4. rész

Az estére vonatkozó terveimet természetesen elfelejthettem, de ez kicsit sem zavart, ugyanis nagyon jól éreztem magam Matiasszal. Sokat mesélt a versenyeiről, meg az apukájáról, viszont az édesanyját nem igazán hozta szóba. Nem akartam rákérdezni, így aztán csak találgathattam, hogy vajon miért nem említette őt.
-Ugye van kulcsod?-kérdeztem tőle már a házuk előtt állva.
-Nem kaptam!.-rázta a fejét, mire én lemondóan sóhajtottam egyet, és leültem a lépcsőre.-Hát…akkor várunk!-tettem hozzá.-Csüccs ide mellém!-paskoltam meg a letaposózott lépcsőt.
-Megmutassam a könyvemet?-ajánlotta.
-Az jó lenne! Leaglább elütjük valamivel az időt!-mosolyogtam, ő pedig gyorsan előkereste az autócsodákat bemutató gyönyörű albumot.
Soha nem értettem túlzottan a kocsikhoz, de azért egy-egy szép darabot én is megnéztem, ha éppen arról volt szó.
-Hűha, ezek gyönyörűek!-ámuldoztam már száznál is több oldal végiglapozása után.
-Ez a kedvencem!-mutatott rá egy tűzpiros Ferrari modellre.
„Ez nem semmi! Cirka 6 éves a kissrác, és máris határozott véleménye van. Valami nagyon nagy autóverseny-szerető család lehet ez!”-méláztam el egy kicsit.
-Remek ízlésed van!-dicsértem meg, mikor ismét visszarázódtam a valóságba.
-Apukámnak is volt ilyenje!-tette hozzá, miközben tovább hajtotta a lapot.
Érdekesnek találtam amit mondott, de végiggondolni se volt időm, mert éppen ekkor parkolt le a ház előtt egy fekete Mercedes, amelyből kiszállt a már jó ideje várt apuka.
Sötét farmer, kockás rövidujjú ing, fekete napszemüveg. Persze ahogy elnéztem, minden a legjobb márkából. Ahogy a ruháján kívül mást is megszemléltem, feltűntek a karjait díszítő tetoválások. „Hmm, valami nonfiguratív az óra alatt, és a másikon?”-kívánciskodtam. Főleg azért figyeltem annyira, mert úgy éreztem, most végre fény derül a titokra. „Valami szöveg lesz! Nézzük csak!”-hunyorogtam, hogy jobban lássak. „Ice…Iceman!”
-Hát persze!-csúszott ki a számon a mondat. „Hát hogy nem jöttem rá eddig? A 2007-es Forma1-es világbajnok! Mati, az autók, a versenyzés, és ő maga! Ennyiből már rég össze kellett volna raknom!”-agyaltam továbbra is, de véget kellett vetnem neki, amikor odaért hozzánk.
-Jó napot!-köszönt meglepett hangon, miközben levette a napszemüvegét, és így láthatóvá vált a tiszta tekintete, amit már a fiánál is felfedeztem.
-Jó napot!-bólitottam.
-Ne haragudjon, nem akarok modortalan lenne, de mit keres itt nálunk?-kérdezte kissé gyanakvóan.
-Hazakísértem a fiát!-válaszoltam egyszerűen, nem kertelve túl sokáig. -Az az igazság, hogy egyedül találtam ott, és miután elmondta, hogy mi is a helyzet, úgy döntöttem, hogy nem hagyom magára.-tettem hozzá.
-Nem ment érted Mrs. Vantonen?-hajolt le a fiához.
-Nem!-rázta a buksiját.
-Hát ezt nem hiszem el!-szólalt meg dühösen. Ha Ön akkor már nincs az iskolában, még mindig ott dekkolna. Nagyon köszönöm!-nézett rám hálásan.
-Nem tesz semmit!-eresztettem el egy halvány mosolyt.
-Elnézést, még be se mutatkoztam, Kimi Räikkönen!-nyújtotta felém a kezét.
-Rosalie Stevenson!-fogadtam el a kézfogást.
-Sajnálom, hogy olyan bizalmatlanul álltam hozzá a dolgokhoz!-szabadkozott.
-Ne kérjen bocsánatot! Akkor lennék meglepve, ha nem így lett volna!-válaszoltam diplomatikusan, ezzel némileg megmosolyogtatva őt.-Azt hiszem rám itt már nincs szükség!
-Kérem várjon még!-állított meg. Legalább egy kávéra had hívjam meg!
-Ne haragudjon, de most nem alkalmas, muszáj mennem!-hárítottam az ajánlatot.
-Hát jó!-sóhajtott beleegyezően. De kiviszem a buszra!-hozakodott elő hirtelen egy újabb ötlettel.
-Nagyon kedves, köszönöm, de…!-kezdtem el újra finoman visszautasítani , miközben az órámra néztem. Már ennyi az idő?-tettem fel halkan, saját magamnak a kérdést.
-Nos?-forgatta meg az ujján a slusszkulcsot.
-De csak mert sietek!-adtam be végül a derekam.
-Jöjjön!-indult el nevetve az autója felé, a fia pedig futott utána.
-Csak tudnám mit kellett annyit körülményeskedni!-mosolygott rám, mikor kinyitotta előttem az anyós ülés felől az ajtót. Jobbnak láttam nem szólni, és egy szemforgatás kíséretében beültem a kocsiba.-Pattanj be kölyök!-szólt a fiának, aki követve apja utasítását máris az autóban termett.
Nem mondom, tényleg meghatározó élmény volt látni egy korábbi F1-es világbajnokot vezetni. Az autóval való bánásáról már nem is beszélve. Óvatos sebesség-váltás, finom kuplung-használat, laza, de ugyanakkor körültekintő vezetés.
Annyira elbambultam az elemezgetés közben, hogy észre se vettem mikor megérkeztünk a buszmegállóhoz.
-Ne vigyük inkább haza?-udvariaskodott megint, amint újfent jót mosolyogtam.
-Ez így tökéletes számomra!-bólintottam, majd mielőtt még ismételten előállt volna valamivel, kiszálltam az autóból.-Köszönöm, hogy elhoztak!-néztem be a lehúzott ablakon.
-Én köszönöm, hogy elhozta Matit!-mosolygott.
-Minden jót! Szia!-köszöntem nekik, aztán elindultam az út szélén álló tömeg irányába, akik mind arra a járatra vártak, amelyikkel én is haza készültem menni.