8. rész

-Héé Kölyök!-boxolt bele tréfásan a fia karjába a finn világbajnok.
-Apu!-nevetett a kissrác.
-Kész vagy?-váltott komolyra hirtelen.
-Igen!-bólintott Mati. Az arcvonásai, és a szemei csillogása mind egyet sugalltak, győzni akart, semmi mást, csak győzni.
„Hiába, mégiscsak autóversenyző-család, és nem is akármilyen!”-gondolkodtam el néhány másodpercig.
-Rosalie!-hallottam a nevem, és észleltem egy , az arcom előtt elsuhanó kezet, aminek hála újra viszatértem a valóságba.
-Óhh ne haragudjatok, csak elméláztam egy kicsit!-magyarázkodtam.- Sok sikert! Szorítok neked!-hajoltam le Mathas elé.-Vigyázz magadra, nem akarom, hogy bajod essen!-mosolyogtam rá, és megsimogattam a buksiját.
-Rendben! Köszönöm!-bólogatott hevesen.
-Mindjárt visszajövök, várj meg!-szólt vissza Kimi, miközben már a fiával tartott a pálya felé.
-Jól van, itt leszek!-biztosítottam a dologról.
Láttam, hogy gondosan bekötötte a fiát, és mindent amit tudott leenőrzött még a verseny kezdete előtt. Finoman megveregette a kissrác gyönyörű festésű sisakját, miközben lepacsizott vele. Valahol még a versenyzőt véltem felfedezni a „Repülő Finn”-ben, azonban a tettei, és a mozdulatai már inkább egy gondoskodó apuka látszatát keltették.
-Jössz?-kérdezte mosolyogva, ahogy visszatért hozzám.
-Hova?-néztem rá nagy szemekkel, tekintve, hogy azt hittem a nézőtérre ülünk.
-Mindjárt megtudod!-kacsintott rám, és elindult, én pedig értetlenül követtem őt.-Itt is vagyunk!-állt meg pár perc séta után, néhény óriásira nőtt platánfa árnyékában.
-Ez VIP hely?-kérdeztem viccesen, miután szétnéztem, és láttam, hogy alig néhány méterre van tőlünk a pálya.
-Itt senki nem nézhetne versenyt!-közölte teljesen nyugodtan.- Én igen!-tette hozzá egy kis mosollyal a szája szegletében.
-Kedvezményezett helyzet?-húztam össze a szemeimet.
-Így is fogalmazhatunk!-nevetett. De te nyugodtan nézheted onnan!-szólalt meg tettetett durcáskodással, miközben a velünk szemben lévő szektorra mutatott.
-Nem kótyavetyélem el az ajándékba kapott tökéletes helyemet!-játszadoztam vele kicsit, mire ő felnevetett.
-Itt állandóan elhúzzák az időt!-dörmögte, az óráját nézegetve.
-Sokat jártok ide versenyezni?-kérdeztem rá, kihasználva a lehetőséget.
-4-szer-5-ször évente!-válaszolt a vállát vonogatva.
-Értem!-bólintottam, aztán csendben maradtam inkább. Úgy éreztem, hogy most Ő is koncentrál, nemcsak a fia, és nem akartam ezt megzavarni.
Egy kis idő múlva, végre elkezdődött a futam. Mati pillanatok alatt mindenkin átfűzte magát, és valami eszement tempót diktálva, magabiztosan vezette a versenyt. Egyszer-egyszer megközelítette néhány ellenfele, de ő hidegvérrel verte vissza az esetenként igen kemény támadásaikat. Teljesen elképedve néztem a kissrác fantasztikus teljesítményét, aminek nem csak én, hanem természetesen az édesapja is nagyon örült. Higgadtan nézte az eseményeket, de egy-egy elhintett mondata, és arcának rezdülései elárulták, szörnyen izgult a fiáért. Már csak 5 kör volt vissza, a kis „versenyzőpalánta” azonban már majdnem fél körös előnnyel rendelkezdett. Azt hiszem, hogy innentől bátran kijelenthettük, ez Mati versenye. És valóban úgy is volt, hiszen a verseny végére alaposan ellógott a többiektől, és magabiztosan ért el a célvonalig, ahol meglengették a kockás zászlót, jelezve ezzel, hogy ő nyert. Hatalmas üdvrivalgás fogadta ezt, mind a mi, mind a közönség részéről.
