkan felnevettem.

A percek hol lassabban, hol gyorsabban peregtek, mi pedig egyre álmosabbak lettünk. Hiába próbáltunk minden erőnkkel azon lenni, hogy ébren maradjunk, ez sokszor nehéz feladatnak bizonyult. Fogalmam sem volt arról, hgy hány óra lehet, mikor felébredtem egy rövidebb szunyókálásból, de azt rögtön észrevehettem, hogy Kimster is elbóbiskolt mellettem, és a feje a vállamon pihent. Elmosolyodtam, aztán úgy fordultam, hogy láthassam a kezén lévő órát. Egy perc volt még éjfélig, egy perc volt még hátra az évből. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, egyszerre felpattant a szemhéja és engem kezdett fixírozni.
-Mindjárt éjfél!-közöltem vele az információt néhány másodperc múlva, és megsimogattam az arcát.
-Számolunk vissza együtt?-kérdezte kis mosollyal. Lassan bólintottam, és újra az órájára irányítottam a figyelmem.
-10….-kezdtem.-9….-kapcsolódott be ő is.-8……7…..6……5…..4……3……2…..1…….-Boldog Új Évet!-mondtuk ki egyszerre, és megcsókoltuk egymást.
-Neked is Hercegnő!-léptem oda Emma ágyacskájához.-Gyógyulj meg minél előbb drága kislányunk, és ez az év legyen a kezdete végre valami teljesen újnak!-mosolyogtam rá, és megsimogattam a pofiját.
-Boldog Új Évet Kicsikém!-csatlakozott Kimi is.-Bár, még soha nem láttál engem, remélem tudod, hogy nagyon-nagyon szeretlek téged, és büszke vagyok rád, amiért ilyen kitartó vagy, és küzdesz, elsősorban magadért, és értünk is. Gyógyulj meg kislányom, és ígérem, hogy olyan életed lesz, amiről most még álmodni sem mersz!-beszélt teljesen meghatottan Emhez. A szavai nagyon megérintezzek, és nem csak az ő arcán, de az enyémen is végigfolyt néhány könnycsepp.
És ebben a pillanatban, valami teljeen megmagyarázhatatlan csoda folytán, a kis Tündér szemei lassan felnyíltak, és a csodaszép, jégkék szemeivel meglepetten pislogott ránk.
-Emma!-sikítottam egy aprót.-Édes drága Kislányom!-kaptam a szám elé a kezem, és egyszeriben sírni kezdtem. A szemeimből pergő könnyek most nem a fájdalmat, hanem a boldogságot tüközték. Egyszerűen el sem mertem hinni, hogy újra láthatom a tiszta tekintetét, hogy hallhatom a tündéri gagyogását……
-Gyere ide Ginus!-mosolygott rám Kimi a könnyei között és óvatosan magához húzott, a fejemet a vállára hajtva.
-Ezt én nem is tudom elhinni!-nevettem boldogan, ám a testem még mindig rázkódott a sírástól.
-Minden porcikám remeg Édesem!-szorította meg a kezem, és az ágy felé fordított engem is.
-Istenem!-suttogta.-Ez a kislány, az én lányom!-kiáltotta boldogan-Igazad volt, mintha csak a saját szemeimet látnám egy tükörben!-rázta a fejét hitetlenkedve, majd letörölte a könnyeket az arcáról.-Megyek, szólok Annának, vagy egy orvosnak, vagy akárkinek! A lényeg, hogy megtudják, az én lányom az, aki ennyire küzdött az életéért, és sikerült győznie a harcban!-hadarta , megrészegülve a tudattól, hogy Emma felébredt. Boldogan nevettem fel, majd odahajoltam a mi kis Hercegőnkhöz és csak gyönyörködtem benne.