17. rész

A telefonom csörgésére ébredtem fel, és nagyon lassan nyitottam ki a szemeimet, mert megint úgy éreztem, hogy szétszakad a fejem ettől az irtózatos fájdalomtól. Még csak oldalra sem fordultam, az ujjaimmal próbáltam kitapogatni az éjjeliszekrényen fekvő telefonom helyét.
-Anneli, tessék!-szóltam bele rekedten, miután a fülemhez emeltem a készüléket.
-Szia Kicsim! Hogy vagy? Aggódom érted!-szólalt meg Mikko, az én állapotomnak most nem igazán fekvő hangosságban.
-Kérlek, kicsit halkabban. Szétmegy a fejem!-motyogtam kimerülten.
-Ne haragudj Édesem. Nagyon rosszul érzed magad?-kérdezte kedvesen.
-Hogy rosszul érzem-e magam?-kérdeztem vissza kicsit türelmetlenül.-Szörnyen vagyok. Mintha átment volna rajtam egy úthenger!-tettem hozzá fintorogva.
-De hogy sikerült bemutatnod ezt a manővert?-sóhajtott.
-Hát így!-válaszoltam kicsit flegmán.-Mikor kezdődik a megnyitó?-tereltem más mederbe a témát.
-Úgy fél óra múlva, csak gondoltam előtte még felhívlak téged!-válaszolt halkan.-Egyébként már megköszöntem Kiminek, hogy elvitt téged a kórházba. Rendes volt tőle!
-Az!-feleltem szűkszavúan, és elhúztam a szám, ahogy eszembe jutott, hogy elég csúnyán beszéltem szegénnyel, annak ellenére is, hogy most ilyen kedves volt hozzám.-Ne haragudj Mikko, de most leteszem, mert elő kell készülnöm a megnyitóra!-szabadkoztam.
-De hát te most nem tudsz idejönni!-lepődött meg.
-Nem baj, majd webkamerán irányítom a dolgokat!-vontam meg a vállam.
-Hát rendben, de vigyázz magadra Kicsim! Este majd megyek, de lehet, hogy kicsit kések, mert a srácokkal még megbeszélünk néhány dolgot!
-Rendben, de nem ígérem, hogy megvárlak, mert nem érzem túl jól magam!-húztam el a szám.
-Pihenj csak An, és vigyázz magadra, szeretlek! Szia.-köszönt el.
-Én is. Szia.-nyomtam ki a telefont, aztán az ágy mellett heverő laptopomat és mappáimat az ölembe tettem, és amíg beizzítottam a gépet, felhívtam Davidet.

-Szia An. Hát te miért keresel? Nem aludnod kellene most?-kérdezte meglepetten, rögtön miután fogadta a hívást.
-Ne fecsegjünk feleslegesen David. Mondd meg a srácoknak hogy szereljék össze a gépeket, állítsák be a webcamot, és jól figyeljenek rám a megnyitóünnepségen.-adtam ki az utasítást gyorsan és határozottan.
-Héhéhé An!-szólt rám a kollégám.-Mégis mit jelentsen ez?-kérdezte számonkérően.
-Még ha nem is tudok odamenni, szeretnék segíteni nektek, és ha ti erre vevők vagytok, akkor menni is fog.-magyaráztam türelmesen.
-Ez nagyon kedves gesztus tőled Anneli, de nem hiszem, hogy ilyen állapotban kellene levezényelned a háttérből egy egész ceremóniát.-akadékoskodott velem.
-David, beveszek két fájdalomcsillapítót, hátradőlök az ágyban és aztán showtime-reagáltam az iménti megjegyzésére meglehetősen könnyedén.
-Jól leszel An? Mert hidd el, le tudjuk vezényelni a műsort a jegyzeteid segítségével. Marion segít nekünk a háttérből.
-Hadd segítsek, kérlek!-mentem át már könyörgő stílusba, csak hogy sikerüljön már hatnom rá valahogyan.
-De ha rosszul leszel, a fülünkre szólsz és kiszállsz. Értve vagyok?-kérdezte meglehetősen komolyan, de tudtam, hogy mindezt azért teszi, mert aggódnak értem.
-Igen, megértettem!-válaszoltam.-Készen vagytok a gépekkel? Mert én már csatlakoztam, és rátok várok.-tértem vissza a munkához.
-Igen, mindjárt megleszünk.-mondta most már ő is higgadtabban. Picit kellett még várnom rájuk, hamarosan azonban létrejött a kapcsolat és mikor megláttam, hogy az egész csapat a kamrába integet, nevetnem kellett.
-Halihó srácok! Készen vagytok? Marion?-kérdeztem külön a kolléganőmet is, aki néha-néha, szükség esetén beugrott, hogy segítsen nekünk.
-Szia Anneli. Tökéletesen hallak. Figyelem az utasításaidat és továbbítom Davidnek.
