9. rész

Cirka fél órája üldögéltünk Matival egy alacsony kőkerítés tetején, és vártuk, hogy drága édesapja végre visszataláljon.
-Éhes vagyok!-kezdett rá a panaszkodásra, amit egyébként már vártam egy kis ideje.
-Tudom!-húztam el a számat. Hirtelen eszembe jutott valami, így a táskámban kezdtem kutakodni.
-Nézd csak! Szereted a müzliszeletet?-húztam elő egy kókuszost a tatyóm aljáról.
-Igen!-csillant fel a szeme.
-Akkor edd meg! Legalább kicsit csillapítja az étvágyad!-tettem hozzá, majd odaadtam neki a csemegét.
-Köszönöm!-mosolygott, és már neki is fogott az evésnek.
Én már tényleg nem tudtam mit csinálni, így egy kósza ötlettől vezérelve, a hátam mögé tettem a kezeimet, és azokon megtámaszkodva, élveztem a májusi Nap sugarait, amik kényeztetve simogatták az arcomat.
Sokáig azonban nem élvezhettem ezt a kiváltságos helyzetet, ugyanis nemsokára előttünk termett a két jómadár, akik már jó ideje eltűntek valahova.
Mati vidáman pacsizott le a számomra még ismeretlen szőkeséggel, és beszéltek is valamit, de szokás szerint megint elvesztem a finn nyelv szépségeiben.
Éppen ránéztem a Raminak nevezett srácra, mikor az felém biccentett a fejével. Kimi még magyarázott neki valamit, aztán utána odalépett elém.
-Hello! Rami Räikkönen! A sógor!-nyújtotta a kezét.
-Rosalie Stevenson!-mutatkoztam be, és elég furcsán nézhettem rá.
-Örülök, hogy megismerhetlek! Végre valaki újra ráncbaszedi ezt a két díszhuszárt!-vigyorgott. Őszintén szólva meglepődtem, hogy angolul kezdett nekem magyarázni, azon meg méginkább, ami a mondandója tartalma volt.
-Nem egészen értem!-szólaltam meg egy kicsit bambán.
-Ugyanmár! Látom amit látok!-kötötte az ebet a karóhoz.
-Csak én azt nem tudom, hogy mit lát!-ráztam a fejem továbbra is értetlenül.
-Na! Ne ködösítsünk! Mióta vagytok együtt?-hablatyolt tovább ismét hatalmas vigyorral.
-Rami!-szólt közbe a fiatalabbik Räikkönen testvér valamelyest felszólító hanglejtéssel.
-Óhh......mi, én…ő, vagyis mi…-kezdtem el össze-vissza hebegni, de zavaromban tényleg nem tudtam normális mondatot összehozni. Nyeltem egyet, és a szanaszét bóklászó gondolataimat összegyűjtve, újra megszólaltam.-Mi nem vagyunk együtt! Félreérti a helyzetet Mr. Räikkönen!-magyaráztam el, végre épkézláb mondatok segítségével.
-Hagyjuk a személyes hangot!-javasolta, bár ő már elhagyta ezt a némileg egyoldalúnak mondható beszélgetésünk elején.
-Rosalie, nem a barátnőm!-szólalt meg végre Kimi is, de ahogy elnéztem ő is elég zavarban volt, velem együtt.
-Ne magyarázkodjatok már ennyit, mert ezért nem fogom elhinni, hogy tényleg nincs köztetek semmi! Nem mintha amúgy elhinném!-tette hozzá, miközben a tekintetével végigmért engem.
-Hányszor mondjuk még el, hogy nem vagyunk együtt?!-fakadt ki a világbajnok.
-Jól van na Iceman! Nyugi!-nevetett fel a bátyus. –Én már semmit nem mondok, csak még annyit, hogy „Hiszi a piszi…”
-Rami!-kiáltott rá magábül kikelve a testvére által még a jó előbb Kimppának nevezett finn.
-Jól van na!-emelte magasba mind a két kezét, a megadás jeléül.
-Na végre!-sóhajtott fel színpadiasan Kimi, majd elnevette magát testvére csöppet „megalázott” testhelyzetén.-Hol vannak a fiaid?-érdeklődött.
-Csajoznak! Vagy hallgatják az anyjuk okítását a kanyar pontos bevételéről!-közölte nemes egyszerűséggel, ami ismét nevetésre késztete az öccsét.-Hétvőn elvittem őket rallyzni!
-Mit csináltál?-tört ki ismét a röhögés Kimiből.
-Most mi olyan vicces?-grimaszolt Rami, és beleboxolt…volna az össze vállába, ha az reflex-szerűen nem ugrik odébb.
„Mint két óvodás!”-ráztam a fejem mosolyogva, ahogy elnéztem az egymással játszadozó felnőtt férfiakat.
-Apu! Éhes vagyok!-kezdett rá újra Mati, mikor már megunta apja, és nagybátyja, vicces évődését.
-Megyünk már!-mosolygott rá Kimi.-Bocs bátyó, de hív a kötelesség!-vigyorgott.
-Menjetek csak! Én meg felkutatom ezeket a csibészeket, és megpróbálom elmagyarázni nekik még verseny előtt, hogy merre hány méter.
-Csak keményen, hideg fejjel!-adta ki az utasítást a Bajnok.
-Úgy ám!-bólogatott Rami.-Örültem, hogy találkoztunk Rosalie!-bólintott felém indulás előtt.
-Én szintúgy!-udvariaskodtam vele egy kicsit.
-Gratulálok Kölyök! Légy jó, majd találkozunk!-ölelte meg a keresztfiát, és elindult a pálya irányába.-Kimi!-szólt vissza már néhány méterrel odébbról.
-Tessék!
-Kriisti már mérges rátok, hogy még egyik vasárnap se jöttetek át ebédelni, pedig megígértétek! Bááár……azt hiszem tudom a magyarázatát! Ha van aki főz nektek normális kaját!-vigyorgott újfent, és rámkacsintott. Tulajdonképpen semmi okom nem volt rá, mégis fülig pirultam a gesztustól.
-Rami!-kiáltott rá újból a bátyjára, aki nemigen foglalkozva az ideges öcsikéjével, zsebrevágott kézzel, vidáman fütyörészve odébállt.
-Bocsánat!-szabadkozott Kimi.-Kicsit dilis!
-Most erre mit mondjak?-kérdeztem költőien, aztán elnevettem magam.
-Azt, hogy menjünk végre!-mondta Mati unottan.
-Felőlem indulhatunk!-msolygott, és felkapta a táskákat.-Rosalie?
-Részemről már jó ideje!-vontam meg a vállam, aztán a kisebb közjáték után végre tényleg a parkoló felé vettük az irányt.