18. rész

Sziasztok! :) Hát újra itt vagyok! Először is, szeretnék elnézést kérni mindenkitől, aki olvassa a blogot, ezért a nagyon hosszú szünetért, amíg nem tettem ki részt. Bevallom őszintén, elég mélyponton voltam ezzel a történettel kapcsolatban, hiszen se ötletem, se indíttatásom nem volt hozzá, emellett úgy éreztem, nem elég jó (ezzel most is így vagyok) és elszomorított, hogy alig olvassák. De aztán Noncsinak köszönhetően sikerült kilábalni ebből a "válságból" és most újra hatalmas örömmel írom a részeket ehhez a sztorihoz! Ezúton is szeretném megköszönni neki a sok segítséget, amit kapok tőle, és bár olvasta már ezt a részt is, szeretném ezt neki ajánlani! :) Nos, nem szaporítom tovább a szót, remélem tetszeni fog Nektek az új rész! :) Puszi, Dahlia :)

Kopogást hallottam, valahonnan távolról. Tudtam, hogy ez csak egy álom, ezért a másik oldalamra fordultam, a kopogás azonban csak nem akart alábbhagyni, sőt még inkább erősödött, szinte már dörömbölésbe csapott át. Hirtelen nyitottam ki a szemeimet, de sokat nem láttam, ugyanis a szobában koromsötét volt. Nem tudtam felmérni, hogy vajon éjszaka lehet-e már, de az egyre biztosabbá vált, hogy valaki nagyon be akar jönni a szobába. Lassan ültem fel az ágyon, és csak megfontolt, óvatos mozdulatokkal próbáltam ráállni az épségben lévő lábamra, hogy annak segítségével valahogy elbicegjek az ajtóig.
- Megyek már! - kiabáltam ki, amikor már tényleg meguntam ezt a féktelen dörömbölést, de az illető nem volt hajlandó megtenni, amit kértem. - Nem hiszem el, hogy nem lehet két nyamvadt percet várni, mikor……..Kimi! - pislogtam meglepetten az előttem álló férfira, amikor kinyitottam az ajtót.
- Ne kiabálj, te hívtál! - szólt rám gorombán. - Mit akarsz? - kérdezte flegmán, és az ajtófélfának támaszkodott.
- Gyere be, jó? Nem a küszöbön ácsorogva akarom elmondani amit szeretnék! - válaszoltam csendesen. Megvonta a vállát, aztán cseppet sem foglalkozva azzal, hogy nekem elég nehézkes a járás, fogta magát, becsörtetett a szobába és levágódott a kanapéra. Nagyot sóhajtva csuktam vissza az ajtót, majd az utamba kerülő bútorokba kapaszkodva bicegtem oda hozzá, és leültem az ágy másik végébe. Lehetőleg a legmesszebb kerülve tőle.
- Hallgatlak! Van öt perced! - közölte, az órájára nézve.
- Figyelj Kimi! - kezdtem bele egy nagy levegővétel után. - A világért sem akarok veszekedni, mert ehhez nekem most semmi erő nincsen, csak szeretnék elnézést kérni a délutáni viselkedésemért. Tényleg nagyon rendes volt tőled, hogy bevittél a kórházba, és felhoztál a szobámba is, ezért igazán hálás lehetek neked. - szögeztem le gyorsan. - Tudom, hogy megbántottalak azzal amit mondtam, sajnálom. Nem gondolkodtam mielőtt beszélni kezdtem! - pislogtam rá bocsánatkérően.
- Hát tényleg nem! - morogta még mindig mérgesen. - De elfogadom a bocsánatkérésed, mert ismerlek már ahhoz elég jól, hogy tudjam, őszintén beszélsz! - nézett a szemembe.
- Köszönöm! - vontam meg picit a vállam és egy apró mosolyra húztam a szám.
- Ennyit szerettél volna? - kérdezte még mindig ugyanolyan hidegen.
- Igen, azt hiszem! - motyogtam, aztán lehajtottam a fejem, és végigsimítottam a tarkómon, ami megint egyre jobban kezdett fájni.
- Akkor most én jövök! - szólalt meg gyengédebben, mire én felkaptam a fejem és értetlenkedve pislogtam rá. - Szeretnék tőled kérni egy óriási szívességet! - kezdett bele nagyot sóhajtva.
- Tőlem? - mutattam magamra meglepetten.
