17. rész

A Belga és Olasz Nagydíj között két hét szünet volt, ami nekem pont jókor jött, hiszen így legalább tudtam pihenni és azzal, hogy nem kellett ide-oda rohangálnom, végre magam mögött hagyhattam a baleset miatt kialakult fájdalmakat, amik eléggé kínoztak a Belga Nagydíj hétvégéje alatt.
Sebastian szorgalmasan hívogatott engem, és beszámolt arról, hogy mióta nem szedi azt a bogyót, sokkal jobban érzi magát és azokat a kellemetlen tüneteket sem észlelte. Nagyon örültem annak, hogy sikerült őt egészségi állapotában helyrerázni, ám nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vajon miért adta ezt a gyógyszert neki az orvos és hogy mégis mit akart elérni ezzel. Rengeteget járt ezen az agyam és Apu is észrevette, hogy valami nem hagy nyugodni, ám hiába próbálta kiszedni belőlem, hogy mi az ami ennyire aggaszt, nem mondtam neki semmit. Megígértem, hogy senkinek egy szót sem szólok az ügyről, ráadásul tartottam attól, hogy valami komolyabb dolog húzódik a háttérben és szerettem volna rájönni, hogy mi lehet az.

Tudtam, hogy Seb már jól van és nem produkálja a tüneteket, amiket a gyógyszer szedése alatt igen, mégis szerettem volna teljesen meggyőződni arról, hogy minden rendben vele, ezért szombaton estére a rendelőbe hívtam őt, hogy alaposan kivizsgálhassam.
A délutáni csapatmegbeszélésük, az interjúk és az egyéb kötelező elfoglaltságok kissé hogy elhúzódotak és még fél 6-kor sem jutott el hozzám. A Home-ban már csak alig néhány ember lézengett, de én ennek csak örültem, ugyanis nem akartam, hogy bárki tudomást szerezzen erről a kis „magánakcióról”.
-Szia!-toppant be egyszeriben a helyiségbe a kicsi német, alaposan megijesztve ezzel szegény fejemet.
-Óhh Seb!-kaptam a kezem a mellkasomhoz és meglepetten pislogtam rá.
-Csak nem meglepődtél?-nevetett fel jókedvűen.-Azt hittem a doktornénik nem ijednek meg a szőke, kék szemű kissrácoktól!-nézett rám teljesen angyali képpel.
-Gúnyolódj csak!-öltöttem rá a nyelvem, miközben felálltam az asztal mellől.-Na jöjjön Herr Vettel!-vigyorogtam ré teli szájjal és rámutattam közben egy székre. Szó szerint odaszökdellt az ülő alkalmatossághoz, és akkora lendülettel vágódott le rá, hogy az majdnem feldőlt vele együtt. Eddig bírtam, kitört belőlem a nevetés.
-Nagy gyerek vagy te Sebastian!-ráztam meg a fejem mosolyogva, miközben a karjára tettem a vérnyomásmérőt. Ő is elmosolyodott és megvonta a vállát.
-120/ 80, a pulzusod pedig 75. Ez teljesen rendben van!-bólintottam és leírtam az adatokat egy papírra.-Most ezt tedd kérlek a bal szemed elé és kezd el olvasni föntről a számokat!-adtam ki számára a következő „feladatot”, majd a táblához sétáltam és mintegy segítségül, elkezdtem mutogatni neki a számokat.
-8, 71, 4, 7, 13, 71, 32…..hmm 81.-sorolta.
-Remek! Most jöhet a másik is!-mosolyogtam rá, és a második oszlopot kezdtem el mutatni neki, ő pedig gyorsan és hibátlanul leolvasta a számokat.-Ez kész is! A látásod tökéletes, ami szintén azt bizonyítja, hogy csak a gyógyszer miatt voltak azok a tüneteid!-magyaráztam.
-Azért megnyugató a tudat, hogy nem betegség húzódott a háttérben!-mosolyodott el egy pillanatra.
-Ha nem haragszol, akkor megint megböknélek picit, mert ha emlékezetem nem csal, a laborban nem kértünk vércukorvizsgálatot és kíváncsi lennék, hogy az elmúlt rutinvizsgálat óta változott-e!
