67. rész

-Te…tessék?-kérdeztem vissza kissé ledöbbenve.
-Persze…..megértem, ha nem. Hülye vagyok, hogy így letámadtalak! Ne haragudj. Én csak arra gondoltam, hogy…..-hadarta, de hirtelen a szájára tapasztottam a kezem.
-Tisztázzuk! Te most azt szeretnéd, ha egy levegőt szívnék a drága feleségeddel?-néztem rá kikerekedett szemekkel és gúnyos grimasz futott végig az arcomon, miközben feltettem számára a kérdés. Váratlanul felnevetett, aztán megcirógatta a karomat.
-Azt hiszem nem fogalmaztam elég világosan.-mosolygott rám.-Mivel sikerült róla megtudom egyet s mást, már nem tud fenyegetni, hiszen én is megtehetem ugyanezt. Szóval egymást sakkban tartva, szépen csendben elváltunk. Az itteni ház az enyém maradt, cserébe ő megkapta a helsinkit. Úgyhogy mostmár semmi nem köt össze minket.-hadarta el egy szuszra.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a torkom, és még magamat is meglepve ezzel, hozzábújtam a mellkasához. Egy lány puszit lehelt a homlokomra, és tovább simogatta a hátam.-Nos?-suttogta a fülembe.
-Csak egy feltétellel!-böktem ki néhány másodperc múlva.
-Igen?-nézett rám kíváncsian.
-Ha meg tudsz bocsátani, amiért nem mondtam el neked, hogy gyerekünk lesz!-mondtam szemlesütve.
-Kicsim!-a mutatóujját az állam alá éve felemelte a fejem, és a szemeimbe nézett.-Te nem tartozol bocsánatkéréssel! Megértem, hogy ezt tetted. Mit is csináltál volna azután, hogy mindenféle értelmes magyarázat nélkül szakítottam veled?-gondterhelten sóhajtott egyet. -Még mindig képtelen vagyok fefogni, hogy van egy lányom, de leginkább az fáj, hogy így kellett megtudnom, hogy ő létezik, és, hogy az enyém!-a mondat végére elhalt a hangja, és látam, hogy könnyek szöktek a szemébe. Hirtelen megöleltem őt, de néhány másodperc múlva el is húzódtam tőle.
-Figyelj Kimi!-vettem egy nagy levegőt.-Szerintem ne kapkodjuk el a dolgokat! Túl friss még nekük ez a helyzet, és…..és….
-Css! Értem miről beszélsz, és egyet is értek veled!-mosolygott rám. –De azért remélem, hogy ez nem vonatkozik a hozzám költözés dologra!-somolygott.
-Csak átmenetileg fogok nálad lakni, és arra nem vonatkozik!-bólintottam lassan.
-Ennek örülök. Most pedig ideje aludnod egy kicsit! Igazán rád fér!-mondta védelmezően.
-Ahogy rád is!-tettem hozzá rögtön.-Sebastian elmondta, hogy velünk vagy már három napja és alig aludtál valamit ez idő alatt!
-Áruló!-morogta.-Nem érdekel, hogy alszom-e, vagy sem, csak az a lényeg, hogy ti jobban legyetek, és bármit megtennék ezért!-mosolygott rám édesen. Egészen meghatódtam, és az arcomat a mellkasába fúrtam, közben pedig úgy helyezkedtem, hogy az már alvópozícióként is kényelmes legyen.
-Jó Éjt Kimi!-suttogtam.
-Jó Éjt Ki……Gina!-köszönt el, aztán átölelt, és lassan mindketten álomba szenderültünk.

Arra ébredtem, hogy a srácok hevesen duskurálnak valamiről, és szó mi szó, ezt kissé hangosan tették.Lassan kinyitottam a szemeimet, és a látómezőmbe két szőke hajú, karbatett kézzel ácsorgó férfiegyed került,akik az arcukon kis mosollyal társalogtak,az ablak előtt állva.
-Sziasztok!-köszöntem kicsit hangosabban, hogy észrevegyék, már nem alszom.
-Szia Gina!-köszöntek egyszerre, és odaléptek hozzám. Seb leült az ágy melletti székre, Kimi pedig adott a homlokomra egy puszit, majd odacsüccsent mellém.
-Hogy vagy?-érdeklődte meg kedvesen.
-Még mindig fáradt vagyok, fájnak a bordáim és hiányzik Emma!-suttogtam. Kimster megfogta a kezem, és a hüvelykujjával cirógatni kezdte a kézfejem.
-Képzeld, már kész a zárójelentés, úgyhogy elhagyhatod a kórházat, amikorcsak szeretnéd!-újságolta Seb. Kissé úgy tűnt számomra, hogy megpróbálja elterelni a figyelmem.
-Hát ez remek!-mondtam színtelen hangon, és megvontam a vállam.
-Visszajövünk Emmához, ne aggódj. De neked is jót fog tenni, ha kimozdulsz a négy fal közül!-bíztatott Kimi.
-Lehet!-ismét csak egy vállrándítással ragáltam.-Seb!-szólítottam meg hirtelen német barátomat, aki azonnal felém kapta a tekintetét.-Tudom, hogy hozzád bármikor mehetünk, és ezért hálás is vagyok neked, de Kimi…….
-Tudom!-vágott közbe, és egy széles mosoly ült ki az arcára.-A bőröndjeitek már a csomagtartójában vannak! És ne aggódj miattam!-mosolygott rám és egy puszit nyomott az arcomra.
-Köszönöm!-rebegtem hálásan, és megszorítottam kicsit a kezét.

Fél órán belül felöltöztem, összepakoltam azt a kevéske cuccom, és már indulásra készen voltam, de mielőtt elmetünk volna, még megnéztük a kis Hercegnőt. Változatlanul testhelyzetben feküdt a kiságyban, rákötve rengeteg gépre, és ahogy néztem őt, görcsbe rándult a gyomrom. Szörnyű volt így látni, és azt kívántam, hogy bárcsak én lennék ilyen állapotbn és nem ő. Annyi örömhír volt legalább számunkra, hogy a vizsgálati eredmények némi javulást mutattak, bár még korai lett volna bármiféle következtetést levonni a felépülésével kapcsolatban. Nem akartam elmozdulni az üvegablak mellől, azonban a fiúk már rágták a fülemet, hogy induljunk végre, hiszen pihennem kell nekem is, így aztán nehéz szívvel elszakadtam tőle, de megígértem neki, hogy csak rövid időre leszünk távol egymástól.

Az autóút csendese telt, ami köszönhető volt annak, hogy a fáratdság ismét eluralkodott fölöttem és elbóbiskoltam az anyósülésen. Egyszercsak éreztem, hogy valaki felemelt, és elindult velem valamerre.
-Kimi?-nyöszörögtem még álmosan és laposakat pislogva próbáltam felmérni a terepet.
-Itt vagyok. Hazaértünk!-mosolygott rám, és óvatosan talpra állított, de még mindig tartott, a biztonság kedvéért. Pislogtam néhányat, és szétnéztem kicsit a nappaliban, ami nem kis átalakuláson ment keresztül, mióta nem voltam ott.
-Hűha!-csak ennyit sikerült kinyögtöm, miközben tátott szájjal néztem végig a helyiségen.