16. rész

Csütörtök délelőtt a srácokkal még az utolsó megbeszélést tartottuk az ötkor kezdődő megnyitóünnepség előtt. A sok szervezkedés miatt nem tudtam időben elindulni, így nagyon kellett sietnem, ráadásul az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy menetközben is intézkedtem. Az egyik kezemmel a mappáimat szorongattam, a másikkal a táskámban kutakodtam, így a telefont már csak a vállammal tudtam a fülemhez szorítani.
-Szia David, tudtatok beszélni Atannal az élő műsorról?-kérdeztem a munkatársamat kissé idegesen, miközben már vagy ötödszörre nyomtam meg a lift hívógombját, de az csak nem akart jönni, így aztán fogtam magam és elindultam a lépcső felé.
-Szia, miért, kellett volna?-kérdezett vissza meglepetten.
-Az istenért, David! A ti dolgotok lett volna, hogy beszéljetek vele, mert ő irányítja a tévétársaságokat!-válaszoltam vissza türelmetlenül, és már villámsebességgel rohantam lefelé a lépcsőfokokon.-Nekem már nincsen időm felhívni őket. Lucy-val is beszélnem kell, mert a végleges felvonulási sorrendet még mindig nem küldte át nekem!-mérgelődtem.
-Ne haragudj An, megpróbáljuk őt elérni és megbeszélni az adást!-mentegetőzött rögtön a kollégám, én pedig bőszen bólogattam, még ha ő ezt nem is látta.
-Tomék beállították már a kamerákat? Nem akarom, hogy az utolsó pillanatban kelljen azt is megcsinálni!-közöltem vele a véleményemet komolyan, és közben újra a táskámban kezdtem kutakodni, mert rezegni kezdett benne a másik mobilom.
-Most csinálják, de szerintem mire ideérsz, akkor is, ezt fogják állogatni, mert kissé nehézkes a dolog a fák, és az egyenetlen talaj miatt.-magyarázta türelmesen.
-Jó-jó, értem, de csináljátok, mert……-csak eddig sikerült elmondanom amit szerettem volna, ugyanis ekkor hirtelen megcsúszott a lábam, és nem tudtam megtartani az egyensúlyom, így elkezdtem lefelé csúszni a lépcsőn. Az összes mappa kirepült a kezemből, és a telefont is eldobtam valamerre, hogy legalább a kezeimet letéve csillapítani tudjam az esést, ám nem jártam túl sok sikerrel. A lépcsőkanyarba a fenekemre huppanva értem le, így mondhatnám, hogy szerencsésen megúsztam a balesetet, de a bokám és a fejem szörnyen fájt. Az előbbi attól, hogy az esés közben kifordult, míg az utóbbi attól, hogy beütöttem az egyik lépcsőfokba.
-A francba, hogy lehetek ennyire béna?-kérdeztem magamtól mérgesen, nagyot sóhajtva.
-Kiira!-hallottam meg a lépcső tetejéről, hogy egy ismerős hang a nevemen szólít, és mire felnéztem volna rá, már le is robogott a lépcsőn és leguggolt mellém.
-Mit csináltál? Mi történt? Jól vagy?-sorolta a kérdéseket. -Teljesen elsápadtál!-tette még hozzá és aggódva nézett rám.
-Csak lecsúsztam a lépcsőről, ennyi az egész!-rántottam meg a vállam.-De most mennék is, mert még ezer dolgom van a megnyitóünnepségig!-tettem hozzá közömbösen és megpróbáltam felállni, azonban a fájós bokám miatt ez nem ment.
-Kiira, hadd segítsek!-fogta meg gyengéden a karom, és vigyázva a sérült tagjaimra, felhúzott a földről.
-Innen már egyedül is megy, kössz!-húztam volna el a karom, de ő ezt nem engedte.
-Inkább felkísérlek a szobádba!-kötözködött velem, amihez nekem semmi hangulatom nem volt.
-Kimi! Engedj el!-szóltam rá, elvesztve a maradék türelmemet is. Lassan bólintott, aztán tette amit kértem, és kicsit hátrébb húzódott. Óvatosan mozdultam meg, ennek ellenére szinte rögtön megszédültem, de a Jégember utánam kapott, így nem estem össze.
-Azt hiszem, talán az lenne a legjobb, ha bevinnélek a kórházba.-nézett rám komolyan.
-Erre semmi szükség nincsen!-ingattam a fejem.-És amúgy sem érek most rá ilyen csacskaságokra!-házsártoskodtam vele továbbra is.
-Kiira, az ég szerelmére! Egyszer ebben a büdös életben hallgass már rám!-kiabált velem idegesen.
-De akkor szedd össze a dolgaimat, légy szíves!-válaszoltam csendesen egy kis hatásszünet után, és amíg ő megtette amit kértem tőle, visszaültem a lépcsőre, mert szörnyen éreztem magam.
-Indulhatunk?-nézett rám kérdőn, miután a kezembe nyomta a holmimat.
-Igen!-bólintottam, és hagytam, hogy segítsen felállni, majd lassan az autójához vezessen és bevigyen a kórházba.

Az idő vészesen gyorsan pörgött, és hiába terveztem el, hogy amíg arra várunk, hogy valaki megnézze a lábamat, én majd dolgozok, a tervem nem jött össze, ugyanis a fejem majd szét hasadt, és pötyögés helyett inkább, a buksimat Kimi vállára hajtva próbáltam meg piheni. A röntgenfelvételek szerencsére semmiféle törést nem mutattak, de a bokám megrándult, és az orvos a biztonság kedvéért egy sínnel rögzítette. Emellett pedig pihenésre kötelezett, részben a lábam, részben pedig az enyhének még jó indulattal sem mondható agyrázkódás miatt. Teljesen el voltam keseredve, és fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálhatnék, hiszen nem hagyhattam cserben a srácokat. David persze próbált engem megnyugtatni, de sajnos nem járt túl sok sikerrel.
-Ki tudnád nyitni az ajtót?-kérdezte Kimi, amikor a karjában tartva engem, a szobám elé ért.
-Persze!-motyogtam kimerülten, és lehúztam a kártyát a zárban. Kimster az egyik lábával belökte az ajtót, és vigyázva arra, hogy nehogy megüsse a sérült bokámat, bevitt a hálóba, és letett az ágyra. –Köszönöm!-pillantottam rá hálásan.
-Nincs mit köszönnöd!-mosolygott rám.-Szeretéd, hogy veled maradjak?-kérdezte roppant előzékenyen.
-Na még csak az kellene nekem!-vágtam rá kissé meggondolatlanul, és ahogy az arcára néztem, láttam, hogy megrándultak az izmai.
-Semmire nincs szükséged?-kérdezgetett tovább, de most már kicsit hűvösebben.
-Nincs, és ha lesz is, majd megoldom magam a problémámat, vagy szólok Mikkonak!-feleltem ismét meglehetősen ridegen és közömbösen.
-Jó!-húzta el a száját és bólintott.-Akkor megyek! Szia!-köszönt el, és már indult is az ajtó felé.
-Szia!-szóltam utána halkan, majd megvártam, hogy kiérjen a szobából, aztán pedig magamra húztam a takarómat, és hamarosan már aludtam is, ugyanis a belém nyomott fájdalomcsillapítók teljesen elbódítottak, és képtelen voltam már nyitva tartani a szemeimet, még ha ezer és ezer dolgom lett volna is.