A „levezető kör” előtt fogtuk magunkat, és visszagaloppoztunk az elkerített részhez, hogy ott várhassuk már a kis győztest.
Kiszállt a gokartból, és boldogan futott oda a finn világbajnokhoz, aki már leguggolt, és kitárta a karjait, hogy aztán közéjük zárhassa fiát, aki talán a jövő egyik nagy reménysége lesz. Leírhatatlan élmény volt az látni, ahogy ez a hűvösnek, és közömbösnek kikiáltott férfi, egészen ellágyult, és büszkén szorította magához a mindössze 6 éves gyermekét.
-Szuper voltál Kölyök!-borzolta össze a kisfiú haját, mikor sikerült elszakadniuk egymástól.
-Köszi Apu!-nevett vidáman.
Igyekeztem a háttérben meghúzódni, hogy még csak véletlenül se rontsak bele semmibe, azonban Mathi rólam se feledkezett meg, így miután kiörömködték magukat az apjával, hozzám is odajött.
-Hogy tetszett a verseny Rosalie néni?-érdeklődött.
-Elképesztő volt! És te is fantasztikus voltál! Nagyon élveztem, tényleg!-mondtam neki lelkesen. –Köszönöm, hogy meghívtál, jó volt Téged nyerni látni!-öleltem át, és nyomtam egy puszit az arcára, amit ő egy kedves mosollyal honorált.-Mostmár menj szépen, és emeld magasba azt a jól megérdemelt kupát!-súgtam neki elérzékenyülve.
A díjátadó után már csendesedett a helyszín. A nézők szépen lassan elfogytak, és a kis versenyzők is, karöltve a családjaikkal, lassan hazaszállingóztak.
A fiúk is elkezdtek pakolni, én pedig jobbnak láttam, ha segítek nekik, mert ahogy elnéztem a ruhaösszehajtogatási, és a táskában való elpakolási módszerüket, nem lehetett túl jó eredményre számítani.
-Ezt inkább add oda!-vettem ki Kimi kezéből egy pólót, amit kb. huszadjára próbált összehajtani, mondanom se kell sikertelenül.
-Meg tudom csinálni!-makacskodott durcásan.
-Igen, látom!-forgattam a szemeimet, és nekiláttam a ruhadarab normális összehajtásának.
-Hello Kimppa!-hallottam meg egy köszönést magunk mögött, és, ha jó volt a következtetésem, akkor ez a nem ruhaelrakás számban győzedelmeskedő bajnoknak szólt.
-Rami!-mondta ki meglepetten a nevet majd nagy lendülettel hátrafordult.
Innentől kezdve teljesen elvesztettem a fonalat, tekintve, hogy a finn „nyeltudásom” elég gyatra volt. Csupán annyira sikerült rájönnöm, hogy a másik szőke férfi valószínűleg a testvére, hiszen elég sok hasonlóságot véltem felfedezni közöttük.
-Rosalie!-érintette meg Kimi a karom egy kis idő múlva, mikor én eléggé elgondolkodva pakolásztam.
-Igen?-néztem rá érdeklődve.
-Pár perc és visszajövök! Megtennéted, hogy megkeresed addig Matit?
-Persze!-bólintottam.
-Kössz! Igyekszem vissza!-mosolygott, majd útnak is eredtek ezzel a Rami nevű pasival.
Összeraktam még a maradék cuccot, és elindultam, hogy felkutassam valahol a kis „csavargót”.