3. rész

A maradék néhány nap, ami még visszavolt a hétből, nyugalomban telt, a következő hét hétfőjével, azonban téboly vette kezdetét. Lassan közeledtek az év végi vizsgák, amik a gyerekeken kívül, ránk, zenetanáokra is nagy nyomást helyeztek. Mindenki szeretett volna a lehető legtökéletesebb módon felkészülni, és nekünk is a segítségükre kellett állnunk ebben, így aztán nem úsztuk meg a nagy számú túlórákat sem.
Szerdán amúgyis is sok tanítványomnak volt órája, és pluszba most még olyanok is szerettek volna jönni, akik egyébként máskor járnak. Persze, mit tehettem volna, beleegyeztem, hogyha egy kis időre is, de bejöjjenek. gyakorolni. Ariane Johnsonnak azonban nem kellett volna igent mondanom.
Mire „újgazdagék” elkényesztetett kislánya odaért, már fél 4 volt. Amúgyis fáradt voltam, de ennek a lánynak a fellengzős stílusa mégjobban ledöntött a lábamról.
-Szia Ariane!-köszöntem neki, ahogy a haját dobálva belibbent a terembe.
-Jó napot Ms. Stevenson! Köszönöm, hogy fogad ma!-udvariaskodott.
-Nem tesz semmit, csak kérlek kezdjük, mert itt vagyok reggel óta, és ma még szeretnék hazaérni.
-Jövök már!-tipegett oda a zongorához, és kirakta a tartóra a még számomra is ismeretlen kottát.
-Ez mi?-kérdeztem csodálkozva.
-Az új darabom!-válaszolt vissza büszkén.
-Ezt akarod megtanulni?-mutattam rá a papírra.
-Már tudom!-mondta egy fejbiccentés kíséretében.
-Nocsak! Akkor nem szabok gátat annak, hogy megcsillantsd a tudásod!-adtam neki utat, és a kezeimet összekulcsolva, hátradőltem a széken.
6 keresztől egy se, össze-vissza módosítások, pontatlan ritmus, kicsapódó hangok, minden hiba, amit fel lehet sorolni, megtalálható volt a játékában. Szörnyű volt végighallgatni ezt az egyébként remek művet!
-Nem hallod, hogy az egész rossz volt?-kérdeztem rá őszintén, mert ezt nem tudtam magamban tartani.
-Miért?-biggyesztette az ajkait.
-Mi van azzal a darabbal amit kaptál?-hagytam annyiban az előző témát.
-Azt nem tudom!-jelentette ki egyszerűen, nekem pedig nyugtatnom kellett magam, nehogy elkezdjek vele kiabálni.
-Na jó, szerdára kívülről, tökéletesen tudod az egészet, különben nem vizsgázhatsz!-keményítettem be.
-Az holnapután!-vágott igen kétségbeesett képet.
-Így van!-bólintottam rezzenéstelen arccal.
-De, de……..-hebegett.
-Van még valami, vagy indulhatunk haza?-vágtam a szavába.
-Ez így igazságtalanság!-háborgott.
-Két és fél hónapja tanulnod kellene azt a művet, ehelyett valami szintednél ezerszer nehezebb dalt akarsz lejátszani! Nem ez volt a feladatod!-emeltem fel a hangom. Nem szerettem így beszélni a tanítványaimmal, de gyűlöltem, ha ilyen dolgokkal kihoztak a sodromból. Szerda délután várlak!-tettem még hozzá újra nyugodtabb hangon. Szia!-köszöntem, majd a táskámat és a kottáimat felfogva kisétáltam a teremből.
Már a tanáriba se volt időm elmenni, hiszen akkor lekéstem volna a buszomat, így mondhatni végiggaloppoztam a folyoósn.
„Hát ő meg, mit keres itt?”-pillantottam meg hirtelen egy kisfiút, aki a lépcső legalsó fokán üldögélt, és egy könyvet szorongatott a kezében.
-Szia!-köszöntem mögé lépve. A hangom halltára felkapta a fejét, és riadtan nézett rám.
Csak látnom kellett a szemeit, és máris tudtam kivel állok szemben. Ő volt az egyik rosszcsont, aki majdnem „elgázolt” az elmúlt héten.
-Csókolom!-köszönt vissza megszeppenve.
-Miért vagy még mindig itt?-kérdeztem kedvesen, miközben leguggoltam mellé.
-Apukám megkért egy nénit, hogy vigyen haza, mert ő csak késő este fog hazaérni, de még nem jött értem.
-O-ó, csak nem elfelejtette?-töprengtem..
-Fogalmam sincs!-vonta meg a vállát, és újra a padlót kezdte vizslatni.
Nem tudom megmondani miért, de úgy éreztem, hogy vigyáznom kell erre a kissrácra, és nem hagyhatom csak úgy egyedül. Nem foglalkoztam tovább azzal, hogy időben haza akartam érni, és kicsit pihenni, elhatároztam magam, és aztán újra hozzászóltam.
-Hazakísérlek, rendben?
-Hát…de, ha mégis jönnek értem?-kérdezett vissza gyerekes naivsággal, ami mosolyt csalt az arcomra.
-Hidd el! Jobb lesz, ha elkísérlek!-simogattam meg a fejét.
-Rendben!-bólintott kicsit bizonytalanul. A táskájába csúsztattam gyorsan az olvasmányt, amit egész eddig szorongatott, majd a kezét megfogva, elindultam vele a buszmegálló irányába.