14. rész

-An, jól vagy?-hallottam meg Jenni halk kérdését, mire azonnal felpattant a szemhéjam, és kissé dühösen kezdtem el fürkészni a barátnőm arcát.
-Nem Jenni, nem vagyok jól!-válaszoltam kimérten, még mindig az ajtónak dőlve.-Mit keres itt Kimi?-kérdeztem számonkérően, de cseppet sem határozottan, hiszen úgy remegett a hangom, hogy attól féltem, bármelyik pillanatban elcsuklik.
-Alá kellett írnia egy papírt, és…….és ma itt járt Helsinkiben, így beugrott hozzám!-válaszolta, láthatóan idegesen, és zavarban. Nagyon jól tudtam, hogy nem mond igazat, és mindezt csak azért találta ki, hogy nekem ne kelljen elmondania mi a valóság, de én már átláttam rajta.
-Ne hazudj a szemembe Jenni!-lépkedtem lassan közelebb hozzá.-Miért hívtad ide Kimit?-tettem fel a kérdést, minden szót alaposan kihangsúlyozva.
-Én mondtam már, hogy a papír miatt jött ide, és nem én……
-Jenni!-kiáltottam rá, elveszítve az összes megmaradt türelmemet is.-Ne hazudj már a szemembe! Mondd el az igazat, most rögtön!-parancsoltam rá mérgesen.
-Én csak azért……csak azért hívtam ide őt, mert reméltem, hogy megtudjátok beszélni a dolgokat, és végre te is le tudod tisztázni magadban ezt az egész ügyet!-vallotta be őszintén, és lehajtotta a fejét.
-Óh de jó nekem!-kiabáltam gúnyosan.-A rohadt életbe is! Miért az én lelki világommal foglalkozik újabban mindenki?-tettem fel a költői kérdést, közben erőteljesen hadonászva.
-Látom, hogy mennyire ki vagy borulva mióta Kimi a WRC-ben versenyez és csak segíteni akartam, hogy Neked jobb legyen!-szipogta lehajtott fejjel.
-És annak, hogy helyrehozd az életem, az a módja, hogy a hátam mögött szervezkedsz és idehívod a volt férjedet, akinek úgy nem mellékesen főszerepe volt az életem tönkretételében? Hát köszönöm szépen, ez aztán príma segítség volt!-ordítottam teljesen kikelve magamból. Biztos, hogy ha kívülről látta volna, amit akkor műveltem, megijedtem volna magamtól. Ez a viselkedés soha nem volt rám jellemző, ám ennyi idegeskedés, és nem várt esemény után már tényleg képtelen voltam kontrollálni az érzéseimet és az indulataimat.
-An, kérlek, nem akartam Neked fájdalmat okozni. Bocsáss meg, tényleg csak érted tettem!-próbált meggyőzni a maga igazáról, de láttam rajta, hogy sajnálja, hogy odahívta Kimit, ám most nem éreztem azt, hogy meg tudnék bocsátani neki.
-Azt hittem a barátnőm vagy, hogy megbízhatok benned, és nem fogsz hátba támadni! De tévedtem!-kiabáltam még mindig dühösen.-Nem elég ő nekem? Nem elég, hogy feltűnt a színen és újra összezavarta az évek alatt szépen lassan letisztuló és megnyugvó állóvizet, most még Neked is csavarnod kellett egyet a dolgokon?-kérdeztem már csendesebben és eddig észre sem vettem, de ismét eleredtek a könnyeim is és patakokban folytak le az arcomon. Ekkor nyílott az erkélyajtó és Kimi lépett be a nappaliba. A tekintetünk hirtelen összekapcsolódott, ám én gyorsan elkaptam onnan a pillantásom, és a tenyeremet a homlokomra szorítva, sétálgatni kezdtem föl-alá a helyiségben, és bíztam abban, hogy a „vendégünk” most már elhagyja a házat, mert még a puszta látványától is felkavarodott a gyomrom.
-Nagyon rossz ötlet volt idehívnom téged!-hallottam meg Jenni hangját, amint Kimihez kezdett beszélni. Őszintén szólva, kíváncsi voltam arra, hogy mit reagál a Jégember, ezért erősen fülelni kezdtem.
-Talán igen, de egyszer úgyis tisztáznom kell vele a helyzetet!-adott Kimi, számomra elég meglepő választ.
-Ez igaz, de talán nem itt és nem most!-felelt Jenni mondhatni egészen bölcsen.-Kérlek, most menj el. Nem szeretném, ha még jobban belegázolnánk An lelkébe!-szólította fel a volt férjét a távozásra.
-Ahogy szeretnétek!-reagált Kimi hűvösen.-Sziasztok!-köszönt el. Persze én válaszra sem méltattam őt, és Jennitől is csak egy halk „sziára” futotta. Hallottam, hogy a barátnőm lassan közelebb jön hozzám, és egy pillanatra összerezzentem, amikor a kezét a vállamra tette.
-Sajnálom!-suttogta egészen gyenge hangon.
-Köszönöm!-fordultam meg hirtelen és mélyen a szemébe néztem.
-Mit?-ingatta a fejét meglepetten.
-Hogy kiálltál értem!-válaszoltam komolyan, de a mondat végére érve, megjelent egy nagyon apró, halovány mosoly az arcomon.
-Óhh An!-ölelt magához hirtelen.-Annyira sajnálom, hogy a tudtodon kívül kevertem a dolgokat!-suttogta a fülembe bűnbánóan.
-Semmi baj Jen, semmi baj!-sóhajtottam.-Tudom hogy csak jót akartál, de kérlek többet ne csinálj ilyet!-mosolyogtam rá, miután kibontakoztam az öleléséből.
-Rendben, megígérem, hogy ilyen többet nem fordul elő!-bólintott komolyan.-De most menj, és készülődj össze. Kárpótlásként elviszlek vacsizni az egyik kedvenc helyemre!-kacsintott rám.
-Hmm, mi lenne, ha inkább itthon készítenénk valamit, közösen?-vetettem fel az ötletet.
-Oké!-tette fel megadóan a kezeit.-Ha így szeretnéd, így lesz!-ölelt meg ismét, aztán belém karolt, és elindultunk a konyhába, hogy készítsünk valami vacsorát magunknak Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy inkább lesz beszélgetés, mint főzés, de azért próbálkozni még lehet…