Néhány percig csak néma csöndben haladtunk egymás mellett, azt hiszem mindegyikőnk eléggé elmélyedt a saját gondolataiban. Kezdtem zavarban érezni magam, úgyhogy jobbnak láttam megtörni a feszült csendet.
-Bár nem ismerem régóta Matit, úgy veszem észre, hogy számára a versenyzés jelent mindent!-mondtam, aztán a következő pillanatban vissza is vontam volna ezt a „sablonos” mondatot.
-Valóban!-bólintott elgondolkozva, majd újra elcsendesedett.-Tudja-szólalt meg újra- a fiamban a gyerekkori önmagamat látom viszont. Minden. Ahogy gondolkodik, a vezetése, a dolgokhoz való hozzáállása.-részletezte.- Segíteni akarok neki, hogy megvalósíthassa az álmait, mert én tudom, hogy milyen nehéz is ez.
-Kérem ne haragudjon a kérdésért Mr. Räikkönen; jól gondolom, hogy egyedül neveli Matit?-kérdeztem rá őszintén, és kicsit beharaptam az alsó ajkam.
-Igen! Mostmár három éve.-tette hozzá.-Őszintén szólva még nem terveztünk gyereket-kezdett hozzá a meséléshez-de mikor mégis jött, nem tudtunk mit tenni. Persze örültünk neki, de mind a feleségem, mind én féltettük a karrierünket. A 9 hónap teljes bizonytalansággal telt, egyikők se volt száz százalékig meggyőződve róla, hogy most kellett érkeznie ennek a babának. Aztán megszületett Mati, és onnantól kezdve, mintha szempillantás alatt minden megváltozott volna. Mikor először tartottam őt a karjaimban, elfelejtettem az aggodalmaimat, és tudtam, csak rá akarok vigyázni, meg akarom neki adni, amit csak lehet, és egyszerűen csak jó apja akarok lenni. Úgy tűnt, a kezdeti nehézségek után, Jenni is megnyugodott, letisztázta magában az esetleges aggályokat.-a mondat végén levitte a hangsúlyt, és elhallgatott.
Talán jobb is, hiszen a mesélése közben eszembe jutottak az emlékeim, amikre már soha nem akatam gondolni, de nem is törölhettem ki őket sajnos. Vegyítve az általa elmondott történettel könnyeket csalt a szemembe. Nem akartam sírni, de nagyon nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet, végül aztán mondhatni döntetlen lett a „harc”, mert bár néhány könnycsepp végigurult az arcomon, mégsem kezdtem el zokogni.-Ms. Stevenson! Jól van?-akármennyire is tagadni akartam, Kimi mégiscsak észrevette, hogy nem bírtam tartani a fölöttem elhatalmasodó érzelmi hullámot.
-Igen, persze! Ne haragudjon!-szabadkoztam.
-Valami rosszat mondtam?-aggodalmaskodott.
-Nem…tudja, ez túl hosszú!-magyarázkodtam, hogy terelhessem is egyből a témát.-Leülünk?-kérdeztem, meglátva egy padot, miközben letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppeket.
-Persze!-bólintott.
-És aztán mi történt?-érdeklődtem a történet alakulásáról.
-Minden a lehető legtökéletesebb volt, boldogok voltunk mi így hárman, egészen Mati 3. szülinapjáig. Még akkor is úgy tűnt, hogy minden rendben van, bár, ha visszagondolok voltak arra utaló jelek, hogy ez csak a vihar előtti csend. Szóval kedden még megünnepeltük a mi kis szülinaposunkat, szerda reggel azonban már egyedül találtam magam az ágyban, a feleségemnek hűlt helye se volt. A ruhái, cipői, személyes dolgai mind eltűntek. Levelet nem hagyott, nem telefonált, nem küldött sms-t, vagy e-mailt, egyszerűen elment. Ott voltam egy 3 éves gyerekkel egyes egyedül, tényleg nem tudtam mit csináljak. Akármennyire is hihetetlennek hangzik, a Jégember összezuhant, és leginkább lelkileg. Egy kis időbe tellett, mire végiggondoltam magamban a kialakult helyzetet, aztán rábredtem a legfontasabb dologra: muszáj talpraállnom, mert a fiamnak szüksége van rám. Innentől kezdve, szilárd meggyőződésem, hogy fel tudom őt egyedül is nevelni.-zárta le a mondandóját.
Olyan őszinte volt, és minden egyes mondata szívből jött. Minden ízében átéreztem, hogy mennyire is fájhatott neki ez az egész. Ez után a néhány perc után teljesen alaptalannak gondoltam azokat a feltevéseket, miszerint Kimi nem beszédes, hiszen ő maga mesélt el mindent, ráaádul úgy, hogy cirka egy hete ismert engem.
-És Mati találkozott azóta az édesanyjával?-kérdeztem halkan.
-Tulajdonképpen nem!-vonta meg a vállát. Talán könyörtelennek hangik, de lehet, hogy jobb is így.
-Na és Jenni?-folytattam tovább a kérdezősködést. Tudtam, hogy nem illik, de már nem tudtam magamban tartani.
-Azóta egyszer beszéltem vele, az is inkább veszekedés volt, mint normális beszéd. Nem érdekli a fia!-jelentette ki keményen. Mikor elhagyott minket, még Svájcban éltünk, utána költözünk csak vissza Espooba . Részben azért, hogy „otthon” nevelkedhessen, és ráaádsul a szülem is rengeteget tudtak itt segíteni. Főleg az első időszakban volt nehéz, mostmár azonban tökéletesen meg tudunk oldani minden problémát!-mosolyodott el végül.
-Matias örülhet, hogy ilyen édesapja van!-jegyeztem meg.
-Köszönöm!-bólintott mosolyogva, és az arcának a rezdüléséből leolvashattam, hogy ez jól esett neki.-Azt hiszem elég modortalan vagyok, de megkérdezhetem, hogy esetleg tegeződhetnénk-e?-tette fel a kérdést, amit előtte több oldalról is szépen körbeírt.
-Igen, persze!-bólintottam egy kedves mosoly kíséretében.-Úgy gondolom ideje lenne visszamennünk!-szólaltam meg, miután megláttam, hogy igencsak elszaladt az idő.
-Óhh tényleg! Pedig muszáj segítenem a fiamnak, és még beszélni is akarok vele!
-Akkor induljunk!-ösztönöztem végre tettekre is a szavak helyett, így aztán felálltunk a padról, és elindultunk vissz a pálya irányába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése