1. rész

Bár a hétfői napon tanítási szünet volt, én mégis korán keltem, mert megígértem az egyik tanítványomnak, hogy reggel elmegyek hozzájuk, és meghallgatom a darabját, még mielőtt bemutatná azt egy estélyen, amit a szülei szerveztek, az igencsak jómódú barátaik és rokonaik számára..
A hatalmas, fehér villa bejáratához érve bekopogtam, és vártam, hogy valaki jöjjön ajtót nyitni..
-Jó reggelt Aatto!-köszöntem a család inasának, aki mindig készségesen fogadott engem.
-Üdvözlöm kisasszony! Fáradjon beljebb!-invitált be udvariasan a tágas nappaliba.
-Köszönöm!-bólintottam egyet.
-Jó Reggelt Ms. Stevenson! Már vártuk Önt!-lépett elém Mrs. Hankonen, aki, mint mindig, most is szoros kontyba fogta világos szőke haját, az öltözéke pedig kifejezetten kimért, és visszafogott volt, ezzel is kifejezte, hogy milyen rettentően szigorú, és céltudatos anya volt.
-Készen áll a lánya a „nagy” napra?-kérdeztem egy szolid mosoly kíséretében.
-Azt hiszem még ráfér némi gyakorlás, mielőtt kimernénk állítani a rokonok elé!-válaszolt vissza ridegen, amitől kicsit hátrahőköltem.
-Nos, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy felkészítsem!-biztosítottam.
-Remek!-bólintott. Maritta, kérem szóljon Annelinek, hogy megérkezett a tanárnő!-utasította a házvezetőnőjét, aki már indult is, hogy teljesítse a kérést.
-Csókolom Rosalie néni!-köszönt a kislány, miközben szaladt lefelé a hosszú márványlépcsőn. Szokás szerint gyönyörű ruhácskát viselt, szőkésbarna haja pedig fényesre volt kefélve, amit még egy a hamvas arcbőréhez, és a csillogó kék szeméhez illő hajpánt is díszített.
-Szia! Kezdhetjük az órát?-csaptam bele egyből a közepébe, még mielőtt megéreztem volna magamon az édesanyja szigorú tekintetét, ami arra figyelmeztet, hogy dolgozzak meg a pénzemért.
-Igen, persze!-lelkesedett, és már szaladt is a nappaliba, majd leült a hófehér, angol mechanikás koncertzongora elé. Gyönyörű darab volt, olyan amilyenre mindig is fájt a szívem. Boldogan játszottam volna rajta, de tudtam, hogy ez nem lehetséges, így inkább visszaterelgettem az elkalandozott gondolataimat, és újra a növendékemre figyeltem.
-Játszd le nekem, kérlek!-mosolyogtam rá, aztán leültem a hangszer melletti székre, és elmélyülten hallgattam a játékát.
-Ez rosszabb volt, mint általában!-mondta elkeseredetten, miután leengedte a két kis kezét a fényesen csillogó billentyűkről.
-Ideges vagy Anneli?-néztem a szemébe. Izgulsz az este miatt, igazam van?-kérdeztem rá. Tudtam, hogy így van, és, hogy azért rontott a szokottnál is többet, de ez normális volt. Reméltem, hogy megnyugszik, és rendben le tudja játszani majd.
-Annyira félek! Az egészet elszúrom, és csalódni fognak bennem!-hajtotta le a fejét.
-Figyelj rám! Nem szabad így gondolkodnod! Persze, fontos, hogy megfelelj az elvárásoknak, de a lényeg az, hogy a saját magad elé kitűzött célokat meg tudd valósítani, úgy, hogy közben élvezed amit csinálsz!-magyaráztam neki. Képes vagy megoldani a feladatot, én tudom, csak bízz magadban! Rendben?
-Igen!-bólogatott hevesen. Köszönöm a biztatást!
-Ugyanmár!-mosolyogtam rá újból. Na kezdd el szépen újra!-simogattam meg a hátát, és odahajoltam mögé.
Javában gyakoroltunk, és javítgattam az apró-cseprő ritmikai- és hanghibáit, mikor valami nagy zajra lettünk figyelmesek.
-Aatto!-kiáltott Mrs. Hankonen, miközben a fejét fogva átrohant a nappalin.
-Asszonyom!-termett ott máris a szólított személy.
-Kérem szóljon a szomszédunknak, hogy hagyja abba a fűnyírást, mert így semmit nem lehet csinálni, és ráadásul a lányom se tud nyugodtan gyakorolni. Ja, és hívja be Raimot is, nem szeretem, ha azokkal a kölykökkel tölti a szabadidejét!-fintorgott.
-Igenis!-bólintott a férfi, és máris indult, hogy felvilágosítsa azt a szerencsétlen szomszédot a dolgok állásáról.
Nem olyan sokára úgy gondoltam, jobb lesz, ha abbahagyjuk a gyakorlást, mert már láttam a kislányon, hogy elfáradt, és azzal is tisztában voltam, hogy a most megszerzett tudásának estig még szépen le kell ülepednie.
-Azt hiszem mára végeztünk Mrs. Hankonen!-közöltem a hölggyel, aki már egy ideje ott ült mögöttünk, és figyelte a munkánkat. Nem szerettem „nyílt napot” tartani, de hát mégsem mondhattam, hogy „Elnézést, örülnék, ha nem legyeskedne körülöttünk!”
-Tökéletesen, hiba nélkül tud mindent?-kérdezte mindenféle érzelem nélkül, és látszott rajta, hogy a maximalizmusának semmi sem szab gátat.
-Minden kis ütemet kigyakoroltunk, de ez nem garancia rá, hogy tévesztés nélkül lejátsza. Ilyen követelmény még profi szinten sem várható el, nem egy ilyen kislánytól, aki még csak az első fellépésein van túl!-próbáltam világossá tenni számára a dolgot.
-Majd meglátjuk, hogy mit produkál!-nézett rá a lányára jelentőségteljesen.
-Köszönöm, hogy el tetszett jönni ilyen korán!-szólalt meg Anneli.
-Nagyon szívesen! Sok szerencsét! Szorítok neked!-mosolyogtam rá.
-Aatto, kísérje ki Rosaliet!-szólt oda az öltönyben álldogáló férfinak, aki követve a parancsot, máris az ajtó irányába terelgetett engem.