2. rész

Abban a pillanatban, ahogy kinyitotta előttem az ajtót, egy magas, szőke férfival találtam szembe magam, akinek az átható, hideg tekintetében, mintha a düh néhány szikráját is felfedeztem volna.
-Jó napot! Beszélhetnék Mr. Hankonenékkel?-kérdezte finnül Aattot, amiből persze én egy mukkot nem értettem.
-Azonnal szólok nekik Uram! Kérjen várjon addig itt!-válaszolt vissza, én azonban csak következtetni tudtam arra, hogy mit is mondott.
-Elnézést, lenne szíves kiengedni?-kérdeztem halkan az ismeretlen személyt.
-Bocsánat!-szabadkozott, majd állt félre, hogy utat engedjen nekem.
-Köszönöm!-bólintottam. Viszlát!
„Honnan volt nekem olyan ismerős ez a pasi? Mintha már láttam volna valahol! De, ez képtelenség, itt még biztosan nem futottam öszze vele!-töprengtem, miközben lassan sétálgattam a hosszú utca végén álló buszmegálló felé. Alig tettem meg néhány métert, mikor gyerekhangokra figyeltem fel, pár másodperc múlva pedig valaki úgy süvített át előttem valami járművel, hogy ijedtemben még a kottákat is eldobtam.
-Te Jó Ég!-kaptam a kezem a mellkasomhoz, és a tekintetem az utca másik széle felé irányítottam. Egy csapat kissrác állt egy négykerekű mellett, és hangosan nevettek-valószínűleg rajtam.
-Fiúk!-hallottam egy szigorú kiáltást magam mögött, aminek hatására az összes gyerek arcára ráfagyott a mosoly.
-A-apu!-dadogta egyikőjük ijedten, és látványosan nyelt egy hatalmasat.
-Mattias, mégis mit műveltek?-kérte számon a fiát a férfi, aki mint kiderült számomra, nem más volt, mint az a „szerencsétlen szomszéd”, akiről még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ismerem-e, vagy sem.
-Mi csak játszottunk!-szabadkozott a kisfiú, és az arcának a természetesen világos barna árnyalata, nagyon gyorsan falfehérré változott.
-Nem győzöm elmondani, hogy nem hozhatjátok ki a garázsból a gépeket, ha nem vagyok itt! Nem vicceltem azzal, hogy eltiltalak tőlük titeket! Te pedig a gokart-versenyeidnek is gyorsan búcsút inthetsz!-fordult mérgesen a szőke kisfiú felé, aki minden ízében az apjára hasonlított.
- Légyszi csak azt ne!-nézett fel rá kétségbeesetten.
-Ha tényleg nem akarjátok, hogy megtegyem ezeket a lépéseket, akkor szépen bocsánatot kértek a hölgytől!-parancsolt rájuk.
-Sajnáljuk!-szólaltak meg egyszerre, és mindegyikőjük ijedt tekintettel nézett rám.
-Nincs semmi baj!-mosolyogtam, hogy kicsit bátorítsam őket.
-Jól van?-kérdezte tőlem halkan, az előbb még meglehetősen erélyes apaszerepben feltűnt, körülbelül a 30-as éveiben járó férfi.
-Igen, persze!-bólintottam lassan. Nem történt semmi gond!-tettem hozzá, hátha ezzel megmentem a további dorgálástól a gyerekeket.
-Ne haragudjon, nagyon nagy szerelmük a versenyzés, úgyhogy, mintha falnak beszélnék, nem is érdekli őket amit mondok.-magyarázkodott, miközben az úttesten szanaszét heverő könyveimet, és papírjaimat szedegette össze, én meg csak bambán álltam ott.
-Ugyan!-legyintettem. Előfordul az ilyesmi!
-Parancsoljon!-nyújtotta felém az újra egy stócban álló kottákat.
-Köszönöm!-vettem ki a kezéből, és már indultam is. Viszlát!-köszöntem visza.
-Viszlát!-szólt még utánam.
-Sziasztok srácok!-biccentettem feléjük.
-Csókolom!-köszöntek ismét szinkronban.
Szerencsére még időben kiértem a buszmegállóhoz, így nem kellett egy órát várnom a következő buszra. Leültem egy ablak melletti helyre, majd üzembe helyeztem az Ipod-om, és csak meredten figyeltem az üvegen át, a tovasuhanó házakat, mellettünk elrohanó fákat. Az ilyen pillanatok mindig előcsalogatták belőlem az emlékeket. Milyen jó is volt kislányként, gondtalanul tölthettem a mindennapjaimat, semmi mással nem kellett foglalkoznom, csak a tanulással, és a zongorázással. Boldogan éltem a szüleimmel, akik mindent előteremtettek nekem, ami csak az erejükből tellett. Hálásnak kellett volna lennem ezért a rengeteg csodás dologért, ehelyett én könyörtelenül azt mondtam, hogy inkább „a Nagy Őt” választom, és nem őket. Eldobtam a számomra legfontosabb embereket, és mostmár bánhattam. Annyira hiányoztak nekem, és olyan jó lett volna felhívni őket néha, megkérdezni hogy vannak, hogy töltik a mindennapjaikat. De nem tehettem, és ez csakis az én hibám volt, csakis az enyém, senki másé.
Megint ilyen lelkemet nyomasztó gondolatokkal szálltam le a buszról, és lassan elindultam a társasház felé, amelyiknek az ötödik emeletén béreltem egy kis lakást, amelyben meghúzhattam magam. Sokat nem voltam ott, de arra jó volt, hogy esténként hazaérve gyorsan összedobjak egy vacsorát, aztán lezuhanyozzak, és aludni térjek.
A kulcsomat ledobtam az ajtó mellett álló polcra, majd üresen végignéztem a kis nappalin, aztán lehuppantam a kanapéra. Az arcomat a kezeimbe temettem, és mindenféle gondolkodás nélkül üldögéltem ott jó ideig. Már vagy fél óra is eltelhetett, mire észbekaptam, hogy nem ártana kezdenem magammal valamit, így aztán feltápászkodtam onnan, és az étkezőasztalhoz ültem, majd mindenféle iskolai papírt kezdtem töltögetni.
Az órára néztem, 8-at mutatott. Összepakoltam az előttem szanaszét heverő iratokat, és még mielőtt erőt vettem volna magamon ahhoz, hogy felálljak, a tollal játszadoztam kicsit.
Kicsit később összedobtam magamnak némi vacsorát, majd lezuhanyoztam, és lefeküdtem aludni.