60. rész

-Kimi!-suttogtam Emma édesapjának nevét és még erősebben markoltam a mobilt. Hirtelen úgy éreztem, hogy fel kellene vennem, de aztán rájöttem, hogy ez teljes képtelenség. Megráztam a fejem, és még a tekintetemet is elkaptam onnan.
-Seb!-kiáltottam a barátom nevét, aki másodperceken belül ott termett a szobában.
-Valami baj van?-kérdezte kedvesen.
-Telefon!-mondtam egyszerűen, és felé nyújtottam a készüléket. Rápillantott a képernyőre, aztán hirtelen felemelte a fejét, és az arcomat fürkészte. Bólintottam egy aprót, mire ő megnyomta az „Elfogad” gombot.
-Hello!-szólt bele, hozzá kell tennem, elég közönyösen.-Hát igazság szerint, nem a legjobbkor. Rendben, mondd gyorsan, figyelek.-hangosan felsóhajtott és beletúrt szőke tincseibe. –MI? MOST?-kiáltott bele a telefonba, és elkerekedtek a szemei.-Nem, nem! Egyáltalán nem!-vágta rá hevesen. –Mi olyan nagyon fontos? Aha, értem!-mondta unottan. Inkább délután Kimi! Most nem!-kissé sikerült felhúznia magát valamin. Ezek után igazán kíváncsi voltam erre a telefonbeszélgetésre. –De nem……Oké! Szevasz!-kinyomta a telefont és dühösen az ágyra dobta azt.
-Mi az? Mi történt?-kérdeztem kíváncsian.
-Választhatsz drága: vagy megismerteted Kimit a lányával, vagy pedig villámgyorsan összepakolunk, és elmentek előbb!-közölte a tényállást.
-Segítesz?-néztem rá könyörgő tekintettel.
-El akarsz meni?-kérdezett vissza komolyan.
-Nem akarok találkozni vele!-ráztam meg a fejem.-Csak felkavarna, ha látnám őt! Amúgy meg nem akarom, hogy találkozzon Emmával!-mondtam halkan.-Lehet, hogy szörnyen önző kijelentés ez, de ha eddig nem érdekelte a lánya, akkor ez után se érdekelje.
-Nyugi! Ne idegesítsd fel magad!-tette a vállamra a kezét.-Először is, hívok nektek egy taxit. Sajnálom, de így nem tudlak titeket kivinni a reptérre.
-Nincs semmi gond! Ez így tökéletes lesz!-mosolyogtam rá.
-Utána pedig segítek pakolni! Pikk-pakk kész leszünk!-simogatta meg a karom bíztatóan, aztán elrohant, hogy intézze a taxi rendelést.

Negyed óra múlva már az összes cuccunk indulásra készen sorakozott a bejárati ajtónál, és már csak Emmát kellett felöltöztetni.
-Vigyázzatok magatokra! És mindenképpen hívj fel, ha hazaértetek!-mondta el Sebi, már vagy ezredszerre. –Annyira sajnálom, hogy így alakult!-bánkódott.
-Még szerencse, hogy volt annyit sütnivalója, hogy felhívott, mielőtt idetolja a fenekét!-fintorogtam. –Köszönöm, hogy meghívtál minket! Fantasztikus volt ez az 5 nap!-mosolyogtam rá kedvesen.
-Örülök, hogy végül belementél, hogy eljöjjetek, és, hogy még jól is éreztétek magatokat nálam!-vigyorgott elégedetten, mire kapott egy puszit az arcára.
-Ideje mennünk!-mondtam halkan, amint kinéztem az ablakon, és láttam, hogy megérkezett a kocsi. Belefektettem az éppen ébren lévő pici lányt a babahordozóba, majd megfogtam a táskám, és újra Sebastianhoz fordultam.
-Köszönjük mégegyszer!-öleltem meg.-Vigyázz magadra!
-Ti is vigyázzatok magatokra! És tényleg hívj majd!-ismételte el újból, aztán megpuszilta az arcom, és a keresztlányáét is.
Segített bepakolni a csomagokat a taxiba, aztán integetett nekünk, mikor elindultunk, és láttam még, hogy visszasétált a házába.

Nem én vezettem, ennek ellenére, természetesen éreztem, hogy a sebességmérő műszer mutatója valószínűleg nem a 40-et, vagy az 50-et súrolja, holott az utak állapota közel sem volt kielégítőnek mondható. Még mindig szakadt a hó, és hiába takarítottak egyfolytában, az autópályák is havasak, és nem utolsó sorban roppant csúszósak voltak. Nem bírtam tovább csendben tűrni, hogy a sofőr mondhatni, eszeveszett tempóban közlekedett.
-Elnézést, de nem lehetne kicsit lassabban menni?-kérdeztem tőle óvatosan, miközben Emmát igyekeztem nyugtatni, ő ugyanis sírni kezdett.
-Legyen olyan kedves, ne szóljon bele a vezetésbe! Inkább hallgattassa el azt a kölyköt!-vágta oda ridegen, és a visszapillantó tükörben láttam, hogy a szemei szikrákat lövellnek.
Tudtam, hogy nem szabadna ilyet csinálnom, de kivettem a kis Hercegnőt a hordozóból, ugyanis nem akart továbbra sem csillapodni a sírása. Nem értetem mi baja lehet, hiszen a pelusa rendben volt, enni kapott, mielőt elindultunk, és nem úgy tűnt, hogy bármije fájna. Furcsa, és félve mondom-, rossz érésem támadt. Emma nem szokott így sírni, ez most más volt. Magamhoz öleltem, és a hátát, meg a fejecskéjét simogatva próbáltam őt visszaaltatni, de sikertelenül.
-Mi a baj kis Hercegnő? Miért sírsz ennyire?-suttogtam neki szinte alig hallhatóan, miközben azon ügyeskedtem, hogy visszategyem őt a hordozóba.
Ekkor azonban éreztem, hogy elindult az autó hátulja, és ahogy felkaptam a fejem, megpillantottam közvetlenül magunk előtt egy autót. Ösztönszerűen magamhoz rántottam Emmát, és riadtan néztem fel. Hirtelen lökést éreztem, majd azt, hogy a kocsi hátulja újra elindult, és haladtunk egyenesen az előttünk álló kocsi felé. A lányom egyre hangosabban, és keservesebben zokogott, ezzel párhuzamosan pedig továbbra is sodródtunk. A sofőr már nem tudta irányítani az autót, sokkal inkább a kocsi vezette őt. Éreztem egy kemény koccanást, és ahogy felnéztem, láttam, hogy belecsúsztunk a másik autóba. Fellélegeztem, hiszen azt hittem, hogy ennyivel megúsztuk. Ekkor azonban újabb ütés érkezett, ezúttal oldalról, és sokkal keményebben. Görcsösen szorítottam magamhoz Emmát, de aztán hirtelen elszállt az erő a kezeimből, és minden elsötétedett……..