- Igen! - bólintott. - Szóval arról lenne szó, hogy a múltkor meghívtak engem Zürichbe, egy gimibe. Ez egy művészeti suli, amelyet úgy néz ki, hogy hamarosan be fognak zárni, mert nem tudnak felmutatni eredményt, a város pedig nem finanszírozza többé az iskolát. Egyetlenegy reményük van még, a táncosaik. Láttam őket táncolni, mikor bemutatót tartottak, egyszerűen hihetetlen, de mindenki, a kicsik és a nagyok is elképesztően tehetségesek. Megvan bennünk minden, ami kell a sikerhez. Elkötelezettség, szenvedély, tűz, akarat, hogy valamit elérjenek ebben az életben. Csak egy hiányosságuk van, hogy nem tudtak együtt dolgozni. Fogalmuk sincsen arról mi az a csapatmunka. - mesélte teljese átéléssel. Láttam rajta, hogy a szívügye ezeknek a gyerekeknek a segítése.
- És hogy jövök én a képbe? Hogy tudnék segíteni? - kérdeztem egy nagyot nyelve.
- Ezeknek a srácoknak egy olyan ember kell, aki képes összefogni ezt a tehetséges bandát. Olyan, aki meg tudja mutatni nekik, hogy milyen remek, amikor csapatként tehetsz valami csodás dolgot. És olyannak kell lennie ennek a vezetőnek, akire büszkén felnézhetnek a srácok. Én csak egy ilyen embert ismerek. - nézett mélyen a szemembe. - Téged Kiira! - mutatott rám, mire én akaratlanul is behunytam egy pillanatra a szemem és a szám elé kaptam a kezem.
- Én ezt nem tudom megtenni! - suttogtam elkeseredetten és éreztem, hogy legurult egy könnycsepp az arcomon.
- De miért nem Kiira? - kérdezte Kimi döbbenten, majd hirtelen felpattant a kannapéról, és odaguggolt elém.
- Én nyolc éve szögre akasztottam a balettcipőimet, és azóta nem táncoltam próbateremben, vagy közönség előtt. És már nem is akarok többet! - hajtottam le a fejem. Olyan abszurd volt az, hogy pont annak az embernek mondtam ezt, aki miatt akkoriban megtettem ezt a számomra érvágással felérő lépést.
- Kérlek!- fogta meg a kezem hirtelen. - Én úgy emberben ritkán bízok meg, mint ahogy megbíztam benned nyolc évvel ezelőtt és még most is. - simogatta meg a kézfejem, majd a csuklómat. - Biztos vagyok benne, hogy senki más nem tudná ezeket a gyerekeket nálad jobban megtanítani arra amit még nem tudnak! - bizonygatta tovább az alkalmasságom.
- Nem tudom Kimi, tényleg nem! - ingattam a fejem szomorúan. Teljesen összezavart ezzel a hírrel. A szívem azt súgta, hogy ne habozzak, mondjak igent, és újra csináljam azt, ami szinte az egész életemet jelenti, az eszem viszont vadul tiltakozott. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. – Kiira! - fogta a kezei közé az arcom, majd a hüvelykujjával letörölte a könnyeket onnan. - Csak ígérd meg, hogy legalább meggondolod. - nézett rám könyörögve. - Azt hiszem, ezzel igazán nem kérek sokat tőled! - ingatta a fejét.
- Talán…- suttogtam bizonytalanul. - Túl sok nekem ez így egyszerre. - sóhajtottam szomorúan.
- Köszönöm! - súgta a fülembe gyengéden, miután óvatosan magához ölelt.
- De most kérlek…. - toltam el magamtól. -…….hagyj pihenni, mert úgy érzem, hogy szétszakad a fejem, és már nem bírom tartani! - mondtam halk, fátyolos hangon.
- Gyere, karold át a nyakam, beviszlek a szobádba, utána pedig megyek. - mosolygott rám kedvesen. Most nem volt erőm ellenkezni, így tettem, amit mondott. Óvatosan felemelt, aztán a szobámba vitt, lefektetett az ágyra és még be is takargatott.
- Köszönöm! - pislogtam rá hálásan.
- Gondolkodsz majd azon, amit mondtam? - kérdezte komolyan.
- Igen, megígérem! - bólintottam határozottan, de kavarogtak bennem az érzések.
- Hát akkor jobbulást! Pihend ki magad! Jó Éjt! - búcsúzott.
- Köszönöm Kimi! Aludj jól! Jó Éjt! - mosolyogtam rá, és hosszasan néztem utána miután elhagyta a szobámat. Nagyon féltem bevallani magamnak, de azt hiszem, megint sikerült bennem elindítania valami olyat, amit már nem akartam többet érezni. Amit el akartam felejteni, hogy soha többet ne sebezhessen meg.