1. rész

Sziasztok! :)

A tegnapi bevezető után meghoztam az első részt, amiből már néhány dolgot megtudhattok! :) Remélem, hogy tetszeni fog mindenkinek, és a továbbiakban is olvassátok majd a sztorit! :) Ezt a részt szeretném Noncsinak ajánlani, aki ma ünnepli a névnapját! Boldog névnapot! :D (Remélem örülsz a férfifőszereplőnek:D) Jó olvasást mindenkinek! :) Puszi:Dahlia

„Hát újra itt vagyunk! Új év, új szabályok, új autók, új esélyek és ahogy az mindig is lenni szokott, új nevek! És talán nem is olyan ismeretlenek……”-ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a cirka mínusz 20 fokos hidegben, és majdnem csak térdig érő hóban, a kezemben rengeteg fontos iratot tartalmazó mappákkal igyekeztem a központi épület felé. Nem mondhatom, hogy otthon nem találkoztam még ilyen körülményekkel, sőt talán rosszabbakkal is, de valahogy mindig meg tudott viselni ez a fogcsikorgató hideg és a tömérdek mennyiségű hó, ami mindent beborított.

Általában mindig nyugodtan, és kipihentem kezdtem el az új évadot, és így volt ez most is, ám ezúttal volt valami, amin alaposan gondolkodóba estem.Tudtam, hogy nem bújhatok el a világ elől, és természetesen előle sem, de reméltem, hogy soha többet nem kell már találkoznom vele. Tudtam, hogyha újra látni fogom őt, netalántán beszélünk pár szót, akkor felszakadnak azok a régi sebek és ismételten teljes letargiába esem. Néhány éve már megbékéltem a kialakult helyzettel, ám tudtam, hogyha valaki ismét előhozakodna a múltban történtekkel, akkor nem lennék olyan biztos magamban, és újra elkezdene gyötörni a lelkiismeretem. Egyszerre tudnék nevetni és sírni, amikor eszembe jut az a két hónap amelynek voltak csodálatos pillanatai, ám végül mégsem lett boldog vége.

Észre sem vettem, de a kialakult rend és harmónia, ami övezte az életemet, máris megingott kissé, holott még nem is találkoztam újra vele, csak annyit tudtam, hogy ő is csatlakozik a versenysorozathoz. Egyben azonban biztos voltam, nem akartam vele újra találkozni. Nem és nem. Teljesen elgondolkodva, és előre nem is igazán figyelve sétálgattam, míg rá nem sikerült lépnem egy, a havas utacska alatt lapuló, befagyott tócsára. A bordázatlan talpú csizmám azonnal megcsúszott a jégpáncélon, én pedig annyira el voltam gondolkodva, hogy nem is tudtam megtartani az egyensúlyom, helyette, a kezemben lévő mappákat eldobva, sífutókat meghazudtoló módon száguldottam előrefelé, egészen addig, míg bele nem ütköztem valakibe. Az illető próbált engem megfogni, de a kísérlet vége az lett, hogy-a testalkatából ítélve férfi-szó szerint letepert. Egy elég nagy nyekkenéssel a havas földön kötöttem ki, rajtam pedig az ismeretlen. Lassan felemeltem a fejem, és szépen lassan felderítettem a férfi arcát. Ahogy a szemeim a szájával egy magasságba kerültek, valami furcsa bizsergést kezdtem érezni, és biztosan tudtam, hogy láttam én már ezeket az ajkakat……Nyeltem egyet, majd a szemeim folytatták további felfedezőútjukat. Amikor megláttam az illető orrát is, a gyomrom görcsbe rándult, és kicsit félve néztem feljebb, de végül megtettem. A tekintetem összekapcsolódott egy jeges szempárral és ebben a pillanatban akkorát dobbant a szívem, hogy azt hiszem, még a fölöttem fekvő férfi is hallotta. Egy pillanatra behunytam a szemem, és reméltem, hogyha újra kinyitom, akkor rájövök, hogy csak álmodtam az egészet. Azonban csalódnom kellett, ez nem álom volt. Rezzenéstelen arccal figyeltük a másikat, egyikünk sem szólt semmit, én már kezdtem megnyugodni, és abban a hitben éltem, hogy szerencsére nem is emlékszik rám, ekkor azonban szólásra nyitotta a száját……

-Kiira?-suttogta a nevemet teljesen ledöbbenve.-Kiira Sällinen?

-Hát újra találkozunk Kimi Raikkönen!-mondtam kimérten és egy kissé fanyar mosolyra húztam a számat.

-Tényleg te vagy az?-rázta a fejét hitetlenkedve, és közben letápászkodott rólam, majd a kezét nyújtotta felém. Hezitáltam kicsit, de elfogadtam a segítségét. Felhúzott a földről, én pedig a nagy lendületnek köszönhetően nekidőltem a mellkasának, de zavaromban azonnal hátrébb léptem és ismét kihúztam magam.

-Miért, ki lenne?-kérdeztem vissza kissé szarkasztikusan, miközben levertem a havat a ruhámról.

-Csak……csak olyan más lettél!-dadogta.-A hajad, a tekinteted sokkal szigorúbb, a külsőd, és…..és gyönyörű vagy!-suttogta. Hihetetlen, de hatottak rám a szavai, ugyanis amint elhagyták a száját ezek a mondatok, rögtön éreztem, hogy pirosodni kezdett az arcom.

-Látom, neked viszont még mindig jól megy a leteperősdi!-jegyeztem meg szárazon, amint végre újra sikerült visszanyernem a lélekjelenlétemet.

-Mit keresel te itt? Most nem egy repülőn kellene éppen édesen aludnod az igazak álmát, útban az ország felé, ahol ma este fellépsz?-pillantott rám meglepetten.

-De!-vágtam rá azonnal.-De láthatod, hogy nem vagyok ott!-tettem hozzá ridegen és fanyar mosolyra húzódott a szám.

-Soha nem gondoltam volna, hogy itt fogunk újra találkozni!-rázta meg hitetlenkedve a fejét.

-Hát én meg reméltem, hogy nem fogunk összefutni többet!-csúszott ki a számom a mondat.-És ha most megbocsátasz, nincsen túl sok időm bájcsevegni! Gondolom úgyis látjuk még egymást!-mértem végig őt jelentőségteljes pillantással.

-De……-kezdett volna ágálni, azonban amikor rájött, hogy felesleges próbálkozás lenne, inkább legyintett egyet.-Menj csak, nem tartalak fel!-mosolygott rám félszegen.

-Minden jót Räikkönen!-biccentettem egy aprót, és már indultam is tovább.

-Szia Kiira!-köszönt még utánam.

Ahogy látótávolságon kívülre értem, megálltam, majd nekidőltem az egyik kamion oldalának és a zakatoló légzésemet megpróbáltam újra stabilizálni.

-Nem akarom látni, nem-nem!-suttogtam és nem bírva tovább tartani magam, elkezdtem sírni……