10. rész

Az éjszaka hátralevő részében a gondolataimba mélyedve feküdtem az ágyunkban, és az agyam a történteken kattogott. Dühös voltam Mikkora, a szokatlan és hozzá méltatlan viselkedése miatt, dühös voltam Kimire, amiért kikezdett velem újra, és hogy nem tűnt fel neki, mennyire felforgatja az életemet a folytonos megjelenésével, és azzal, hogy olyan, mintha mindig ott lenne a nyomomban, mintha szándékosan követne. És persze dühös voltam magamra is, amiért hagytam, hogy megcsókoljon, sőt még vissza is csókoltam és hagytam, hogy az érzéseim elfelejtessék velem, a múltban történteket. És emellett még ott volt az a nem elhanyagolandó tény is, hogy megcsaltam Mikkot, ráadásul azzal az emberrel, aki közreműködésének hála 8 éve kettétört a karrierem. Teljes káosz uralkodott most a fejemben, és egyszerűen képtelen voltam rendet teremteni.

Reggel 7 körül már nem bírtam tovább a forgolódást, így kimásztam az ágyból, és nem törődve azzal, hogy odakint körülbelül -10 fokos hideg van, elindultam futni. Most szükségem volt arra, hogy kiszellőztethessem a fejemet, mert az éjszaka történtek nagyon felkavartak. Először nagyon fáztam, de amikor néhány km után hazaértem, szinte már melegem volt. A futás után lezuhanyoztam, megmostam a hajam, majd meg is szárítottam, és a konyhába mentem, hogy készítsek némi reggelit magamnak és talán a páromnak is. A gőzölgő teát töltöttem ki éppen egy üvegkancsóba, amikor Mikko nyúzottan, még mindig az előző esti öltözékét viselve bevánszorgott a konyhába és a fejét fogva nekitámaszkodott a pultnak.

-Jó Reggelt!-morogta álmosan és láthatóan elég másnaposan.

-Jó reggelt!-köszöntem vissza hidegen, kissé közönyösen.

-Van kávé?-kérdezte meg szokatlanul otrombán, és számonkérően.

-Lesz! Ha főzöl magadnak!-jelentettem ki kissé mérgesen.-Nem vagyok a csicskád!-tettem hozzá.

-Most mi a bajod? Miért beszélsz így velem?-húzta fel a szemöldökét.

-Hogy én miért beszélek így veled?-kezdtem el hangosabban beszélni, és kezemben lévő konyharuhát a pultra dobtam.-Este leiszod magad a sárga földig, Kimi ráncigál haza, akinek nem mellesleg elfecseged a magánéletünk minden apró részletét, majd itthon részeg disznó módjára viselkedsz, másnap reggel pedig úgy beszélsz velem, mintha a kutyád lennék.-kiabáltam dühösen. Sikerült elérnie, hogy pillanatok alatt elszakadjon a cérna, holott feltett szándékom volt, hogy megpróbálom vele nyugodtan és higgadtan megvitatni az éjszaka történteket, de ezek után várhatta, hogy normális hangszínen és stílusban trécseljek vele.-Mondd úgy mégis hogy beszéljek Veled? Simogassam meg a fejed, és mondjam, azt, hogy jajj milyen ügyes fiú voltál? Hát azt lesheted Drágám! Ha kávét akarsz inni, azt pedig megfőzöd magad.-fejeztem be a monológomat kiabálva, és faképnél hagyva őt, az emeletre siettem, majd a szobámban elővettem az egyik bőröndömet, beledobáltam néhány ruhát, és a számomra szükséges dolgokat, majd a válltáskámat magamhoz véve a földszintre siettem, felvettem a télikabátom, a csizmám, kezembe vettem a sapkát, sálat és a kesztyűt, valamint az autóm kulcsát, és a bőröndöt magam után húzva kiléptem a házból, azonban a mögöttem felharsanó hang miatt nem tudtam több lépést megtenni.

-Hova mész?-kérdezte a párom meglepetten és kissé számonkérően.

-El!-válaszoltam szűkszavóan, még csak hátra sem fordulva, és folytattam tovább az utam, a garázsban parkoló autómig. Kiálltam az utcára, majd egyenest a főváros felé vettem az irányt. Szerencsére a forgalom nekem kedvezett, így egy-két rövidebb pihenőt beiktatva, 6 óra alatt Helsinkibe értem. Nem mondom, eléggé kimerített az autóút, de most szükségem is volt erre az utazásra, mert végre egyedül lehettem és megpróbálhattam kibogozni az összekuszálódott gondolataimat, bár el kell ismernem, hogy még ennyi idő alatt sem sikerült ez igazán.

Úgy ismertem a fővárost, mint a tenyeremet, hiszen közel 10 évet éltünk itt amíg kislány voltam, és az után is visszajártam ide tánctanárhoz, hogy Espooba költöztünk a szüleimmel. Megkerestem a táskámban a cetlit, amelyre fel volt írva a cím, majd miután megkukkantottam azt, újra beindítottam a motort, és a keresett ház felé indultam. Hogy kikerüljem a főváros szívében kialakult forgalmi dugót, kisebb utakon mentem, és így hamar odaértem a nem túl nagy, igazán szép, és idilli környezetben fekvő házhoz. Leparkoltam az autót a járda mellé, aztán kiszálltam, felvettem a kabátomat és a bejárati ajtóhoz sétáltam, majd megnyomtam a csengőt, és vártam. Nemsokára nyílott is az ajtó és egy meglepődött, ám vidáman mosolygó nővel találtam szembe magam.

-Anneli!-kiáltotta a nevem.-Hát te mi keresel itt? És mikor jöttél és csak így egyedül?-sorolta a kérdéseket, miközben megölelt engem.

-Szia Jen!-suttogtam a köszönést halk, és erőtlen hangon.-Én……

-Drágám! Mi a baj? Mi történt?-kérdezte ijedten, közben elhúzódva tőlem és megfogva a kezeimet.

-Mindent elmondok, csak előtte bemeheték?-biccentettem a ház belseje felé.

-Hát persze, ez nem is kérdés!-mosolygott rám, és átkarolva a vállaimat a besétáltunk a házába…....