Bevezető

Álmodozás………

Gyönyörű szó, a maga összes betűjével. Van benne valami titokzatos, valami megfoghatatlan, a legfontosabb talán mégis az, hogy hordozza magában valami olyannak a lehetőségét, amit egyszer talán elérhetünk. Mindenki másról álmodik. A kislányok arról, hogy majd ha felnőnek, gyönyörű hercegnők lesznek, a fiúk autóversenyzők, focisták, tűzoltók akarnak lenni. Ám, ahogy az ember kinövi a gyermekkorát, egészen másra vágyik, mások lesznek az álmai. Rájön, hogy meg kell maradni a realitás határain belül és megpróbál olyan dolgokról álmodni, amiket képes lesz megvalósítani.

Azonban nem mindenki van így ezzel. Itt vagyok rögtön én. Már kicsi gyermekként elhatároztam, hogy egyszer elismert és világhíres táncosnő leszek, aki minden este másik országban lép fel, akiért milliók rajonganak, és akire majd az apró, táncos lábú gyerekek fel tudnak nézni. Mindig keményen küzdöttem, és megrögzötten haladtam a célom felé, nem törődve azzal, hogy a hátam mögött összesúgtak és minden honnan azt kellett visszahallanom, hogy maximalista vagyok és kínzom magam az állandó diétákkal, a reggeltől estig tartó balett és versenytánc edzésekkel. A szüleim kitartottak mellettem, támogattak, ahogy csak erejükből telt, és hogy biztosítsanak arról, mellettem állnak, minden egyes előadásra eljöttek, és büszkén tapsoltak a műsorok után, az első sorban. A tánctanáraim mindig ódákat zengtek rólam és a szüleim roppant büszkék voltak rám, én azonban nem voltam elégedett. Többet akartam az állandó dicséreteknél, és olyan tanárt szerettem volna végre, aki nem mondta azt, hogy az én mozgáskultúrám és lépéstechnikáim már teljesen kiforrottak. Természetesen hálás voltam mindenkinek, aki tanított, hiszen a sokszor egész napos, hosszú és kemény edzések javították az állóképességemet és a koncentrációmat. Minden tanáromat nagyon szerettem és amikor el kellett válnunk egymástól, bőszen potyogtattuk a könnyinket, ám tudtuk, muszáj, hogy a tanár-diák kapcsolatunknak vége legyen, hiszen nekem tovább kell járnom az utamat……..

16 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy nekem a Táncművészeti Főiskolán a helyem, és onnantól kezdve minden versenyt, edzést a felvételire való felkészülésnek vettem, még keményebben edzettem, egyre merészebb és látványosabb emelésekkel próbálkoztam. A balett bemutatóink kivétel nélkül sikeresek voltak, a versenytáncos karrierem pedig szintén a lehető legtökéletesebb úton haladt. Szinte minden versenyen, ahol elindultam a párommal, az első háromban végeztünk, és majdnem egy év alatt letáncoltuk a pódiumról az országos, valamint a nemzetközi junior párokat is, illetve a felnőttek között is megcsillogtattuk a tudásunkat, és a szaksajtó sem hagyta figyelmen kívül ezt a tettet.

Már csak 5 hónapom volt a főiskolai felvételiig és gőzerővel készültem, ám a barátnőim egy soha vissza nem térő lehetőségre hívták fel a figyelmem. Sokáig vacilláltam, de aztán úgy döntöttem, belevágok, bízva abban, hogy további tapasztalatokat gyűjthetek.Hullámvölgyekkel teli, ám csodálatos pillanatokkal tarkított két hónapot tölthettem el egy olyan emberrel, aki aztán örökre megváltoztatta az életem.Elvette tőlem mindannak a lehetőségét, ami a fejemben megfogalmazódott, elfelejtettem hinni, és soha többé nem küzdöttem már semmiért olyan kitartóan, mint azelőtt. Megfosztott az álmaimtól és mindattól, ami az életemet jelentette.

Nem akartam és nem mertem többé álmodozni, ám ez talán hiba volt, hiszen álmokat szőni mindig lehet és kell is, hiszen ettől többek lehetünk, és hinni kell abban, hogy egyszer még valóra válhatnak……