-Persze Nori, neked bármit!-mosolygott rám kedvesen és kissé sejtelmesen. Érdekes mosoly volt ez, olyan, amilyet még soha nem láttam az arcán. Valamiért úgy éreztem tudtomra akar ezzel adni valamit és ahogy bele gondoltam ebbe, fülig pirultam.
Nem szóltam inkább semmit, helyette csendesen végeztem tovább a dolgom és Sebastian sem akart ebben meggátolni. Szerencsére!
-Ez is teljesen tökéletes! Ennél jobb nem is igazán lehetne!-mondtam elégedetten, miután leolvastam az eredményt a mérőműszer kijelzőjéről.
-Szuper! Akkor mostmár mehetek is, igaz?-kérdezte kissé izgatottan és a székről felpattanva máris az ajtó felé indult.
-Ááácsi!-kiáltottamm rá kissé szigorúan.-Nem mondtam, hogy végeztünk!-vágtam csípőre a kezem.-Ülj fel az vizsgálóasztalra légy szíves és vetkőzz le derékig!-szóltam rá kicsit erélyesebben és közben az asztalhoz léptem, hogy magamhoz vegyem a sztetoszkópot.-Ne haragudj, hogy rabolom az idődet, de……de......-nem kellett volna visszafordulnom, amíg beséltem, ugyanis a látvány, ami fogadott olyannyira megbabonázott, hogy még beszélni is képtelen voltam.
-Nora, minden rendben?-húzta el a kezét az arcom előtt a kicsi német, aminek hatására nagynehezen, de sikerült a pillantásomat az arca felé terelgetni. A kidolgozott felsőteste, a hasán lévő kis kockákkal teljesen elvarázsolt.
-Mi…..mi.......én csak…..nem…..szóval……..-kezdtem el össze-vissza dadogni, majd amint rájöttem, hogy mit is csinálok, megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek újra.
-Te csak, én csak szóval, mii?-nevetett fel és értetlenül pislogott rám.
-Semmi-semmi!-legyintettem, aztán további beszéd helyett inkább a fülembe tettem a „műszert” és újra a feladatomra próbáltam koncentrálni.-Sóhajts nagyot!-suttogtam neki, de amint elhagyta a számat a mondat, rájöttem, hogy valószínűleg ezt magamnak kellett volna inkább mondanom. Nyugodtan, és szabályos ritmusban vert a szíve, ezzel szemben az enyém vadul kalapált és néha-néha talán még egy-egy ütemet is kihagyott. Próbáltam szabályozni ezt az állapotot, de egyszerűen lehetetlen volt. Ahogy egy pillanatra egymással szembe fordultunk, elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemébe. Most is, ahogy mindig elvesztem abban a tengerkék szempárban és iszonyatosan féltem attól, hogy nem is fogok szabadulni ebből a „kalitkából”.
Most nem kellettek szavak, hogy értsük egymást, nem kellett semmiféle gesztus, hiszen kiolvashattuk egymás szeméből, hogy mire is vágyunk igazán. Közelebb hajolt hozzám, én pedig ösztönösen behunytam a szemem és nem gondolkodtam már semmin, csak hagytam, hogy az érzéseim vezéreljenek.
Egész testemben megremegtem, amikor ajkaink egy óvatos és lágy csókban forrtak össze. Hihetetlen érzés volt az ajkait az enyéimen érezni, valami olyan csoda, amelyre a szívem legmélyén már azóta vártam, hogy először találkoztunk. Seb a nyakamra csúsztatta a kezét, majd a következő szinte lépve, finoman harapdálni kezdte az alsó ajkam, és ezzel sikerült újra visszarántania a valóságba. Megráztam magam egy kicsit és elhúzódtam tőle.
-Sebastian! Ezt nem szabad!-ingattam a fejem és kétségbeesetten pillantottam rá.
-Miért nem?-kérdezett vissza teljesen ledöbbenve.
Oldalra fordítottam a fejem, mert nem akartam a szemébe nézni, és nem akartam látni abban a gyönyörű szempárban a csalódottságot és a megbántottságot.
-Mert nekem barátom van…….