-Remek! Köszönöm a megértéseteket. Sajnálom, hogy nem lehetek most ott, de a szerencsétlenkedésemnek ez lett az ára!-húztam el a szám.
-Mi igazából azt sem értjük, hogy mit keresel te ott a gép mögött, ahelyett, hogy szorgosan durmolnál inkább-kiáltott Peter valahonnan messzebbről, de még így is sikerült megnevettetnie.
-Csak hogy én nem te vagyok Drágám!-öltöttem rá a nyelvem, amikor végre a kamera felé fordult.
-Na gyerekek elég lesz!-szólt ránk David komoly képet vágva, de azért a kamerába kacsintott, hogy értsem a célzást.-Kezdünk!-tette hozzá, mire mindannyian összeszedtük magunkat, és vártuk, hogy munkához láthassunk. Elég speciális helyzet volt ez, de mi annyira összecsiszolódott csapat voltunk már, hogy az ilyen váratlan szituációk sem tudtak minket kizökkenteni a megszokott rendünkből. Az információk mindig időben eljutottak Marionhoz, rajta keresztül pedig Davidhez, így semmi akadás, vagy csúszás nem esett a műsortervben. Minden a lehető legtökéletesebben alakult, és amikor vége lett az ünnepégnek, mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.
-Na? Megmondtam, vagy megmondtam hogy menni fog?-vigyorogtam kamerán keresztül a kiscsapatra.
-Megmondtad An!-válaszolták egyszerre, mire én elnevettem magam.
-De most már kapcsold ki a gépet, dobd el a mobilt a szoba másik végébe, tedd az ágy alá a mappáidat és aludj szépen!-parancsolt rám Tom ellentmondást nem tűrően.
-Igen apuci!-szalutáltam viccesen.-Köszönöm az ismételten remek munkát srácok! Jó pihenést!-búcsúztam el tőlük sűrű integetések közepette.
-Mi köszönjük neked An! Pihend ki magad és gyógyulj meg minél előbb! Várunk vissza!-mosolygott Marion a kamerába.
-Szia An!-köszöntek nekem egyszerre, én pedig integettem még egyet, majd bontottam a kapcsolatot, és ahogy megparancsolták nekem, eltettem mindent a közelemből, és visszabújtam a takaró alá. Nagyon fáradt voltam, és nem vágytam másra, csak hogy aludhassak végre, azonban valami nem hagyott nyugodni, Jobbra-balra forogtam, és az agyam hevesen kattogott, de csak nem tudtam rájönni, hogy mi az ami ennyire nyomaszt.- Egészen addig, amíg nem pattant a szikra a fejemben. Hirtelen felültem az ágyban, kezembe vettem a mobilom, majd kikerestem a telefonból a még régebben elmentett névjegyet.
-Kaj Lindström, tessék!-hallottam meg néhány csörgés után a navigátor hangját a vonal végén.
-Szia Kaj, Anneli Sällinen vagyok. Nem hívlak rosszkor?-kérdeztem gyorsan.
-Szia Anneli, mondd csak nyugodtan, nem zavarsz!-válaszolt kedvesen.
-Igazság szerint Kimivel szeretnék beszélni, de az ő számát nem tudom, ezért gondoltam megpróbállak felhívni téged.-magyarázkodtam és közben éreztem, hogy elpirultam.
-Akkor odaadom neki, itt van éppen mellettem!-mondta igazán figyelmesen.
-Köszönöm, szia!-köszöntem el tőle, mielőtt még a telefont átadta volna.
-Räikkönen, tessék!-szólt bele Kimi, valószínűleg nem tudva, hogy én keresem őt.
-Szia Kimi! An vagyok. Zavarhatnálak néhány másodpercig?-hadartam el, egy nagy levegővétel után.
-Mondd csak!-vágta rá kissé flegmán.
-Azért kereslek, hogy később nem tudnál-e beugrani hozzám? Szeretnék beszélni veled, de mint tudod, nekem most elég nehézkes a járás.-húztam el a szám.
-Hmm nem tudom. Majd meglátom hogy alakul az esti programom!-felelte, mintha az iménti mondataim nem jutottak volna el a füléhez.
-Rendben.-szólaltam meg csendesen.-Azért remélem, hogy öt percet tudsz majd szánni rám.-tettem hozzá félénken.
-Majd kiderül An! Most viszont mennem kell interjút adni! Hello-köszönt el gyorsan, nekem pedig már csak egy sziára futotta, mielőtt megszakadt volna a vonal.
Szomorúan tettem le a mobilt az éjjeliszekrényre, hiszen tudtam, most úszott el az utolsó lehetőség is, hogy megbeszélhessem Kimivel legalább a délutáni történteket. Őszintén elnézést szerette volna kérni tőle, de úgy tűnt, hogy ezt sajnos nem tudom megtenni. Visszabújtam a takaró alá, és még mielőtt újra elaludtam volna, elmorzsoltam néhány könnycseppet. Valahogy olyan kilátástalannak tűt megint a helyzet.